Varlam Salamov: 

A tejkonzerv

Az éhségtõl irigységünk tompa volt és erõtlen, mint minden más érzésünk. Nem volt erõnk érzésekre, arra, hogy könnyebb munkát keressünk, hogy járkáljunk, érdeklõdjünk, kuncsorogjunk… Csak az ismerõsöket irigyeltük, azokat, akikkel együtt érkeztünk ebbe a világba; azokat, akiknek sikerült irodába, kórházba, istállóba kerülniük - ott nem volt az a sokórás, nehéz fizikai munka, amelyet valamennyi kapu oromzata a dicsõség és hõsiesség dolgának hirdetett. Szóval, egyedül Sesztakovot irigyeltük. 

Csak valami külsõ inger tudott kizökkenteni minket a közönybõl, eltéríteni a lassan közelgõ haláltól. Külsõ, nem pedig belsõ erõ. Belül minden kiégett, kiüresedett, minden mindegy volt, legfeljebb egy napra elõre terveztünk. 

Lám, most is - be akartam menni a barakkba, lefeküdni a priccsre, de csak álldogáltam az élelmiszerbolt ajtaja elõtt. Ebben a boltban csak "közönséges" törvénycikkek alapján elítéltek vásárolhattak, valamint a "nép barátai" közé sorolt visszaesõ bûnözõk. Nekünk a boltban semmi keresnivalónk, de nem tudtuk levenni a szemünket a csokoládészínû veknikrõl, a friss kenyér édes, súlyos illata csiklandozta orrunkat, még a világ is forgott velünk. Én is csak álltam, nem tudtam, mikor lesz annyi erõm, hogy bemenjek a barakkba, és néztem a kenyeret. És ekkor megszólított Sesztakov. 

Sesztakovot a "Nagy Földrõl" ismertem, a butirki börtönbõl; egy zárkában ültünk. Barátság nem szövõdött köztünk, csak egyszerû ismeretség. A bányában õ nem a fejtésen dolgozott. Geológusmérnök volt, geológiai kutatásra, azaz irodai munkára vitték. Ez a szerencsefia észre sem vette moszkvai ismerõseit. Nem sértõdtünk meg, nyilván mindenért meg kell fizetnie. Aki korpa közé kerül stb. 

- Gyújts rá - szólt Sesztakov, és odanyújtott egy újságpapírfecnit, rászórt némi durva dohányt, meggyújtott egy szál gyufát, egy igazi gyufát… Rágyújtottam. 

- Beszélnem kell veled - mondta Sesztakov. - Velem? 

- Igen. 

Elmentünk a barakkok mögé, és leültünk a régi fejtés palánkjára. Az én lábam rögtön elnehezült, Sesztakov pedig vidáman lóbázta új kincstári bakancsát, amely enyhe halzsírszagot árasztott. Nadrágszára felcsúszott, és elõtûnt kockás zoknija. Õszinte lelkesedéssel, sõt némi büszkeséggel figyeltem a lábát lám, van egy ember a mi részlegünkben is, aki nem kapcát hord. Remegett a föld alattunk a halk robbanásoktól - készítették elõ a talajt az éjszakai mûszak számára. Kis kövek pattogtak a lábunknál, szürkén és észrevétlen, mint a madarak. 

- Menjünk tovább - ajánlotta Sesztakov. 

- Ne félj, nem halsz bele. Megmarad a zoknid. 

- Nem a zokniról van szó - tiltakozott Sesztakov és mutatóujját végigvezette a horizonton. - Hogy látod te mindezt? 

- Nyilván meghalunk - mondtam. A legkevésbé sem akartam erre gondolni. 

- Hát, nem, meghalni nem akarok. 

- Akkor? 

- Van térképem - szólt bágyadtan Sesztakov. - Fogom a munkásokat, téged is, és elmegyünk Csornije Kljucsiba - tizenöt kilométer ide. Lesz nálam engedély. És kijutunk a tengerhez. Benne vagy? 

Mindezt közönyösen, hadarva adta elõ. 

- És a tengernél? Átússzuk? 

- Mindegy. A lényeg, hogy belevágjunk. Így nem tudok élni. "Jobb állva meghalni, mint térden kúszva élni" - szavalta ünnepélyesen Sesztakov. - Ki mondta ezt? 

Tényleg, ki mondta? Ismerõs mondat. De nem volt erõm, hogy felidézzem, ki és mikor mondta ezeket a szavakat. Minden, amit olvastunk, elfelejtõdött, az írott szónak nem hittünk. 

Felgyûrtem a nadrágomat, és megmutattam lábszáramon a vörös sebeket, a skorbut nyomait. 

- Az erdõben majd meggyógyulsz - mondta Sesztakov - a vadgyümölcstõl, a vitaminoktól. Elviszlek, tudom az utat. Van térképem. 

