Falus Róbert: Lukianosz

lukianosz

Falus Róbert:

Lukianosz (kb. 120–185)

A hagyományos világkép jegyében formált, konzervatív szellemű tudományos és szépirodalmi alkotások már nem adhattak igaz és színvonalas válaszokat a valóság aktuális kérdéseire, a vallásos-misztikus próféciák és legendák pedig – noha ezreknek és millióknak nyújtottak lelki vigaszt – irracionális igehirdetéssel helyettesítették az evilági lét elemzését és ábrázolását. Az egyetlen, amit még a klasszikus műveltség és ráció örökségéből alkalmazni lehetett a társadalmi befülledés és a szellemi káosz bemutatására, a szatirikus leleplezés maradt. Ennek volt legnagyobb képviselője a hajdani cinikus bölcs, Menipposz földije és örököse, Lukianosz.

Kitűnő érzékkel választotta a kisprózát – többnyire a villanásnyi párbeszédet, máskor az elbeszélést – a szatirikus leleplezés formájául: egy-egy társadalmi vagy szellemi, erkölcsi fonákságot éppen e tudatosan pátoszellenes formában lehetett a legtalálóbban kicsúfolni. Más is tükröződik azonban ebben a választásban: az átfogó s mélyreható koncepciónak, valamint a pozitív eszményeknek a hiánya – az, ami Petronius regényét is laza füzérű epizódokra szaggatta szét, s ami a késő antik regényirodalom kompozícióját is meghatározza.

Lukianosz (kb. 120–185) egy Eufrátesz menti kis városban, a szíriai Szamoszatában született. Iparosszülők gyermeke lévén, maga is hasonló pályára készült; nagybátyja tanítgatta a kőfaragó mesterségre, de nem sok sikerrel. Álom című munkájában meséli el, hogy álmában egyszer megjelent előtte a Szobrászat és a Műveltség (vagyis szofisztika), s mindkettő csalogatta magához; ő a Műveltség szavára hallgatott, attól remélt dicsőséget, gazdagságot, társadalmi érvényesülést. Kisázsia ión lakosságú városaiban sajátította el a klasszikus hellén műveltséget és nyelvet – bár gyermekkorában egy szót sem tudott görögül. A szónokiskolákban is tehetséges diáknak bizonyult, s csakhamar jó felkészültségű szofistaként vágott neki a világnak. Megfordult Itáliában – természetesen Rómában is –, majd Galliában tanított ékesszólást. Szülőföldjére már híres szónokként tért meg, felolvasásait és rögtönzött előadásait ugyanolyan érdeklődés fogadta a kisázsiai városokban, mint általában a neves szofisták produkcióit a római birodalom bármely műveltebb közönsége körében.

Ennek a korszakának irodalmi emlékei még nem sok újdonságot tartalmaznak. Beköszöntő beszédei és szónoklatai ugyanarra a tematikára és formára támaszkodnak, mint a többi szofistáé. S csak természetes, hogy olyan épületes tárgyat is választott témául, mint a légy, szóbűvészeti paradoxonná avatva A légy dicséretét. Kedvelte a fiktív történeti témákat is. Phalarisz című munkájában például az i. e. IV. század hírhedt szicíliai zsarnokának egyik esetéről beszél: arról, hogy Phalarisz egy kínzóeszközül használt rézbikát küldött ajándékba a delphoi Apollón-szentély számára; a küldönc és egy delphoi polgár párbeszédében adja elő a furcsa ajándék küldésének és elfogadásának okait s körülményeit. Más alkalommal vád- és védbeszédeket adott elő kiagyalt és jó technikával túlbonyolított bírósági ügyekről, mint például A kitagadott dolgában; ennek a beszédnek tárgyi mozzanatai nemcsak az egykorú szofisztikában divatoztak, hanem a kalandregényekben is (súlyos lelki betegségből gyógyítja ki apját a kitagadott fiú; visszafogadják, de ekkor mostohája háborodik meg, s az apa másodszor is eltaszítja; erről szól az ifjú törvényszéki beszéde). Más szónoklataiban a műalkotások érzékletes leírásával bizonyította be előadókészségét.

