Uz Bence
Nyirő József

(részlet)

Alig rendezkedünk be az új szálláson, – ahonnan a Csadő úr szolgája szerencsénkre éppen kellő időben halla meg vérmérgezésbe miatt – Bence fogta az elöltöltő puskáját és azt mondta:

– Elmegyek s valami harapnivalót hozok.

Két lépéssel már el is tűnt a bokrok között, de alig kerülte meg az Oltárkövet, hirtelen három úri vadász ráemelte a puskáját:

– Stai!
– No, csúf petekbe habarodtam! – gondolta Bence, mikor megismerte a szolgabírót.
– Ide a puskát! – célzott rá a főbíró.

Bence sunyin ránézett, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját és halkan, csak úgy félszájjal pisszegni kezdett.

– Csend! Csend! Itt van!
– Mi van itt?
– A medve! Az van itt istálom! Veszedelmes vén gyapjas állat!

Az urak meghökkentek:

– Hol? Merre?
– Csak ehejt, a patak felett ereszkedett le… Nem hallották?

A vadászok idegesen váltották át a töltényt robbanógolyóra. Uz Bencének még a gyér bajsza is meredezett az izgalomtól. – Senki egyet se lépjék. Én szembekerülök a medvével s idetérítem.

Az urak sápadtan nézetek utána és vártak. Állottak, mint a cövek legalább egy órahosszat, minden neszre lövésre készen s azalatt a ravasz székely úgy eltűnt, hogy bottal üthették a nyomát.

–Nem adtam volna egy pár ökörért! – kacagott, mikor nekem beszámolt a „móká”–ról.

A fegyvert azonban elrejtette.

– Az életemért nem adnám! – mondotta büszkén.

Fájin elöltöltő puska volt, amibe betömik a puskaport a csövin, szösszel–kóccal lefojtják, arra jön a „mag”, a golyó vagy serétz, ismét fojtás. Kapszli gyújtja be s biztosan pofon vágja a lövőt. Néha elviszi a félarcát, de azt csak azután veszi észre az ember. Híres fegyver volt. Maga Uz Bence szerkesztette a csövin kívül. A lelkit feltette volna minden lövésre. Hát ilyen puska volt.

Jó is volt, hogy elrejtette, mert veszedelmes idők jártak. A vadászok nem nyughattak, állandóan koslattak a havason. Uz Bence nélkül azonban senki sem tudott boldogulni. Ő volt a vezető magyarnak románnak egyaránt. Úgy ismerte a havas minden szeglikát, mint a tenyerét. Szépen is keresett. Minden vadnak megvolt a tarifája. Ha a vadász sajnálta, még csak nem is látott vadat. Nem volt az a híres kutya, amelyik hajtani tudott volna, ha Bence nem akarta. Csak reánézett a kitűnően idomított ebekre s azok még a szájukat sem tudták megmozdítani, úgy megigézte őket. Éppen a szezon kezdetén voltunk, tömegesen jöttek a vendégek. Mindennap tele volt a kalyibánk. Az elsők között volt az inspektor úr, aki Bencét elbuktatta. A vizsgák végeztével az urak felhozták a havasba egy kis vadászatra. Bencét nem ismerte fel, de a székely szeme felvillant:

– Jó helyre jöttél. Most én vizsgáztatlak meg.

Azért nagy buzgalommal kalauzolta. Gazdag bojtár volt az inspektor, aki végigcserkészte Afrikát is, de Bence mellett vadat még csak nem is látott, pedig három napig táboroztak a havason.

Kedvtelenül éppen hazafelé tartottak estefelé, mikor a falu közelében, ahol az erdő a legelőknél véget ér, hirtelen megtorpant Uz Bence:

– Hijnye, beh fájin mókus!
– Hol? Hol?
– Ahajt szökdösik szon a bokron ne!

Az urak kapkodják a puskát a vállukról, de a prefektus egy mozdulattal eltiltott minden lövést.

–Pofiti Domnule Inspector! – súgja előzékenyen a vendégeknek.

Pillanat alatt eldördült a lövés, s hát a mókus irtózatosan elkezd bőgni, vergődni a bokor mögött. Akkor látják, hogy az esti derengésben egy szegény tehenet lőttek ülepen. A farkabojtja játszadozott az ágak között, ahogy hajtogatta a legyeket, azt mutatta mókusnak bosszúból Uz Bence.