Lehunytam a szemem és gondolkodtam. A tengerig három út vezet innen, és mindegyik legalább ötszáz kilométer. Nem hogy én nem, de Sesztakov sem jut el oda. Csak úgy önzetlenül magával visz? Nem, persze hogy nem. De miért hazudik? Legalább annyira tisztában van a dologgal, mint én, és hirtelen megrémültem Sesztakovtól - az egyetlen közülünk, aki képzettségének megfelelõ munkán helyezkedett el. Ki rakta oda és milyen fizetség fejében? Hiszen mindenért fizetni kell. Mások vérével, mások életével. 

- Benne vagyok - mondtam kinyitva a szemem. Csak elõbb jól kellene laknom. 

- Helyes, nagyon helyes. Okvetlenül erõt kell gyûjteni. Hozok neked… konzerveket. Tudok szerezni… 

Sokféle konzerv van a világon - hús, hal, gyümölcs, zöldség… De a legnagyszerûbb a tej, a sûrített tej. 

Persze nem úgy, hogy forró vízzel felhígítva megissza az ember. Kanállal kell enni, vagy kenyérre kenni, vagy belekortyolni a dobozba, lassan enni, figyelni, miként sárgul meg a fehér massza, hogyan kristályosodik ki a cukor a doboz falán. 

- Holnap - mondtam a boldogságtól szinte fuldokolva -, tejkonzervet. 

- Jó, jó, tejet. - És Sesztakov elment. 

Visszamentem a barakkba, lefeküdtem, behunytam a szemem. Nehéz volt gondolkodni. Életemben elõször éreztem, hogy a lélek munkájának fizikai jelei vannak. Fájt a gondolkodás. De gondolkodni kellett. 

Összegyûjt bennünket a szökéshez és felad - a napnál világosabb. Irodai munkájáért a mi vérünkkel, az én véremmel fizet. Vagy már ott, Csornije Kljucsiban megölnek, vagy még élve visszahoznak, és újabb tizenöt évre ítélnek. Hiszen pontosan tudja, hogy innen nem lehet kijutni. De a tej, a sûrített tej… 

Elaludtam és nyomorúságos, éhes álmomban Sesztakov konzervjét láttam: csodálatos tégely felhõkék címkével. A hatalmas, mélykék doboz, akár az éjszakai égbolt, ezer helyen ki volt lyuggatva, és csordogált, folyt a tej széles sugárban, akár a Tejút. Könnyedén felnyúltam az égig, és habzsoltam a sûrû, édes csillagtejet. 

Nem emlékszem, mit csináltam azon a napon, hogyan dolgoztam. Vártam, egyre vártam, hogy bealkonyul, hogy felnyerítenek a lovak, melyek az embereknél jobban megérzik a munkanap végét. 

Rekedten fölharsant a sziréna, és én mentem a barakkhoz, ahol Sesztakov lakott. Már várt a tornácon. Lélekmelegítõjén kidomborodtak a zsebek. 

Leültünk a barakk nagy, lesikált asztalához, és Sesztakov elõhúzott a zsebébõl két tejkonzervet. 

A fejsze élével lyukat vágtam a dobozon. A sûrû, fehér sugár kibuggyant a konzerv tetejére, a kezemre. 

- Még egy lyukat kellett volna ütni, a levegõnek - mondta Sesztakov. 

- Jó ez - mondtam, mocskos, édes ujjaimat nyalogatva. 

- Adjatok egy kanalat - fordult Sesztakov a körénk verõdött munkásokhoz. Tíz fényesre nyalt kanál nyúlt felénk az asztal fölött. Mindenki állt, és nézte, hogyan eszem. Nem udvariatlanság volt ez, nem a rejtett vágy diktálta, hátha részesülhet a lakomában. Még csak nem is reménykedett senki, hogy megosztom vele a tejet. Ilyesmire még nem volt példa, érdeklõdésük a másik étke iránt tökéletesen önzetlen volt. Magam is tudtam, hogy lehetetlen nem nézni a táplálékra, amely a másik ember szájában eltûnik. 

Még jobban elfészkeltem magam, és ettem a tejet kenyér nélkül, idõnként hideg vizet kortyolva rá. Megettem mind a két dobozzal. A közönség szétszéledt, az elõadás véget ért. Sesztakov részvéttel nézett rám. 

- Tudod - mondtam és gondosan lenyaltam a kanalat -, meggondoltam magam. Menjetek nélkülem. 

Sesztakov mindent értett, otthagyott, egy szót sem szólt. 

Kisszerû bosszú volt, persze, erõtlen, mint minden érzésem. De mi mást tehettem volna? Figyelmeztessem a többieket? Nem ismerem õket. Pedig figyelmeztetni kellett volna - Sesztakov már öt embert beszervezett. Egy hét múlva szöktek, kettõt már Csornije Kljucsi közelében megöltek, hármat egy hónappal késõbb elítéltek. Sesztakov ügyét a bánya külön kezelte, hamarosan máshová helyezték, fél év múlva egy másik fejtésnél találkoztam vele. A szökésért külön büntetést nem kapott, a fõnökség becsületesen játszott vele. Pedig történhetett volna másként is. 