Akit ketten vádolnak című önéletrajzi párbeszédében meséli el, hogy negyvenesztendős korában hátat fordított addigi pályájának, s Athénba költözött, hogy a filozófiát tanulmányozza. Rengeteget olvas, a klasszikus és a korabeli filozófiának szinte valamennyi iskolájával megismerkedik, de csak egy olyan bölcset és áramlatot talál, amely megnyeri értelmét és szívét: Menipposzt és a cinikus iskolát. Ebből támad pere is a Zeusz által szervezett esküdtszék előtt. Ezt a fantasztikus „menipposzi” keretet választja Lukianosz a tárgyalás megelevenítéséhez. Az egyik vádat a cserbenhagyott Ékesszólás, a másikat a Dialógus emeli ellene. Az előbbi méltatlankodása érthető, az utóbbinak – az új szerelmesnek – a csalódottsága elvileg fontos: amiatt panaszkodik, hogy Lukianosz lerántotta a felhők magasából, megfosztotta minden vallásos és tragikus fenségtől, s komikus-szatirikus álarcot adott rá az ókomédia mestereinek és Menipposznak a tanácsára…

Menipposz valóban egész életre szóló társa lett Lukianosznak. Más filozófusokról szinte csak véletlenül ejt egy-egy jó szót, s dialógusok sorával zúdítja haragját és megvetését az egész szócséplő társaságra, de Menipposz az igaz és szabad ember halhatatlan példaképe marad számára, a világgal mit sem törődő cinikus életfelfogás pedig a legtisztességesebb bölcselet.

Szinte egy csapásra változik meg ekkoriban Lukianosz szemlélete és munkássága. A világot eddig az érvényesülés színpadának tekintette, most szembefordul mindenféle vallással, filozófiával, erkölcsi rútsággal. Rádöbben, hogy a szociális igazságtalanságok világában él, ahol a hatalmat és pénzt isteníti boldog-boldogtalan, s a butítás ezernyi fogásával kábítja el a hiszékeny és tudatlan embereket. Nem az adott világ politikai vagy gazdasági rendjét ítéli el közvetlenül – bár a szegények iránti megértés olykor felcsillan írásaiban –, őt az érdekli, s az háborítja fel, amit a szellemi életben és az erkölcsökben tapasztal: a babonaság, mindenféle vallási hókuszpókusz, a kíméletlen pénzhajsza, az álbölcsek üres szócséplése. Kacagva suhogtatja korbácsát a földi hiúságok rabjai, a hivatásos ámítómesterek s felfuvalkodott „nagy emberek” fölött.

Az aiszkhüloszi Prométheusz lázadásának fensége s az istenábrázolás lukianoszi komikuma között vonva párhuzamot, Marx abban látja a történelem fejlődésének bensőleg meghatározott célját, „hogy az emberiség nevetve búcsúzhasson el a múltjától”. Nem kevés elszántság, tehetség és lelkierő kellett a lukianoszi búcsúhoz: hajdan szentnek vélt s az uralkodó osztály által foggal-körömmel védett eszményeket „szentségtelenített meg”. Az ész nevében tagadta a vagyon és hatalom értelmét s a misztikum minden formáját. Nevetve azonban nem mindenki tud búcsúzni a múlttól – csak az újért vívott harc optimista fiai és a régi rend azon szülöttei, akik a múltért már nem akarnak, a jövőért még nem tudnak élni, de van bennük annyi tisztánlátás és emberség, hogy saját osztályuk bukását harsány kacajjal kísérjék. Másképp cseng a kétféle nevetés: az egyik győzelmesen derűs, a másik szükségszerűen keserű és cinikus – a szónak nemcsak filozófiatörténeti, hanem köznapi értelmében is. Azok, akik Lukianosz korában valami újért küzdöttek vagy imádkoztak, még nem tudtak nevetni: fegyvertáncot jártak vagy zsolozsmáztak. Lukianosz kacagása cinikus kacagás volt, más nem is lehetett.

Menipposz nemcsak világnézetileg hatott rá, hanem tematikai és formai tekintetben is. Számos Lukianosz-mű tárgya gyökerezik a nagy példakép munkásságában és a görög komédiában. Sokszor a kompozíció (fantasztikus keret, Menipposz gyakori szerepéltetése) és a stílus (gyorsan pergő párbeszéd, vázlatos és gúnyos jellemzés, olykor paródiacélzatú versbetét alkalmazása) is erre utal. Az ábrázolási mód természetes együttjárója volt a képzelet csapongó játéka és a történeti szituációk tréfásan könnyed meghamisítása. Saját korát nem direkt módon támadta Lukianosz ezekben a „menipposzi” műveiben, csupán elejtett célzásokkal, de a cselekmény kivetítése az i. e. III. századra tudatos fogás, az álkomoly környezetrajz és hangulatteremtés eszköze, amely még harsányabbá s általánosabb érvényűvé teszi a csúfolódást.

