LIMERIK

TANULMÁNYOK, INTERJÚK (1-4)

1.

Tarján Tamás:
Elég a jóból (Magyar badar)



Köztudomású, hogy bármiféle – hossz- vagy keresztmetszeti, tematikus, reprezentáló stb. – antológiát összeállítani (a gyűjteményes megjelentetés minden indokoltsága és kedveltsége ellenére) problematikus és kockázatos vállalkozás; nem hiába tapadnak e könyvtípushoz agresszív, tartózkodó vagy mentegetőző kritikai sablonok (egy antológia szükségképp mindig hiányos stb.). Különösen igaz ez a lírai, epikai és bölcseleti „kisműfajok”, alkatilag-alakilag rövid és jobbára önmagukba zárt szövegek – példálul az epigramma, az aforizma, a sírvers, vagy akár a világszerűség megalkotására sokkal alkalmasabb szonett – esetében, s még fokozottabban az ironikus-szatirikus alakzatok – így a vicc, a tréfás sírvers, vagy éppen a limerick – antologizáló publikálásakor. A jelenség hosszasabb fejtegetése helyett elegendő itt a nemrég Százegy aforizma sorozatát közreadó Andor Csaba egyik velős megfogalmazását idézni a világról: „Ha az aforizmákat nézem, úgy látom, mindent elmondanak, ha a világot nézem, úgy látom, semmit sem”. A parodisztikus, illetve az intellektuális vagy formai ötletre, gegre, csattanóra, meglepetésre kihegyezett (rövid, s végül is „mechanikusan” szabályozott) műfajok könnyen rákapatnak a habzsolásra – hogy mihamar az üresség teltségérzetével bágyasszanak el.
Mindezzel nyilván a 300 limeriket az Európa Könyvkiadó számára kötetbe válogató, szerkesztő – és a bökversek egy tizedét író – Várady Szabolcs, a kortárs magyar irodalom egyik legjátékosabb (és legműveltebb) elméje is tisztában volt. Háromszáz gombóc bizony sok, ha együltőben esünk neki a tálnak. Tessék türelmesen, mondjuk tízesével szedegetni! Ami badar, azt is lehet breviarizálni! A folytatásos jelleg egyébkén is bele van kódolva az összeálllítás fejezetességébe, helyenkénti társkereső, társválasztó dialogizálásába, valamint egy majdani bővített edíció máris megpendített lehetőségébe. A helyesen választott olvasásmód nagyban növeli a befogadó esztétikai élvezetét.
Amikor Lakatos István az Orpheus 1992. 2-3. számában közzétette – a maga lejegyzésében – az 1950 táján keletkezett, évtizedeken át folklorizálódó, egyben már felejtődő vitriolos sírverseket (Ungvári Tamás párhuzamos tanulmánya szerint a történelmi haláltánc irodalmi dokumentumait), négy csoportba osztotta őket: Kiválóak, Már elég jók, Elmehetősek, Gyöngék. Várady – aki részint a korábbi termésből összeböngészte, részint és inkább a jelen gyűjtemény számára frissiben kérte, kapta az ötsoros badarokat – az egész kollekciót ki tudta állítani kiválóakból és elég jókból. Ami keveset elmehetősnek vagy gyöngének találunk, az inkább csak erőltetett, érdektelenül és véletlenszerűen repetitív.
Természetesen a Magyar badar tétje és volumene más, mint Lakatos közléséé volt (ugyanakkor a két műfaj összefüggésére Várady Szabolcs előszava is céloz). A városi, a „presszó-” sírversek együttese a literátus belterj kritikai – tiltakozó, magatanúsító, ön- és énmentő – megnyilvánulása volt, amely azonban a népköltészetben hosszú idő óta érlelt ironikus figurációt vitt tovább, és lappangásában maga is örökséghagyónak bizonyult, hiszen élőket célba vevő (ál-) epitáfiumok azóta is bőségesen íródnak, legfeljebb és szerencsére nem az 1947 és 1953 közötti keserves aktualitástól sajtolva. Az Európa újdonsága viszont az első organikus és kiterjedt honosítási kísérlet egy nem hazai gyökerű, sőt az angolok által specifikusan csakis sajátjuknak vélt műfaj esetében. Ezt az angol (ha angol, és nem ír vagy más) alapformára hurkolt limerick és a magyar variánst zsinegelő, egy böggel kevesebb limerik eltérése is kifejezi. (A badar szinonima Kosztolányi Dezső fordításának, névadási leleményének köszönhető. A monoton mély hangzásának önrímével is operáló Magyar badar cím közvetlenebbül talán a minden idők egyik legjobb – itt fragmentáltan az előszóba került – magyar limerikjét író Orbán Ottótól. A világ teremtése és egyéb badarságok című 1977-es kötetétől eredeztethető.) A szerkesztői eszmefuttatás épp annyi komolykodást és komolytalankodást enged meg a helyenként szófacsaró lapokon, amennyi simul a tárgyhoz (és a magyar irodalom játszó köztársaságához). Az elemzés és példatár sok fontosat tudat a limerickről és a limerikről (fogyasztásának beosztásos gasztronómiáját nem étel-, hanem ital-hasonlattal: a jó