Nagy Ignác
Uracsok, arszlánnők

TARTALOM, FÜLSZÖVEG




Tartalom

Nagy Ignác (1810 - 1854)

Jelenkor (1841)
Budapesti hírharang (1844 - 1848)
Az uracs (1842)
Az arszlánnő (1843)
Dunaparti élet (1844)
Magyar titkok (1844 - 1845)
Éjféli tapasztalások (1843)
Budapesti séták (1846)
Zöld mulatság (1842)
Polgári estély (1844)
A nyárspolgár (1843)

Az életképíró Nagy Ignác (1810 - 1854)
Jegyzetek


Fülszöveg

Az olvasók kedvence, és mestere a kor divatos műfajának - az életképnek. A pesti mindennapok jellegzetes eseményei és alakjai foglalkoztatják elsősorban, róluk való megfigyeléseit, véleményeit összegzi legjobb írásaiban - nem egyéneket, típusokat rajzol.

Jó megfigyelő, éles nyelvű, szellemes és pallérozott stílusú elbeszélő. A kamaszkorát élő pesti polgárság tétovaságai, életvitelének bántó kicsiségei ugyanúgy állandó céltáblái fullánkos támadásainak, mint a kialakulófélben levő nagyváros visszásságai - az elmaradott életviszonyok, a szervezetlenség, a nyomor, a kultúra hiánya.

"Nagy Ignác életképei a hajdani élet képei. Mint a régi moziban: nevetségesen, sután, furcsa ruhában - de szaladnak, mozognak, élnek az emberek. Az őseink."

http://mektukor.oszk.hu/04900/04933/index.phtml#

***

Szigethy Gábor

Az életképíró Nagy Ignác
(1810 – 1854)



Örökös címét Nagy Ignáctól senki nem vitathatja el: ő volt a legszorgalmasabb magyar író. Reggel nyolc órától délután két óráig hivatalában dolgozott, hivatalos iratokkal piszmogott, kéziratait javítgatta; ebéd után három órától estig a Jelenkor, később a Budapesti Híradó szerkesztőségében kéziratokat szerkesztett, fordította a külföldi újságok híranyagát, írta a Budapesti Napló, majd a Budapesti Hírharang újdonságait; életképeket az Athenaeum számára, elbeszélést, történelmi és társasági beszélyt, színdarabot a különböző almanachokba, évkönyvekbe; színdarabokat s regényeket fordított, kiadta a Színműtár négy vaskos kötetét, tagja volt az Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak, az Almanach Társaságnak; rövid ideig – 1838 őszén – szerkesztette a Rajzolatok-at, később a Külföldi Regénytár-at, 1848 decemberében az Életképek szerkesztésére készült, s már nagybetegen – 1849 őszétől haláláig – szerkesztette s javarészt írta a Hölgyfutár-t, az első magyar szépirodalmi napilapot.

Életművének terjedelme Jókai Móréval vetekszik.

Negyvennégy éves korában halt meg.

Apja hivatalnoki pályára szánta, gondosan neveltette, taníttatta, így akarta biztosítani gyors emelkedését, rangosodását. Nagy Ignác húszéves koráig németül beszélt, írt, gondolkodott. Amikor megismerkedett a magyar irodalommal, s felfedezte önmaga számára értékeit, kincseit, német nyelvű kéziratait, költői kísérleteit megsemmisítette. Magyar író kívánt lenni. 1833-ban jelent meg első írása a Regélő-ben; írt verset, beszélyt, apró történetet, közben a Rajzolatok munkatársa lett, fordított külföldi írókat, s fogalmazott mindent, amit kellett, lehetett.

Délelőtt hivatalnok volt, délután újságíró, este szépíró.

Egy elszegényedett nemes családnál bérelt szobában lakott, és a ház kisasszonya, Halmy Karolina szerettette meg vele a magyar irodalmat s a szerelmet. Nagy Ignác feleségül kérte a lányt, de mert tudta, e nem kellő hivatali és anyagi előmenetelt biztosító házasságra apja nem adná áldását, megnősült – huszonkét esztendős korában – áldás nélkül. Nem sokkal később édesatyja fiát látogatni Pestre érkezett, ekkor értesült arról, hogy Halmy Karolina férjhez ment, s a boldog férj az ő tulajdon fia, ifjabb Nagy Ignác. Gutaütést kapott, és hazament falura. 1837. április 4-én halt meg. Nagy Ignác, hírt kapván apja haldoklásáról, hazautazott, s a nagybeteg előszobájában várakozott, reménykedve, hogy apja megbocsátja házasságát, s halála előtt magához hívja, betegágyához engedi. De az öregurat kemény fából faragták. Talán a késői utókornak akarta bizonyítani: Jókai Mór csillagokat rugdaló fantáziája, mesélő kedve nem mindig légből kapott figurákat teremtett. Öreg Nagy Ignác kemény volt, kőszívű ember nem engedte halálos ágyához a szomszéd szobában kétségbeesetten várakozó fiút. Meghalt anélkül, hogy megbocsátott volna eltévelyedett gyermekének.