„Menipposzi” korszakának legtöbb műve mítosz- és filozófiaellenes. Ósdi ostobaságnak tartja az egész hagyományos vallást, s annak a racionális valláskritikának a szellemében támadja, mely egészen Xenophanészig nyúlik vissza. Ő azonban már nem egy bizonyos vallási képzetet vagy irányzatot támad, hanem az egész hagyományt és minden korabeli istenhitet (a Mithrász-vallást, a kereszténységet, a különféle misztériumokat). Különösen kedveli azt a megoldást, hogy pontosan reprodukál egy-egy klasszikus irodalmi műből ismert szituációt, de mulatságosan profanizálja az istenek jellemét – vagyis úgy beszélteti, és olyan cselekvésre készteti őket, ahogyan kapzsi, hiú, gyáva és meglehetősen korlátolt álnagyságoktól lehet várni… Az egykori szatírjátékokban és az ókomédiában lelhetők fel e módszer előzményei; újszerűvé az teszi, hogy a gyorsan pergő cselekményt Lukianosz következetesen az elvi mondanivaló, a leleplezés és az ész nevében kimondandó ítélet szolgálatába rendeli. Prométheusz vagy a Kaukázus című párbeszédében például az Aiszkhülosz-tragédia kezdő szituációját teremti újjá, de úgy, hogy a titán hősi önigazolásából mesterien felépített vádbeszédet formál, s tragikus pátosz helyett bölcsen gúnyolódó érvsorozattal vetkőzteti pőrére Zeusz önkényét és ostobaságát. Ugyanebben a szellemben fogantak az Istenek párbeszédei és a Tengeri párbeszédek című ciklusok: főképp Homéroszból ismert vagy más klasszikus kori alkotásban megörökített epizódokat – az Olümposzon vagy Poszeidón tengeri birodalmában lejátszódó civódásokat, féltékenységi jeleneteket, bosszantásokat, kicsinyes ármányokat – adja elő. Az istenek magánéletének titkait teregeti ki e villámtréfáknak beillő dialógusokban. Vidáman osztogatja fricskáit: megőrzi a különféle istenek hagyományos jellemvonásait, „mindössze” a nagyságtól fosztja meg őket, faragatlan és mohó fickókká degradálva az olümposzi urakat, fickándozó s vérmes hölgyekké az istennőket.

A Hetérák párbeszédei című ciklus – amelyet ugyanekkor, a 160-as évek elején írhatott Lukianosz – inkább művészi ujjgyakorlat, mint jelentős érték. A pikáns hangulatú jelenetkék témaköre az újkomédiából származik, s az epigrammaköltészetben is szokványos. Érdeme azonban a lukianoszi ábrázolásnak, hogy a sikamlós szellemességet soha nem durvítja el, s a széplányok csillámos világának rajzában is utal egy-egy társadalmi vagy jellemi problémára, hibára – persze csak felületesen, társadalomkritikai vagy moralizáló szándék nélkül.

A Timón indítja meg szociális témájú műveinek sorát. Az arisztophanészi Plutosz és a menandroszi Embergyűlölő jelzi a tárgy vígjátéki előzményeit: a gazdagság társadalmi és jellemformáló hatásának komikus feldolgozását. Csakhogy Arisztophanész paraszthősét boldoggá teszi a vak isten pártfogása, Menandrosz meg a mogorva magányosság feloldását látja a helyes gazdálkodásban és a kulturált jólétben – Lukianosz viszont mindent a visszájára fordít: az ő hőse fordítva járja meg ezt az utat. Timón ugyanis egykor jószívű, tékozlóan adakozó ember volt, akit mindenki kijátszott, tönkremenetele után pedig megcsúfolt; amikor azután Zeusz ismét megkönyörül rajta, és gazdagabbá teszi, mint valaha, megkövesedett szívvel űzi el magától a kérincsélő hízelgőket… Mély keserűség rejlik a komikum mögött, a „semmi jót nem lehet, hát nem is érdemes tenni” filozófiája. Nevetésben oldódik fel ez a keserűség, mert a győztes Timónnak végtére is igaza van, de az ellenfél ábrázolása még túlságosan elvont és vázlatos, sem társadalmilag, sem jellemileg nem művészien konkrét.