A geológiai felderítésen dolgozott, borotvált volt és jóllakott, kockás zoknija még mindig épségben. Nem fogadta a köszönésemet. Kár. Két doboz sûrített tej végül is nem olyan nagy dolog. 

Osztovits Ágnes forditása 




Griska Logun szerszáma

Annyira fáradtak voltunk, hogy leültünk az útszéli hóba, mielõtt hazaindultunk volna. 

A tegnapi mínusz negyven fok helyett csupán huszonöt volt; egészen nyárias idõ. 

Ellépdelt mellettünk kigombolt bekecsében Griska Logun, a szomszédos részleg építésvezetõje. Kezében új csákánynyél. Griska fiatal volt, feltûnõen vörösképû és heves. Munkafelügyelõ volt, méghozzá fiatal és néha nem állta meg, hogy neki ne vesse a vállát egy-egy hóban rekedt teherautónak, el ne emeljen egy-egy gerendát, félre ne húzzon egy-egy földdel teli fagyos kosarat - csupa olyan cselekedet ez, amely méltatlan egy építésvezetõhöz. Folyton elfelejtette, hogy fõnök. 

Szembejött vele Vinogradov brigádja - halálra szánt igavonók, akárcsak mi. Az összetétel is olyan, mint nálunk: egykori területi és városi párttitkárok, professzorok és docensek, középszintû katonai vezetõk. 

Az emberek félénkén odahúzódtak a havas palánkhoz - õk munkából jöttek, utat engedtek Griska Logunnak. De Griska is megállt; ez a brigád az õ körzetében dolgozott. A sorból elõlépett a szószátyár Vinogradov, egy ukrajnai gépállomás hajdani igazgatója. 

Logun már messze volt tõlünk, ahol ültünk, egy szót sem hallottunk, de szavak nélkül is mindent értettünk. Vinogradov széles mozdulatokkal magyarázott valamit Logunnak. Aztán Logun a csákánynyéllel mellbe vágta Vinogradovot, és az nyomban hátraesett. 

Vinogradov nem kelt fel. Logun ráugrott, megtaposta és közben botjával hadonászott. A brigád húsz emberébõl senki egyetlen mozdulatot sem tett, hogy vezetõje védelmére keljen. Logun felvette leesett sapkáját, és öklét rázva továbbment. Vinogradov felállt, s elindult, mintha mi sem történt volna. És a többiek - a brigád mellettünk vonult el - sem részvétüknek, sem felháborodásuknak nem adták jelét. Amikor mellénk ért, Vinogradov eltorzította szétvert, vérzõ ajkát. - Logunnak jó kis szerszáma van - mondta. - És érti a dolgát… "Pitvarom, pitvarom" - dúdolta halkan Vavilov. 

- Figyelj - fordultam Vavilovhoz, a barátomhoz, akivel a butirki börtönbõl együtt érkeztünk a bányába-, mit szólsz? Valamit tenni kell. Tegnap még nem vertek minket, de holnap megüthetnek. Te mit csináltál volna Vinogradov helyében? Hm? 

- Nyilván tûrök - felelte halkan Vavilov. Éreztem, hogy már rég fontolóra vette ezt az eshetõséget. 

Aztán rájöttem, hogy minden a fizikai fölényen múlik - már ami a brigádvezetõket, a naposokat, a felügyelõket, a fegyvertelen embereket illeti. Amíg én vagyok az erõsebb, nem vernek. Ha legyengültem, mindenki üt. Üt a napos, a fürdõmester, a borbély, a szakács. A munkafelügyelõ és a brigádvezetõ, ver minden tolvaj, még a leggyengébb is. Az õr fizikai fölénye a fegyver. 

Az engem verõ parancsnok ereje a törvény, a bíróság, a törvényszék, az õrség, a hadsereg. Nem nehéz erõsebbnek lennie nálam. A köztörvényesek ereje abban rejlik, hogy sokan vannak, hogy "közösséget" alkotnak, s hogy már a második szóra ölni képesek (hányszor, de hányszor láttam!). Még erõs vagyok. Megüthet a parancsnok, az õr, a köztörvényes. De még nem verhet a napos, a felügyelõ és a borbély. 

Poljanszkij, az egykori sportoló, aki tömérdek csomagot kapott és soha egy falatot sem juttatott senkinek, egyszer szemrehányón azt mondta nekem, nem érti, hogyan juthatnak emberek olyan helyzetbe, hogy verjék õket. Akkor felháborodott az érveimen. Egy év sem telt el, amikor újra találkoztam a végsõkig elgyötört Poljanszkijjal, aki csikkeket gyûjtött és egy tányér levesért hajlandó volt egész éjszaka hízelegni valamelyik köztörvényes fõnöknek. 

Poljanszkij becsületes volt. Titokzatos kínok gyötörték - olyan erõsek, hevesek és olthatatlanok, hogy áttörtek a jégen és a halálon, át a közönyön és az ütlegeken, át az éhségen, az álmatlanságon és félelmen. 

