Németh László: Költők a gyerekszobában
Az első versköltő, akit lányaim megismertek, Móricz Zsigmond volt. Első hallásra furcsa: hisz Móricz Zsigmondtól sokszernyi felnőtt táborából is kevesen olvastak verset. Pedig vannak neki elszórva a régi Nyugat-okban igen szép, nagycsontú s kevés piperéjű versei. Azok a versek, amelyeket 1935 karácsonyára a kislányaim fája alá tettünk: nem ezek közül valók. Gyerekeknek írt állatversek, amelyekben az Arany János verselésével élő fiatal apa mutatta meg, milyen Pósa bácsija tud ő lenni a maga s a más gyerekeinek.
Az évszámot azért tudom ilyen pontosan, mert 1936 nyarán voltam utolszor Középbogárd-pusztán, a nagybátyáméknál, s most, hogy az idén nyáron újból eljutottam az emlékezetes diófák alá, első kérdéseik közt volt: Hát a kis Mehemed mit csinál? Ez a kis Mehemed: Judit, a középső lányom; ővele szavaltatták akkoriban a Mehemed és a törökök című verset, amely annak a Móricz-kötetnek (Boldog világ) egy hároméves agyacskához legillőbb darabja. Judit, vagy akkor még Ucó lányom, azóta sok mindent olvasott, de a vidéki rokonok számára, akik azóta nem látták, ma is egy tagolatlan, kerek kis törzs és nagy fej, fehéres szőke haj s egyszerre bölcs és bárgyú kék szem, aki megáll a tornácon, s nagyodaadóan és gombócforgató szájjal mondja a Mehemed és a törökök állandó rímeit. Én magam is tudom még; egy a négy-öt vers közül, amit tudok:
Volt egy török Mehemed
Sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed,
Milyenek a tehenek,
Egyszer aztán Mehemed…
203. o.
A fülem fonográfjában van a hangsúly is, amivel ő is csodálkozott: „Csodálkozik Mehemed: Ilyenek a tehenek”. Aztán a számlálás: „Meg is számlál Mehemed, Háromféle tehenet”. A hatásos, kihúzásra alkalmas sor vesszői közt ő is megáll: „Fehéret, feketét, tarkát…” Majd egy óvodás-hangsúlyú figyelmeztetés: „Meg ne fogd a tehén farkát”. S végül a bumfordin, de kedvesen elhadart befejezés: „Nem tudja ezt Mehemed, Fölrúgták a tehenek”. Utána persze egy harsogó rokoni kacaj, nagybátyám vörösen selma arcában a vakító elefántcsont-fogak.
A nyolcéves Ucó nem tudná többé úgy elmondani azt a verset, nincs meg torkában a hang, amint nagybátyám szájában sincsenek meg a fogak; a legkevésbé azonban a Boldog világ című kötet van meg, amelyet elébb a szülői, később a gyermeki olvasás s a velejáró gyerekszobai hányattatás szinte az utolsó lapig fölemésztett. Arra azonban emlékszem még, hogy Mehemed mellett a legnagyobb sikere a Disznók az esőben című versnek volt benne. Nemcsak a magam emlékéből állapítom meg, de Ágnes lányom fölkiáltásából is. Mielőtt e cikk írásához fogtam, az egész lomtárat összekerestettem a Boldog világ maradványaiért. Elő is került két lap. – Ni, a disznók – örvend meg neki Gigi, holott azon a két oldalon: nem is a disznók, hanem a Koldus verebek és a Farkas a faluvégen olvasható. Őbenne azonban, aki mind e mai napig csak grafikai köpenyegük után ismeri (a Betűország első lapjain kívül) a könyveket, ez a roncs, melynek fénykora az ő második és negyedik életéve közé esett, mint a „disznós” könyv papírja s illusztrációja maradt meg.
A következő költő-guvernánt Petőfi Sándor volt. Négy éve lehetett: Magda akkoriban tanult meg olvasni. Mint afféle legnagyobbikon, a szülői pedagógia rajta is friss volt: iskola előtt rákapattuk a betűre. Egy este ott volt a szobámban; elfogódottan szimatolta a tilos világot, s a könyveim kérdezgette és tapogatta. Akkor vettem le a nagy Petőfit. Egy 1878-as díszkiadás; még az apámról szállt rám; aranyos zöld kötés; rossz képek, imponálóbb, mint amilyen ízléses. – Látod ezt? Ezek a Petőfi Sándor versei. Ő volt a legnagyobb magyar költő. Ő írta a Faluvégen-t, amit anyuka betanított neked. Ha egy kicsit nagyobb leszel, majd olvasok belőle. – Olvass most – kérte ő. Négy éneket olvastunk el a János vitéz-ből. – Olyan, mint a Grimm, csak versben van – ajánlgattam a költőt, s drukkolva szálltam a rég nem olvasott szövegre… – Tudod, mi a gyöngyház – álltam meg az első ének közepén, mert Iluska a „gyöngyháza” Jancsi szívének. Magda nem tudta, de szemében várakozás volt s nem unatkozás. Az ének végén élőszóval is elmondtam a tartalmát: Jancsi, az egy juhász, Iluskát szereti, de azt a mostoha sanyargatja. A magyarázatot azonban unja, azt mondja: – Olvass tovább. 204. o.– A
harmadik ének végén felsóhajt: – Jaj, ez olyan szép – s a szeme fekete lesz attól, amit benn lát – a retinája mögött. Az olvasmányból kapott meleg megborzong benne, ahogy egy percre megállunk, s a szoba hűvösségében van megint.
A negyedik ének végén valami dolgom akadt, elhíttak, látogató jött: már nem emlékszem. Magda ott maradt az utolsó versszakkal. „Ballagott, ballagott a halk éjszakában. Csak nehéz subája suhogott nyakában. Ő ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek.” Amikorra visszakerültem: még mindig ott gubbasztott a zöld díszmunka fölött, de már a hatodik énekkel, a rablótanyával gyötörte a betűzgetésben kivörösödött szemét s a nekizaklatott képzeletét. A karjait szakajtó díszmű helyett (melynek lehasadt fedele a kis kar és a nagy könyv aránytalanságára emlékszik ma is) vettünk neki egy egypengős Petőfit, azon tanult meg önállóan olvasni. S nemcsak ő: de Judit, a húga is. Máig is rejtély előttünk: hogyan. Egyszer csak tudott.