Mondják, Nagy Ignácot többé nevetni nem látta senki sem.

Szorgalma: menekülés. Éjjel-nappal dolgozott. Pénzt keresett. Emlékezők szerint már fiatal korában beteges volt, nem csoda, ha gyenge szervezete megsínylette a szakadatlan munkát, éjszakázást, gyertyafény melletti görnyedést. Mikszáth mondja: bosszút állt szervezetén, tehetségén az íróasztal.

Könyvek között nevelkedett, jobbnál jobb iskolákban. Több nyelven olvasott, beszélt, ismerte az európai romantikus irodalmat. Író lett, kalandosabbnál kalandosabb történeteket eszelt ki, történeti beszélyeket a rég múlt időkből s idegtépő rémhistóriákat Sue divatos modorában a hirtelen nagyvárossá fejlődő Budapest éjszakáiról; gyilkosságokról, betörésekről, rablóbandákról, nyomortelepekről, leányszöktetésekről.

Tudott mesélni. Fantáziájának fegyelmezetlen csapongása vezette tollát, kanyarodott a történet, amerre az ihlet kacér pillanata sodorta, mind váratlanabb s hihetetlenebb irányba.

Érzékeny újságíró volt; fiatal korában órákat töltött az utcán, kávéházban, emberek között, s figyelt, hallgatott, emlékeket raktározott. Érdekelték az emberek, utcai események, bevásárló cselédek, piaci nagyságos asszonyok, gyufaárus suhancok, zsebmetszők, alkalmi tolvajok, koldusok, kéregető lusták, éhező szerencsétlenek, ostorukat pattogtató kocsisok, goromba hídvámosok – a pesti utca forgataga. Izgatták az áruk, az árak, a könyvkiadás, a közlekedés, az utcák tisztasága, tisztátlansága, a színházi világ pletykái, színésznők kalandjai, a furfangos házasságtörések, fondorlatos leányszöktetések, az adócsalások, váltóhamisítások: Budapest élete.

Életművében a romantikus szépíró és a realista újságíró látásmódja keveredik, ötvöződik: A negyvenes évek fordulóján: szerencsésen. Ami életművéből maradandó, ekkor írja. A romantikus szépirodalom s a realista újságírás ötvözetéből születik a kor irodalmi műfaja: az életkép. Nagy Ignác mint életképíró lesz kortársai között a legkiválóbb, s legjobb életképei ma hiteles források a reformkor utolsó évtizedének megismeréséhez.

Ha fellapozzuk a Jelenkor megsárgult lapszámait, elénkbe tárul Nagy Ignác újságírói pályafutása. A műfajteremtő út, amelyet végigjárt.

1837-ben lett a lap dolgozótársa. Maga így ír erről: „1837. évi március 20-án mint segédszerkesztő a Jelenkor mellett szerződésre léptem Helmeczyvel, s azóta Spanyolországot, Angliát és Franciaországot fordítom, s a Budapesti Napló-t írom.” Spanyolországot, Angliát és Franciaországot fordítani azt jelentette: Nagy Ignác különböző német újságokból s angolból, franciából külpolitikai cikkeket magyarított a hetente két alkalommal, szerdán és szombaton megjelenő Jelenkor számára. Ez esetenként olykor fél ívet is jelentett, gyakran a lap terjedelmének felét. „Különféle” és „Budapest” címmel két apró rovata volt a lapnak 1837 tavaszán, ezeket Nagy Ignác írta. Névaláírás nélkül természetesen, hisz e pársorosok nem írói munkálatok voltak. Különfélék – mint a rovat címe állítja; válogatás nélkül egymás mellé sorolt, apró érdekességek: gabonaárjegyzék, halálozási hír, gyilkossági beszámoló, könyvhirdetés, báli meghívó, színházi műsor, gőzhajók új menetrendje. Olvasnivaló.

Nagy Ignác, ha ideje, ereje engedi, egyéni ízeket lop a szürke híranyagba. Egy-egy apróságot szellemes körítéssel nagyít, az árak emelkedéséről méltatlankodó hangnemben tudósít, s ha nincs izgalmas hír, szerét ejti – a lap hitelének csorbítása nélkül –, hogy izgalmat keltsen: „mondják, a külvárosban borzalmas gyilkosság történt” – kezdi a beszámolót. Borzalmas gyilkosság – erre minden újságolvasó kíváncsi, hol, mikor, hogyan. Nagy Ignác megjegyzi: „mindazonáltal a hír nem tekinthető bizonyosnak” – tehát lehet e hír akár koholmány. De azért részletesen elmeséli ha koholmány, ha nem – izgalmas érdekesség. (Később mesterien s tudatosan fokozza az izgalmat, több lapszámon keresztül nyújtja a hírt, mint például a Rókus-kórház mögött talált levágott emberfej esetében. Utólag s egyben olvasva a többszöri híradást, joggal úgy érezzük: Nagy Ignác szándékosan tördeli szét a beszámolót, újabb s újabb fordulatot adva a történetnek. Az olvasó várja: vajon az új lapszámban mit tud meg a levágott emberfejről, s végtére komikus vagy tragikus fordulattal zárul-e a történet. Nagy Ignác páratlan találmánya: a folytatásos híranyag!)