burgundi mértékletes kortyolgatásával szorgalmazva): érzékelteti azt is, hogy a műfaj alapvetően irodalom- és nyelvkritikai irányultságától nem idegen a társadalom – és ideológiakritikai attitűd sem, de – mégoly áthágható – szabályai és rigid képlékenysége nem erre, hanem inkább a fikcionáló, pszichologizáló személyiségrajz, személyiségkritika felé mozdítják (maradva a sírvers-párhuzamnál: míg azt a konkrét alakmegnevezés élteti, teszi vibrálóvá és mulatságossá, ezt a kitaláció, az egyedi, játékos névadás, mellyel a limerik vizes lepedőjét egy nem létező, ám típusában létezhető úrra vagy nőre húzzák rá. Ilyen személynevek a kötetben – majdnem mindig az első sort záró, kétszeresen rímhívó helyen –: Klerensz, Kettyenke, Torokka, Orálka, Onlájnka, Francka, Érke, Csórika és a többi. Ezeknek gyakorta kicsinyítő képzős – nem feltétlenül feminin – nominációi is sokat elárulnak a hangütésről). A leglényegesebb tudnivaló – s ennek ismeretében szinte bármely betűvető felléphet a limerikezés első, bár még igencsak alsó lépcsőjére –: az a a b b a rímképlet és a b rímű sorok kurtább, begubózóbb, kontrasztáló volta az a rímszerkezet fölényével szemben. A versmérték, a sorhosszúság elhanyagolhatóbb, magyarra – vagy más nyelvre – józanul adaptálható (hiszen sokszor az angolok sem tartják be).
A 300-as határszámnál megállapodó Várady kilenc fejezetbe osztotta anyagát. Az I. (Mire jó a limerik?) tíz verse ars (fals) poeticául szolgál. A II. (Nagy hegy a Popocatepetl) a lokális célzatú limerikekből foglal magába negyvenötöt, a III. tizenegy verssel az állatoké (Élt a skót Felföldön egy holló). A IV. és V. voltaképp a klasszikus limerick továbbélése (Volt egy úr…; Volt egy nő… – általában úgy hívták, úgy hívják folytatással), összesen huszonöt darab. A VI. a helyhez és személyhez nem kötött badarságok ciklusa (Ült az új rabtárs a cellában): ez a kilenc mű inkább előbbre kerülhetett volna, hogy ne szakítsa meg a VII. (Beh elmúlt fölöttünk ezer év!) felé az utat. Ebben – negyvenegy limerikben – a minimálformula (mely el is illanhat) a történelem kisebb-nagyobb alakjaira siklatja át magát (Volt egy ős, úgy hívták, Botond; Volt egyszer egy nagy bölcs, Hegel; Megmondta a Lukács api; Van egy úr, úgy hívják: Grespik; Millenáris stb.). De hasonló a VIII.-ban az a harminc is, amely az irodalom és a művészet igazi és zseb-géniuszaira koncentrál (…ebbe tunkolt maga Proust is!). A 172. limeriknél aztán a könyv végre megkezdheti már eddig is várva várt legigazibb, legszínvonalasabb önmagát. Innentől a IX.: a Piroska pedig – hamm! Bekapta. fejezetben „az található, ami a fundamentalista felfogás szerint egyedül méltó a limerik névre. A mi antológiánk liberális – ha úgy tetszik, puhány – felfogásban készült, de azért hogy, hogy nem, ez a része a legterjedelmesebb”. Vagyis a „szexlimerikeké”. Benyomakodott ez a téma már a korábbi fejezetekbe is, persze. Az általában csak számmal, néha címmel jelölt – vagyis részben az angol közléstradíciót követő – vershalmazban a 47. rímszavai (a helyen) ezek voltak: Márokpapi – jár ott tapi – már ok, Kati! (Egyelőre monogrammal illessük csupán a szerzőt: T. Gy. Idézetek helyett, takarékosságból és poén-lenemlövésből, a továbbiakban is jobbára az a + monogram hivatkozással élünk.) Ez a 47. az „elég jó” kategóriájába sorolható, nem lévén sokkal több egyszerű rím-automatizmusnál. „Elég jó”, többek között, a 2. (limerik? – megrimelik – rimalik; V. Sz.), a 22. (d’Orsay – orrspray?” – d’Orsay?”; G. Á.), a 44. (Isztimér – Kriszti mér – hisztimér; T. Gy.), a 48. (Nagylak – ablakszaklap; I. A.), a 81. (Marcella – szar cella – parcella; Cs. K.), a 133. (hajsza – kivajazva – bajsza; I. A.). A legutóbbiból kiviláglik, hogy mint minden, a limerik is mulandó (a sírvers tréfás változata akkor lesz oda, ha alanya meghal). A rímeivel jelölt TV-limerik „a Csigán a Jakupcsek, / Magyar 1: Papp Endre bajsza” kijelentéseket teszi. Hol van már a „Csiga”…? s milyen messze a TV1-től ama végkielégített bajusz!
Az antológiát e sorok írója is úgy olvasta – nem végig, hanem részletekben –, hogy a szerzők kilétét csupán találgatta, utólag azonosította. „Elég jó” hozzávetőlegesen 220-240 van a kötetben. „Kiváló” a többiből vagy 40. Remek arány!