Petőfi Sándor költői egyeduralma igen soká, közel másfél évig tartott. Ha hű krónikás akarok lenni, 1936 telétől 1938 őszéig. Én magam is támogattam ezt az egyeduralmat. Petőfi van olyan nagy dajka, hogy minden életév találhat rajta elég szívnivalót. De a gyerek is jobb olvasó a felnőttnél: szívesen olvassa el ugyanazt tízszer, százszor; rájár a versre, arra született, hogy klasszikusokat olvasson. Jó volna most a kis pengős Petőfijükből összeállítani, az ujjnyomok, szamárfülek és egyéb oldalmegdolgozások alapján, hogy melyik Petőfi-versen hagyták ők a legtöbb nyomot, s melyikek őbennük; ami körülbelül egyet jelent. Egyszer ki is jelöltettem benn velük, Petőfi fénykorában még, mi az, ami a legjobban tetszik. A pengős Petőfi azonban még ezen a nyáron is elég fontos útitárs volt ahhoz, hogy valamelyik nagymamánál vagy a Balatonon ott ragadjon. A magamét lapozzuk, s nézem, melyikre villan föl az arcuk. Érdekes lista. Egy okos kiadó felhasználhatná: „Gyermekek Petőfije; szerkesztette két Petőfi-olvasó kislány.”
A híres nagy Petőfi-versekből nem sok van köztük, de ott majd valamennyi románc- és anekdota-féle. Ha minden szülői befolyás nélkül állíthatnánk össze: az első helyen alighanem a Farkaskaland és Zöld Marci állana. „Pajtás, te ettél, véres a fogad.” Egy időben még Gigi álmaiba is bekerült ez a Petőfi-sor. Ha sokat eszik, éjjel dulakodik és kiáltoz, azaz folytatja, amit egész nap csinál. Egy ilyen párnarángató harca közben hallottuk át egész tisztán a gyerekszobából a teljes sort: éppen csak a barátkozó „pajtás” maradt el az elejéről. De nagyszerű vers is az: a farkasnak juhra, az úrfinak juhásznéra fáj a foga, s addig ólálkodnak a kertek alatt, amíg a farkas az úrfit eszi meg. Nehéz volna eldönteni: érzik-e a gyerekek ebben a versben a szociálist helyrepofozó 205. o.költői igazságot, az azonban
biztos, hogy Zöld Marcit, a másik kedvencünket szintén azért látja vendégül „a négyágú épület, mely be sincs fedve”, vagyis az akasztófa, mert csak a gazdagtól veszi el az erszényt, a szegénynek odaadja. Az ő rokona az elbujdosott Szilaj Pista (hány felnőtt ismeri Petőfinek ezt az elbeszélő költeményét?), aki a Duna közepébe buktatja, mint sorstól rendelt révészük, a hűtlen Lidit és csábítóját. A verseknek ugyanebből a családjából való: Pusztai találkozás, Megy a juhász szamáron, Lopott ló, Két sóhaj, Az árvalány, Bilincs, Alku, Liliom Peti, A magyar nemes. Nem maradhatna ki a gyűjteményből: az Arany Lacihoz, Szomjas ember tűnődése, Megyeri, Szeget-szeggel, Sári néni s még egy-két tucat. Az ember csodálkozik, hogy kaparják ki az óriási kötetből mindazt, ami nekik való. Hány közömbös szakaszt kellett megszagolni, elolvasni, ellökni, ezért a néhány használhatóért. Teljesebb munkát végeztek, mint egy filológus: a nagy könyv minden zugában van egy versük, s ha rájöttél, milyen vers kell nekik, az ilyenre holtbiztosan fölmosolyog az arcuk.
Irodalommal fertőzött embernek vonzó, hogy olyan őszinték: ők még nem hazudnak az olvasmányaikban. Az egy Szeptember végén-t tanulták meg az anyjuk kedvéért: máskülönben alig lehet becsapni az étvágyukat. Érzelmekre például nemigen kaphatók. A gyermeki szeretet versei: a Távolból, Szülőimhez, A jó öreg kocsmáros, majdnem hogy kívülről mennek, de különösen Magdán: nemigen van átjárásuk a Petőfi-hangulatoknak. Egy jó csíny, érdekes történet, mint az ellopott és visszaajándékozott kolbászé, jobban megfelel az ő komoly, de hideg és mozgékony kedélyének. Ucó már szívesebben eltocsog a hangulatokban. Kedves Petőfi-verse is: A Tisza. Az egyetlen a híres leírók közül, amely megfogta őket.
A Petőfi-korszak végét azért tudom hónapnyi biztonsággal, mert apai buzgalmam és írói letöréseim egész szigorú oki összefüggésben vannak, s 1938 novembere volt a hónap, amelyikben másodszor tettem le életemben végleg a tollat; amint azt elég bolondul írásban is proklamáltam. A lányaim máig is emlegetik azt a két-három hónapot, amely ebben az elszánásban telt el. Ameddig a szívem visszalát, nekem is az volt a legboldogabb korom: délután a Gugger-hegyen kószáltunk, este a német Grimmet olvastuk. Mint valami cserkésztáborban: folyt a pontozás; szekrényre, leckére, még az evésre is. Tán nem is lett volna jó, ha sokáig tart ez a szabad apaság: annyira fölzaklattam őket az állandó versennyel, játékkal, észbontogatással. Akkor próbáltam ki rajtuk Arany Jánost is – Toldi-t s a balladákat. Puszta kísérlet volt. Arany nyelviben, úgy hittem, van valami ómagyar s műköltői zamat, amit egy gyerekagy nem bírhat el versszakokon át. Mennyire tévedtem. A gyerek sokkal töb 206. o.bet bír el a költészetből, mint
hiszik. Sokkal többet, mint elszoktatott felnőtteink.
