Vihar Béla: Koppány estéje
A fakupát a kőasztalra vágta, és görcsbe rándult inas, mongol arca, csapdosta medvevállát hajfonatja. – A benyílóban füstölgött a fáklya.
Mi lesz a magyar? – e kérdés gyötörte: lám, betörik, mint a pusztai kancát, s ezért özönlik az idegen papság, hogy önvesztébe, szolgaságba lökje.
Hát ezt akarja Geyza fene fattya? Szabadság helyett kínálna ekéket? Már lekergették lováról a népet, az őskötést a gaz Vajk megtagadta.
Ily fájdalom dúlt háborgó haraggal Koppány szívében. Siratta a berket, hol hajnaltájt lágy szűzek énekeltek, s ősz táltosok forogtak pőre karddal.
Most meg a halál rút istenét hozzák, hogy lábánál sunyítsunk gyötrelemmel – így sajgott kínja – hisz az új hit nem kell, ha lángözönbe fullad is az ország.
A tölgyesekből hangja kélt a szélnek, s féltérdre bukva, mint kit tagló vert le, döbbenten látta: síri mélybe veszve, sámáni árnyak tépik a sötétet.
Kitört az éjbe, megborzongott titkán. Fény lobbant, tornyok… Nézte iszonyodtan: valami új kezdődik, s a magosban, a Sors üllőjén kovácsolja István.
S a távolból, akárha kürthang szólna: a ködgomolyban századok füstje száguld, és csikordulva, ropogva kitárult, vaspántos kapujával, Európa.
(1959)
*
Ratkó József: István imája
Jó reggelt, Isten! - Inkább jó napot! Világ födelét fölnyitottad immár, s fényed özönlik, nyitnak csodáid is – szellő bókol, madár ujjongva szólal, minden teremtett lélek, lelkes állat, a millió fű mind s külön-külön, az érzéketlen kő is megragyog. Édességét, jó ízeit a létnek hatalmas karral terjeszted közöttünk. Dicséret érte! – Emberről nyugodt vagy? Törődsz velünk. – Három halál ma is. Kettő rajtam – s a harmadik tiéd. S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e? Be sok halált ítéltem a nevedben – Be sok halállal intettél pedig! A hit vezérelt, nem Te – már tudom; s az én bűnöm, hogy nem értettelek. – Zúgó zápornak Te ki utat osztasz, hogy gyenge fűnek jövését kihozza – engem eképpen miért nem segítesz? Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz? Rám nehezedtél, utaim elálltad! Jóságomat is megtorlod, Uram! Te, aki látást követelsz a vaktól, s a lába-vesztett embertől, hogy járjon, s imára fogja kezét a kezetlen, Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen! Aki most tanul, tanúnak ne hívd! A hit, ha vak, akkor csak bajt okoz! Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet! Málhádat tovább nem tudom cipelni. Nincsenek immár csak halottaim! – Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki markoddal megmérsz minden vizeket s araszoddal az egeket beéred, ki haragodnak egy leheletével világot fújsz el, csillagot kioltasz, s föld megindul, hegyek hanyatlanak egy intésedre, Uram – égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz, míg virágoznak választottaid – vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; segíteni ne vesztegelj nekünk, s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat! Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak és földeinket elcsipegetik és sóvárognak falvaink iránt és kiirtanák szülötte-szavunkat, hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk, és minden módon ártani akarnak, tanítsd meg őket, Uram, haragodra! S intsd meg, akik a szent munkát segélik s hitre hajtott népedet pásztorolják – örök hálát hogy tőled várjanak – mert igen gőgösek immár, mintha ők adták volna e földet is alánk! Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram, s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, ne legyünk csúfja és játékai, s messzire való maradékaink rút járom alá ne vettessenek! Ámen.
|