A „kiválóak”, bár a IX. fejezetben sűrűsödnek, másutt is képviseltetik magukat. Szemelgetve: 1. (versbe szédül – versbeszédül – persze médül; M. L. A.), a 39. (Apostag – lakos tag – a posta (g); O. O.), a 62. (leve tette – levetette: – húslevet ette; M. L. A.), a 85. (Antónia – aggódnia – agónia; T. Gy.), a 88. (Etel – csetel – Net el!; V. Sz.), a 126. (Lukács api – mint a kapi, – elmehet a pi…; V. Sz.), a 167. (Petri – pedri – Eh, tri!; V. Sz.). Aligha kétséges, hogy e kiválasztás szubjektív, véletlenszerűségében is jelzi azonban a rímálmokat, a literarizálást, a variativitást, az egész antológia nem fakuló üdeségét. S hogy a limerik az igazság erejével ható „hamisportré”.
A IX. fejezet „főszövegéből” tulajdonképp limeriktípusokat kellene kiszedegetnünk. Például azt az alakzatot, mely egy 3-4 sornyi viccet rejt a műformába, tehát tulajdonnevet keres saját maga felsziporkázásához. Ilyen vicc-limerick az előszóban angolul idézett pazar badar darab az öregemberről, aki azért vett feleségül három nőt, mert „Egy, az képtelenség, a bigámia pedig bűn, uram!” Az öreg lehetne fiatal is, és csak azért Lyme a lakhelye, hogy összecsengjen. Ennek „felel meg” a 199.: a szexet „két kapura” játszó nő legyen Laura, és így belefér – ha tényszerűen nem is őbelé – az ura (Cs. I.).
A leltárszerű idézés semmivel sem jobb, mint a lineáris olvasás, nem hagyható azonban említetlenül a 204. (N.Á.), a 211. (Ramadánon – a madámon – ama dánon; M. L. A.), a 218. (Dalma – nyugalma – nyal ma?”; V. Sz.), a 225. jellemrajza (K. I.), a 227. (Csenger – tenger – úthenger; nem Cs. K. írta, hanem K. I.), a 235. (Torokka – dologra – le-torkolta!; T. D.), a 262. (Patyomkint – hagyom kint! – naponkint!”; P. G. Zs.), a 274., egy Trágáriácska-sorozat részeként (Gabikát – rabigát – a likát; L. L.), a „ni, mijen dicnók”-ból a 278. (Igor – mikor – dákói szigor; B. R.), a 289. (kúrtam Furtán – furcsán-kurtán – kurtán kúrt a Kurt ám!”; T. Gy.), a 296. (Szerén – tízszer én – visszerén; H. K.). A kisebb-nagyobb ciklusok mellett a támadás-védés-visszaszúrások is látványosak: 168., Mikrocsíp (O. O.) – 169., Visszacsíp (V. Sz.), 64., Hatodik kerületi limerik (Sch. G.) – 65., Hektor fellebbez (M. M.).
A kötet szerzőiről külön névmutató tájékoztat. Kitűnik, hogy a hazai limerikírás olyan óriásai folytak be a munkába, mint Boda Béni, Vac Demeter, Vadász Géza, vagy az e sorban is tán legnevesebb Névtelen. A copyright-névsor és e mutató eltéréseit olyasfajta rejtvényfejtő mutatványokkal lehet (esetleg) feloldani, amilyenekre limerikzanzáink esetében is szükség lehetett. Járuljunk hozzá a megfejtésekhez annyival, hogy – mások mellett – Bognár Róbert, Csengery Kristóf, Csukás István, Fodor Ákos, Gergely Ágnes (a magyar limerikezés egyik úttörője), Hamvai Kornél, Határ Győző, Imreh András, Kertész Iván (elszabadulva az operák mellől), Kovács András Ferenc, Lator László, Magyar László András, Mesterházi Mónika, Nádasdy Ádám, Orbán Ottó, Papp Gábor Zsigmond, a tíz sorukat együtt költő Peer Krisztián és Térey János, Schein Gábor, Szőnyi Ferenc, Tandori Dezső, Timár György szatirikus vénájára számíthatott a spiritus rector, Várady Szabolcs, aki csak maga tudhatta néhányukról, hogy e műfajban is otthonosak (s volt, akitől kért, de nem kapott; és, mint mondja, lehetett, akitől kérnie kellett volna, de nem kért). Öt-hat játszótárs felbukkanása e terepen örömteli meglepetés. A többiek költőversenyeken, televíziós képernyőn sokszor igazolták rátermettségüket, és általában tevékenységük fő ágába is belenő a limerik igényelte gondolkodás- és formálásmód. Átütőbb jelenlét volt remélhető – szép számú fabrikátuma ellenére – Kovács András Ferenctől, az imitációk nagymesterétől; eléggé visszafogta magát Ferencz Győző; s úgy fest, Varró Dániel a közelmúltban műfordításainak nyelvi univerzumára s nem másra összpontosított.
A kiadónak látnivalóan szívügye volt a könyv. A fekete és a fehér színt összeugrasztó tervezés Fábián István érdeme (aki azonos az 1984-es A képzelet bádogtornyai és az 1990-es Némulat képverseket és illusztrációkat is készítő képzőművész-költőjével). A szokatlan – majdnem négyzetes – formájú, itt-ott karikatúrákkal élénkített antológia ferdén vágott fekete dobozkába került, amitől ütköztető karaktere, vidám szokatlansága, az humour noirral határos groteszkuma még szembeszökőbb. A gyűjtemény az irodalmi rangú – bizonyos fokig műfajteremtő – magyar humor létének és önismeretének tanújele. Igen jó, s mert saját lehetőségeivel majdnem minden ízében arányos, éppen elég a jóból.

