Kőszeg Ferenc: Sakk! Matt? -

A SzDSz-t Magyar Bálint hozta létre. Ő is tette tönkre.

...Pető Iván elképzelhetetlennek tartotta, hogy az MSZP több szavazatot kapjon, mint az SZDSZ és a Fidesz együttvéve. De még ha így lenne is, aligha talál koalíciós partnert magának. "...én nem hiszem - tette hozzá -, hogy van olyan ember az SZDSZ-ben, aki az MSZP-vel bármiféle szövetséget akarna kötni" (Beszélő, 1992/46. szám). Biztos vagyok benne, hogy Pető ezt akkor így is gondolta.

Töprengések Magyar Bálintról és a húszéves SZDSZ-ről

A Mayflower utasai

A demokratikus ellenzéknek nem volt tagsága, de nem kérdés, hogy Magyar Bálint a demokratikus ellenzékhez tartozott. Szociológusként az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa volt, 1981 januárjában intézeti kiküldetésben Lengyelországba utazott, Varsóban Szolidaritás-vezetőkkel is találkozott. A lengyel állambiztonsági szervezet folyamatosan a nyomában volt, majd tíznapos kiküldetésének hetedik napján kiutasították az országból, itthon pedig a kutatóintézet igazgatója, Bognár József akadémikus, országgyűlési képviselő fegyelmivel elbocsátotta az állásából. Végül az MTA elnöke, Szentágothai János közbenjárására a Szövetkezeti Kutatóintézetben folytathatta munkáját. Miközben zajlott a fegyelmi ügy (amelyet a Beszélő 4. száma ismertetett részletesen), Bálint az előzőnél is sokkal kockázatosabb ellenzéki vállalkozás részese lett: ő hozta össze egykori egyetemi évfolyamtársát, Orosz Istvánt, a Beszélő későbbi nyomdászát Kis Jánossal. Ennek alapján szervezte meg Orosz a dunabogdányi műhelyt, ahol a Beszélő előállítása folyt: a lapszámok kéziratát Bálint juttatta el Oroszhoz. Szerepe az ellenzékben tehát kulcsfontosságú volt, a kockázat semmivel sem kisebb, mint azoké, akik a nevükkel vállalták az ellenzéki szerepet. Egyike volt azoknak a keveseknek az ellenzékben, akik sikeresen tudtak konspirálni.

Mindezt azért indokolt itt elmondani, mert a rendszerváltás idején még volt rangja annak, hogy valaki nem akkor fordult nyíltan szembe a rendszerrel, amikor a szembefordulás már kelendő árucikké vált. Máig úgy vélem, hogy az egykori "másként gondolkodókat" összeköti ez a múlt, lett légyenek egykor polgári liberálisok vagy népnemzetiek, katolikus szolgálatmegtagadók vagy karizmatikus keresztyének, s akár SZDSZ-képviselő lett belőlük, akár Kossuth téri rendszerváltó. Ahogy a Mayflower-utasok leszármazottainak is rangot adott, hogy felmenőik egy hajón érkeztek az Újvilágba.

A titkos összekötő szerepe fegyelmet követelt Bálinttól és lemondást az üldöztetés dicsőségéről. De megkockáztatom, hogy arisztokratikus alkatának is ez felelt meg. Sok más "fedett" ellenzékihez hasonlóan nem akarta elveszíteni kutatói állását. Elsősorban nem az egzisztenciális biztonság miatt, hanem egyrészt a munkája, a kutatási téma miatt, másrészt azért, mert nem akart kiszakadni abból az értelmiségi közegből, amelyben intézeti munkatársként élt.

Nem akart belemerülni az ellenzéki mozgalomba, amelynek forgatagában voltak kiváló, alkotó szellemek, de megbillent személyiségű habókosok is, és ahol sokakról nem lehetett tudni, hogy azért rúgták-e ki őket az állásukból, mert ellenzékiek voltak, vagy azért lettek ellenzékiek, mert kirúgták őket. Úgy vélte, olyan programoknak, mint a Társadalmi szerződés, meghatározó szerepük volt a rendszerváltásban, de a "kis stencilforgató gyerekekre" csak legyintett. Évtizedes távlatból sem látta be, hogy mozgalom nélkül, akármilyen kicsi és zűrzavaros volt is, a Társadalmi szerződés se lett volna egyéb, mint egyike a sok-sok kiadatlan kéziratnak. Hogy mozgalom nélkül a híres mondat: "Kádárnak mennie kell!" nem harsant volna bele a magyar közgondolkodásba.