Egyszer valami ünnepre virradtunk, s minket az ünnepre bezártak - ezt nevezték ünnepi karanténnak. Voltak emberek, akik ilyenkor találkoztak, így ismerkedtek meg, kötöttek barátságot. Bármily rettenetes, bármily megalázó ez a karantén, még mindig könnyebb volt, mint az ötvennyolcas törvénycikk alapján elítéltek munkája. Hiszen ez az elzárás pihenés volt - igaz, pillanatnyi, de ugyan ki tudta volna megmondani, hogy egy perc, egy nap, egy év vagy egy évszázad kell, hogy visszatérhessünk korábbi testünkbe - korábbi lelkünkbe nem is reméltük a visszatérést. És persze nem is tértünk vissza. Senki sem tért vissza. Szóval Poljanszkij, priccs-szomszédom a karantén-napokon, becsületes volt. 

- Régen meg akartam kérdezni tõled valamit. 

- Mit? 

- Amikor néhány hónapja láttam, hogyan jársz, hogy nem tudsz átlépni egy fatörzsön, hogy megkerülöd a gerendát, amit még egy kutya is átugrik. Hogy hogyan csoszogsz a köveken, hogy a talaj legkisebb egyenetlensége, a legkisebb emelkedõ is szívdobogást, zihálást okozó lebírhatatlan akadály, s utána hosszan pihenned kell, azt gondoltam magamban, ahogy elnéztelek, lám ez egy nyavalyás, egy naplopó, egy hétpróbás gazember, egy henye, szimuláns féreg. 

- Na és? Aztán megértetted? 

- Aztán megértettem. Megértettem. Amikor magam is legyengültem. Amikor engem is lökdösni, verni kezdtek - pedig nincs jobb érzés, mint tudni, hogy van, aki nálam is gyengébb, nálam is nyomorultabb. 

- Mert az élmunkásokat hívják meg a gyûlésekre, mert a fizikai erõ az erkölcs fokmérõje. Fizikailag erõsebb, tehát jobb, etikusabb, erkölcsösebb nálam. Õ tízpudos sziklát felemel, én meg egy félpudos kõ alatt is roskadozom. 

- Rájöttem én is, és el akartam mondani neked. 

- Köszönöm. 

Poljanszkij hamarosan meghalt. Összeesett valamelyik vájatban. A brigádvezetõ ököllel az arcába csapott. Nem Griska Logun volt, hanem Firszov, a mi brigádvezetõnk, egy ötvennyolcas törvénycikk alapján elítélt katona. 

Jól emlékszem, amikor elsõ ízben megütöttek. A mindennapi, minden éjszakai százezer pofon közül az elsõre. 

Minden pofonra nem emlékezhet az ember, de az elsõ ütésre jól emlékszem - fel voltam rá készülve, Griska Logun viselkedése és Vavilov béketûrése felkészített. 

Éhség, hideg, tizennégy órai munka a köves aranybánya fagyos, fehér homályában - mindebbõl hirtelen elõvillant valami más, valamiféle boldogság, valami alamizsna, amit az út mentén odacsúsztatnak, nem kenyér, nem orvosság, hanem idõalamizsna: váratlan pihenés. 

A bányafelügyelõnk, az elöljárónk Zujev volt civil, lágert próbált régi bûnözõ. 

Volt valami Zujev sõtét szemében, talán valami részvétféle a nyomorúságos embersorsok iránt. 

A hatalom métely. Az ember lelkében rejtõzõ szabadjára engedett vadállat mohón keresi örök emberi lényegének kielégítését - verekedésben, gyilkolásban. 

Nem tudom, kielégülést nyújt-e egy halálos ítélet aláírása. Nyilván abban is van némi sivár élvezet, mentséget nem is keresõ eltökéltség. 

Láttam embereket - nem is keveset -, akik valamikor sortüzet parancsoltak, és lám most õket gyilkolják. Gyávaság, kiabálás - biztos valami hiba történt, nem engem kell államérdekbõl agyonlõni, én magam is tudok gyilkolni. 

Nem ismerem azokat az embereket, akik parancsot adtak az agyonlövetésekre. Csak messzirõl láttam õket. De azt hiszem, a parancs ugyanabból a lelki erõbõl, ugyanabból a lelki indítékból táplálkozik, mint maga az agyonlövés, a tényleges gyilkolás. 

A hatalom métely. 

A hatalomittasság fölény, gúny, megalázás, felbujtás, bátorítás - a parancsnok szolgálati karrierjének erkölcsi mércéje. 

De Zujev kevesebbet ütött, mint a többiek - szerencsénk volt. 

Éppen akkor érkeztünk a munkára, a brigád behúzódott a "zugba", a szikla kiszögellése mögé rejtõztünk a metszõn éles szél elõl. Kesztyûjével etfedve arcát odajött hozzánk Zujev felügyelõ. Kiosztotta a munkát, kijelölte a vágatokat, de én dologtalan maradtam. 