Forrás: http://www.forrasfolyoirat.hu/0302/tarjan.html



2.

Kálmán C. György
Egy tálból

Ha az ember jókedvében vesz fél kiló cseresznyét (nem most, és nem is az idén nyáron), azt jóízûen és gyorsan belakmározza, nem vizsgálgat minden szemet, legföljebb a kukacosat kidobja. Ha azonban úgy harminc kilót kap, vagy beszabadul egy cseresznyéskertbe, válogatós lesz: olykor a sötét, puhákat, máskor a világosabb, ropogósakat szemelgeti, a mézédes aprót vagy a kevésbé ízes, de hatalmas szemût részesíti elõnyben - a mennyiség éppen a nüanszokra teszi fogékonnyá. Ráébred, hogy cseresznye és cseresznye között mekkora különbségek vannak, hogy este másmilyet kíván, mint ebéd után vagy uzsonnára.
Ha hatalmas mennyiségû és a felületes szemlélõ számára egyforma verset tesznek az orrunk elé, az elsõ habzsolás (és az azt követõ enyhe émelygés) után hasonlóképpen fogunk viselkedni. A kukacosat persze azonnal félretoljuk, de még mindig elég marad ahhoz, hogy finnyásan válogassunk. Most kaptunk - a szerkesztõ-elõszóíró Várady Szabolcs jóvoltából - 300 limericket, vagyis - mert originált (!) magyar termékrõl van szó - limeriket egyetlen kötetben, és a cseresznyével szemben az a nagy elõnye, hogy nem fogy el, lefagyasztani vagy befõzni nem kell, igaz ugyan, hogy a kukacosát sem tudjuk kidobni.
A limerick, ha a kedves olvasó nem tudná, ötsoros versforma, amely az aabba rímképletbe szorít bele valami csattanós és rendszerint nonszensz, lehetõleg ráadásul malac tartalmat oly módon, hogy az elsõ sor sokszor tulajdonnevet (földrajzi vagy személynevet) is tartalmaz. Sokkal többet nem érdemes itt írni róla, mert Várady Szabolcs olyan szellemes és tudós értekezést kanyarított a kötet elé, hogy összefoglalni sem lehet, túltenni rajta meg mégúgy sem. Inkább idézhetnénk belõle (ha már hely híján az egészet nem másolhatjuk ide): „A limericknek - így hangzik az egyik meghatározása - három fajtája van: 1. a nõk jelenlétében is elmondható limerick, 2. az olyan limerick, amelyet nõ nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. a limerick."
A limerick történetét igen messzire lehet visszavezetni, de igazából a 19. és a 20. században vált - ha nem is szalonképessé, de - irodalmárberkekben is közismertté. Ami nem azt jelenti, hogy az amúgy is nonszenszben utazó Edward Learen kívül volnának neves limerickszerzõk - inkább azt, hogy jeles költõk is meg-megpróbálkoznak egy-egy limerickkel, nem beszélve egy-egy jól sikerült versike fordításának mûfordítói bravúrjáról. A limerick terem mindenfelé, ápolt költõi virágoskertekben és gazos árokszélen, mint a cseresznye, ha a mag jó helyre kerül. A szerzõ ennélfogva nem olyan nagyon fontos (noha a költõk bizonyára büszkék jobban sikerült darabjaikra), a forma annyira lecsiszolt, a hangnem olyan egységes, hogy már-már az az érzésünk: a limerick népköltészet.
De legalábbis olyan. Nem keresünk benne egyedi megoldásokat, nem a szerzõ sajátos, összetéveszthetetlen hangja érdekel, hanem a jó poén meg a soha nem hallott rím (ami gyakorta ugyanaz). Éppen ezért eléggé betarthatatlannak bizonyul a szerkesztõ felszólítása, hogy találgassunk, melyik limeriknek ki a szerzõje - legföljebb egyikrõl-másikról lehetnek halvány sejtelmeink. Aki Simicskáról, Schlechtrõl, Torgyánról és Demszkyrõl limerikel, az nyilván Eörsi; aki meg archaizáló-kimódolt szavakból központozás nélkül nagyon (túl) hosszú sorokat állít össze limerikjeiben, az Határ Gyõzõ. De például Tandori limerikileg nem is olyan tandoris, Kovács András Ferenc meg amúgy is olyan változatos, hogy a limerik mögött a „saját hang" végképp eltûnik.
Ezért aztán az olvasó - a modern kor embere, aki a tömegességben, az egyöntetûségben, a látszólagos egyformaságban a különöst, az eredetiséget, az ismételhetetlent keresi - azokat a limerikeket szemelgeti ki, amelyek éppen hogy deformálják, szélsõségekbe viszik, felborogatják a szigorúan megszabott sémát. Ami a hangvételt meg a tárgyat illeti, ilyen kilengést nemigen találunk: pátoszos zengésû, elégikus vagy hazafias limerikre nem számíthatunk, szerelmes, családi, idillikus témára sem. Van viszont határozott kísérlet az értelemkonstrukció radikális megbontására, a grammatika és a lexika átrendezésére, az olvasói elváráshorizont megképzésének meghiúsítására, mint a következõ (immár klasszikus) mûremekben:

Kedden vettem a légettyût,
s másnap a postán még egy gyütt;
egy is eleget
tyûzi a leget:
most meg a két tyû lég együtt!
(Orbán Ottó, 98. sz.)

Nyilvánvaló, hogy a szerzõnek a posztmodernitás társadalmának olyan kommunikációs gyakorlatával kapcsolatban, mint amilyen mondjuk a posta, komoly fenntartásai vannak. Világképének alapvetõ elemévé lép elõ ez a szkepszis egy másik mûvében:

Duna mentén híres község Apostag,
a Diners Clubban minden helyi lakos tag.
Gond egy szál se, probléma
csak abból van, hogy néha
hetekig nem talál oda a posta(g).
(Orbán Ottó, 39. sz.)

Az ábrázolt tárgyi valóságra (posta) vonatkozó reflexió efféle koherenciája azonban nem jellemzõ a kötet szerzõire. Érdemes viszont felfigyelnünk azokra a kísérletekre, amelyek a sorok megbontásával, a forma zártságának fenntartása mellett annak finom átrendezésével vonják kétségbe a világrend állandóságának, determinációjának tételét, amelyek a megszokott, familiárissá vált világon mutatkozó apró repedések felmutatásával fejezik ki napjaink alapvetõ antropológiai tapasztalatát. Így azokban a versekben, ahol a rím maga megmarad ugyan, de csakis kifacsart, megerõszakolt, átalakított formájában:

Volt egy báj' ifjú hölgy Pécsett,
a légyottról õ néha késett,
míg egy féltékeny lektor
nem tûré már és megfor-
gatta szívében a késet.
(Tatár Sándor, 25. sz.)

A nyelv esendõségének, sérülékenységének s így a mai ember kiszolgáltatottságának érzékeltetését szolgálja annak felmutatása, hogy a szavak nemcsak rímhelyzetben, hanem bárhol ki vannak téve a forma roncsoló, destruktív erejének. A fenti versen kívül ezt példázza a következõ is:

Nászútra, azt mondja, Belfast!
Nem csoda, a lány meg felfázt.
Kicsi kéj, az se volt,
a tûzt a víz elolt,
mondjátok meg! ezt a balféket!
(Mesterházi Mónika, 188. sz.)