Agrárszociológusként Bálint a kulákokkal foglalkozott, említette többször is Solt Ottília, akit mindig a legszegényebbek, a leszakadó rétegek sorsa izgatott. Szociológusként természetesen Ottília is tisztában volt vele, hogy a kutatás nem rangsorolhatja a társadalmi rétegeket, hogy a kulákként megbélyegzett egykori módos parasztság helyzete nagyon is fontos területe a kutatásnak. A megjegyzés arra vonatkozott, hogy Bálintot mindig az erősek, a győztesek csoportja, maga a győzelem foglalkoztatta. Nélkülözhetetlen, de önmagában veszélyes hajlama ez egy induló politikusnak.

November 13-a előtt és után

1988-ban, szinte májusi megalakulása pillanatában világossá vált, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózata, amely az ellenzéki csoportok ernyőszervezete, ha tetszik, népfrontja kívánt lenni, elkésett vállalkozás. Hiszen már formálisan is megalakult a Fidesz, az MDF gőzerővel dolgozott szervezetei kiépítésén, ráadásul az MDF - pontosan felmérve a mély világnézeti különbséget a liberális ellenzék és a nép-nemzeti ellenzék között - elutasította a csatlakozást a hálózathoz. Harmincéves ismeretségünk alatt soha nem értettünk egyet Magyar Bálinttal annyira, mint 1988 nyarán, amikor (egymástól függetlenül) mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy behozhatatlan lépéshátrányba kerülünk, ha a laza hálózatból nem hozunk létre tagsággal és vezetéssel rendelkező szervezetet. A teendőkre vonatkozó elképzeléseink különbözőek voltak. Kezdetben úgy képzeltem, elegendő, ha egy állásfoglalást küldünk ki a hálózat támogatóinak, amelyben érveket sorakoztatunk fel az addiginál szorosabb, működőképesebb szervezet létrehozása mellett. Aki az állásfoglalást aláírja, az ezzel tagja lesz az átalakuló szervezetnek. Bálint ezzel szemben úgy vélte, mindenekelőtt a létrehozandó szervezet elveit és céljait kell meghatározni. Ezért fogalmazta meg Szabó Miklós tervezete alapján, Kenedi János társaságában a későbbi SZDSZ Elvi nyilatkozatát. A hálózat őszi közgyűlésén pedig dönteni kell a nyilatkozat elfogadásáról, a szervezetté alakulásról, és meg kell választani az új szervezetet. Hamar beláttam, hogy igaza van, csak ez az út járható. Bár menet közben kiderült, hogy az átalakulást elvi vagy személyi okokból sokan ellenzik, az 1988. november 13-i közgyűlés 998 regisztrált résztvevője közül 930-an szavaztak az átalakulás mellett, köztük a Hit Gyülekezetének mintegy 350 tagja. A sikerben jelentős része volt Bálint szenvedélyes beszédének is. Ezért állítom, hogy - bár a szervezet megalakításán négyen-öten dolgoztunk, vitázva, de együttesen -, ha egy személyt kell megneveznem az SZDSZ létrehozójaként, akkor Magyar Bálint az.

A rendszerváltás programjának összeállítása során ismét megmutatkozott az a kiváló képessége, hogy ki tudja választani és összehangolt, gyors munkára tudja késztetni különböző témák legjobb szakembereit. Az SZDSZ programja (a Kék könyv) megírásában negyvenöten vettek részt, az eredmény mégis koherens, a későbbi választási kampányban is jól használható szöveg lett. A program közjogi fejezetét Tölgyessy Péter írta. Tölgyessyt én ajánlottam Bálint figyelmébe, amikor az SZDSZ is meghívást kapott Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter alkotmánytervezetének vitájára, és Bálintnak szüksége volt egy alkotmányjogász szakértőre. Javaslatomat kétkedve fogadta, nem ismerte Tölgyessy nevét, én pedig valahol félúton voltam a szemében a Társadalmi szerződés szerzői és a stencilforgatók között. Tölgyessy a vitán 130 pontban zúzta porrá az alkotmánytervezetet, ettől kezdve a fiatal jogász főszereplője lett a programkészítésnek, az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989 nyarán zajló tárgyalásoknak, végül pedig kezdeményezője a négyigenes népszavazásnak.

