ZARATHUSTRA III. |
Folytatásos irodalom és bölcselet - Folytatásos irodalom és bölcselet |
Im-ígyen szóla Zarathustra.
Zarathustra beszédei.
A test megvetőiről.
A test magvetőihez van mondókám. Nem akarom, hogy ezentúl mást tanuljanak és tanítsanak, hanem csak hogy vegyenek búcsút tulajdon testüktől — és im-ígyen némuljanak el. „Test vagyok és lélek” — így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az ember gyermek módjára? Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kívüle semmisem; és a lélek csak szó meg-megjelölni egy valamit a testen. A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor. Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet „elmé”-nek hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek. Azt mondod: „én” — és büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az, a miben nem akarsz hinni — a te tested és annak nagy értelme: az nem mondja: „én”, de cselekszik mint „én”. A mit az érzék érez, a mit az elme megismer, annak sohasincs vége önmagában. Ám az érzék és elme szeretnének rábeszélni, hogy ők minden dolog végső céljai: annyira hívságosak. Szerszám és játékszer az érzék és elme: s még mögöttük vagyon a „magad”. A „magad” az érzékeik szemével keres, ő is a szellem fülével hallgat. Egyre hallgat a maga és keres: összehasonlít, legyőz, hódit, rombol. Uralkodik és az „én”-eden is uralkodik. Gondolataid és érzelmeid mögött, én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs — kinek neve „magad”. Testedben lakik, maga a tested. Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. S vajjon ki tudja, mire kell testednek legjobb igazságod? A „magad” nevet „én”-eden és büszke ugrándozásain. „Mit nekem a gondolat ez ugrásai és röptéi? – mondja magának. Kerülő utak az én célomhoz. Én vagyok az „én” póráza és eszméinek sugalmazója. A „magad” így szól az „én2-edhez: „itt érezz fájdalmat”. S akkor szenved és gondolkozik azon, hogy miképen szüntethetné meg szenvedését — és épen e végre kell, hogy gondolkozzék. A „magad” így szól az „én”-edhez: „itt érezz örömöt!” S akkor örül és gondolkozik azon, hogy még sokat örüljön — és épen evégre kell, hogy gondolkozzék. Egy szavam van a test megvetőihez. Hogy ők megvetnek, ebben áll a tiszteletük. Ugyan mi az, a mi tiszteletet és megvetést és értéket és akaratot teremt? A teremtő „magatok” teremte magának a tiszteletet és megvetést, teremte magának örömöt és jajt. A teremtő test teremte magának a szellemet, akarata egyik karjául. Testnek megvetői! Még boldogságtokban és megvetéstekben is a „magatok” valóságát szolgáljátok. Mondom nektek: a „magatok” akar meghalni és az fordul el az élettől. Nem bírja már azt, a mit legjobban szeret: magán túl teremteni. Ezt szereti legjobban, ez minden égő vágya. De immár későnek látja erre az időt: — ezért a „magatok” valósága le akar tűnni, óh testnek megvetői! Le akar tűnni, s ezért levétek a testnek megvetői. Mivelhogy nem bírtok már magatokon túl teremteni. S ime! ezért vagytok az élet és a föld haragosai. Tudattalan irigység vagyon megvetéstek sanda pillantásában. A ti utatok nem az én utam, óh testnek megvetői! Nem vagytok nékem hidak az emberfölötti ember felé! Im-ígyen szóla Zarathustra.
Az örömökről és indulatokról.
Én vérem, ha van erényed és az a te erényed, úgy az nem közös birtokod senki mással. Persze, te nevén akarod szólítani és becézni; meg akarod cibálni a fülét és szórakozni akarsz véle. És íme, nevét közösen bírod a néppel és magad is néppé és csordává lettél erényeddel együtt. Jobb volna azt mondanod: „kimondhatatlan és megnevezhetetlen, a mi lelkem kínja és édessége s még beleimnek is éhessége”. Erényed álljon magasabban, semhogy a nevek bizalmaskodhassanak véle: s ha beszélned kell róla, ne szégyeld, ha dadogva teszed. Szólj hát és dadogj: „Ez az én „jóm”, ezt szeretem, így tetszik nékem igazán, csak így akarom én a jót. Nem kell nékem, mint isten törvénye, nem kell nékem mint emberi szabály és szükség: nem kell nékem, hogy mutassa az utat földfeletti földek és paradicsomok felé. Földi erény az, melyet én szeretek: kevés benne a bölcseség és legkevesebb a mindenek értelme. Ámde ez a mondás nálam rakott magának fészket: ezért szeretem és bubusgatom — íme nálam ül aranyos tojásain.” Így kell dadognod és erényedet dicsérned. Egykoron indulataid valának és gonoszaknak nevezed őket. Most pedig csak erényeid vannak meg: ezek indulataidból nőttenek. S származzál bár a hirtelen haragúak neméből, avagy a buják vagy a dühös hívők vagy bosszúszomjazók fajtájából: Végezetre minden indulatod erénnyé vált és minden ördögöd angyallá. Valamikor vad kutyák valának pincédben, de végezetre madarakká és kedves éneklőkké váltak. Mérgeidből főzéd balzsamod; búbánat-tehenedet fejed, íme emlői édes tejét szívod. S ezentúl nem nő belőled gonosz, hanemha a gonosz, a mi erényid harcából nő. Én vérem, ha szerencsés vagy, úgy egy erényed van és semmi több: im-ígyen könnyebben mégy át a hídon. Kitüntető dolog, ha sok erényed van, ámde nehéz sors; és sokan mentek a pusztába és megölték magukat, mert belefáradtak, hogy erények csatái és csataterei legyenek. Én vérem, vajjon rossz dolog-e a háború s a csata? De szükséges ez a rossz, szükséges az irigység és a bizalmatlanság és a rágalmazás erényeid között. Lám, mint sóvárog mindegyik erényed a legmagasabb után: egész szellemed kívánja, hogy az ő hírnöke legyen, minden erőd kívánja haragban, gyűlöletben és szeretetben. Féltékeny minden erény a másikra s a féltékenység borzasztó dolog. S erényeket is tönkre tehet a féltékenység. A kit a féltékenység lángja körülveszen, az végezetre skorpió módjára maga ellen fordítja mérgezett fullánkját. Óh, én vérem, avagy nem láttad-e még, hogy az erény önmagát rágalmazza és szúrja agyon? Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni s ezért szeretned kell erényeidet: mivelhogy miattuk mégy majd tönkre. Im-ígyen szóla Zarathustra.
A halovány gonosztévőről.
Bírák és áldozópapok! Nem akartok előbb ölni, mígnem az állat lehorgasztotta fejét? Íme, a halovány gonosztevő lehorgasztotta fejét: szeméből a nagy megvetés szól. „Énem olyasvalami, a mit le kell győzni; énem az ember nagy megvetése”: ez szól ebből a szemből. Hogy önmagát elitélte, ez vala legmagasabb pillanata: ne engedjétek vissza a fenköltet alacsonyságába! Nincs megváltás annak, a kit énje szenvedtet, hanemha a gyors halál. Ölésiek, bírák, irgalom legyen és ne bosszú. S miközben öltök, vigyázzatok, hogy magát az életet igazoljátok! Nem elég kibékülnötök azzal, akit megöltök. Szomoruságtok legyen az emberfölötti ember szeretete: im-ígyen igazoljátok azt, hogy még éltek! „Ellenség”, — ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gonosztévő”; „beteg”, — ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gaz”; „botor2, — ezt mondjátok, de azt ne, hogy „bűnös”. És te, vörös bíró, ha hangosan mondanád, mi mindent tettél már gondolatban: minden kikiáltaná: „Pokolba a fertővel és a mérges féreggel!” Azonban más a gondolat, más a tett és más a tett képe. Az ok kereke nem gördül közöttük. Egy kép sápasztotta el ezt a sápadt embert. Egyforma nagyok valának, mikor elkövette, ő és a tett: ámde nem tudta elviselni képét, miután elkövette. Immár mindig egy tett tettesének látta magát. Őrültségnek nevezem ezt: a kivétel lényeggé változék szemében. A mért vonal lebűvöli a csirkét; a csapás, melyet ő mért, lebűvölé szegény eszét — a tett utáni őrületnek hívom ezt. Halljátok, ti bírák! Van még más őrület is: a tett előtti. De ti nem bujtatok eléggé mélyen ebbe a lélekbe! Így szól a vörös biró: „Ugyan minek ölt ez a gonosztévő? Rabolni akart.” Ámde én azt mondom nektek: lelke vért kívánt, nem ragadományt: a kés boldogságát szomjuhozá! Szegény esze azonban nem fogta föl ezt az őrültséget és rábeszélte őt. „Mit az a kis vér!” – monda — „nem rabolnál is egyúttal egy keveset? Nem állnál egy kicsit bosszút is?” És ő hallgatott szegény értelmére: ólomként nehezedett reá szava — s gyilkolván, rabolt. Nem akarta szégyelleni őrültségét. És ime, bűnének ólma ránehezedik és szegény esze ismét oly merev, oly bénult, oly nehéz. Ha csak meg tudná rázni a fejét, úgy legördülne terhe: ámde ki tudná megrázni ezt a fejet? Mi ez az ember? Raja a betegségeknek, a melyek a szellem által világszerte terjednek: így akarnak zsákmányt ejteni. Mi ez az ember? Gomolyaga vad kígyóknak, a melyek ritkán vannak békén egymás mellett — így hát szétválva mennek zsákmányt keresni világszerte. Nézzétek ezt a szegény testet! Amit szenvedett és kívánt, azt magyarázta magának ez a szegény lélek — és gyilkos örömnek és a kés boldogsága után való sóvárgásnak magyarázta. A ki most megbetegszik, azt megrohanja a rossz, a mi most rossz: fájdalmat akar okozni azzal, a mi néki fáj. De voltak más idők és volt más rossz és jó. Egykor a kételkedés és maga-akarás gonoszát jelentett. Akkoron a beteg eretnekké és boszorkánynyá lőn: mint eretnek és boszorkány szenvedett fájdalmat és akart fájdalmat okozni. De ez sehogysem fér fületekhez: a ti „jó”-toknak árt, azt mondjátok. De mit nékem a ti „jó”-tok! Sok dolog a ti jótokon utálatra gerjeszt engem s bizony nem a rossza. Hisz kívánnám, volna őrületük, a mely tönkretenné őket, miként ezt a sápadt gonosztévőt. Bizony, bizony, szeretném, ha őrületük neve igazság volna, vagy hűség, vagy igazságosság: de erényük olyan, hogy hosszú életűek lehessenek és hitvány kedvtelésben éljenek. Karfa vagyok a folyón: fogjon meg, a ki tud! De mankótok nem vagyok. Im-ígyen szóla Zarathustra.
Az írásról és olvasásról.
Minden írás közül csak azt szeretem, a mit valaki vérével ír. Írj vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem. Nem könnyű dolog idegen vért megérteni: gyűlölöm az olvasó naplopókat. A ki ösmeri az olvasót, az többé nem tesz semmit az olvasóért. Még egy évszázad olvasó — s maga a szellem is bűzleni fog. Hogy mindenkinek szabad olvasni, ez idővel nem csak az írást rontja meg, hanem a gondolkozást is. Egykoron a szellem isten vala, azután emberré lőn, íme pedig még csőcselékké lészen. Ha ki vérrel írja igéit, az nem szereti, hogy olvassák, hanem, hogy tanulják. A hegyek között a legközelebbi út: csúcstól csúcsig; de erre az útra kell, hogy hosszú lábad legyen. A mondások legyenek csúcsok, s a kikhez szólanak: nagyok és magasnövésűek. Ritka és tiszta levegő, közelvaló veszedelem, vidám, incselkedéssel teljes szellem: ezek illenek egymáshoz. Manókat szeretnék magam körül, mert bátor vagyok. A bátorság, a mi elhessegeti a kísérteteket, maga teremt magának manókat, mivelhogy a bátorság nevetni akar. Nem érzek már veletek: ez a felhő, a melyet magam alatt látok, ez a feketeség és ólom — ép ez a ti viharfelhőtök. Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni. Én pedig lenézek; mivelhogy már fölemelkedem. Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni? A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és szomorú-valóságot. Gondnélkülinek, gúnyosnak, erőszakosnak: így akar a bölcseség; nőstény ő és mindig csak harcost szeret. Mondjátok: „az élet nehéz teher.” De hát mire volna délelőtti büszkeségiek és esteli megadástok? Az élet nehéz teher: de hát ne tegyétek magatokat olyan gyöngéknek! Mindnyájan, férfi és nő, teherbíró szamarak vagyunk. Vajjon miben vagyunk egyek mi és a rózsabimbó, a mely reszket, mivelhogy egy csöpp harmat nyugszik testén? Igaz: nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet, hanem, mert megszoktuk a szeretetet. Mindig van egy kis őrültség a szerelemben. De mindig van egy kis okosság is az őrületben. S én is, a ki jó szívvel vagyok az élet iránt, úgy látom, hogy pillangók és szappanbuborékok és az ő fajtájuk-emberek tudnak legtöbbet a boldogsághoz. Ha ezeket a könnyű, bohó, hímes, lebegő lelkeket röpdösni látja: ez Zarathustrát könnyre, dalra csábítja. Csak olyan istent tudnék hinni, a ki táncolni tud. S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek, ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, — általa esnek mindenek. Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség szellemét! Megtanulék járni: azóta futni engedem magam. Megtanulék röpülni: azóta nem várom, hogy toljanak, ha mozdulni akarok. Íme könnyű vagyok, íme repülök, íme magam alatt látom magam, íme isten táncol képemben. Im-ígyen szóla Zarathustra.
A hegyi fáról.
Zarathustra észrevette volt, hogy egy ifjú kerülgeti őt. És mikoron egy este egyedül mendegélt a várost körülzáró hegyek között, a melynek neve „a tarka tehén”: íme, menetközben találkozott ezzel az ifjúval, a mint egy fához támaszkodva ült és fáradt tekintettel nézett a völgybe. Zarathustra megfogá a fát, a mely alatt az ifjú ült és szóla im-igyen: „Ha ezt a fát kezemmel meg akarnám rázni, nem bírnám. Ámde a szél, a melyet nem látunk, kínozza és hajlítja, a merre csak akarja. Legjobban hajlíttatunk és kínoztatunk láthatatlan kezektől.” Ekkor megdöbbenve fölkelt az ifjú és monda: „Íme hallom Zarathustrát és ép most gondoltam reá.” Zarathustra pedig felelé: „Miért, hogy ezért megijedsz? — Ám az emberrel ugyanúgy áll a dolog, miképen a fával. Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, — le a gonoszba.” „Igen, a gonoszba!” – kiáltá az ifjú. — „Hogyan lehetséges az, hogy felfedezted lelkemet?” Zarathustra mosolygva monda: „Egynémely lelket sohasem fognak fölfedezni, hanemha előbb föltalálják.” „Igen, a gonoszba!” – kiáltá ismét az ifjú. — „Valót beszélsz, Zarathustra. Magam sem bizakodom magamban, mióta a magasba törekszem és más senki sem bizakodik én bennem — vajjon miként van ez? Túlságosan gyorsan váltok képet: mám ellene mond tegnapomnak. Gyakorta átugrom a fokokat, ha fölfelé megyek, — ezt egyetlen fok sem bocsátja meg nékem. Ha fent vagyok, mindig egyedül találom magam. Senki sem szól hozzám, a magánosság jege borzongat. Mit is akarok a magasban? Mennyire szégyellem fölhágásom és botorkálásom! Mint gúnyolom heves lelkendezésemet! Mint gyűlölöm! a röpülőt! Mily fáradt vagyok a magasban!” Ezzel elnémula az ifjú. Zarathustra pedig nézegeté a fát, amelynél állának és szóla im-ígyen: „Imhol ez a fa magában áll a hegyen; magasra nőtt ember, állat feje fölé. És ha beszélni akarna, nem volna, a ki megértené: oly magasra nőtt vala. Íme vár és vár, — vajjon mire is vár? Túlon-túl közel lakozik a fellegek székhelyéhez: nemdenem az első villámra vár?” Zarathustra szavaira az ifjú heves taglejtéssel kiáltá föl: „Igen, Zarathustra, valót beszélsz. Leszállásom sovárogtam, a mikor föl, a magasba törekedtem, s te vagy a villám, akire vártam! Íme, mi vagyok én, mióta te megjelentél nekünk? A reád való irígykedés az, a mi engem szerte zilált!" Így szólt az ifjú és keservesen sírt. Zarathustra azonban átkarolá őt és magával vivé. Miután pedig egy ideig együtt ménének, Zarathustra megszólala: „Szívem szakasztja meg. Szavadnál jobban jelenti nékem szemed minden veszedelmedet. Még nem vagy szabad, te még keresed a szabadságot. Álmatlan-lázassá lőn téged keresésed és beteg virrasztóvá. A szabad magasságba törekszel te, csillagokat szomjuhoz a te lelked. Ámde gonosz ösztöneid is szomjuhozzák a szabadságot. Hogy ereszd szabadon, veszett ebeid azt akarják; gyönyörtől ugatnak pincéikben, ha szellemed minden bilincsét széttörni igyekszik. Még fogolynak látlak, aki a szabadságot forgatja eszében: óh, okossá válik az ilyennek lelke, de alattomossá és gonosszá is. Még a szellem szabadosának is meg kell tisztulnia. Sok börtön és dohosság maradt még benne; tisztulnia kell még szemének. Igen, én ösmérem veszedelmedet. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd el szerelmedet és reménységedet! Még nemesnek érzed magad, s még nemesnek éreznek a többiek is, a kik nehéz szívvel vannak irántad és horgas szemet vetnek utánad. Tudd meg, hogy a nemes mindenkinek útjában áll. A jóknak is útjokban áll a nemes: és még ha jónak hívják is, ezzel csak távoztatni akarják. Újat akar teremteni a nemes és új erényt. Régit akar a jó és azt, hogy a régi fentarttassék. Ámde nem az a nemes veszedelme, hogy jóvá válik hanem hogy orcátlanná és gúnyolódóvá, megsemmisítővé. Óh, én ösmerék nemeseket; elveszítek minden magas reménységüket. Akkoron azután orcátlanul élek rövid élvezeteiket és céljukat alig vetek egy napon túl. „A szellem is kéj” – mondák. Akkoron szellemük szárnyaszegett lőn: íme földön csúszik és rágástól rondán. Egykoron azt hivék, hogy hősök lesznek: most pedig kéjhajhászók. Bánat és borzalom nekik a hős. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd ki lelkedből a hőst! Im-ígyen szóla Zarathustra.
A halál prédikátorairól.
Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni. Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a túlontúl-sokaktól. Bárcsak az „örökélet”-tel el-kicsalnák őket ebből az életből! „Sárgák”-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy „feketék”-nek. De én még más színekben is mutatom őket. Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még élvezetük is a maguk marcangolása. Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is! Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás tanait sóvárogják. Szívesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat helybenhagynók! Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket az eleven koporsókat! Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják „nyilvánvaló lőn az élet hívsága.” Pedig csak az ő hívságuk lőn nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja. Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva. Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket: csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon csüngenek. Ez a bölcseségük: „bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk! És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!” „Az élet csupa kín” – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek róla, hogy ti megszűnjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszűnjék, a mely csupa kín! És tanítsa virtustok ezt: „öld meg magad! Lopd el magad! ” „A kéj bűn” – mondja az egyik, a ki a halált prédikálja — „menjünk hát félre és ne nemzzünk gyermeket!” „Szülni fáradságos” – mondja a másik — „minek még szülni? Hisz csak boldogtalanokat szülünk!” — Ők is a halál prédikátorai. „Részvétre van szükség”– mondja a harmadik. „Vegyétek a mim van! Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!” Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét. Gonoszság: ez volna igazi jóságuk. Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal! És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára? Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, újat, idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és vágya a magatok-felejtésének. Ha erősebben hisztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok — még lustálkodni sem! Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni. Vagy „az örök életet”: ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak! Im-ígyen szóla Zarathustra.
FOLYATÁSA. KÖVETKEZIK! |
LAST_UPDATED2 |