Amely költemény ugyanakkor azt a nyelvpolitikai hatalmat is érzékelteti, amely cenzorként, elnyomóként viszonyul bizonyos szavak kimondásához, ily módon a testiséget tudatalattiba, a vers mögé számûzve (és súlyos neurózisok elõidézõjeként mûködve). Ugyanerre az opresszív mechanizmusra példa - ám itt a központozással és a tipográfiával a hiány sebét mintegy feltárva, az olvasó számára egyértelmûen jelezve a nem-jelenlét fájdalmát - a következõ vers:

Haj, az a fonónõ Vácott!
látott nyílni sok akácot
: válla fölött egy úrnak,
akivel utolszor... ...volt õ.
Ó jaj! A fejével játszott.
(Tatár Sándor, 27. sz.)

És érdemes egy olyan verset is idéznünk, amelyben a kimondás merészsége, a felszabadító energia és a rímelés (és a kötött forma) radikális felforgatása egyszerre van jelen. Az elõbbi a 300 limeriknek több mint felére jellemzõnek mondható: a kötet leghosszabb ciklusa a IX., Piroska pedig - hamm! bekapta címû (korántsem mesetematikájú) fejezet. Az itt következõ vers arra példa, hogy a szexualitás centrumba állítása korántsem mond ellent a formára történõ reflexió kívánalmának:

Azt kérdi a csini Lina:
„Mi rímel arra, hogy pina?"
„Rímszót azt nem tudok,
de tudok rímtagot!
Biztos vagyok benne, hogy ez is el fogja nyerni a tetszését."
(Vadász Géza, 258. sz.)

Ebben a cseresznyéstálban, amelybõl kedvünkre válogathatunk, ízesnél ízesebb, de igen sokféle gyümölcs van; kukacos alig, néhány fanyar. Számtalan kiváló (és pár ismeretlen, néhány alig ismert) magyar költõ termése. Szemezgessünk lassan, elmélázva, minden szemet vizsgálgassunk kedvünkre. Nevessünk közben nagyokat.

Magyar badar. 300 limerik. Válogatta, szerkesztette, az elõszót írta: Várady Szabolcs. Budapest, 2002, Európa Könyvkiadó, 246 o., 2500 Ft.




3. Magyar badar - 300 limerik

A kötet szerkesztője és válogatója, Várady Szabolcs a limericket (vagy magyarosan: limeriket) illetően egy alapvetően fontos megállapítást tesz az előszóban. E név elsőrendűen nem egy angol versformát vagy műfajt jelöl, állítja, hanem egy sajátos betegséget, amely befészkelődik az agyvelőbe, s azontúl "menthetetlen benne rezg". Be kell vallanom, hogy első olvasásra amolyan jópofaságnak véltem ezt a figyelmeztetést, a fanyar, angolos humor megnyilvánulásának. Nos, elért a méltó büntetés. Midőn már a harmadik éjszakán riadtam fel zaklatott álmomból arra, hogy egy limeriksor sürgősen párt keres magának (nem nyugszik addig, amíg "meg nem rimelik"), rá kellett jönnöm, hogy ennek fele sem tréfa .

Várady Szabolcs azt ajánlja az olvasónak, hogy csak néhány limeriket olvasson el egyhuzamban, ugyanis ez a szellemi termék nagy mennyiségben fogyasztva beláthatatlan agyi katasztrófákhoz vezethet. Ehhez én azt tenném hozzá, hogy semmiképpen sem este, elalvás előtt fogjunk hozzá a Magyar badar tanulmányozásához.

Hanem mikor? Például reggelizés közben, maximum hármas dózisokban fogyasztva. Ez ellát minket az ökörködés egész napra elégséges muníciójával, ami alkalmasint életmentő lehet. Ha ugyanis valamilyen munkahelyi vagy családi frusztráció ér bennünket, azonnal átválthatunk a limerikhullámhosszra. Egyrészt ismételgethetjük magunkban a reggel olvasottakat, másrészt dühödten törhetjük a fejünket a saját magunk fabrikálta "badarokon". Mivelhogy a limeriket nem lehet csak olvasni; az ember azonnal ellenállhatatlan késztetést érez, hogy maga is gyártson egyet-kettőt. Nos, ilyenkor jön a kínos meglepetés: ennek a játékos kis izének a létrehozása marha nehéz feladat.

Legalábbis akkor, ha valamilyen minőségi darabot szeretnénk előállítani - ami még mindig fényévnyi távolságban van a virtuozitástól, amelyre a kötetben jó néhány példát találunk.

Ez a versforma tudniillik olyan, mint egy csapda. Ott van ugyebár az első két sor, amelynek rímelnie kell, mint például Várady Szabolcs remeklésében: "Volt egy nő, úgy hívták, Emese. / Nem tudni, pór volt vagy nemes-e." Ha nem is ilyen jót, azért valamilyen rímelő, 8-10 szótagos, ha lehet, anapesztikus (ti-ti-tá) lejtésű sorpárt gyakorlatilag bárki elő tud varázsolni. Ráadásul a kezdő formula is adott - bár el is lehet térni tőle. Volt egy nő- avagy hímnemű egyed, lakott vagy élt itt vagy ott, szerette/nem szerette, csinálta/nem csinálta ezt vagy azt. Ezt követően már neccesebb a dolog, ugyanis a következő két 5-6 szótagos sor már nem lehet akármilyen rím szülte agyalmány, hanem kapcsolódnia kell az első kettőhöz, lehetőleg szellemesen. "Egyszerre két úr jól / elölről-hátulról..." No igen; csakhogy itt ugrik (vagy nem ugrik) a majom a vízbe: mi legyen a sorsdöntő, utolsó sor? Az amatőr ezen a ponton szokta feladni, ami rettenetes élmény, olyan, mint a szeretkezésben az interruptus. Vagy még fájdalmasabb, hiszen ott állunk a beteljesülés kapujában, és még egy félmegoldásra sem futja. Nem úgy a profi, Várady Szabolcs: "Mit mondjak? Nem rebbent szeme se." Azért vigasztalódjunk: néha a profik is évekig törik a fejüket egy jó zárósoron.