A Toldi-n kezdtük. Először a tartalmát meséltem el, aztán olvastuk is; hátulról, a párviadaltól előrefelé. A szép, piros kötet ott volt (megint egy nagyapai díszmű): forgatták. Egy-két balladát is felolvastam nekik. Hogy könnyebb legyen a szöveg: színészkedtem, a vesszők és pontok közé az arcjátékom és a hangom ripacskodásait írtam bővebb ékezetül. Ez volt a nagy meglepetés: a balladák „könnyebbek” voltak, mint Toldi. Arannyal a költészet nagyobb magaslataira tudtak feljutni, mint Petőfivel, akinek a lépcsőjén az igazi líránál elbágyadtak. Máig is előttem van ez a három arc, amint Hatvani-t vagy Török Bálint-ot hallgatja este a rekamién – mert minden apai s orvosi ésszerűség ellenére az elalvás előtt olvastam nekik. Magda nagy fekete szemmel s egy szemérmes mosolynyi elrévedéssel állandóan engem néz; Ucó kék halszeme a levegőbe mered, azt hinnéd, csak a világba bámul, holott mindent pontosan tud, Gigi beragadó szemmel arcom színházára pislog, és azután elalszik.
Értették? Hadd utasítsam vissza ezt az értelmetlen kérdést, amely ha valahol, hát költők és gyermekek viszonyában nincs helyén. Érti-e a gyerek a világot? S benne él. Értjük-e mi? S benne élünk. A remekmű is: világ, ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is levonta róla – hogy egészen érti. Ők is értették és nem értették; belekerültek, s titokzatos maradt. Értették a meséjét, itták a hangulatát, s maradtak borzongásaik és kérdéseik. Különös csak, hogy a legjobban épp a két legsűrűbb s legnehezebb: az Ágnes asszony és az V. László ülte meg őket. A Bajusz-on vagy a Jóka ördög-én talán jobban mulattak – de amikor azt kérdeztem, melyik a legszebb: ezeket mondták – (Judit, a hangulatokban totyogó, harmadikul a Ráchel siralmá-t). Egy régi tanulmányomban írtam, hogy Arany balladáiban az igazi mondanivaló: az aranyjánosi közérzet. Voltaképp az beszél bennük a történet ürügye alatt. Ez a két kislány, az egyik hét-, a másik hatéves, nemcsak a mesét értette meg, hanem talán még jobban: a hangulatot, amely olyan egyetemes, gyermekre-felnőttre érvényes, mint a félelem vagy a borzadály. Ugyanezt bizonyította az Erlkönig és a Glocke elolvasása vagy inkább eljátszása is, ahol a megértésnek még nyelvi akadályai is voltak. Ami a költészetben nem egyéni tapasztalatokból szerzett érzelem, hanem nagy, kozmikus állapot, arra a gyerek éppen olyan érett, mint a mesére. Csak így lehet, hogy még a költészetre legellenállóbb Gigiben is megmaradt ezekből a félig ébren, félig álomban hallgatott balladákból valami, mert két évvel a hangos olvasásuk után, minap a neve ellen tiltakozott. – Hogy adhattatok ilyen nevet, hogy Ágnes. Mindig a véres lepedőre kell gondolnom tőle.
207. o.
Ebben a balladai szünidőben dőlt el különben az is, hogy két nagyobbik lányom közül: Judit az, akinek a költészet sorsa lehet. Énnekem, aki ismerem őket, ez sokat megmagyaráz: – nemcsak felőlük, hanem a költészetről is. A két gyerek közül Magda a kiválóbb. Az értelme fürgébb, idegen nyelvekre fogékonyabb; amellett ügyesebb kezű, mozgékony, jó tornász – komoly, de eleven diáklány. Judit, noha egyelőre ő is jeles: tunya, sértődő, ábrándozó. Az írást elkeni; ahol csak mód van rá, fölbukik; ruhája piszkos, s ha egy-egy nappali álomba vagy játékszenvedélybe beszövi magát, a kötelességét is elmulasztja. Magda egy kis gyermekköltő osztálytársa sugalmazására stréberségből verseket is ír. Ucó rá se gondol, hogy írhatna. S mégis: ő az, akinek a költészet természetesebb hazája, mint az, amelyikben él s mozog. Talán éppen mert olyan, amilyen: hangulatokkal átitatott kis agyvelő, amelynek nehéz a mozgás.
Az eset a következő volt. Annak, hogy egy író leteszi a tollat, van egy előnye: fölveszi a könyvet és olvas. Én is sok magyar s nem magyar írót olvastam végig az alatt a néhány hónap alatt – köztük Gyulai Pált is. A kritikusról nem lett jobb véleményem, de a prózáját megszerettem: határok közé szabja magát, de azok közt aztán bámulatos tiszta. Ez a nyelvi és érzelmi tisztaság – egy férfilélek tisztasága – érdeme a verseinek is. Verses meséiből a gyerekeknek is elolvasok néhányat; a Pulyka és veréb-nek különösen nagy volt a sikere. A könyv, amelyből olvastam, könyvtári könyv volt; ott hevert az asztalomon egy hónapot, s visszament a könyvtári porba – egy újabb évtizedre. Judit keresi, s amikor hallja, hogy nincs, megsiratja. Eltelik két-három hónap, s egyszer csak mondani kezd az asztalnál egy verset. Mi ez, hallgatjuk. Gyulai Pál: Gonosz mostoha című népmeséje. Közel négyszáz sor, rím is gyéren van benne, s ő csak mondja-mondja, húzza elő az emlékezetéből a hónapok óta nem látott szöveget. Ijesztő volt ez a kis hadaró, hatéves lányka az asztal végén, amint nagy holdfején: a pythia-szerű magából-előhúzás egy meghökkenésünkön szórakozó mosollyal egybekeveredik. Úgy néztük, mintha egy betegség, egy kivédhetetlen balsors volna, ami benne mutatkozott. Ez „abnormis”, érezzük; pedig talán nem is ő az „abnormis”, hanem mi – akik már csak beszélünk versekről, de ha a kedvesebbjeinket idézni kellene: nem találjuk meg őket a fejünket elöntő kacatban.