– Emmá lövés volt! – tekergett a kacagástól s még hozzá száz lejt is kapott, csakhogy az esetről hallgasson.

– Na most kvittek vagyunk! – hunyorgatott elégedetten nekem a vacsoránál, mert pompás halvacsorát csaptunk ennek az örömére.

A halat sem úgy fogta, mint más ember, hálóval horoggal. Műrovarokkal, csak belenézett a patakba s azt mondta:

– Itt van!

Azzal vetkőzni kezdett. Mikor úgy állott ott, mint ahogy az Isten megteremtette, összegyűjtött nyolc–tíz akkora követ, mint a fejem. Előbb azonban „megvetette” a vizet. Az özönfát a göbőből eltakarította, ezt hívják vízvetésnek. Arra felkapdosta a köveket és hatalmas erővel beleverte a vízbe, hogy fehéren forrott, habzott tőle.

– Megvannak! – mondotta és belebújt a vízbe.

Puszta kézzel, a kopoltyújuknál fogva kettőnként szedte ki az akkora halakt, mint a karom. Tizet–tizenkettőt is egy göbőből.

– Buta állat a hal! – mondotta megvetéssel, mikor csodálkoztam.
– A köddobálásoktól úgy egymáshoz bújnak, mint a juhok. Az ember fájinul végig cirókálja a hátukat, míg a kopoltyújukhoz ér és szépen kiszedi.

A rákászásnak is számos módját ismerte, de nem szerette a rákot. – Száz rák sem ér meg egy font húst! – szokta mondani, de fogta őket százszámra, mert „az urak a gamat–dolgokat szeretik”.

A pénzt amit vadfogásból kapott, szorgalmasan gyűjtögette, faodúkba rejtegette, mert a „a jövő farsangon” meg akart házasodni, el akarta venni a szeretőjét. Én nem. Ebben különböztünk. Reszketve leste, hogy minél több pénz gyűljön, de medvét nem engedett senkinek lőni.
A medve volt az ő igazi szenvedélye. Esténként hihetetlen meséket hazudott össze a vele való dolgairól, hogy fiatalabb legény korában bocskorszíjjal kötözte meg, s úgy hozta be a faluba. Máskor fűrésznél aludt a tűz mellett, mikor a medve odajött fűtőzni és a hátát nekivetette a Bence hátának.

– Eridj tovább asszony! – döfött rajta a legény. Félálomban – még letaszítasz az ágyról.

A medve csúnyán morgott, s akkor látja, hogy mi történt. Így folyt továbbra is a csodálatos élete az erdőn. Az ősember korából maradt vissza a havasok között. Ugyanazok voltak az álmai, a vágyai, a szenvedélyei.

Négy–öt medvét is "tudott" a környéken, de igyekezett elijeszteni a vadászokat, pedig mindenik medvét szeretett volna lőni.

Este olyan borzalmas történeteket és eshetőségeket mondott, hogy vagy végkép megijedt a vadász és reggelre főfájást szimulálva mondta: „Hagyjuk máskorra!” – vagy állotta a bátorságot, ha kissé sápadtan is. Ha nem ijedt meg, akkor jött a „gagyaproba”, mely a történeteknél is rémítőbb instrukciókkal kezdődött.

– Ezt a disznóölőkést szúrja a csizmászárba, – nyújtott át egy félöles nyársat – s ha lövés után a medve nem esik el… mert sohasem szokott elesni… igyenesen vágja bele a két első lába között a szívibe… Azzal ne törődjön, hogy a félarcát vagy a vállát lehúzza a körmivel, csak vágja bele a temerdektüzit, mert ha nem abba' minutában vége van!

– Robbanó–gólyos fegyverem van – hebegtet a vadász, kevéssé elváltozva színében.

– Az mind lehet! Három sem elég abból egy valamire való medvének… Csak szorítsa a kést… Azzal nem kell törődni, hogy egy–két font hús lejön az emberről.

A vadászok ilyenkor igen komolyak és szótlanok szoktak lenni. Van olyan is, akinek már ennyitől is fájni szokott a hasa. Ha még mindig nem tágított a vadász, szelíden, de különös, sajnálkozó nézések közt megkérdezte:

– Gyermekei vannak–e a naccságos úrnak?

A vadász rendesen meglepődött.