- Van egy kérésem hozzád - mondta tulajdon bátorságától zihálva Zujev. Kérés! Nem parancs. - Írj a nevemben egy kérvényt Kalinyinnak. Rehabilitáljanak. Elmondom neked, mirõl van szó. - Kis bódéjában mondta el, ahol égett a tûz, s ahova a mi fajtánkat nem engedték be, s ahonnan minden nyomorult rabszolgát botokkal és pofonokkal kizavartak, ha csak benyitott, hogy szippantson a forró, éltetõ levegõbõl. 

Az állati ösztön folyton ehhez a tiltott ajtóhoz vezetett minket. Faggatóztunk: hány óra van? Tanácsot kértünk: jobbra vagy balra menjen a fejtés? 

- Engedje meg, hogy rágyújtsunk! 

- Níncs ítt Zujev? És Dobarjkov? 

Ezekkel a kérésekkel senkit sem csaptunk be a bódéban. A betérõket botokkal térítették vissza a nyitott ajtóból a fagyba. De mégis - egy másodpercnyi meleg… 

Most nem ûztek el, ott ültem a kályha mellett. 

- Mi ez, jogász? - sziszegte megvetõen valaki. 

- Igen, ajánlották nekem, Pavel Ivanovics. 

- Hát rajta! - Ez a fõfelügyelõ volt, aki leereszkedett beosztottja gondjához. 

Zujev ügye (büntetése még a múlt évben lejárt) közönséges falusi ügy volt, a szülõknek fizetendõ tartásdíjjal kezdõdött, akik aztán börtönbe is juttatták fiukat. Már-már letöltötte a büntetést, amikor a parancsnokságnak sikerült átirányítani Kolimára. A táj meghódítása szilárd eltökéltséget követelt a távozás megakadályozásában, s lankadatlan figyelmet a kolimai népesség feltöltésében. A rabszállítmányokkal lehetett legkönnyebben benépesíteni ezt a sok veszõdséggel járó új földterületet. 

Zujev itt akarta hagyni a Dalsztrojt, kérte, hogy rehabilitálják, vagy legalább engedjék vissza a kontinensre. 

Nehéz volt írnom, és nemcsak azért, mert eldurvult a kezem, hanem mert ujjaim a lapát- és csákánynyél fogására görbültek, s hihetetlenül nehéz volt kiegyenesíteni õket. Ronggyal kellett volna körültekernem a ceruzát és a tollat, hogy vastagabb legyen, mint a csákány vagy a lapát nyele. 

Amikor erre rájöttem, formálódni kezdtek a betûk. 

Nehéz volt írnom, mert az agyam ugyanúgy eldurvult, mint a kezem, mert az agyam ugyanúgy vérzett, mint a kezem. Életre kellett kelteni, fel kellett támasztani a szavakat, amelyek eltûntek életembõl: úgy hittem akkor - örökre. 

Írtam a kérvényt izzadva, boldogan. A bódéban meleg volt, és rögtön feléledtek, mozgolódni kezdtek testemen a tetvek. Féltem vakaródzni, nehogy kikergessenek a fagyba, mint tetvest, féltem, hogy undort keltek megmentõmben. 

Estére megírtam a kérvényt Kalinyinnak. Zujev megköszönte, és a kezembe nyomott egy egész kenyeret. Rögtön befaltam, hiszen már megtanultam, amit ma megehetsz, ne tedd el holnapra. 

A nap véget ért a munkafelügyelõk órája szerint, merthogy a fehér homály egyforma volt itt reggel, éjfélkor és délben - és vittek minket haza. 

Aludtam és most is visszatérõ kolimai álmomat láttam - kenyérveknik úsznak a levegõben, tele lesz velük minden ház, minden utca, az egész föld. 

Reggel vártam Zujevet - talán még cigarettát is hoz. 

És Zujev megjött. Nem rejtõzködött a brigád, az õrök elõl, felüvöltött és kivonszolt a "zugból" a szélbe. 

- Becsaptál engem, te fattyú! 

Éjszaka elolvasta a kérvényt. Nem tetszett neki. Felügyelõ-szomszédai ugyancsak elolvasták és fanyalogtak. Túlságosan száraz. Nem elég megható. Ilyen kérvényt kár is elküldeni. Kalinyint ilyen ostobasággal nem lehet meghatni. 

Nem tudtam, nem tudtam a lágertõl kiszikkadt agyamból egyetlen hatásos szót kiizzadni. Nem tudtam elnyomni a gyûlöletet. Nem tudtam megbirkózni a munkával, és nem azért, mert túl nagy volt a távolság a szabad élet és Kolima között, nem azért, mert agyam elfáradt, kimerült, hanem mert ott, ahol a lelkesült jelzõk fészkeltek, nem volt semmi, csak gyûlölet. Gondolják el, szegény Dosztojevszkij a Holtak házát követõ tízéves katonáskodása alatt keserû, könnyes, megalázkodó, de a fõnökség lelkét megindító beadványokat fogalmazott. Dosztojevszkij még verset is írt a cárnénak. Ám a holtak házában nem volt Kolima. Kolimától Dosztojevszkij ugyanúgy elnémult volna, mint én. Ezért nem tudtam megírni Zujev kérvényét. 