1838. június 20-án új rovat indul a lapban: Budapesti Napló. Június 23-án az aláírás: N. I. Ez már újságírás, Nagy Ignác szellemi terméke. Igaz, nem egyértelműen az. Csak az első közlés alá kanyarítja oda nevének kezdőbetűit, később kézjegyet sem használ, s nem mindig ő írja a rovat anyagát. (1840. május 13-án E. H.; augusztus 22-én S. F.; 1841 őszén többnyire Varga Soma.) Ebből olykor kellemetlen bonyodalmak származnak. 1840. november 14-én N. I. aláírással jelenik meg a rovat s csillag alatt, a lap alján a következő megjegyzés: „Nyilatkozat. Miután a t. közönség nagy része előtt ismeretes, hogy a Jelenkor Budapesi Napló-ja számára a játékszíni mutatványokrul rendesen én szoktam írni, tehát minden támadható félreértés vagy balmagyarázat elkerüléseül szükségesnek látom nyilvánítani: miszerint a, Jelenkor 90. számában a november 3-i játékszíni előadásról, ti. Lúdas Matyi bohózatról, sem a szerkesztő tulajdonos, ki okt. 27-tül november 8-ig itthon sem vala, sem én nem írtam, és azon este színházban sem voltam. Pest, november 10-én 1840. Nagy Ignác.” Nincs okunk kétségbe vonni Nagy Ignác állításának igazságát, s ma már lehetetlen kideríteni, milyen szájról szájra járó pletyka, álhír, balítélet késztette őt e helyreigazító nyilatkozat megtételére. Mindenesetre bizonyíték: nem mindig Nagy Ignác írta a – csak neki tulajdonított – Budapesti Napló olvasókat vonzó híradásait, beszámolóit, érdekességeit.

Mert tagadhatatlan: e rovat vonzotta az olvasókat. Színházi pletykák, pikáns kalandok, nagy emberek mondásai, bűnügyek: újságolvasói csemegék. S Nagy Ignác mindig, mindenben újdonsággal szolgált. Abban is, ahogy majd minden alkalommal nagydobbal hírleli önmagát, munkálkodását. Nevét nem írja a rovat alá, nevének kezdőbetűit is ritkán, s jellegzetes kézjeggyel sem vallja magáénak ez írásokat. Így nem gond önmagáról tudósítania! Színműtár-ának minden füzetéről több alkalommal beszámol. Először: hamarosan kezdik nyomni Nagy Ignác Színműtár-ának következő füzetét. Aztán: Nagy Ignác Színműtár-ának új füzetét már nyomják. Később: Nagy Ignác Színműtár-ának új füzete már megvásárolható. Végül: Nagy Ignác Színműtár-ának új füzete elfogyott, de kapható még néhány példány. S ha maga fordítja a megjelent drámát, ez újabb pompás lehetőség munkái megkedveltetésére, népszerűsége növelésére. 1840. február 22-én például imígyen: „E napokban jelent meg Nagy Ignác Színműtár-a 8. füzete is, tartalma Pazar fösvények, eredeti vígj. 3 felv. írta Gaál József, a 9. füzet is sajtó alá készül, és Bulwer Tengerészkapitány vagy születési jog című 5. felv. drámáját hozandja, Nagy Ignác által eredetiből fordítva, mely osztatlan tetszéssel adaték a londoni színpadokon.” Bravúrosan szerkesztett hír: a mondathangsúly következtében egy pillanatra úgy érezhetjük – Nagy Ignác aratott osztatlan sikert Londonban. S mert újságról van szó, melynek híreit átpillantja az olvasó, e felületes benyomás sokakban megtapadt.

Ügyes újságíró volt Nagy Ignác. S a Jelenkor általa írott rovata népszerű az olvasók körében. Amikor 1844 nyarán átszerződik a Budapesti Híradó-hoz, s megindítja Budapesti Hírharang című rovatát – amelyet csak ő ír, s állandó kézjegye hitelesít! –, már egy egész újságot tart életben szellemes híreivel. (Vahot Imre a külföldön utazgató Erdélyi Jánost 1844. augusztus 19-én levélben arról tudósítja, hogy a Budapesti Híradó bukdácsol, s csak a Hírharang „tartja benne a lelket”. Még négy évig bukdácsol a Budapesti Híradó, de tény: miután 1848. március végén Nagy Ignác elköszönt olvasóitól, s megvált a laptól, a Budapesti Híradó-nak alig maradt olvasója, és – két hónap múlva megszűnt.)