A népszavazás után nyilvánvaló volt, hogy tavasszal az SZDSZ nagy pártként kerül a parlamentbe, az sem volt kizárt, hogy megnyeri a választást. Ebben a helyzetben a pártnak a miniszterelnök-jelöltjét is meg kellett volna neveznie, ezt azzal kerülte el, hogy egy helyett három vezetőjét szerepeltetette a plakátjain: Magyar Bálintot, Pető Ivánt és Rajk Lászlót. Ez a bizonytalanság is hozzájárult ahhoz, hogy a választás első fordulójában az SZDSZ mintegy másfél százalékkal lemaradt az MDF mögött. Listavezetőre azonban így is szükség volt, és valószínűnek tetszett, hogy a listavezető, ha miniszterelnök nem is, a párt országgyűlési frakciójának a vezetője lesz. A párt elnöke és vitathatatlan tekintélyű vezetője, Kis János nem indult az országgyűlési választáson. A két lehetséges jelölt Pető Iván és Tölgyessy Péter volt. Az Országos Tanács az ügyvivői testületre bízta a döntést, amelynek többsége Pető mellett állt. Valamilyen vidéki út miatt nem tudtam részt venni az ülésen, ehelyett levelet írtam az ügyvivőknek. Azzal érveltem Tölgyessy mellett, ami később a fő vádpont lett ellene. Az Ellenzéki Kerekasztal tapasztalatai alapján Tölgyessy az, aki leginkább szót tud érteni Antall-lal. Márpedig a jövőben nagy szükség lesz arra, hogy a két nagy párt vezetése beszélő viszonyban maradjon egymással. Írásban valószínűleg meggyőzőbb tudok lenni, mint szóban. Mint utóbb többen elmondták, a levél felolvasása után a hangulat megfordult, Tölgyessy, akit addig csak Tamás Gáspár Miklós támogatott egyértelműen, megkapta a többség támogatását.

Az első válság

Tölgyessy az őszi - az SZDSZ számára diadalmas - önkormányzati választásig vezette a frakciót. A leváltása előkészítésével kapcsolatos emlékeimet leírtam A rendszerváltó pártok alkonya című cikkemben (Beszélő, 2000/4.). Az ügyvivői testület döntését a Tölgyessy-ellenes tábor frontembereként a leváltás elszánt szorgalmazója, Magyar Bálint jelentette be a frakciónak. Magával Tölgyessyvel is csak az előző este közölte a határozatot, holott az ügyvivői testületnek a frakcióvezető is a tagja volt. Ha Tölgyessy a frakcióülésen titkos szavazást kér, korántsem biztos, hogy a frakció többsége megszavazza az eltávolítását. A leváltással nyílt harc indult meg az SZDSZ vezetéséért.

Az 1990 telén, Szombathelyen tartott küldöttgyűlésnek egyebek közt az volt a feladata, hogy megalkossa a nagyra nőtt szervezet új alapszabályát. A tervezetet az "A" szekcióban folyó politikai vitával párhuzamosan a "B" szekció vitatta meg. A szekció ülését Somogyi János ügyvéd társaságában én vezettem, az ügyvivők mind az "A" szekció ülésén vettek részt. A megoldandó kérdések közé tartozott az Országos Tanács szervezete. A párt parlamentjének tekintett testületnek nem voltak tisztségviselői, az ülések napirendjét is a kormány szerepét betöltő Ügyvivői Testület határozta meg. Ésszerű volt a javaslat, hogy az Országos Tanács válasszon a tagjai sorából elnökséget és elnököt, amelynek és akinek a jogköre a tanács irányítására, az ülések előkészítésére korlátozódik, a döntéseket továbbra is a tanács, illetve az ügyvivők hozzák. A Tölgyessy-ügy következtében az alapszabálynak ez a nyilvánvalóan indokolt kiegészítése politikai kérdéssé változott. Magyar Bálint, akit minden bizonnyal értesítették, hogy a "B" szekcióban tölgyessysta összeesküvés zajlik, "maga mellé rántva" (hogy Csurka István szavait és stílusát idézzem) a jogtudó Eörsi Mátyást, akkor lépett be a terembe, amikor a szekció éppen megszavazta az OT elnökségéről és elnökéről szóló szakaszt. Bálint nyomban tiltakozott. Levezető elnökként figyelmeztettem, az előzetes megállapodás értelmében már megszavazott paragrafusokra nem térünk vissza. (A szekció ülése így is tovább tartott 24 óránál.) Bálint magából kikelve ugrott fel: "Hatalmat akartok felelősség nélkül?", kiabálta. A higgadt Eörsi Mátyás rávette Bálintot, hogy üljön le, és súgott neki valamit. Bálint hamarosan új javaslattal állt elő. Eszerint az OT elnöke politikai döntést nem hozhat, politikai nyilatkozatot nem tehet. Elnökként szót adtam magamnak. Ennek a javaslatnak nincs értelme, mondtam, hiszen az előzőekből következik, hogy az elnökség nem döntéshozó testület, a politikai nyilatkozat tilalma viszont azt is lehetetlenné teszi, hogy az OT elnöke az OT ülése után elmondja az újságíróknak, mi történt az ülésen. Az egyik hozzászóló azzal érvelt, az előbb Bálint engedett, most hadd legyen neki igaza. A jelenlévők, akik tisztelték Bálintot és általában az ügyvivőket, örültek a kompromisszum látszatának, megszavazták a javaslatot. Egyetlen politikustól sem várható el, hogy olyan tisztséget vállaljon el, amely némaságra kötelezi. A döntés tehát kizárta, hogy Tölgyessy, aki az őszi puccsszerű leváltása után elhagyta az ügyvivői testületet, az OT elnökeként visszatérjen az SZDSZ vezetésébe. Bálintnak nyilvánvalóan ez volt a célja, el is érte. Csakhogy ezzel azt is lehetetlenné tette, hogy valamilyen együttműködés, párbeszéd alakuljon ki Tölgyessy és az ügyvivők között. A leváltott frakcióvezető számára nem maradt más lehetőség, mint hogy az egész addigi vezetéssel szembefordulva megpályázza az SZDSZ elnöki tisztét. Kis János nem indult a választáson, az elnökválasztási kampány két táborrá szakította az SZDSZ-t.