- Becsaptál engem, fattyú! - üvöltötte Zujev. - Majd megmutatom neked, hogy csaphatsz be engem! 

- Én nem csaptám be… 

- Egy álló napig ott ültél a bódéban, a melegben. Újabb büntetést sózhatnak rám, te féreg, a te baromságodért. Pedig azt gondoltam, ember vagy. 

- Ember vagyok - suttogtam fagyott, kék ajkamat bizonytalanul mozgatva. 

- Majd megmutatom neked, miféle ember vagy te! Zujev elõrelendítette a kezét, és én könnyû, szinte súlytalan érintést éreztem, nem sokkal erõsebbet, mint egy szélroham, amely ezen a fejtésen nemegyszer letepert. 

Elestem, karommal eltakartam a fejem, és nyaltam az édes, ragacsos folyadékot, mely kibuggyant a szájam sarkán. 

Zujev néhányszor belém rúgott nemezcsizmájával, de nem éreztem fájdalmat. 

Osztovits Ágnes fordítása 




Cherry Brandy

A költõ haldoklott. Éhezéstõl felpuffadt, nagy kezefeje, csõformájúra nõtt, piszkos körmû, vértelen, fehér ujjai a mellén hevertek, nem rejtette el kezét a hideg elõl. Azelõtt bedugta az inge alá, a csupasz testére, de ott most túlságosan kevés volt a meleg. A kesztyûjét már rég ellopták. A lopáshoz csupán arcátlanság kellett, fényes nappal lopták el. A vaksi elektromos napot, amelyet bemocskoltak a legyek és még kerek drótkosárba is foglaltak, a magas mennyezet alá erõsítették. A fény a költõ lábára esett - mintha egy ládában feküdt volna a sûrûn egymás mellett álló emeletes priccsek egyik alsó helyének sötét zugában. Idõnként megmozgatta az ujjait, úgy pattogtak, mint a kasztanyetta, és megtapogatta zubbonya gombját, gomblyukát, a kis gödröt rajta, lesöpört róla valami szemetet, aztán újra megállt a keze. A költõ olyan hosszan haldoklott, hogy már fel sem fogta, hogy haldoklik. Néha fájdalmasan és majdnem érzékelhetõen áthatolt az agyán egy egyszerû és átható gondolat, hogy ellopták a kenyerét, amelyet a feje alá tett. És ez olyan égetõen félelmetes volt, hogy kész lett volna vitatkozni, káromkodni, verekedni, kutatni, bizonygatni. De erõtlen volt hozzá, s a kenyér képe egyre halványult… És most másra gondolt. Arra, hogy valamennyiüknek át kell kelni a tengeren túlra, de valami okból késik a hajó, és jó, hogy õ itt van. És ugyanilyen könnyedén és homályosan a nagy anyajegyre gondolt a barakk naposának arcán. A nap nagy részében azok az események jártak a fejében, amelyek betöltötték itteni életét. A képek, amelyek felderengtek szeme elõtt, nem a gyerekkor, az ifjúság, a siker képei voltak. Egész életében sietett valahova. Nagyszerû volt, hogy most nem kell sietni, hogy ráérõsen gondolkodhat. És lassan a halál elõtti mozdulatok egyformaságára gondolt - arra, amit megértettek és leírtak az orvosok, elõbb, mint a festõk és a költõk. Hippokratész arca tûnt fel elõtte - az ember halál elõtti maszkját ismeri akármelyik medikus. A halál elõtti mozdulatok titokzatos egyformasága szolgált ürügyül Freudnak a legmerészebb hipotézisekhez. Az egyformaság, az ismétlõdés nélkülözhetetlen talaja a tudománynak. Azt, hogy a halál megismételhetetlen - nem orvosok, hanem költõk tanulmányozták. Jólesett tudatára ébredni, hogy még tud gondolkodni. Az éhezés keltette émelygést már rég megszokta. És minden egyenrangú volt - Hippokratész, az anyajegyes arcú napos és a tulajdon piszkos körme. 

Az élet beleszállt és kiszállt belõle, haldoklott. Aztán újra megjelent az élet, kinyílt a szeme, gondolatai támadtak. Csak a vágyai nem tértek vissza. Sokáig élt a világban, ahol gyakran kellett megmenteni az emberek életét - mesterséges légzéssel, glukózzal, kámforral, koffeinnel. A halott újra életre kelt. Miért is ne? Hitt a halhatatlanságban, az igazi emberi halhatatlanságban. Gyakran járt a fejében, hogy egyszerûen nem létezik semmiféle biológiai ok, amely miatt az ember ne élhetne örökké… Az öregség csupán gyógyítható betegség, s ha nincs ez a máig is megfejthetetlen, tragikus félreértés, akkor örökké élhetne az ember. Vagy amíg el nem fárad. Õ pedig egyáltalán nem fáradt bele az életbe. Még itt sem, ebben az átmenõ barakkban, a "tranzitkában", ahogy elõszeretettel emlegették az ittlakók. Ez a rémségek elõcsarnoka volt, de nem maguk a rémségek. Ellenkezõleg, itt élt a szabadság szelleme, és ezt mindenki érezte. Elõttük volt a láger, mögöttük a börtön. Ez a béke "útközbeni világa" volt, s a költõ megértette ezt. 