Nagy Ignác 1838 után a legjobb tollú újságíró Pesten. Hírei, pletykái, beszámolói nem csupán érdekességek, de szellemesen, egyénítetten megfogalmazott írások, kellemes, néha hátborzongató s fogvacogtató olvasmányok. S hitelesek – ez legfőbb értékük. Temetőkertbeli szörnyűségek, kórházi állapotok iszonyata, utcán targoncán tolt halott – nem hallomásból merített furcsaságok; Nagy Ignác látta a biedermeier Budapestet.

Ha ma emlékezünk: földig érő, keményített szoknyák, bodorított hajfürtök, gribedlis leányarcocskák, kivillanó, kacérkás bokák, sétapálcás urak, kávéházak homályos hangulata, az utcán hintók száguldása, döcögő bérkocsik, inasgyerek-fütyörészés – a tejeskávé-illatú biedermeier Pest-Buda. Tárgyak: emlékkönyv, zongora, ódon falióra, hírlap, kürtőkalap, legyező, imakönyv. Ruhadarabok: szalagok, csipkék, selyemkendők, cilinderek, köpönyegek. Bútorok: író- és ebédlőszekrények, öltözőasztalkák, karosszékek, kanapék, selyemparavánok. A társasági élet örömforrásai: estélyek, kirándulások, kerti ünnepségek, kávéházi délutánozgatások, divatlapok.

De a reformkori ember, ha kilépett az utcára, piszokba lépett. Az utcákon por és sár. A kávéházakban, a fürdőkben, a parkokban léhűtők, zsebtolvajok, utcalányok polgárzaklató serege. A közvilágítás: néhány pislákoló faggyúgyertya; ha tűz támad, a lobogó láng a másik városnak is világít, mert a tűz megfékezése eszközök híján órákba telik, s többnyire elpusztul, ami lángra kapott. (A német színház 1847-ben: falaiból alig maradt valami, jóllehet volt a raktárban vízipuska, csak épp használhatatlan. A színház tetőszerkezete égett, s olyan magasra a kezdetleges gépezet nem volt képes vizet fröcskölni.) A bérkocsik járókelőket gázolnak, a kocsisok ostorpattogtatásától békés polgárok sebesülnek, a szállók zsúfoltak, télen az átjutás a másik városba szinte lehetetlen, s a pékek olyan kicsi zsemlyét sütnek, hogy a Pesti Divatlap hiteles kicsinységű rajzát közli – elborzasztásul.

A hirtelen növekvő nagyvárosban szervezetlenség, rendetlenség uralkodik.

Ha ma Nagy Ignác fanyar, rosszkedvűen nevettető vagy megrettentő híreit olvassuk, hamar szertefoszlik a rózsaszínű biedermeier Budapest szép legendája. Feltárul előttünk a múlt századi főváros hétköznapi, kendőzetlen arca a cukrozott vattafelhők ködéből előbukkan a pesti por és sár.

A Budapesti Hírharang a reformkor utolsó évtizedének mindennapi krónikája. Nem rózsaszínű, de hiteles krónika.

Mai értéke épp ez: fénykép s nem festmény e néhány év pest-budai életéről.

Nagy Ignác irodalmi mintákon túltáplált, csapongó képzeletét megfékezi a valóság, a testközelbe került pestbudai élet. Íróasztala mellett, francia regényeket utánozva, könnyű kézzel és szívvel írt véres kalandokról, bűzös rablóbarlangokról, megcsonkított hullákról. Kedve kerekedett: elképzelte. De amikor nap mint nap színházba menet, a hangulatosan kellemes esteli órában, mellette döcögött el a hullaszállító kocsi, s csavarta orrát az oszladozó holttestek szaga; amikor a temetőben rokona sírját keresve végigborzongta, amint valami temetői ember meztelen holttesteket dobál egy félig kiásott sírgödörbe; amikor köztiszteletben álló, gazdag ismerőse váltócsalás következtében pillanat alatt lett szegény földönfutó, kit csak fejébe röpített revolvergolyó menthet meg szégyentől, társadalmi megvetéstől; amikor a Sárosfürdő bejáratánál éhező lányok kínálják neki utolsó vagyonkájukat, kopott bájaikat megvételre – akkor, ha íróasztala mellett a papír fölé hajolt, nem volt képes oly könnyedén, gondtalanul kalandos messzeségekben kóvályogni.

Nem képzelete szegényedett a negyvenes évek elején, nem mesélő kedve hagyta cserben. Csak – rövid időre – kilépett irodalommal tapétázott, védett világából.