A Magyar badar című kötet nem kevesebb, mint negyven magyar poéta limerikmutatványát tartalmazza. Ez a tény szerintem cáfolhatatlan bizonyítékául szolgál annak az angolszász kultúrkörben nyilván abszurdnak látszó jelenségnek, hogy a limerik prímán szól magyarul. A háromszáz darab elrendezése tematikus: a szerkesztő kilenc részre osztotta az anyagot. Mármost egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy az utolsó, legterjedelmesebb szakasz a "Piroska pedig - hamm! bekapta" címet viseli. Merthogy a malackodás vagy egyenesen a disznólkodás már a műfaj gyökereinél jelen volt, szinte "szervesen" tartozik hozzá. Ez valószínűleg összefügg folklorisztikus jellegével; abban pedig nincs semmi különös, hogy a magyar poéta éppen úgy szeret malackodni, mint az angol. (Mindenekelőtt persze akkor, ha férfi; bár az egyik legbravúrosabb rímet ebben a szekcióban egy hölgynek, Tóth Krisztinának köszönhetjük: "Nemecsek / néma csók".)

A limerik több szempontból is a demokrácia iskolája. Valóban olvashatjuk úgy ezt a kötetet, hogy ügyet sem vetünk a szerzők kilétére. Ám, ha mégis fellapozzuk a tartalomjegyzéket (a magamfajta sznob természetesen rögtön ezt teszi), számos meglepetés érhet. Legelsőbben is az, hogy nem feltétlenül és főleg nem mindig "a legnagyobb nevek" teljesítménye a legjobb ebben a versenyszámban. Általam alig, vagy költőként egyáltalán nem ismert szerzők elképesztően mulatságos leleményeivel ismerkedhetünk itt meg, miközben régóta tisztelt alkotók produktuma helyenként csupán a "humor helye" kategóriába fér be. Hiába, aki limerikezésre adja a fejét, az védtelenül mutatkozik az olvasó előtt: nem elegendő egyetlen ötlet, azt ki kell bontani és egy rakétaszerű slusszpoénnal magasra lőni. Különben csak egy kaján vigyort vált ki az olvasóból: no, ecsém, ez nem jött össze.

Persze azért az is jó játék, ha megpróbáljuk felfedezni az egyes szerzőkre jellemző sajátos megoldásokat ebben a műfajban is. Van, aki úgy ír limeriket, mint bármi mást - ezeket a darabokat, bevallom, sekélyebb kéjjel olvastam. Mások ellenben ráéreznek a forma határainak feszegetésében rejlő lehetőségekre. Ilyenkor, ahogy Várady Szabolcs mondja, éppen a "fellazítás" a hecc, mondjuk, "a szabálytalanul hosszú és rímtelen utolsó sor". Az egyik ilyen trükk, amely, gondolom, már a műfaj ősforrásánál megjelent, éppen a zárópoénra irányuló elvárás meghiúsítása, elkanyarodás a blődli vagy a variált ismétlés irányába. Egy példa Fodor Ákostól: "Él egy öregúr Győrött: / arca és nadrágja gyűrött; / egész lénye idestova / már: egy egész ránciskola! / Trehány, trehány öregúr Győrött..." Vagy említhetnénk az utolsó, a háromszázadik darabot, A gaz nőgyógyász címűt Orbán Ottótól. Ebben éppen az a bravúr, hogy a formát jóformán csak "formasejtelemként" tartja meg; képtelenül meghoszszabbítja a sorokat, de oly módon, hogy utóbb éppen ez a sántikáló nehézkesség "dobja meg" az egész verset. Nem állom meg, hogy ne idézzem egészében. "Volt egy gaz nőgyógyász. Gaztette / hogy az ujja helyébe a f-t tette. / >>Betudható-e az asztmámnak, / hogy úgy érzem, mintha b-nának?A magyar költői hagyományban jelentős szerepe van a kínrímek fabrikálásának. Ez is olyan sajátosság, amely alkalmas befogadó talajt biztosít a limerik számára. Az előszó mandínerrímnek nevezi az egyik típust, vagyis amikor a nyilvánvaló rímelvárásra egy hasonló, de egyáltalán nem rímelő sor "üt rá": például Belfast - balféket. Megjegyzem, ez az eljárás szintén ismert a pesti vicckultúrából, tehát nem feltétlenül kell nagy költőink kávéházi játékainak magaslataiba emelkednünk. Ilyen volt az összes Papp Jancsi-vicc például. Aki annyira újszülött, hogy nem tudná, annak a kedvéért azt az esetet idézném fel, amikor nevezett Papp János a "Nagy sivatag Dagesztán, sok benne az oroszlán, hát aztán" mondókát próbálja továbbadni. Erre futja neki: "Nagy síkság a Góbi, sok benne a sakál, na és?" - amit egy szakavatott mester játszi könnyűséggel alakíthatna limerikké.

Egyébként érdekes, hogy a limerikben szereplő rímeket önmagukban gyakorlatilag nem érdemes idézni; az öt sor által teremtett szövegkörnyezet nélkül az esetek többségében még csak mókásnak sem mondhatók: ez is arra utal, hogy szemantikailag mennyire gazdaságos formáról van szó. Így Tímár György "Solymáron - sojnálom" ríme csak akkor mulatságos, ha tudjuk, hogy voltaképpen az igazi rím helyett áll itt, s hogy stílustanilag a solymári rabbi fiának csöpögő orrával függ össze. Akad persze kivétel is: a "limerik - rimalik" (Várady Szabolcs) szinte önmagában megáll; de ez a ritkább.