Volt még egy útja a halhatatlanságnak, a tyutcsevi. 

"Boldog, ki látta e világot 

végzetes perceiben." 

De ha õ már, mint látjuk, nem lehet halhatatlan emberi alakban, testi valóságában - az alkotói halhatatlanságot már mindenképpen megérdemelte. A huszadik század legnagyobb költõjének nevezték, s õ gyakran gondolta, hogy ez valóban így van. Hitt abban, hogy a versei halhatatlanok. Nem voltak tanítványai - de vajon tûrik-e õket a költõk? Írt prózát is - rosszat -, írt cikkeket. De csak verseiben tudott valami újat adni a költészetnek, valami fontosat, ahogy mindig hitte. Egész elmúlt élete: irodalom volt, könyv, mese, álom, s csak a jelen volt valóságos élet. 

Mindezt nem polemikus éllel gondolta végig, hanem titkon, valahol mélyen magában. Ezekhez a tépelõdésekhez nem volt elég szenvedélye. Rég elhatalmasodott rajta a közöny. Micsoda jelentéktelen ostobaság, egérfutkosás volt mindez az élet rossz terhéhez képest! Csodálkozott magán - hogy gondolkozhat így a verseirõl, amikor már minden eldõlt, s ezt õ nagyon jól tudta, jobban, mint bárki. De hát ki? Kinek kell õ itt és kivel egyenlõ? Valami oknál fogva mindezt meg kellett érteni, s õ várt… és megértette. 

Azokban a percekben, amikor az élet visszatért testébe, és félig hunyt, zavaros szeme egyszer csak látni kezdett, szemhéja megremegett és megmozdultak az ujjai - visszatértek gondolatai is, amelyekrõl nem hitte, hogy az utolsók. 

Az élet magától lépett be, mint egy hatalmaskodó háziasszony; õ nem is hívta, mégis belépett a testébe, agyába, belépett, mint a versek, mint az ihlet. És ennek a szónak jelentése elõször tárult fel elõtte egész teljességében. A költészet volt az az életadó erõ, ami éltette. Szó szerint. A versek kedvéért élt, a versekkel élt. 

Most annyira szemmel látható volt, olyan érzékelhetõen világos, hogy az ihlet volt az élet: halála elõtt adatott megtudnia, hogy az élet nem volt más, mint ihlet, igen, ihlet. 

És örvendett, hogy megadatott neki felismerni ezt az utolsó igazságot. 

A versek jelentették az egész, az egész életet: a munka, a lódobogás, a ház, a madár, a szikla, a szerelem - az egész élet könnyen belefért a versekbe, és kényelmesen elhelyezkedett bennük. És ennek így is kellett lennie, hiszen a versek - szavak voltak. 

A strófák most is könnyen életre keltek, egyik a másik után, és bár régen nem írta le, le sem tudta írni verseit, a szavak mégis könnyen feltámadtak, egy-egy adott és minden alkalommal szokatlan ritmusra. A rímek voltak a kutatók, a szavak és fogalmak mágikus kutatásának mûszerei. Minden szó a világ egy része volt, válaszolt a rímnek, s az egész világ valamilyen elektronikus gép sebességével száguldott elõtte. Mind azt kiáltotta: engem válassz! Ne, engem! Nem kellett keresni semmit. Csak eldobálni kellett. Mintha két ember lett volna jelen - aki alkot, aki teljes iramban meglódította a lendkereket, meg a másik, aki válogat és idõnként leállítja a megindított gépezetet. És látván, hogy õ - két ember, a költõ megértette, hogy most igazi verset ír. És aztán, ha nem írta is le? Leírni, kinyomtatni: hiúságok hiúsága. Ami nem önzetlenségbõl születik, nem a legjobb. A legjobb az, amit nem írtak le. Ami megszületett és eltûnt, nyomtalanul semmivé foszlott. Csak a semmivel össze nem téveszthetõ alkotómunkát érezte, csak az bizonyította, hogy megalkotta a verset, hogy nagyszerût alkotott. Nem téved-e? Csalhatatlan-e alkotói öröme? 

Eszébe jutott, hogy költõileg milyen gyámoltalanok voltak Blok utolsó versei, és mintha Blok ezt nem értette volna… 

A költõ megálljt parancsolt magának. Ezt könnyebb volt megtenni itt, mint valahol Leningrádban vagy Moszkvában. 

Most azon kapta magát, hogy már régen nem gondolkozik semmin. Az élet megint kiszállt belõle. 