S megriadt attól, amit látott. Riadtságának első gyümölcsei az Athenaeum-ban 1841-1843-ban megjelent életképei.

Életképeinek élményforrása: újságíró-tapasztalás.

1841. június 5-én a Budapesti Napló-ban beszámol néhány uracsról, akik „majd meztelen” átúsztak Pestről Budára, s ott egy parti kávéházban – jócskán megdöbbentve az arra járókat, urakat, hölgyeket, ruhátlankodáshoz nem szokott, finom polgár- és úriasszonyokat – jóízűen kávéztak, reggeliztek. Néhány soros hír, napi apróság. Jellemző érdekesség. S az Athenaeum-ban 1842 nyarán kinyomtatott A jurátus című életképben újra olvashatunk a Dunát átúszó fiatal urakról s feltűnést keltő reggelizésükről. Most már nem az esemény a fontos; a magatartás, az erőszakosan feltűnéskeltő uracskodás kerül pellengérre.

1843. szeptember 24-én a Horváth kertben sétálgató közönséget rémítő sziszegő vijjogásról tudósít. S október 8-án folytatja a hírt: az olvasókat megnyugtatja, jól gondolta, nem sárkány riogatja a Krisztinaváros békés polgárait, csak egy ártatlan bagoly, amely valami hegyi sziklarepedés foglya lett, ezért visított, vijjogott. S pár héttel később megjelenik a Magyar életképek új füzete, benne Nagy Ignác remek életképe, Az arszlánnő; a bagoly-história kedélyes mesévé kerekedik, kiszínezve rémhírekkel, kísértethistóriákkal, sárkányos pletykákkal, kocsmakutató arszlánokkal.

Az idő sürgette az írót; amit látott, hallott, többször megírta: hírnek, életképnek, regényrészletnek.

Az életkép látszatra jelen idejű állókép. Az író nem egyénített hősöket akar rajzolni; típusokat vonultat fel, a pesti élet jellegzetes figuráit: mészárost, cselédet, háziurat, arszlánt, uracsot, alkuszt, hajhászt, orvostanhallgatót, nyárspolgárt, ügyvédet. S mint a Torzképek előszavában olvashatjuk: Nagy Ignác tudatosan törekedett arra, hogy alakjai ne egyvalakire hasonlítsanak; sok háziurat ismert, s jellemző tulajdonságaikból gyúrta, alakította jellegzetes háziurát: a Háziurat. A többieket hasonlóképpen.

Az életképírástól búcsúzva megfogadja: több életképet nem ír; mert minden; mészáros, minden; cseléd, minden alkusz, minden arszlán, minden uracs, minden divatorvos elégtételt követel tőle: mind önmagára ismert! S Nagy Ignác nem bír e sok felhorkant indulattal.

Ha olvasás közben ennyien ismertek magukra: találó az életkép.

Jelen idejű állókép: fénykép.

De Nagy Ignác legjobb életképei nem merevülnek állóképpé, mert az író nem csupán a reformkor mindennapi életének jellegzetes figuráit pécézi ki. A jellegzetes élethelyzeteket írja le gúnyos, de tárgyilagos pontossággal. Élethelyzeteket, amelyekben különböző emberek különbözőképpen viselkednek.

Mit csinál a polgár, az úriasszony, a szegény ember, az arszlán, a kishivatalnok, a sokgyermekes család a zöldben, ha az istenverte divat úgy kívánja minden valamirevaló pesti polgártól, hogy zöldben töltse a vasárnapot, ha van kedve, ha nincs – ha van pénze, ha nincs.

Mit csinál a sok kispolgár a kispolgári estélyen, ahol illik illedelmesen viselkedni, bár mindenki tudja: a fácánsült kappanból van, a díszes porcelán tányérokat, bögréket, kancsókat a szomszéd gazdagéktól kérték kölcsön, s a talmi gazdagságot finnyáskodó estély olyan sokba került a családnak, hogy a hét hátralévő napjain szerény ebédre sem futja majd.

Mi történik a Duna-parton, a hajóhídon, ahol társasági kötöttségek s illemszabályok kényszere nélkül találkozhat mindenki mindenkivel, s bárkit érhet szívdobogtató meglepetés. A jól nevelt úrikisasszony mellett káromkodni kezd egy hajóslegény. Fürdőnadrágban sétafikáló arszlánok szalonudvariassággal bókolnak társaságbeli, finom asszonyoknak. Kellemesnek ígérkező kalandot tesz tönkre pillanat alatt egy felelőtlen gyerek: összemaszatolja a jól fésült uracs porcelán nadrágját. Bérkocsiban kellemetlen szomszéd telepedik mellénk, és sem odébb ülni, sem leszállni nem lehet.

Nagy Ignác életképeiben kevés a regényes elem. Most nem képzelőtehetségét engedi szabadjára. Tapasztalatairól ír. Ha a Torzképek négy kötetét, egybegyűjtött életképeit olvassuk, visszarepülünk az időben, s a reformkori Pest-Buda utcáin kóborolhatunk. Megismerhetjük azokat az embereket, akik valaha fővárosunk utcaköveit és porát, sarát taposták, házacskáiban, palotáiban éltek, piacain veszekedtek, boltjaiban alkudoztak, kávéházaiban ücsörögtek, cimborakocsin vagy gyalog a Császárfürdőbe, Zugligetbe kirándultak, szidták a pici zsemlyét, a goromba kocsisokat, a hajóhíd gazdáit – a marhacsordát, amely fényes nappal bandukol a hídon, egynémely neveletlen állat a járdán.

Nagy Ignác életképei a hajdani élet képei. Mint a régi moziban: nevetségesen, sután, furcsa ruhákban – de szaladnak, mozognak, élnek az emberek.

Az őseink.

Nagy Ignác bandukolt Pest-Buda utcáin, s amit látott leírta. Amikor leírta: megriadt. Mert látta a szegényeket, nyomorultakat, de nem tudott rajtuk segíteni. Látta a piszkot, szennyet, de nem tudta eltakarítani. Látta a gazembereket: nem tudta megfékezni őket; embertelennek, igazságtalannak, mocskosnak látta az utca világát, de nem tudta megváltoztatni. Életképeket írt: felismerte saját tehetetlenségét.

Fiatal házasként éjszakákat körmölt íróasztala mellett, írt, fordított, fogalmazott, hogy családjának legyen mit ennie. Megtanulta becsülni a biztonságot, a polgári kényelmet, tiszta otthont, hűséges feleséget. Békeszerető ember volt, nyugalmat, kényelmet kedvelő: idegesítette az utca – a külvilág – piszka, zaja, bizonytalansága.

Nem vallotta be önmagának: idegesítette tehetetlensége.

Emlékezők, irodalomtörténészek állítják: a Torzképek megjelente után szelleme veszít elevenségéből, írásai megfakulnak, mind több önismétlés terheli munkáit, melyek már-már unalmasak, a szatíra felszínes szellemeskedéssé kopik, a rémes valóságot valóságos rémhistóriák pótolják. A túlfeszített munkatempó, a „sokat írás” kimerítette, gyorsan felemésztette Nagy Ignác alkotóerejét. Még nem volt negyvenéves, s önmaga ügyes kezű utánzója lett.

Bosszút állt az íróasztal!

Csakhogy Nagy Ignác akkor is éjt nappallá téve dolgozott, amikor már nem volt gond a reggeli kalács, a finom szabónál csináltatott ruha, a gyémánt kézelőgomb! Haláláig szorgalmaskodott. Fáradt, beteg, szellemileg kimerült író – s többet dolgozik, mint bárki kortársai közül.

Szorgalma: menekülés.

A történet 1830-ban kezdődik. Nagy Ignác jómódú pesti joghallgató szerelmes, szerelme magyar íróvá faragja. 1833-ban megházasodik, apja kitagadja. Nyomorog. Vigasza, támasza: szerelme, felesége.

Nagy Ignác csúnya férfi. Jókai Mór emlékezete nem megbízható, de arcképet érzékenyen fest: „Megdöbbentő arc volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túl magas homlokig, melynek fényes kopaszságát simára kent, fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságú, veres orr, de amelyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a széjjelkancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez.”

E kor kedvelte a férfias, kemény embereket, az előkelően szép férfiakat. Nagy Ignác furcsa külsejével csodabogárnak számított, s veres orra sok galibának, érzékenykedésnek lett okozója. Jókai meglódult mesélő kedve állítja Nagy Ignác azért haragudott Petőfire, mert magára vette a költő Orbán című versének – „Komor, mogorva férfiu / Volt Orbán, / Bár oly vidám hajnal pirult / Az orrán.” – goromba-kedves vidámkodását. Mese; Petőfi hirtelen népszerűsége inkább karcolta Nagy Ignác hiúságát, mint néhány verssor. De igaz: Nagy Ignác veres orra – téma. (Petőfi Sándor 1847 márciusában Arany Jánoshoz írott levelében: „Hanem, édes kedves ecsém, azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyúlt város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Ignác orrát látom.”)

Nagy Ignácot fiatalon szegénysége, csúnyasága sarkallta bizonyításra. Nagy Ignác mindig bizonyított.

Egyéniségét jellemzi 1844 decemberében írott önéletrajzi vázlata. Részletesen felsorolja az utolsó három évben szerzett jövedelmeit, s bár e pénzt szakadatlan munkával kereste, az összeg – hétezer-egynéhány forint – meglepően hatalmas. Írójövedelemnek mindenképpen! (Petőfi Sándor 1844-ben száz forintot kap a János vitéz-ért!) Nagy Ignác öntudattal, majdhogynem rátartian fejezi be írását: „Ezt azért jegyzém föl, hogy kitűnjék, miképp az ócsárlott magyar irodalom is el tudta embereit tartani, azokat tudniillik, akik dolgozni akartak.”

Nagy Ignác szorgalmas volt, „dolgozott az izzadásig”. De dolgozott, akart dolgozni Vörösmarty Mihály, Bajza József s mások, a kor kiválóságai. Petőfi Sándor, a garaboncás hírű poéta rendszeresen leült a papír elé – íróasztalt nem mondhatunk, az ritkán jutott neki –, és dolgozott. S mégis: életük állandó pénzgondok között pereg, Vörösmartynak öregkorában filléres gondjai vannak, majdhogynem nyomorog, és a negyvenes években az írók általában állandóan pénzszűkében téblábolnak. Nagy Ignác nem panaszkodik, oka sincs rá, ebben az évtizedben ő a legjobban kereső magyar író. S tud bánni a pénzzel! 1843. január 5-én a Jelenkor tudósít a Megyeri Károly árvái fölsegélyezésére kezdeményezett gyűjtés eredményességéről. Nagy Ignác két és fél forintot adott – hatot a szerény jövedelmű Vörösmarty Mihály!

Lauka Gusztáv, aki szeretettel emlékezik a hajdani írótársra, így idézi fel Nagy Ignác alakját: „A negyvenes években ő volt a legnagyobb gavallér az írók között. Irigyeltük, nem arcát, hanem gyémánt inggombjait, arany szemüvegét, óraláncát és óráját s azon drága kelméket, amelyekből Lapedato varrt öltönyöket számára.”

A reformkor utolsó évtizede politikus indulatoktól sistereg. Nagy Ignác legjobb életképei, amelyek az Athenaeum-ban jelentek meg (Zajtay álnéven a „Budapesti élet” cinű rovatban), őszinte nyerseséggel rajzolták a mindennapok fonákságait, emberi gyarlóságokat, korleleplező visszásságokat. Irányították az olvasók szemét, formálták a közvéleményt.

S közben: Kossuth és Széchenyi szellemi párviadala!

Mindenki a haladásért csatázik, mindenki a haladás lehetőségeiről vitázik. Az emberek politizálnak.

Halad az idő.

Nagy Ignác megriad a hangoskodástól, politikus hanghordozástól, változást kiabáló újságcikkektől, haladást hirdető irodalomtól, forradalmas szélzúgástól. Csúnya és szegény volt – most gazdag s jól öltözött, előkelő pesti úr. Fél a változástól, amely felbolygatja kellemes, biztonságos életét. Bár látta a temetőkertbeli szörnyűségeket, a kórházi állapotok iszonyatát, az utcán targoncán tolt halottat – úgy gondolta: ez a világ rendje. Jól élt, s akarta hinni nem feladata mások sorsáért cselekedni. Elegendő, ha írásaiban együtt érez a nélkülözőkkel.

Akinek nála több jutott: irigyelte; akinek kevesebb: lenézte.

Cenzúra béklyózza ekkor az irodalmat. Gyakorta névtelenül vagy álnévvel jelennek meg írások a lapok hasábjain. Táncsics Mihály 1834-ben állítja: becsületes ember nem rejtőzik álnév alá. Bajza vitába száll e sommás megállapítással. A cenzúra kemény gát, sok becsületes embert gátol a megszólalásban, de a becstelenség s tudatlanság – ,,mely mindig tolakodóbb s szemtelenebb” – felelőtlenül fecseg. Az álnév nem a becsületes embereket védi elsősorban, hanem becsületes ügyüket: a közösség érdekét. Nagy Ignác – 1841. június 3-án a Jelenkor-ban – állást foglal az álnévhasználat kérdésében. Természetesnek tartja, ha az író álnéven szólal meg, mert ellenkező esetben polgári állására nézvést károsodhat, s azt senki nem kívánhatja íróembertől, tollforgatótól, hogy írásai miatt anyagi károsodás érje. A megjelent írásokért a szerkesztő köteles felelősséget vállalni. Mielőtt közölte, nyilván meggyőződött igazságáról, ha nem, ő baja. Magam magamért, a szerkesztő mindenkiért: Nagy Ignác mindennél többre becsülte kényelmét, nyugalmát, biztonságát.

Népszerű akart lenni: írta, amit a közönség kívánt.

Szerette a pénzt: sokat dolgozott.

Kellemesen óhajtott élni: nem gyötörte magát mások gondjainak megértésével; írt, írt, írt, hogy ne kelljen gondolkodnia. Írásaiban a felszínen terjengett, hogy ne kelljen mélyre (pokolra?) szállnia.

Biztonságot kívánt magában s maga körül: kerülte a politikát.

Már nem az utcán – csak szobájában sétálgatott.