Annál élesebb, pontosabb a lukianoszi támadás tárgya a későbbi párbeszédekben – és párbeszédciklusokban –, különösen a Halottak beszélgetéseiben. Úgyszólván egyetlen témára építette fel Lukianosz az egész sorozatot: az Alvilág bírája elé kerülő halottak – volt gazdagok és szegények, hadvezérek és iparosok, királyok és filozófusok – védekezését, kétségbeesését, vitáját ábrázolja. Hiába jajonganak, nyöszörögnek itt a tegnapi hatalmasok, s hiába ócsárolják Diogenészt és Menipposzt, a nemlét demokratizmusa könnyeden s vidáman diadalmaskodik. Csak a cinikus bölcsek szállnak be mosolyogva Kharón csónakjába, és azok a szegények, akik több bánatot, mint örömet éltek meg a földi létben. A végső tanulság mindig azonos, vagyis maga a menipposzi életbölcselet: „Az okos törődjék bele az adott helyzetbe, szeresse, és tanulja meg, hogy mindent ki lehet bírni” (26. fejezet). Nem a saját gondolataként mondja ki ezt Menipposz, hanem hozzáfűzi: „ahogy a nép szokta mondani.” Igen, azoknak a felfogását fogalmazza meg ő – s rajta keresztül természetesen Lukianosz –, akik nem bíztak az élet megjavíthatóságában, hát igyekeztek derűsen beletörődni, s a halál minden bánatot feloldó, minden egyenlőtlenséget s gyalázatot megszüntető hatalmából merítették reményeiket.

A hagyományt és az általánosan elismert életértékeket ostromolva, a vallás és a filozófia ellen fordul Lukianosz minden dühe. Leszállás az Alvilágba és Ikaromenipposz című párbeszédeiben ismét Menipposzt teszi meg hőséül és szószólójául. Az utóbbi mű egy égi kirándulás meséjét tartalmazza keretes novellaként, s az eszmei kiindulás most is ugyanaz: csalódás a földi hiúságokban és a filozófusok zagyva tanaiban; amikor aztán a hősnek sikerült Ikaroszt megszégyenítő módon Zeusz birodalmába repülnie, ott is olyasmit tapasztal, amin csak kacagni lehet: „földhöz ragadt” gondolkodást, kicsinyes marakodást… Vidám kézmozdulattal söpri félre Lukianosz a maradi jámborságot s a tudálékos filozófiát egyaránt.

A Zeuszt sarokba szorítják című dialógusban az isteni gondviselésről alkotott hiedelmeket csúfolja ki, A tragikus Zeuszban – egyik legragyogóbb írásában – pedig az egész Olümposz istenseregét vonja szatirikus kínpadra.

Az ateizmus volt az epikuroszi filozófiának Lukianosz számára rokonszenves vonása; szívesen fordult hozzá érvekért, anélkül hogy – mint a világ tudományos magyarázásának rendszerét – mélyebben tanulmányozta s elfogadta volna. Hangoztatta ugyan, hogy nem magát a filozófiát csúfolja, hanem azokat, akik hitvány kapzsiságból és álszenteskedésükkel maguk járatták le (A halász, Lakoma, Akik fizetésért elszegődtek), de ahol gátlástalanul eresztette szabadjára fullánkos gondolatait, egyetlen iskolát és mestert sem kímélt.

Filozófusok árverése című párbeszédében egy fantasztikus filozófus-árverést elevenít meg: Zeusz a főrendező, Hermész a hivatalsegéd, egyszerű emberek a vevők, s a híres bölcsek a portékák…

Itt még „csak” értelmetlen szőrszálhasogatásnak mutatja Lukianosz a filozófiát, máshol a babonával veszi egy kalap alá. A hazugság szerelmese avagy a hitetlen című párbeszédében például azt mesélteti el egy bizonyos Tükhiadésszel, hogy a szent emberek hírében álló bölcsek a legzavarosabb mesékkel traktálják egymást „személyesen tapasztalt” csodákról. A mágusok, próféták és megváltók sokasága mindig is ingerelte Lukianoszt; elszántan hadakozott a korabeli irodalomban dívó rémtörténetek és csodakoholmányok ellen. Ebben a munkájában Démokritoszra s a józan észre hivatkozva csépeli a tudatlan, hiszékeny, összevissza hazudozó, képmutató álbölcseket – anélkül azonban, hogy ő maga a tudományos világszemlélet rendszeres képviseletét bármikor is vállalta volna. A cinikus filozófiát sem tekintette egyedül üdvözítő tannak: az epikuroszi, démokritoszi, szkeptikus bölcseletből egyaránt merített egy-egy gondolatot. Saját felfogásának eklektikussága ellenére egyvalamiben mindvégig könyörtelenül következetes maradt: a vallásos vagy filozófiai köntösbe bújtatott butítás gúnyos elutasításában.