– Miért kérdi? – Szegények! – sóhajtott ilyenkor szomorúan Uz Bence.

Vannak azonban kutyakonok emberek, kik még erre sem tágítanak.
Az ilyent aztán "állásba" állította és elvégezte az utolsó ecsetvonásokat is a lelkén.

– Tartson ki nacsságos úr! Ne féljen!… Úgyis egyszer csak egyszer halunk meg!… Azt a nagy kősziklát látja–e? No, abban aluszik!… Én most megyek, felköltőm, s igyenesen erre rohan… Máshelyt útja nincs… Csak arra ügyeljen, hogy ne üsse, ha erre rohan, mert akkor lepedőben viszik haza!… Én kezdőm a hajtást!

Mindjárt el is tűnt a még sötét erdőben, de nem ment tovább ötven lépésnél. Ott nekilátott egy nagy bükkfának, döngetni kezdte a fejszefokkal és olyan szörnyű ordítozást, kiáltozást vitt végbe, mintha húsz ember egyszerre megbolondult volna. Közben figyelmeztetéseket küldött a vadásznak.

– Vigyázz!… Itt van!… Megvan!… – Most kihajtom!…

A szerencsétlen vadász hátán felborzolódott a szőr attól, ami ezután következett. Uz Bence a medve képiben először dörmögni, szuszogni , bömbölni, pökdösni, ember képiben jajgatni, bokrot zúzni, hörögni, mint a megszúrt disznó, majd egy hatalmas szikladarabot alája dugott fejszenyéllel megbillentett, s az irtózatos csörtetéssel lezuhant a szakadékba… A vadász homályosan látta is a guruló fekete tömeget és magában hálát adott Istennek, hogy arra tört ki a medve; de Bence ráordított:

– Eleibe! Eleibe! Ne ereszd!… Ne hadd!… Kerüljön eleibe!… Lőjön reá!…Lőjön már!…

– Néhány mérges dörmögést közben belevegyített az emberi szóba, s maga is nagy dérrel–dúrral utána rohant a medvének s jót kacagott, mikor a vadász ijedtében belelőtt valami fekete csutkakba.

A zaj távolodott. Végre megszűnt.

Fáradtan, mérgesen, csapzottan, bokorágtól véresen került vissza végre Uz Bence. Mindjárt a vadászra támadt, ki közben megnyugodott és visszanyerte természetes színét.

– Miért nem lőtt rá?… Igyenöst a markába csúszik az ülepin a nagyáldottnagy medve, s ő nem lő reá!.. Az ötszáz lejt kivette a zsebemből… Hij azt a mindenit!...

Csak akkor nyugszik meg, mikor a „fájdalomdíjat” a vadász nagylelkően beígéri.

A baj azonban ezután következik. A vadász – látva, hogy első alkalommal nem ette meg a medve – rendesen vérszemet kap és most ő áll az erdő felé.

– Holnap törik–szakad, megkerítjük a medvét.
– Annak már bottal ütheti a nyomát! – kesereg Uz Bence.

A vadász azonban nem tágít. Beígér valami kecsegtető összeget, amit biztosan megkap Uz Bence, ha rálőhet a medvére, akár elesik a medve, akár nem. Bence ettől megpuhul. A jó konyakot se sajnálja az úri vadász.

– Még egyet tudok! – szokta szelíden mondani Bence.

Tud is. Ö ne tudna?... Az igazi medvét azonban a maga számára szokta tartogatni… Eszeágában sincs, hogy meglövesse, de az ilyen jó bolondnak mégis alkalmat kell adni, hogy legalább reá löjjön. Most módszert változtat. Elkezdi dicsérni a vadászt.

– Mégis kemény ember naccságos úr! A firhangját ennek a világnak, sok embörrel volt m dolgom, de ilyennel, mint a naccságos úr még sohase…

Jól esik a vadásznak az efféle beszéd. Hogyne esnék jól… Maga is elhiszi, hogy ő a legbátrabb, legkeményebb ember romániában s olyan nyugodtan alszik az izgalmak után, mint édesanyja ölében.

Azalatt természetesen Uz Bence titokban „megigazítja” a vadász veszedelmes töltényeit. A golyókat kiszedi, de csak kettőből. Tisztában van vele, hogy két hiábavaló lövés után vagy menekülés lesz a vége a vadászatnak, vagy nem lesz már mivel lőni. A medve mindenképpen épen marad.