Mindezt azonban le lehet írni. De hogy botránkoztassam meg a szülők egyetemét: Shakespeare és egy hétéves lányka viszonyával. Idén újévre Macbeth-ről ígértem a Kelet Népé-nek kritikát. A Nemzeti Színház előzékeny volt: két jegy helyett egy egész páholyt küldött. De ki legyen a másik kettő a páholyban? Ha jól emlékszem, a vakációban történt, vagy a rákövetkező nap volt ünnep vagy vasárnap; a két nagylány meg 208. o.neszelte a páholyt, s folyt a kunyerálás. Az anyjuk, aki minden
elmenésben és elvivésben cinkos: rám küldte őket. Macbeth-be! Megőrültetek? – tiltakoztam az első nap. A másodikon persze megpuhítottak. Végre is mi nekik Macbeth? Egy boszorkánytörténet. A boszorkányok bűnbe, vérbe sodornak egy embert s egy országot a furfangos jóslataikkal. A darabot megnéztük. A nézőtér ásított, lányaimnak azonban piros volt a fülük. A legjobban Lady Macduff kisfia tetszett nekik; a foszforeszkáló boszorkányoknál is jobban. Ők maguk voltak a kisfiú a balladai borzadályban. Mielőtt a bírálatot megírtam, Szabó Lőrinc fordítását is átolvastam. A kis füzet ott hevert egy darabig az asztalomon: aztán eltűnt, elfolyott a rendetlenség avarában. Megint csak az ebédnél derült ki, hogy Judit lányom rágta belé magát. Legalább kétszáz sort tudott belőle; nemcsak a boszorkányok kardalát, az egész „kisfiús” jelenetet. Pontosan úgy mondta, ahogy a könyvben volt, még a „Lady Macduff”-föt (persze a-val és c-vel) és a „kisfiút” is elébe rakta a mondókáiknak. „Lady Macduff: Kisfiam, apuka meghalt. Jaj, mi lesz most veled? Hogy fogsz megélni? Kisfiú: Ahogy a madarak. Lady Macduff: Légyből s kukacból?” Íme, egy Shakespeare-rész, amelyet Judit arca, s amit én gondoltam közben, sohasem enged elfeledni. Majd alább: „Apuka nem halt meg, hiába mondod. Lady Macduff: De meg, meghalt; hogy kapsz most új aput? Kisfiú: Hát te új férjet? Lady Macduff: Én? Én vehetek minden piacon akár húszat. Kisfiú: Megveszed és aztán eladod őket. Lady Macduff: Gyerekész szól belőled, de azért elég okos kis ész.” Ez a dicséret különösen tetszik Juditnak, ahányszor elmondja: anyásan felcsapja a hangját, s mosolyog hozzá. Ő is elfogadná. A legérdekesebb azonban, ami ezután jön: „Mondd, anyukám, apuka áruló volt? – Az volt, fiam. – És mondd! Ki áruló? – Az, aki megszegi az esküjét. – S minden áruló megszegi? – Aki így tesz, mind áruló, és felakasztják. – És mindet felakasztják, aki így tesz? – Fel azt mind. – És kik akasztják fel? – Kik? A becsületes emberek. – Akkor hát bolondok az esküszegők, hisz olyan sokan vannak, hogy megverhetnék és ők akaszthatnák fel a becsületes embereket.” Mellékelni kellene Judit arcát, hogy lássuk, milyen ártatlanul tetszhetnek ezek a sorok. Mert őneki: ez nem egy férfi-élettapasztalat keserű seprője; csak valami groteszk, mulatságos rosszaság, amilyeneket a szomszéd Robi is mond. Az erkölcsi világrend érintetlen marad a szimpatizáló nevetésiben.
Macbeth meghozta nekik Lamb Shakespeare-meséi-t – az Arany-balladák már előbbre az én teljes Arany-kiadásom… Így túrhatták meg Arany Shakespeare-fordításait. A János király-t otthagyták; a Szentivánéji álmot olvasták; Hamlet-be a kísértet mögött van egy kis bejárásuk. Sok dolgukat tudom, ami kárukra lett, de hogy ebből valami bajuk 209. o.származott volna, nem vettem észre. A gyereknek, ha
csak már korán kékharisnyává nem nevelték, vagy kell valami, vagy nem. Ha nem kell, otthagyja. Ha kell: talált valamit benne, ami nekivaló. Mi csak arra vigyázzunk, hogy amit talált, s amit még találhat (esetleg csak évek, évtizedek múlva), nemes legyen. Erre pedig mégiscsak a legnagyobb biztosíték: a lángész lehelete. Az ember klasszikusok olvasására születik, s egy ép gyereklélek sokkal közelebb ül a költészet nagy forrásához, mint egy középiskolával denaturált felnőtt. Igenis, össze lehetne állítani remekművekből egy olyan könyvtárat, hogy a gyermek azokon jusson el a serdülésig. A rossz tankönyveknek és a kiadóknak a hazugsága, hogy a gyermekek és a nagy költők közé egy gyermekirodalmat kell tolni, amely a művészethez akar kalauzolni, de valójában örökre elkalauzol tőle.
*
A gyereknek természetesebb tápláléka a vers, mint a próza. Már csak fizikai okokból is; neki az olvasás nagyobb fáradság, mint nekünk. De az olvasói látótere is kisebb, nehezen tud szétindázó dolgokat befogadni. Még mesében sem igen szereti a túlságosan hosszúkat: a hosszú olvasmány részlet részlet hátán. Toldi, ahogy mi olvastuk, egy rövid, tőlem hallott mese; azután farkaskaland, bajvívás, cipó feltörése, mindenik külön-külön, ahogy épp megkívánja. A balladákat azért szereti, mert ha nehezebbek is, egészben vannak a látóterében; egy-egy ismerős alak, akit talptól tetőig láthat. Az ember tömör olvasmányokra születik, s szoktatni kell a hígra. Tömörség az is: hogy a gyermek egy időben két érzékivel olvas. A hallása még nem vált el, mint a romlott regényolvasóké, a képzeletétől. A kép színesebb, ha rímmel jön; s amit el nem mond a mondat, megérteti a ritmus. A Judit-féle gyereknek, aki két-három éves korában maga is játszadozott (minden értelem nélkül rímelve, ritmizálva) a friss csodával, a szóval – öt-hat éves korában ezért lesz nagyobb kincs, értékesebb jószág a „Gonosz mostoha” a legszebb Grimm-mesénél. Tej helyett nem adunk pépet az újszülöttnek. De azt, hogy nem kellene-e a gyereket, akár tízéves koráig is, prózamentes táplálékon tartani, még mesét is csak kitűnő versben adni: a szellem egészségtana meg sem kérdi.