Mindenképpen büszkék lehetünk erre a kötetre. Legelsőbben is mint hazafiak: a magyar ezt is tudja, méghozzá nem is akárhogy. Aztán mint könyvszerető emberek: szép a könyv külseje, kellemes a "zsakettes" kivitelezés: a háromszögletű kis tok, amelybe a polcon beleállíthatjuk, kifogástalan a szerkesztés, szellemesek a rajzocskák... Ne gyanúsítsanak elfogultsággal, egyszerűen jó érzés egy rendesen megcsinált könyvet kézbe venni. Amelynek legfőbb adománya az, hogy nem kell olyan rettenetesen komolyan venni, mint manapság szinte már mindent, ami nyomtatásban megjelenik - noha az egész kötet a nyelv tiszteletére és szeretetére int. De hogy ez karót nyelt ünnepélyesség nélkül is megoldható, arra példaként álljon itt a Berekesztés, a limerik minimál variánsa (ha jól sejtem, Szőnyi Ferenc tollából). "Volt egy kis huncut nő Pakson! / Sag schon."





4.

AZ ÉRTELMISÉG OBSZCÉN FOLKLÓRJA

Magyar Badar – 300 limerik. Beszélgetés Várady Szabolccsal

Érdekes könyvvel lepett meg minket a közelmúltban az Európa Könyvkiadó. Magyar badar – 300 limerik. Az első felmerülő kérdés után – mi is az a limerik? – úgy gondoltam, a továbbiakkal a szerkesztőt, Várady Szabolcsot keresem meg.

– Miért éppen az adott szerzőket kérte fel? Egyáltalán: mikor merült fel az antológia gondolata, és mennyiben játszott közre a leglátványosabban sikeres Varró Dániel munkássága?

– Emesével kezdődött az egész, még a múlt században, talán 1984-ben vagy ’85-ben. Biztosan írtak már korábban is limeriket magyarul, de ezeket nem ismertem, és izgatott a feladat, hogy ezt a nagyon angol versfajtát hogyan lehetne magyarul megcsinálni. (Talán nem árt röviden összefoglalni: a limerik öt – az angolban többnyire anapesztikus sorból áll, aabba rímképlettel, a b-rímű sorok egy lábbal rövidebbek, és ebben a dióhéjban valamilyen abszurd, nem ritkán obszcén, de mindenképpen humoros esemény van elbeszélve, az első sor végén többnyire nevén vagy lakóhelye szerint megnevezett személyről.) Kitaláltam egy metrumot neki, ami csak körülbelül felel meg az angolnak: „Volt egy nő, úgy hívták: Emese” (umtatta-umtatta-parara), illetve Debóra vagy Dalma (vagyis az utolsó elem ritmikailag kötetlen). Mikor megvolt ez a néhány, persze megmutattam barátaimnak. Réz Pál éppen akkor szerkesztette a Magyar Erato című antológiáját, és biztatott, hogy írjak neki abba még ilyeneket. 1986-ban jelent meg a könyv, és benne „Hét disznó limerick” és még „Négy másik.” Erre emlékezhetett Osztovits Levente, amikor úgy két éve megkérdezte, van-e egy kötetnyi limerikem, mert az Európa szívesen kiadná. Mondtam, hogy nincsen, és amit nyomtatásban másoktól láttam az utóbbi években, az is kevés egy antológiához, de mi lenne, ha pályázatot írnánk ki? Remek, mondta, szervezzem meg, és szóljak, ha együtt a kötet. De a pályázattól végül is visszariadtam, féltem, hogy túl sok használhatatlan dilettantizmus zúdulna ránk, és azt a kényelmesebb módszert választottam, hogy körlevelet intéztem egy csomó költőhöz – természetesen azokhoz, akikről feltételeztem, hogy jó limeriket tudnak írni, remélve azt is, hogy továbbadják a hírt másoknak is. Azóta persze eszembe jutott még jó néhány név, és most látom (szégyenkezve), hogy Magának is elfelejtettem szólni. Ami Varró Dánielt illeti: őrá nagyon számítottam, és nagyon sajnáltam, hogy abból a húsz-harmincból, aminek nekikezdett, a kötet nyomdába adásáig csak három készült el. De így is összegyűlt vagy négyszáz magyar limerik – és ekkor láttam időszerűnek, hogy elhagyjuk az elnevezésből a „c”-t, vagyis írjuk magyarosan, mint például azt, hogy szonett.

– Maga szerint tehát egy limerik azonos irodalmi szinten van például egy szonettel?

– Erre könnyű volna azt felelni, hogy egy jó limerik biztosan többet ér, mint egy rossz szonett. Sőt eszembe jut az is, hogy Vas István egyszer egy tévéműsorban arra a léha kijelentésre ragadtatta magát, hogy a Stux urat nem adná oda az egész Wagnerért. Na jó, ez csak egy bon mot. De annyit mindenképpen merek állítani, hogy az olyan kitűnő kuplé, mint a Stux úr (mind a kettő: „Stux úr, micsinál, maga rossz” és „Stux, maga vérbeli párizsi lett”) igenis része a magyar kultúrának. Mint – ha úgy tetszik – a „könnyű műfaj” klasszikusa. A magas költészethez képest ilyen könnyű műfaj a limerik.

– Csak nálunk, vagy máshol is dívik a limerik-őrület? A magyar nyelv különösen alkalmas a műfajra. Vannak-e ehhez hasonló rokonai? Tud-e például egy olasz ajkú ember jó limeriket írni?

– Szóval úgy találja, hogy a magyar nyelv különösen alkalmas erre a műfajra? Ezt nagy örömmel hallom. Hiszen ez volt a cél: bebizonyítani, hogy a magyar nyelv alkalmas rá. Az angolok ugyanis meg vannak róla győződve, hogy jó limeriket (limericket) írni csakis angolul lehet, és ezt úgy látszik, még Karinthy és Kosztolányi is elhitte nekik. Pedig ha valaki, hát ők aztán igazán írhattak volna magyar limeriket, és nehéz elképzelni, hogy ha írtak volna (de nem tűrte a nyomdafestéket), kéziratban vagy legalább szájhagyomány útján ne maradt volna fenn (mint például Karinthynak az a kecskeríme a Kommün alatt, hogy „Szarok én a proli durva kezire, de te seggét nyalod, kurva Desire” – ejtsd: dezire). Azt is jó hallani, hogy limerikőrületről beszél, és magam is tapasztalom, hogy a kötet óta sokan rákaptak, profik és amatőrök egyaránt, és a kötet szerzői közt is van, aki csak most lendült bele igazán. Varró Dani is írt tizennégy újat – ezekből tizenegy a decemberi Holmi-ban lesz olvasható. Huszonhat pedig a szeptemberi számban jelent meg abból a jóval több mint százból, ami a Magyar badar megjelenése óta eljutott hozzám.

Sajnos nem sokat tudok róla, hogy más nemzetek hogy vannak ezzel. Az íreknek biztos, hogy vannak (később angolra is lefordított) limerikjeik, van limerik németül és franciául, és az egyik legnépszerűbb angol limeriket latinra is lefordították. Olaszul is van limerik, de hogy milyen, azt nem tudom megítélni.

– A limerik sikere vajon miből áll? Abból-e, hogy ellentétes elemzése szerint könnyű ilyet írni, vagy esetleg abból, hogy meglehetősen szórakoztatóak?

– Igazán jót írni nem lehet nagyon könnyű, ha olyan virtuóznak, mint Varró Dániel, két év kellett hozzá, hogy be tudjon fejezni tizennégy megkezdett limeriket. A sikerben mindamellett része lehet annak is, hogy sok olvasóban felébreszti a limerikírás ingerét, tehát azt a benyomást kelti, hogy ilyet bárki tud írni. Aminthogy valóban sok kitűnő limeriket amatőrök írtak. A forma nagyon pregnáns, énekelni is lehet – ez megkönnyíti a verselésben amúgy nem gyakorlott olvasó dolgát. Ennyiben is szórakoztató tehát: hogy játékra invitál. Hogy korszerűbben mondjam: interaktivitásra.

– Mennyire fogadható el a limeriknél a formabontás? Jó néhány nem anapesztikus, nem trágár, némelyiknél a rímek is erősen rontottak... Meddig lehetséges az oldódás?

– Ebben már elég élesen elválik egymástól az amatőr és a profi. Nagy különbség ugyanis, hogy a lazaság ügyetlenségből fakad, vagy rafinált hatáselem. Az olvasó elolvas egy adag szabályos limeriket, a füle és a szeme beáll erre a formára, és akkor már humor forrása lehet az is, ha nem azt kapja, amit vár: nincs rím, vagy van, de kancsal, vagy olvasva nem rím, csak kiejtve (mint az angolban pl. Riga és tiger)...

Ha a limerik nem trágár, azt azért nem nevezném formabontásnak. Mint a kötet hátán is olvasható: ez egy Janus-arcú műfaj. Az egyik arca a viktoriánus Angliában is szalonképes, még a gyerekirodalomban (Lewis Carrollnál) is föllelhető abszurd humor. A másik arca, hát igen, az valóban nagyon sokáig nem tűrte a nyomdafestéket – ez az értelmiség obszcén folklórja.

– Nem zavarta, hogy ugyancsak gyengécske darabok is helyet kaptak a néhány nagyszerű, graciőz limerik mellett? Sőt, néha már-már a kínosba csúszik át némelyik, gondojunk csak az ilyen rímekre, mint a pajkos gyerekmondókában is szereplő Gömörbe-vödörbe rímpárosra. (Mátyás király Gömörbe beleszart egy vödörbe. Aki először megszólal az eszi meg a vödör szart...)

– Én kedvezőbb arányt érzek jó és rossz között, mint amilyet a kérdés sugall, de hát én lehetek elfogult. Ha azonban lesz egy javított kiadás, amelyben a megjelent háromszázból negyven-ötven darabot újakra cserélhetek (ennyi nagyjából már most is van), az biztos javára válik a kötetnek.

A Gömörbe-vödörbe rímnél azért megállnék egy percre. Valóban az a jó, ha a limerikben a rím minél kacifántosabb. De az eredetiség itt nem szigorú követelmény. A limerik szóra például egymástól függetlenül óhatatlanul azonos rímeket találnak különböző szerzők („kimerik”, „kiverik”, „kimerít”, sőt „rima-lik”), a siker az alkatrészek összeszerelésén múlik. A gömöri vénemberről szóló kis opuszban a cselekmény abszurd bukfence szerintem megmenti a szürkébb rímeket.

– Az aktuálpolitikai tartalmú versezeteket nem volt túl rizikós beválogatni? Gondolok itt a Simicska, Orbán ihlette limerikekre. Nem gondolja, hogy ezek idővel elavulnak, ellentétben a könyv többi részével...

– Elavulnak? Az bizony meglehet. De azért az angol limerik hagyományos témái között is ott van a politika; sőt az a szokás, hogy az első sor rendszerint tulajdonnévre végződik, részint még a XVII. századi, névre szóló politikai és vallásháborús gúnyversekben alakult ki. Az persze igaz, hogy miniszter- és APEH-elnökök jönnek és mennek, a limerikek nagyobb részét éltető ösztön viszont csak az emberiséggel (és így a lehetséges limerikolvasókkal) együtt múlik el.

(KO, Könyvhét, 2002. december 12–26.