1848 márciusában Pesten híre terjed a párizsi forradalomnak, s a bankok előtt vagyonukért aggódók tolongnak, akik háborútól rettegve, papírpénzüket szeretnék megbízhatóbb ezüstre cserélni. A sorban állók izgatott hangulatát hitelesen festi Hírharang-jában Nagy Ignác, valószínűleg – miközben Petőfiék a Pilvaxban vitáztak életre-halálra, s Pozsonyban az országgyűlésen mind hangosabbak lettek az ellenzékiek szónoklatai – maga is ott ácsorgott a bank előtt a sorban, s a többiekkel együtt összegyűjtött pénzecskéje sorsáért nyugtalankodott.

Pénzét féltette a háborútól, nem az országot.

1848 decemberében Nagy Ignác az Életképek szerkesztésétől megvált Jókai és Petőfi utódjaként kívánt fellépni, s levélben fordult Erdélyi Jánoshoz – írással, színházjeggyel, baráti szóval támogassa lapszerkesztői vállalkozását. Szépirodalmi lapot óhajt csinálni, hangsúlyozza: rövid programomból olvasni fogod, hogy én, mellőzve minden politikai handabandát, csupán a szépirodalomnak és művészetnek kívánok hódolni és szolgálni”.

Költői kérdés: becsületes ember a lángban álló Magyarországon hódolhat-e csak a művészetnek és szépirodalomnak 1848 decemberében?

Nagy Ignácnak nem sikerült: az osztrákok hamarosan elfoglalták Pest-Budát, az Életképek többé nem jelent meg.

A mozgalmak elvérzése után, 1849 őszén Nagy Ignác kérvénnyel fordul az új hatalomhoz: kéri, erősítsék meg hivatali állásában, hisz semmi hibáztathatót nem követett el, s helyezzék át Budáról Pestre, mert a naponkénti gyaloglást nem bírják beteg lábai. Kérelmét elutasítják, hivatali állásából fölmentik. De lapengedélyt kap, s 1849. november 15-én megjelenik a Hölgyfutár. Ez volt az első magyar szépirodalmi napilap. Az ötlet roppant merész Nagy Ignácé az érdem. De 1849 őszén szépirodalmi napilapra volt szüksége legfőképpen az országnak? Amely – az író maga sem tagadja – elsősorban a szerkesztő-tulajdonos megélhetését hivatott biztosítani. A két rossz közül – Szilágyi Sándoré a másik – Nagy Ignácé a „kevésbé rossz”, mint Lévay József panaszolja levelében Arany Jánosnak, de vajon kevésbé rossznak lenni mekkora érdem?

Erdélyi János 1850. október 24-én keményebben fogalmaz: „Az irodalmat illetőleg mainap már oly magunkféle írók az öregek és bukottak sorába tartoznak. Az ifjúság egypár cotteriává nőtte ki magát néhány journál árnyékában. Hovatovább mindig életrevalóbbak az írók is. Én még a gyáva korba tartozom sok más társammal együtt. Cotteriát tesz az a néhány ifjú, ki a történetrontó Szilágyi Sándorral kuktálkodik a kófic napi irodalom körül, Emléklapok és füzetek körül. Ezzel nincs ugyan együtt, de célja »megélhetni« egy lévén, szinte egy a Nagy Ignáci Hölgyfutár néhány csatlósa. Sok lárma, kevés becs.”

Biztonságos megélhetés, távolmaradás a zajos ügyektől, nem keveredni politikus handabandázásba – Nagy Ignác alapvető életelvei.

Pénze – volt. Tehetségét veszítette el.

Halálakor az Akadémián Toldy Ferenc mondott gyászbeszédet. Legnépszerűbb írónk volt az elmúlt húsz évben – mondotta –, aki minden erejével iparkodott tehetsége szerint a kor szükségleteit kielégíteni. Nagy termelő hajlamával ez sikerült neki. De 1843 után kimerített író már, akinek műveiből hiányzik a mélység. Kiavult irodalmunkból.

Kemény ítélet a negyvennégy éves korában elhunyt, népszerű író halottas ágya mellett.

Kemény, igazságos; Toldy nem tévedett: Nagy Ignác szépirodalmi műveit – talán az egy Tisztújítás című szatirikus vígjátékát kivéve – örökre elfelejthetjük.

De amit kevésre becsült a közvetlen utókor, Nagy Ignác korfestő életképeinek legjavát százharmincöt év múltán érdemes kötetbe gyűjteni. Az írót, beszélyek s regények szerzőjét, nem érdemes fölfedezni. De Nagy Ignác gunyoros életképei, szellemes újsághírei segítenek eligazodni a forradalom előtti évtized szövevényes világában, segítenek felfedezni a sírástól, nevetéstől hangos régi Pest-Budát.

Nagy Ignác hiteles útikalauzunk e régi mindennapokban.

Ha rohanó korunkban futja még időnkből kirándulni hajdanvolt századokba.