Én persze elkéstem már, a magam otthonában, ezzel a belátással, de hogy a gyerek mennyivel nehezebben kap rá jó prózaírókra, mint jó költőkre: arra Móricz regénye, a Légy jó mindhalálig lehet a példám. V. László és Ágnes asszony idejében, amikor az időm és könyvtáram prédáló két gyerek: mindig újabb és újabb olvasmányt követelt tőlem, 210. o.ezt adtam oda nekik első regényükül. Ha a hű cseh
méregpoharát élvezik, hogyne élveznék a lottócédula s egy kisfiú kalandját. Judit még a Nyilas Misi-s háborgásokra is hajlamos: ő is igazságtalannak tart bennünket, felnőtteket. A regény mégsem kellett; belekaptak és otthagyták. Felsőgödön mozikban is megnézhették, Nyilas Misi most már egy okos, ismerős pofácskájú fiúcska volt; a története is: meghányva-vetve, minden zugocskája kikérdezve: „De az öreg úr, ugye, tudta, hogy az ő számát húzták ki?” „És mondd, csakugyan megálmodta a számát?” „És az igazgató mért csukatta a karcerba?” Mámorukban azt is elkérdezték, amit értettek, csakhogy beszélhessenek róla. A regény azonban megint csak nem kellett. Megtúrták s otthagyták. Judit kívülről tudta már a Macbeth-beli kisfiú jelenetét, s a kollégiumi kisfiút még mindig nem tudta egy regényen végigkísérni. Csak az idén nyáron értek meg rá, hogy a sok fejezetbe, sok mondatba szétszórt diáktörténetet (ahol a részletek mind egy bogba futnak, nem úgy, mint a Toldi-ban vagy a János vitéz-ben) egy iramban végigrohanják.
Pedig hol van a magyar irodalomban még egy gyermekregény, amely remekmű és gyereknek való. A gyerek kezébe adható prózai remekek száma: aránytalanul kisebb, mint a költőké. Nemcsak mű és látótér aránytalansága, hanem a próza természete miatt is. A vers kimondja a dolgokat, a próza értelmezi. A versben úgy van minden, mint a világban: V. László és Macbeth van, s értheted és magyarázhatod, ahogy jólesik… A próza akár akarja, akár nem: egy bizonyos magyarázatot erőltet; boncolni, magyarázni pedig csak a gyerektől idegen ideákkal lehet. Lamb Shakespeare-meséi-ben (amelyet pedig azért írtak, hogy a gyerek a maga eszével szokjék a lángész lábaihoz) egész csomó olyan átírás van, amely a maga helyén nem olyan erőltetten felnőttes, mint amikor a gyermekek számára átgügyögik. Találomra egy helyet! „Rómeó a Júlia kezét oltárnak nevezte, s azt mondta, ha érintésével talán megfertőztette ezt a drága oltárt, mint piruló zarándok, kész megcsókolni Júlia kezét bűnbocsánat végett.” Lehet egy versbeli hasonlat olyan felnőttszagú, mint ez az átgyermekesítés? A prózában több része van az agyvelőnek, mint a vérmérsékletnek – s felnőtt és gyermek eszükben távolabb állanak egymástól, mint kedélyükben. Épp ezért nagyon megbecsülendők azok a Twist Olivér- és Szív-féle remekművek, amelyekben egy nagy írói kedély annyira úr lesz az értelmen, hogy melegétől gyermek- és felnőttvilág közt elolvadnak a kerítések. Mi is találtunk egy ilyen könyvet, az idei esős kenesei nyáron: hadd gyarapítom vele a vékonyka könyvtárat.
Az eső sok volt; a lakás piciny. A gyerekek akár verekedtek, akár kártyáztak, mindenképp bőszítettek. Néhány könyvet hoztunk el a 211. o.jegyző szép kis könyvtárából. Tamási Ábel-ét s Nyírő Uz
Bencé-jét nekik. A két nagyobb majd csak leragad rá, a kicsi meg unalmában átcsavarog a szomszédba, a fiúkkal rosszalkodni. A mi számunkra elhozott könyvek közt volt egy Tolsztoj: Ifjúságom. Judit kandított bele először az asztigmiás szemeivel. Jó, rövid, epizódszerű fejezetei vannak; elolvassa az elsőt, s jön újságolni: milyen mulatságos ember az a Karl Ivanovics. Miféle Karl Ivanovics? Hát a Nikoláj tanítója. Egy légyfogóval csapkod az ágya körül, s a kis Nikoláj dühös rá, mert aludni szeretne. Pedig különben szereti Karl Ivanovicsot. Ennyit közöl, s már görnyed is vissza a könyvre. Arról tudjuk, hogy megint megemésztett egyet a rövid fejezetekből, mert a végén mint az úszó fölbukik s – mosolyog. Eleinte minket is részeltet a mosolygás okában, de aztán már csak magának mosolyog. – Olvastad ezt a könyvet? – kérdem az anyját. – Nem, még nem. – Én sem. – A Kreutzer-szonátá-ra és a Feltámadás-ra gondolok; hátha valami vallomás; a serdülő kor bűnei és zavarai. Lefekvéskor én veszem át a könyvet, s olvasom Judit előtt. Minden régi Tolsztoj-bámulatom eleven egy félóra alatt. Milyen barátságos a nagyság, ha minden arányosan nagy benne; az ember észre sem veszi, csak tele lesz vele. Egyetlen kényesebb fejezetet találok; de bízom benne, hogy Judit a fejtegetéseket úgyis átugorja.