A hazugság szerelmesének formája már a menipposzi párbeszédektől való eltávolodásra mutat. Lukianosz tevékenységének végső szakaszára egyébként is jellemző a formaváltás: a higgadtabb menetű platóni dialógusokat tekinti immár példának – a mimosz jellegű ábrázolást keretes elbeszéléssé lassítja és bővíti –, s a fantasztikum elemét is a parodizálásra korlátozza. Utolsó korszakának három remekműve: az Igaz történetek, az Alexandrosz, az álpróféta és a Peregrinosz halála.

Az élő irodalom sokat foglalkoztatta, de csak ellentmondásra késztette. Utálkozva pellengérezte ki a népámító szofistákat (A szónoklat-tanár), az atticizmus túlhajtóit (Az álbölcselő) és a dagályosan hazudozó történetírókat (Hogyan kell történelmet írni). A fantasztikus útleírások, áltörténetek és csodákkal megtűzdelt meseregények is kihívták haragját – ezeket gúnyolja ki Igaz történetek című, első személyben előadott pamfletnovellájában, a homéroszi Odüsszeuszt, Ktésziaszt és Iambuloszt pécézve ki a hazugság mesterei közül.

„Engem aztán igazán nem lehet a hazudozás vádjával illetni, mint a többieket, hiszen nyíltan megmondom, hogy egy árva szó sem igaz elbeszélésemből. Bizony, olyasmikről írok, amiket nem is láttam, nem is tapasztaltam, másoktól sem hallottam, sőt nemhogy nincsenek, de még csak nem is lehetségesek” – figyelmezteti olvasóit mindjárt a bevezetésben. Ezután következik a fantasztikus kalandok sorozata: hajóút a holdra és a csillagokra, hosszú utazás a cethal gyomrában, kirándulás a boldogok szigetére és így tovább, bravúrosan túllicitálva a hiszékenység irodalmi sápszedőit.

Peregrinosz halála című gúnyiratához valóságos eset szolgált témául: 167-ben, az olümpiai játékok alkalmából, önként égettette el magát máglyán egy bizonyos Peregrinosz, aki előbb cinikus aszkétaként, majd szent keresztényként halmozta gyanús üzelmeit. Lukianosz hitvány csirkefogót látott benne, aki minden aljasságra – apagyilkosságra, csalásra, szemfényvesztő prófétálásra – örömest vállalkozott a haszon és a dicsőség érdekében, s még a máglyahalált is ezért vállalta. Szatirikus életrajzában bizonyára sok a túlzás és a torzítás, mégis fontos történeti forrás a korabeli vallási állapotokról, és – korántsem mellékesen – szórakoztató elbeszélés. Egy másik „szent embernek”, a II. században népszerű Alexandrosznak a szélhámosságai ugyanígy felháborították; ellene írt gúnyirata a philosztratoszi Apollóniosz-életrajz tökéletes ellenpárja.

A dialógus platóni formájában kitűnő eszközre lelt a csöndesebb hangú filozofálásra (többek között A táncról szóló, művelődéstörténetileg fontos munkájában) és a nemes érzések ábrázolására. Toxarisz című keretes novellaciklusában – tőle szinte meglepő módon – az igaz barátságról mesél, előbb a görögök, utóbb a szküthák között; a második rész hangulata igazabb és megrendítőbb, de nem azért, mert az író az egzotikumot mérsékeli, hanem mert a görögök dekadens világában már csak romantikus kivételként ragyogtak fel a barátság hősi példái.

Némi megalkuvásra ezt a nagy gúnyolódót is rákényszerítette az élet. Az ideges, rohanó, pöffeszkedő Rómával szembeni ellenérzését nyíltan hangoztatta (Nigrinosz), de végül ő is megadta a császárnak, ami a császáré – pontosabban Verus császár kedvesének, két hízelgő dialógusban (Képmások és A „Képmások” védelmére). Egyiptom helytartói kancelláriájában vállalt tisztséget élete alkonyán, s valamikor 180 táján hunyt el.

Nyolcvan mű maradt fenn Lukianosz neve alatt, néhány azonban tévesen került be a később összeállított gyűjteménybe. Az apokrif iratok közé tartozik a Lukiosz avagy a szamár című regénykivonat is, melynek eredetije egy Lukiosz nevű írótól származott, s Apuleius Aranyszamár című regényének mintájául szolgált.