Másnap elviszi a barlang közelébe s elhelyezi a vadászt olyan sziklán, hogy a medve, ha madár volna akkor sem tudna oda felmászni és a tegnapi idegölő zaj mellett nagy fifikával kiszökteti a medvét… A vadász úgy érzi, hogy a homloka megvastagodik, a teste fagyni kezd és hiába meregeti a szemét, alig lát vele, eszébe jut, hogy éppen most kéne kifújni az orrát, de nincs rá idő, a fegyver pedig olyan vastag lett a markában, hogy alig bírja átfogni, jövő hónapban lesz a neve napja és nincs értelme… semmi értelme nincs az életének. A barna szőr büdössége megcsapja az orrát és eszébe jut, hogy gyermekkorában medvecukrot evet, amit másképpen hívtak… A belseje forrong, félelmek ütköznek a melléhez, de a külseje szelíd, színtelen és alázatos, mint aki halál helyett életfogytiglani fegyházat remél… s csak akkor tér magához, mikor Uz Bence kétségbeesetten ordítja:

–Lőjje le már, ne imádkozzék odafenn!

Ilyenkor komótosan felveszi a vadász a puskáját, jól pofához szorítja céloz (maga is csodálkozik a biztosságán és hidegvérén) s a két lövés eldördül.

– Megvan! – ujjong Uz Bence és rohan oda, ahol a lövések érték a medvét. Keres, kutat s egy szederlevélen megkapja a friss vércseppet.

– Sebes!… Sokáig nem viszi! Utána tekéntetes úr!

A vadász lefut a patak medrén. Köldökig megvizül, de nem törődik vele. Egy másik völgyből Uz Bence kiabál:

– Nem arra! Erre! Né, hol megyen!

A vadász fut, mászik, elbotlik a saját puskájában, lemegy a bőr a térdiről, a halántéka lüktet, azt sem tudja, hogy milyen irányból kiabál Bence, akinek hangja egyre távolodik, végül elvész.
A vadász leül az anyaföldre.
A medve valahol rég alszik egy setét bokorban.
Az erdőben csend van.

***

Nyírő József: Uz Bence

Ezt a regényt az irodalomtörténet úgy tartja számon, mint Tamási Áron Ábelének lehetséges párdarabját, s ebből eredezteti gyöngéit is, mondván: az egyetlen figurára kihegyezett történet szükségszerűen csak epizódok lazán összefűződő sora, afféle szerkesztetlen "havasi pikareszk". Holott Nyírőnek csaknem minden nagyepikai alkotása önmagukban is megálló elbeszélések kompozíciója, amelynek középpontjában a székely nép sorsát megtestesítő hős áll. Ilyen értelemben Uz Bence, a havasi pásztor alakja azok közé az erdélyi irodalmi hősök közé tartozik, amelynek sorát csakugyan Szakállas Ábel nyitja meg, s más dimenzióban Karácsony Benő folytat. A regény valamennyi fejezete egy–egy epizód Uz Bence mulatságos vagy megindító, hétköznapiságukban is különös kalandjaiból. Folyton ő méretik meg: emberségből, helytállásból, kitartásból, becsületből, észjárásból. A nép egyszerű, ám góbésan csavaros eszű gyermeke csendőrrel és turistákkal, városi vadász urakkal és adóvégrehajtóval megesett nevettető esetei vagy övéivel való könnyes–érzelmes történetei mind–mind adalékok a székelység népkarakterológiai képéhez. A nép erényeit és elenyésző gyöngeségeit testesíti meg, szükségszerű tehát, hogy túlrajzolt legyen. Ilyen találékony, derűs, furfangos – ám, ha a sors úgy hozza, együttérző és áldozatosan segítő – ember a valóságban aligha létezik, de Nyirő nem is jellemrajzot ad, hanem egy népcsoport, a kisebbségi sors szorításában vergődő székely nép vágyott–álmodott karakterét, követendő magatartásának mintáját, életstratégiáját mintázta meg egy személybe sűrítetten. A regényben Uz Bence egyenrangú társa a táj: a csíki havasok vadregényes világa. Nyírő hangja ennek megfelelően "székelyes", a tájnyelv minden ízét–zamatát beépíti regényébe.

FORRÁS: http://www.macibolt.hu/pag/uzbence.html