Elég valószínűnek tetszett, hogy Tölgyessy fog nyerni, az SZDSZ meghatározó politikusai közül senki sem akart veszíteni vele szemben, megtették hát jelöltjüknek Dornbach Alajost. A Tölgyessy elleni kampány elsősorban a sajtóban folyt. Tölgyessy elnökké választása végveszélybe sodorná az SZDSZ-t, írta például Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban (1991. október 5.). De az elnökségért folyó látványos csata hátterében az SZDSZ vezetése az átmenetinek tekintett Tölgyessy-korszak utáni helyzetre készült. A távlati felkészülésnek kulcseleme volt, hogy az, aki az SZDSZ vezetői közé tartozott, és Tölgyessy után is vezető akar maradni, az Tölgyessy elnöksége alatt nem vállalhat vezető szerepet. Nem tudom, ki volt az ötlet gazdája, a verdiktet azonban Magyar Bálint közölte az SZDSZ kulcsembereivel. A szabály érvényesítéséhez meg kellett változtatni a hatályos alapszabályt, meg kellett cserélni az ügyvivők és az elnök megválasztásának sorrendjét. A változtatás mellett Pető Iván érvelt (az ügyvivő-jelölt csak akkor tud dönteni arról, hogy elfogadja-e a jelölést, ha a megválasztott elnök politikájával egyetért), ellene én (egy demokratikusan gondolkodó politikusnak el kell fogadnia a többségi döntést, és annak szellemében kell dolgoznia). Az érvelésem gyenge volt, Pető javaslata elsöprő többséget kapott. Amikor azonban a leköszönő ügyvivők sorra elhárították a jelölést, sokan megkérdezték, tudtam-e, hogy ez lesz. - "Ha tudtad, miért nem ezt mondtad, vontak kérdőre. Akkor sosem szavazzuk meg Pető indítványát." A vitában Haraszti Miklós Tölgyessy ellen foglalt állást, a küldöttek egy része kifütyülte, Eörsi István B-középnek nevezte őket. Aztán 453 szavazattal az Országos Tanács tagjává választották Tamás Gáspár Miklóst, és hasonlóan magas szavazati aránnyal az összes régi ügyvivőt, akik egy órával előbb szervezetten utasították vissza a részvételt a megválasztott új elnök ügyvivői testületében, végül pedig felállva, hatalmas tapssal búcsúztatták a leköszönő elnököt, Kis Jánost. Vajon kik bizonyultak toleránsabbaknak: a "B-közép" vagy a régi ügyvivők?

Ellenzékiek és rendszerváltók

Szabó Miklósnak az volt a véleménye, hogy az SZDSZ-ben két "platform" verseng egymással: a "rendszerváltó" és az "ellenzéki". Az előbbi fő ellenfelének továbbra is a kommunizmust tekinti, célja a kommunisták kiszorítása a hatalmi és gazdasági pozíciókból. Az utóbbi az igazi veszélynek az MDF-kormány diktatórikus törekvéseit látja. A fejtegetés válasz volt Bilecz Endre és Rab Károly SZDSZ-képviselők írására, amely a Népszabadság 1991. november 4-i számában jelent meg. A Népszabadságban közreadott cikket Szabó Miklós a rendszerváltó platform zászlóbontásának értelmezte. Írását ezzel a mondattal fejezte be: "Várom a másik platform hasonló módon végiggondolt, következetes megfogalmazását." De nemcsak várta, hanem meg is írta, és Az SZDSZ Szabadelvű Körének platformja címmel nyomban le is adta a Beszélőnek. Mi a szerkesztőségben az írást cikknek tekintettük, hiszen rajta volt a szerző neve, és bele is tettük a küldöttgyűlést követő első lapszámba. