Hajrá, magyarok! |
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló | ||||||||||||||||
Dzsudzsák góljánál Tanzániában is üvöltöttek - Hajrá, magyarok!Pénteken, a finnek elleni Eb-selejtező alkalmával ismét a magyar labdarúgó-válogatottra figyel a világ. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, a világ megannyi részén szurkolnak az ott élő magyarok Dárdai Pál csapatának. A Nemzeti Sport Online felvette a kapcsolatot a távolból szorító drukkerekkel. Kínában dolgozó mérnök, Tanzániában élő tanár és alaszkai nyugdíjas mesél arról, hogyan éli meg a válogatott meccseket, hogyan tud szurkolni a mieinknek, és mi a véleménye Dárdai formálódó csapatáról, a magyar futball jelenlegi helyzetéről.
Egy-egy válogatott meccs előtt gyakran hallunk hangzatos kijelentéseket szurkolóktól, játékosoktól, edzőktől egyaránt. „Gyerünk gyerekek, a nemzet veletek” – hangzik időnként a drukkerektől, míg a labdarúgók, szakvezetők gyakran beszélnek arról, hogy ők bizony minden magyarnak szeretnének örömet szerezni, és sokat jelent az a támogatás, amit kapnak az emberektől. A közhelyeken túl azonban csak kevesen tudják átérezni (leginkább azok, akik éltek már hosszabb ideig külföldön), hogy mit is jelent a magyar válogatott játéka – beszéljünk bármilyen sportágról – azok számára, akik Magyarországtól távol, „idegenek” között élnek, a világ valamely eldugott szegletéből próbálják nyomon követni a meccseket.
Olvasóink már hozzászokhattak ahhoz, hogy itt, a Nemzeti Sport Online-on a labdarúgó-válogatottunk egy-egy fontosabb mérkőzése előtt, rajtunk keresztül üzenhetnek a csapatnak. A legkülönbözőbb helyekről kaptunk már buzdító üzeneteket. Az egyik emlékezetes levél még tavaly egy óceánjáróról érkezett, valahonnan Amerika partjaitól: Béla, a pincér írta, hogy az ing és a nyakkendő alatt ott feszít a magyar címeres mez, és két koktél kihordása között igyekszik valahogy stikában követni Dzsudzsákékat, a győztes meccs végén pedig büszkén fogja mutogatni kollégáinak a piros-fehér-zöld színeket (nem volt szerencséje, aznap kaptunk egy hármast Bukarestben…) Legutóbb egy hónapja, a Románia elleni idegenbeli meccset megelőzően vártuk olvasóink leveleit, és a találkozó után e-mailben megkerestük a legtávolabbról írókat. Kíváncsiak voltunk, hogyan kerültek külföldre, mivel foglalkoznak, hogyan élik meg távol a hazától a meccsnapokat, hogyan tudják követni a találkozókat. Mit tudnak az ottani emberek rólunk, a magyar futballról, és mi a véleményük az idegenbe szakadt magyaroknak Dárdai Pál csapatáról? AHOL NINCSENEK SPORTCSATORNÁK ÉS AZ INTERNETET IS CENZÚRÁZZÁK – KÍNA Először is Gáborral, a Kínában élő, Kárpátaljáról származó fejlesztőmérnökkel ismerkedtünk meg, aki bepillantást engedett nekünk a nagy falon túli zárt világba, ahol még az internethasználat során is nehezen leküzdhető akadályokba ütközik, sokan még a helyi futballról sem hallottak, Magyarországról pedig annyit tudnak, hogy London a fővárosa…
– Hogyan kerül valaki Kárpátaljáról Kínába? – Milyen a kínaiak viszonya a sportokhoz, hogyan tudja követni a meccseket? – Ha azt mondja, Magyarország?
– Mi a véleménye a jelenlegi magyar labdarúgásról, a Dárdai-csapatról? Volt már része igazi magyar futballsikerben? Mikor volt meccsen legutóbb?
BESZÉLGETÉS FERENCZI ISTVÁNRÓL – TANZÁNIÁBAN Péter matematikatanár Tanzániában, emellett a futball megszállottja, edzősködik is. Gyerekkorában a sorsolások után mindig előre kiszámolta, hogy mikor, kit kell megvernünk ahhoz, hogy kijussunk egy nagy tornára, de a számításai sosem jöttek be. Elmondta, hogy több helyen élt már a világban, és a labdarúgás mindig segített neki abban, hogy elfogadtassa magát. A kelet-afrikai országban az egyik kollégájával például Ferenczi Istvánról szoktak eszmét cserélni… – Mióta él külföldön, mennyi időre tervez? – Mióta kötődik a futballhoz? A labdarúgás mindig is nagyon fontos volt az életemben, egyetemi tanulmányaimat is – természetesen családom támogatása mellett – nagy részben ennek köszönhetően végezhettem el, és soha nem szakadtam el ettől a sporttól. Igaz, ma matematikát tanítok, de az álmom, vagyis inkább mondjuk úgy, a célom és a reményem az, hogy a labdarúgásban vagy a futsalban dolgozhassak – bármilyen formában. Bárhol éltem is külföldön – tizenhat éves korom óta összesen három évet éltem Magyarországon – mindig követtem a magyar futball eseményeit, főleg ha nemzetközi meccsről volt szó. Azt hiszem, nagyjából ugyanannyira követem a magyar vonatkozású sporteseményeket, mintha otthon élnék, legfeljebb akkor többet járnék meccsekre, és komolyabban edzősködnék is. Ahol eddig éltem – az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Lengyelországban, Kolumbiában, Grúziában (a tavalyi román–magyar meccs előtt onnan is küldtem üzenetet az NSO-nak), Tanzániában –, ott általában nem volt probléma netes közvetítést találni. Szinte minden sportot követek, kiemelten természetesen a labdarúgást, emellett a kézilabdát, a jégkorongot, a vízilabdát és az olimpia összes magyar érdekeltségű versenyszámát.
– Sok országban járt már, így vannak tapasztalatai. Mennyire más érzés Magyarországtól távol, külföldiek között nézni a meccseket vagy az olimpiát, és szurkolni a mieinknek? – Tanzániában mit jelent a futball? Azokban az országokban, ahol hosszabb ideig élt, mit tudnak rólunk, magyarokról, hallottak már a magyar labdarúgásról? A labdarúgás egyébként mindenhol, ahol éltem a világban, hozzásegített ahhoz, hogy megismerkedjem a helyiekkel, és valamilyen szinten elfogadtassam magam velük. Mindig egyik első dolgom az volt, hogy találjak egy csapatot, amelyben játszani vagy edzeni tudok. Nagy általánosságban elmondható, hogy a világban az emberek nem ismerik a magyar futballt, de sajnos ez a jelenlegi helyzetben nem is meglepő. Mondjuk Dzsudzsák nevét Tanzániában a helyiek valószínűleg ki sem tudnák ejteni. Viszont mindig találkozni olyanokkal, akik hallottak már a magyar futballról. Például Grúziában gyakran emlegették a Győri ETO-t, mivel több grúz is ott játszott, de ott Magyarországot is jól ismerik, az Aranycsapattól kezdve Petőfin keresztül az ötvenhatos forradalomig. Meg persze van egy bizonyos testvéri érzés is bennük hazánk iránt: kis nép, szovjet megszállás, egyedi nyelv, jó bor, és még sorolhatnám…
– Mit gondol a mai magyar labdarúgásról, a válogatottról, az Eb-selejtezős esélyekről? Mit emelne ki a válogatotthoz kapcsolódó élményei közül? AZ ESZKIMÓK IS VICCELŐDNEK AZ AMSZTERDAMI 8–1-gyel – ALASZKA, USA Feri bácsi Alaszkában él, 1956-ban hagyta el az országot. Igazi nagy mesélő, aki megkeresésünkre nem kimondottan a kérdéseinkre válaszolt, hanem történetekbe kezdett. Volt szó az Aranycsapatról, Albert Flóriánról, Dárdai Pálról, Földi Imréről, Henni Gézáról, a hollandoktól kapott nyolcasról, de kitartásról és hazaszeretetről is. Az 1950-es években rögös út vezetett Amerikába… „Érdről származom. Ötvenhatban három barátommal Ausztriába mentünk, ahonnan csak ötvenkilencben sikerült az Egyesült Államokba kijutni. Abban az időben a disszidáló magyarok nagy része Amerikába szeretett volna jönni, megérte a két és fél évnyi várakozás. Eleinte Amerika keleti részén éltem, értve ez alatt New Yorkot és a környező államokat. Ide, Alaszkába csak nyolcvannégyben érkeztem. Alaszka mindig is érdekelt, hiszen óriási terület, több mint másfél millió négyzetkilométer, miközben mindössze hatszázezer ember el itt. Jómagam a legnagyobb városban, Anchorage-ben lakom.” Földi Imre és a kitartás „Ötvenötben-ötvenhatban vájártanuló voltam Tatán. Néztünk egyszer egy orosz filmet, a címe: Világbajnok, amelyben az orosz birkózó legyőzi az amerikait – persze mi az amerikainak szurkoltunk… A film hatására mi is elkezdtünk birkózni. Az egyik tanulótársam egy alacsony, masszív srác volt, akit senki sem tudott legyőzni, mindenki Johnnynak becézte. A vájármester, aki hajdani birkózó volt, úgy döntött, hogy elviszi a bányából a srácot, mert nagy tehetségnek tűnt, és a bánya túl veszélyes. Azt hiszem, esztergályos iskolába ment, de sajnálatos módon az egyik ujját levágta a gép, így vége lett a birkózó karrierjének. Azonban a testi felépítése olyan különleges volt, hogy nem adta fel a sportolást. Elkezdett súlyt emelni. A srác neve: Földi Imre. Mit mondjak még? (München olimpiai bajnoka, a Nemzet Sportolója – a szerk.).”
Az amerikai magyarok és a futball, a sport „Az ötvenhatosok csapatokat alakítottak minden olyan városban, ahol jelentős számú magyar kolónia élt. Én több évig szurkoltam Connecticutban, Bridgeportban a helyi magyar csapatnak. Olyan magyar labdarúgókat is láthattunk itt, mint például Henni Géza (a Ferencváros, majd az újpesti Bp. Dózsa kapusa, 1948 és 1953 között 16-szor szerepelt a válogatottban, idén áprilisban hunyt el Floridában 87 évesen – a szerk.). A katonaság és az egyetemi évek alatt nem foglalkoztam sporttal, habár valamikor a hatvanas években láttam egy Fradi-meccset New Yorkban, Albert Flórián is ott volt (a Ferencváros 1965-ben túrázott az Egyesült Államokban – a szerk.). A mexikói olimpia viszont nagyon érdekelt. A New York Times írt akkoriban egy cikket amelyben a magyar sport sikereiről volt szó, csodálta az olimpiai eredményeinket. Az átlag amerikait nem érdekli annyira az olimpia, mint minket. Mi, magyarok különös gyönyörrel vesszük tudomásul a sikereinket. Vannak sportolóink, akiket a világ minden részén ismernek. Egyszer egy taxisofőr, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, azonnal Puskást említette. Kölcsönadtam a hat-hármas videómat, pedig a srácnak kellemetlen emléke is volt a magyar futballról, tudniillik salvadori volt…” A maiakról… „Eszkimó barátom, Greg a közelmúltban azzal froclizott, hogy tudok-e a nyolc-egyről. Azóta nem a barátom… A hírekkel naprakész vagyok, mert nagyon régóta olvasom a Nemzeti Sport Online-t. Nem mindig értek egyet a riporterekkel, de velem sem ért egyet minden családtagom. A labdarúgásunkban szeretnék teljes változást látni, de ehhez talán a sportágat irányító teljes stábot le kellene cserélni. A futballban is jó szakemberekre lenne szükség, ahogy ez a kézilabdában megvan, és nemcsak a válogatottnál, hanem a gyökerektől kezdve. Dárdai Palinak viszont több időt adnék, kérdéses, hogy elfogadná-e. Ami a következő meccset illeti, a finnekkel rokonszenvet érzek, és bár szeretném, ha győznénk, a döntetlennek is tudnék örülni. Életem legnagyobb tévedése egyébként az volt, hogy Bern után azt mondtam magamban, »sebaj, megnyerjük a következőt!«
Üzenet „Még valamit szeretnék megemlíteni: remélem, nem hiszik, hogy magyarabbnak tartom magam önöknél, akik otthon élnek, de büszke vagyok a magyarságomra. Tizenhat éves voltam, amikor ötvenhatban eljöttem, és ugyanaz a »tragédia« velem is megtörtént, mint sok-sok magyarral, aki külföldre távozott. A tragédia az, hogy »mi« soha nem örökre terveztük utunkat, de az élet gyakran olyan meglepetéseket hozott, amik mindig itt maradásra kényszerítettek minket. S mire tényleg elértünk oda, hogy hazatérhetünk, otthon nem maradt senki, aki várjon. A hetvenes években norvég feleségemmel azzal vertük a mellünket, hogy mindkettőnk hazája az élen járt a sportban, Norvégia a téli, mi, magyarok a nyári sportokban. Ez megmaradt mindkettőnkben, különösen bennem, mert sportolóink egyedi sikerei végtelen büszkeséggel töltenek el. Mindig is magyarnak tartottam magam, aki másodlagosan európai és emellett amerikai útlevéllel rendelkezik. Örök kedvenceimet nehéz lenne felsorolni, de köztük Gerevich Aladár és vívótársai, Krisztina királynő (Egerszegi), aki szülővárosomban, Érden él. És természetesen az Aranycsapat, amelynek a meccsét, az. »évszázad mérkőzését« a battonyai iskola tornatermében szurkoltam végig. Papp Laci és a többi hősöm… |