Az Ifjúságom ettől fogva egy percet sem pihen, gyerekek, felnőttek versenyt olvassuk. A szláv nevek beköltöznek a családba; Judit Ljubocska lesz, Magda: Katyenka, és anyuka dupla hízelgést kap, amikor Nikolájnak meghal a mamája. A gyerekkönyvnek hitt Ábel-en inkább a kis gimnazistavendégeik kedvéért mulatnak: az Uz Bence, akinek medvéjét filmen is látták, érintetlen marad. Az Ifjúságom azonban él, benne jár az ő ifjúságukban. Most, hogy két hónap múltán az asztal fölött a címét földobom: csupa emlék a szemük. – Mi tetszik a legjobban benne? – Karl Ivanovics élettörténete. – Miért? – Mert annyit kellett neki szenvedni… – Hát a búcsú az anyától? – Jaj, az is. Ugye, már nem is látta a fiát, amikor az visszajött Moszkvából? – kezdi Judit az idéző kérdést. – Aludt szegény, és aztán meghalt. – Az a Katyenka ki is volt? – kérdem. – Miminek a lánya. De úgy nevelték, mintha maguké lett volna. – Mimi, ki is volt az? Valami francia nevelőnő, ugye? – Igen. – Nem emlékszel, hogy haragudott Karl Ivanovicsra? – De Magda gyanakvón néz rám. – Te tényleg nem tudod ezt, apu? – Az igazság az, hogy csakugyan nem tudom már, vagy csak homályosan. Hol van az én fejem az övéktől! Van azért, amit ők sem tudnak. – Hogy hívták azt a félkegyelmű zarándokot, akit a gyerekek meglestek? – Törik a fejüket. De ha én kérdek, Ucó is kérdez, csakhogy az emlékekben totyoghasson. – Az apa ugye hara 212. o.gudott érte, de a mamájuk szerette? S mondd, apu, miért hordott
Grisa a ruhája alatt láncokat?… Grisa, úgy hívták, s nevet az emlékezetén. Az előbb nem adta ki Grisát, s most megint itt van: egy kérdésben kicsúsztatta.
Az Ifjúságom-at Tolsztoj nem az ifjúságnak írta… De ő mondja el a bevezetőben, hogy milyen olvasókat képzelt maga elé. Olyanokat, akik a szívükkel olvasnak… S ahogy itt szétnézek: az aznap fölszentelt új asztalunknál, amely körül most egy elsüllyedt orosz család csillog a szemekben: egy ember van, akin vitatkozni lehet, hogy megfelel-e a feltételeknek. Én.
*
Szándékosan hagytam utolsóul a névtelen költőt, gyermekeink Anonymusát, a mesemondó népet. Holott időrendben nálunk is ő volt az első; ahogy mindenkinél. Első kislányunk három és fél éves volt, amikor meghalt, s már öreg mesehallgató. Betegsége alatt szinte megszakadás nélkül folyt ágyánál a mese; a végén nem is értette már; mint egy zsolozsmát mormoltuk, s neki ez is jó volt; a legnagyobb gyermeki öröm emléke járt tőle a láztól kirázott testben; „meséljetek”, nyílt ki a szeme, ha abbahagytuk. A halálba is a meséből szenderedett át. Húgai, akik őt nem ismerték, az ő ágyát örökölték, egyik a másik után, s az ő mesekönyveiből kapták, mielőtt elaludtak, a mesét. A mese volt az alaktalan Okeánosz, amelyből az alakkal bíró istenek: Petőfi, Arany és Shakespeare lassan kiemelkedtek. S bár vannak már neveseik, a Névtelen ott zúg ma is a Nevek alatt. Kezdetben volt a Mese… Kérdés, hogy az a mese-e, amelynek az apa igazán örülhet?
Divat a mese szóra rögtön elérzékenyülni. Ezt a divatot, miköztünk, azt hiszem, Szabó Dezső tette kötelezővé. Ahol ő mesét mond, a jóság, álom és költészet angyalai a szatíra elnémuló dudái közt azonnal magas üveghangokat fognak. Pedig hát a mese, s főként amit a polgárgyermekek kapnak: nem mellből szopott anyatej, hanem több tőgyről összefejt ital, amelynek a hatása s tisztasága majd mindig probléma. „Nem emlékszem, hogy a fekvőhelyem előtt valaki meséket mondott volna tányérszemű kutyákról vagy holdsugár-hajú királylányokról” – mondja Kassák életrajza első soraiban – „és eljutottam odáig, hogy szembenézzek magammal”. Azaz azért nézhet férfiasan és proletárként szembe, mert ment attól a polgár-romantikától, amit mibelénk a tányérszemű kutyák és holdsugár-hajú királylányok hoznak. Ha nem is adok igazat e mesemegvető józanságnak: bizonyos, hogy az a mese, amit a mi gyermekeink falnak, kétes értékű pótléka annak, mire, mint a zsírra és vitaminra, igazán szükségük van.
213. o.
A nagy népek meséje: középúton jár a mitikus világmagyarázat s az érdekes történet közt. Az öreg király, akinek az egyik szeme nevet, mert három gyönyörű fia van, a másik meg sír, mert két fekete ruhás ember ellopta tőle az ifjító madarat, amelynek az énekétől az öregember tizenhét évessé válik: mitikus képe az Öregkornak. Minél forróbb egy népnek a mítosza, annál kevésbé csavaroghat el tőle a mese. Homérosz vagy a Kalevala nagy alakjainak s látásmódjának fognia kell a mesélőt is. Ahol azonban a mítosz halott, s a mesemondót nem a nagy Világértelem köti, hanem hallgatóinak a képzelete az, ami ugratja: ott a mese is egyre inkább csak ős mesereceptek szerinti bonyolítása a szedett-vedett motívumoknak. Aszerint, hogy ott vannak-e mögötte a nagy mitikus igazságok, vagy ha el is halványodtak, de egy nép, egy embercsoport szociális vágyai, ábrándjai és mókái pofozzák-e helyre és félre benne a valót, vagy pedig csak innen is, onnan is összeszedett szórakoztató anyag: a mesének más-más az értéke. Az első esetben halálig sem kell a mesehallgatónak kilépni belőle. Aki mint gyerek Hercules tizenkét történetén ámult, mint férfi népe mély értelmét csodálhatja a Dejanira férjére adott Nesszusz-ingben. S ha nem is ezen a legmagasabb mítoszi fokon: de egy világ, egy értelem az is, ami például a mi hétfalusi csángó meséink hallgatóságát egybefűzte. A polgárgyerek azonban nagyon sokfélét és elég sok rosszul leírt mesét hall ahhoz, hogy a gyerekszoba-falon túl ne élet és természet ősrendje, hanem valami színes köd legyen, ami kialakul.
