Beavatás a "komolyzenébe"... |
5. Ének, tánc és zene |
2017. AUG. 25.
A Kaposfest egyik fontos célkitűzése, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz a komolyzenét, és bebizonyítsa nekik, hogy a sztereotípiákkal ellentétben ennek a műfajnak lehet mondanivalója a 70 év alattiak számára is. A szervezők minden évben meghívnak egy autóbusznyi szkeptikus fiatalt, hogy alávessék őket a „beavatási szertartásnak”, bevallom, köztük foglaltam helyet én is. Nem kertelek, a középiskolai ének-zene órákról megmaradt legfontosabb emlékeim a köpőcsövezés és a padsorok közötti levelek passzolgatása. Ez nem a tanárnőm hibája volt, ha olvasná, ezúton is elnézést kérek tőle. Ugyanazzal a kérdéssel védekeztem ezidáig, amit a hatodikos-hetedikes irodalomórákon is örömmel hangoztattam, hogy ugyan, hogyan tudna egy tizenéves, Tankcsapdán nevelkedett kamasz kapcsolódási pontot találni Balassihoz vagy Bartókhoz? Ennyi idősen még nem versenyképes érv az, hogy „de hát alapműveltség”, a tanulás kényszere pedig ritkán szerettetett meg diákkal bármit is.
Kijelenthetem, túléltem életem első, önszántamból vállalt komolyzenei happeningjét, és az hagyján, hogy nem omlott rám a plafon és a saját lábon távoztam, de be kell vallanom, még élveztem is. Sőt, meglepődve konstatáltam, hogy a korábban sótlannak hitt zenei műfaj hány érzelmet képes egyszerre közvetíteni, a színpadon másodpercenként váltakozott a könnyed játékosság és az eszeveszett, irányított zűrzavarjellegű vadság. A művészek között olyan kémia jött létre, mintha ott cseppentették volna le Patrick Süskind parfümjének utolsó esszenciáját, szerették és gyűlölték egymást, végtelen, tűpontos és egyben szabad valóságukban.
Péntek este debütált a Kaposfest egyik legvártabb show-ja, a Reframe. Ez dióhéjban annyit jelent, hogy a hazai underground négy fontos karaktere, Beck Zoltán, Szendrői Csaba, Závada Péter és Süveg Márk klasszikus zenészek kíséretében adták elő három-három dalukat, amit a fúvós-vonós zenészek mellett az Anima Sound Systemből ismert Prieger Zsolt kísért. Kétségkívül ez volt az idei fesztivál egyik legmeghatározóbb előadása, így nem csoda, hogy teljesen megtelt a nézőtér, és a Vivalditól amúgy elzárkózó fiatalok is bólogatva kántálták az ismert dalszövegeket. A produkció beváltotta a hozzá fűzött reményeket: megdöbbentő energiák szabadultak fel a formabontó fúziókból. Igaz, az előadók már olyan magabiztossággal lépnek színpadra, mintha otthon slattyognának klumpában a kávéfőzőhöz, itt mégis érezhető volt egy kezdeti lámpaláz, viszont ez semmit sem vett el a produkció minőségéből. Csupán egy apró hiányérzetünk maradt: a zenészek Vivaldi-intrója meglehetősen hosszúra nyúlt a három előadó etapjához képest, és gyakorlatilag egy szempillantás alatt lepörgött a kilenc dal.
A fesztivál főszervezője, Bolyki György azt nyilatkozta egy korábbi interjúban, hogy többet nem, csupán mást tudnak nyújtani, mint a korábbi években, hiszen az itt megjelenő művészek a legmagasabb minőséget képviselik. Igaz, a korábbi évekről nincs sok tapasztalatom, a szkeptikus fiataloknak most mégis azt ajánlom, hogy jövőre, legalább egy óra hosszára tegyék félre a Halott Pénz-lemezeket, és adjanak egy esélyt valami egészen újnak, valami egészen másnak. 8. Kaposfest, Kaposvár, 2017. augusztus 13–19. A fotókat Láng Zsolt készítette. |