Hosszú órákat feküdt mozdulatlanul, s akkor váratlanul meglátott a közelében valami célgömbhöz vagy geológiai térképhez hasonlót. A térkép néma volt, s õ gondosan igyekezett megérteni, mit ábrázol. Jó sok idõ telt el, amíg felfogta, hogy a tulajdon ujjait látja. Ujjai végén még ott voltak a tövig szívott, végigszopott mahorkacigaretta barna nyomai - az ujjbegyeken tisztán látszott a daktiloszkópiai rajzolat, akár egy domborzati térképen. A rajzolat egyforma volt mind a tíz ujján, a fák évgyûrûihez hasonló, koncentrikus körök. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában megállította a sétányon egy kínai, aki a házuk pincéjében mûködõ mosodában dolgozott. A kínai megfogta az egyik kezét, majd a másikat, felfelé fordította a tenyerét és izgatottan kiáltott valamit a maga nyelvén. Mint kiderült, a szerencse fiának mondta a kisfiút, akit szerencsés jellel jegyeztek meg. Erre a szerencsejegyre gyakran emlékezett a költõ, különösen akkor, amikor elsõ versesfüzetét kinyomtatták. Most harag és irónia nélkül gondolt vissza a kínaira. Mindegy volt már neki. 

A legfõbb, hogy még nem halt meg. Mellékesen: mit jelent az, hogy meghalt, mint költõ? Valami gyermekien naiv dolog kell hogy legyen a halálában. Vagy valami szándékolt, valami színpadias, mint Jeszenyinében, mint Majakovszkijéban. 

Úgy halt meg, mint egy színész - ez még érthetõ. De vajon úgy halt-e meg, mint egy költõ? 

Igen, megsejtett valamit abból, ami várt rá. A tranzitlágerben volt ideje sok mindent megérteni és megsejteni. És örült, csendesen örült erõtlenségének és reménykedett abban, hogy meghal. Eszébe jutott egy régi börtönbeli vita, hogy mi a rosszabb, mi a szörnyûbb: a láger vagy a börtön - senki nem tudta igazán, spekulatív érveket sorakoztattak fel. És milyen kegyetlenül mosolygott az az ember, akit a lágerbõl hoztak ebbe a börtönbe! Örökre megjegyezte a mosolyát, úgyhogy még felidézni sem merte. 

Lám csak, milyen ügyesen becsapja õket - azokat, akik kerek tíz évre idehozták - ha most meghal! Néhány éve még számûzetésben volt és tudta, hogy örökre feljegyezték a különleges listákra. Örökre?! Az arányok eltolódtak és megváltozott a szavak értelme. 

Újra érezte, hogy kezd beléáradni az erõ, igen, dagadni, mint a tenger. Többórás dagály. Nyomában ott az apály. De hiszen a tenger sem távozik tõlünk mindörökre. Még visszatér. 

Váratlanul enni kívánt, de nem volt ereje megmozdulni. Lassan, nagy nehezen felderengett, hogy a mai levesét odaadta a szomszédjának, hogy egy bögre forró víz volt az egésznapi tápláléka. A kenyéren kívül, persze. De a kenyeret régen osztották, nagyon régen. A tegnapit meg ellopták. Valakinek volt még ereje lopni. 

Így feküdt, könnyedén és lélektelenül, amíg fel nem virradt a reggel. A villanyfény kissé elsárgult és nagy furnértálcákon behozták a kenyeret, mint mindennap. 

De õ már nem nyugtalankodott, nem nézte ki magának a serclit, nem sírt, ha nem neki jutott. Nem tömte a szájába remegõ kézzel a pótadagot - és a pótadag egy pillanat alatt elolvadt a szájában, orrcimpái megfeszültek, egész lényével érezte a friss rozskenyér ízét és illatát. A pótadag már nem is volt a szájában, pedig még nyelni sem volt ideje vagy megmozdítani az állkapcsát. A falat kenyér elolvadt, semmivé lett, és ez csoda volt, egyike a sok itteni csodának. Nem, most nem nyugtalankodott. De amikor a kezébe adták a napi kenyéradagját, átfogta vértelen ujjaival és a szájához szorította. Harapdálta skorbut-pusztította szájával, vérzett az ínye, a fogai inogtak, de nem érzett fájdalmat. Minden erejével a szájához szorította a kenyeret, tömte, szívta, tépte és rágta… 

Szomszédai fékezték meg: 

- Ne edd meg mind, majd aztán megeszed, késõbb… 

És a költõ megértette. Tágra nyitotta a szemét, de nem engedte ki szederjes ujjai közül az összevérzett kenyeret. 

- Késõbb? Mikor? - kérdezte tisztán érthetõn. És lehunyta a szemét. 

Estére meghalt. 

Csak két nappal késõbb "írták le". Leleményes szomszédainak sikerült a kenyérosztásnál két napig megkapni a halott adagját; a halott felemelte a kezét, mint egy bábu. Így hát két nappal elõbb halt meg halála dátumánál. És ez nem elhanyagolható részlet jövendõ életrajzírói számára. 

Rab Zsuzsa fordítása