Azok közt a mesegyűjtemények közt, amelyeket én a lányaimon kipróbáltam, a legalkalmasabb a Grimm-testvéreké volt. Két-három éves korukban ebből hallották először Jancsit és Juliskát, s ma, tizedik évében ez Magda német tankönyve. Benne húzogatja alá az ismeretlen német szavakat, miután éveken át én húzogattam. Azt, hogy rímel, Judit egy ideig úgy mondta, hogy grimmel. Elég fogalomzavaró tévedés: hisz a Grimm nem grimmel, de Judit után Ágnes is beléesett. Grimm és mese: a mi házunkban majdnem fölcserélhető szavak. S bizonyos: a Grimm-testvérek nagyszerű könyvet adtak a maguk népének. Rendkívül gazdag, éveken át el lehet bolyongani benne; a sok mese mégsem folyik össze, mindnek jól felfogható s megőrizhető egyénisége van. A gyereknek elég annyit mondani: „aki elment, hogy megtanuljon félni”, s évek múlva is tudja, melyik a kétszázból. Az egyes mesék lekottázása is kitűnő: nem úgy, mint a mi nagy, német Ezeregyéjszaká-nké, amelynek az arab anyaga sokkal nemesebb a Grimménél (ahogy a dobozból a könyv elején előlép a szellem, a gyerek is azonnal érzi, hogy itt nemcsak új doboz nyílt ki; de új világ s új szellem, ami füstölög); részletező, pedáns előadása azonban az anyagot s a gyereket 214. o.egyformán ellankasztja. A Grimm nem ilyen. Hossza,
menete mint a gyerek figyelme: a nyelv tömör, csupa kincs, de ha egy-egy szava ismeretlenül csillog is, az egész biztos és világos, már a két-három éves gyerek is követni tudja. Mégsem az, amit a lányaimnak kívántam volna. Gyűjtői, úgy tudom, az ős germán mítoszt keresték; de bizony már a magyarokhoz képest is elég mítoszvesztett mesék ezek; zsákutcák, melyeken elindulva alig jutni el egy nagy Homérosz- vagy Kalevala-féle világmagyarázathoz. A magyar gyereknek azonkívül magyartalanító iskola, hisz a kispolgári és hűbéri élet képei (a sok vándorlegény, der treue Johannes-féle szolgák), melyektől a mese sokszor egész realisztikus színt kap, idegen világot, idegen erényeket lopnak a szívébe.
Úgy látszik, a német kiadók is érzik, micsoda lehetőség: mesével nevelni igazi mitológiai látásra, mert a mi közös polcunkon két olyan gyűjtemény is van, mindkettő bámulatos olcsó, amelyek mint Lamb: Shakespeare-e, a német és a görög mítoszra akarnak előkészíteni (Deutsche Heldensagen, Sagen des klassichen Altertums). Csakhogy itt még kétesebb a siker, mint Shakespeare-nél. Mert más egy mese, amely mitikus látásból fakadt, s más egy nehéz prózában mesévé kivonatolt hősköltemény. A karácsonyi ajándékozóknak az a gyanúsítása, hogy magamnak vettem meg őket: nem egész alaptalan. Legalább öt évet kell pihenniök, amíg lányaim beléjük harapnak. „Átírás”-nak akkor már sokkal különb Kipling, aki mögött állandóan ott érezzük a keleti mítoszt, anélkül hogy kivonatolna. A macska, aki egyedül jár sétálni – lányaim kedvenc darabja –, nyilvánvalóan egy dolgozószobában készült: a macska zöld szeme s magányos lépte mögött mégis a szakuntalai erdők bólogatnak.
Fájdalmas, hogy nekünk, magyaroknak nincs sem ilyen Grimm-, sem Kipling-szabású gyermekmese-gyűjteményünk. Pedig de kellene. Van két kitűnő kis könyvünk: Illyés–Ortutay Magyar parasztmeséi s Féja Mesélő falu-ja; a nagy népmese-gyűjtemények gyermekek számára kikapart gyöngyszemei. A gyerekek szeretik is – az egyikből nálunk már csak a címlap s Ihók és Mihók mulatságos meséje van meg. Arra a másféle, pajzánabb, virágosabb hangra, a magyar mese hangjára is felfigyelnek. Ha német mesén elrévednek, a magyaron mosolyognak. Állna két-háromszáz darabból egy ilyen kötet s nem tizenötből, bele is szoknának, jobb kedvvel, mint a Grimmbe. Amelyik kiadó megcsinálja – jó üzletet csinál, s nép és város megértését mindenkinél hatalmasabban szolgálhatja. A feladat három fokon is megoldható.
1. Kiválogatok, megnyírok, egy könyvbe köttetek háromszáz szép 215. o.magyar mesét. Ha nincs annyi,
közibe szedem a rokon finneket, szlávokat, románokat.
2. E mesékből s kelet népköltészetéből előhívom az elrejtőzött mítoszt; s azzal világítom át őket, aszerint csoportosítom.
3. Az egész anyagot összébbvonom, és versbe emelem. Kipróbáltam én már a Kalevalá-t is a lányaimon. Nem értik. Nemcsak azért, mert laza szövésű, s a nyelve szokatlan képbeszéd. Nem értik, mert fordítás. A gyerek rendkívül érzékeny a természetes hangra, a fordítás mesterkélt neki. De ha a finn Kalevalá-t nem használhatjuk, teremtsünk egy magyart. Az egyszerű meseösszeválogatást sokan el tudnák végezni; a mitológiai átköltést: ketten-hárman… Ezt: az egy Erdélyi talán – epikára csendesült öregkorában.
*
Nincs reménytelenebb gát, lakat, retesz, mint amelyik a közpiszoktól akar megvédeni egy gyerekszobát. A gyerekek körül nénik vannak, nagynénik, keresztmama nénik, velük uzsonnázó nénik s osztálytársmama nénik; a néniknek könyveik, amiket vagy maguk vásárolnak, vagy a gyermekeik (esetleg a maguk) ártatlan éveiből raktak még félre. Minthogy a nénik szeretik a lányaimat, lányaimnak is szeretniök kell a nénik könyveit s rajtuk és bennük az ártatlanság bacilusait. Ajándék ellen nincs orvosság, a nénik könyveit nem lehet kidobni. A gyerekek is megmondanák, de ők maguk is ellenőrzik, hogy épülnek-e rajtuk a kedvenceink. Én többnyire nem is tudom, mikor kerülnek be a házba; egyszer csak ott vannak Irma néni meséi és Emma néni meséi, némelyik mesélő nénit, brrr, szerencsém van személyesen ismerni. De hát kibe harapjak, ha nincs törvény az ellen, amit úgy hívnak, hogy gyermekirodalom? Talán ha állandóbb pesztrájuk lehetnék, vagy legalább minden hónapban volna egy „írást abbahagyó” hetem! Az iskolában, sajnos, akkor is volna olvasókönyvük (bár az kétségtelen, sokat javult az én gyerekkorom óta); sőt kapnának könyvtári és jutalomkönyveket is. Azokban pedig megint ott pusztítanak, most már nem annyira a nénik, mint a bácsik, akik azt hiszik, hogy nekik kell a gyermek és a költészet közé selypíteniök magukat.
Tavaly október 6-án Magda is szavalt. Kapott egy húsz-harminc sornyi, bácsi-írta verset, azt kellett neki a tornateremben elmondani. Soha olyan gyalázatos rossz verset ő addig még nem látott. Iszonyú nehezen ment a fejébe, pedig én is vele tanultam. Arany Török Bálint-ját előbb megtanulta volna. Nem idézem, hogy miképpen végezte el Magda bácsija Damjanich és társai „bitója” körül másodszor is a „bakó” mun 216. o.káját, mert akkor azt sem mondhatnám el, hogy mérgesedtem én neki a versnek
(melynek a szájmenéses frázisait úgy kellett az együtt-tanulás közben szétboncolnom, megfejtenem, végigízlelnem, ahogy a legnagyobb klasszikusok sorait soha), s hogy szidtam végül minden apai bölcsességet elvetve a tornatermi szónok füle hallatára mindazokat a tényezőket, amelyek a pajzstetűt kötelezően irtatják, de ezeket a bácsikat a lányomra engedik. Az ünnepély persze mégiscsak ünnepély, a szavalás pedig kitüntetés… s én minden dühöm ellenére is elvégeztem Magda orcáján s szóejtésében mindazt, amit kellett, s ő a siker örömében még a versnek is megbocsátott; csak én éreztem egy darabig úgy, hogy örökre elment egy úton, amelynek a végén azok a sokszor hallott előadótermek vannak, ahol a bárgyúságokat ordító szavaló vagy éppen a költő s a hangerőmutatványt bámuló közönség közt oly tökéletes a konszenzus: együtt zárták ki a költészetet.
Veszedelmesebbek ezeknél a rímes idiotizmusoknál: a kötetlenek. Már csak azért is jó volna: a gyerekeket minél tovább versen táplálni, mert a rossz vers ellen, mint október 6-a is mutatja, van bizonyos természetes védekezésük; a próza azonban úgy rontja őket, ahogyan jólesik. Balgaság volna azt hinni, hogy egy jó könyveken tartott gyerek valami ellenmérget hord magában a rossz olvasmány ellen. Nem olvassuk-e még, mi felnőtt írók is, az újságot? Nemcsak a híreket, nemcsak egy Kosztolányi vagy Márai rovatát, de azokat az újságírói remekléseket is olykor, amelyek sem a históriára, sem az irodalomra nem tartoznak. Miért? Mert az agy tohonya állat, és rákap arra, ami üresen vagy csaknem dolog nélkül hagyja, nehogy más, nehezebb munkát végeztessünk vele. Egy mű elolvasása olyasvalami, mint egy probléma megoldása, feszültséget támaszt az agyban, a szervezetben, s attól csak a végigolvasása árán lehet szabadulni. A tohonya szerv örül, ha könnyen szabadul. A gyereké meg éppen. Különösen, ha Irma néni vagy Tomi bácsi valami buta kis konccal, úgynevezett érdekességgel fut át előtte az ürességen. A rossz olvasmány csakugyan olyan, mint a bonbonevés: a gyerek ínyének tetszik, csak a gyomrának árt.
Hála házunk sok vendégének s az én bujdosásaimnak: lányaim mostanában több bonbont esznek, mint gyümölcsöt. Könyvben és stanicliban. Ha lefekvés előtt bemegyek, s megnézem őket, toronyban állnak az alvók körül a „gyermekregények”. S reggel, ahogy fölébred, Judit Ili nénit lopja be maga mellé, s dugja a paplan alá, ha belépek. Mi itt a segítség? Elégessem? Mártírokká tegyem az áldott bácsikat s néniket? Átmeneti segítségül jó lesz tán: Cikola-sziget. Ez a sziget a Dunán van, valahol a Csallóköz körül. Magdának ott van egy Izabella nevű barátnője. A Vöröskereszt útján ismerkedtek meg, s havonta van egy 217. o.levélváltásuk. Izabelláéknál többnyire árvíz van, s az élet nem éppen könnyű.
Házunkban minden indítvány népszerű, amely Cikola-szigetre javall csomagot. Legközelebb Ili nénit és társait küldjük el, kegyelmezzen nekem a Szegények istene. De azután? Nyomorult lánykáim, mi lesz belőlük, ha megint el nem veszik az írástól mindörökre a kedvem?
1940.
|
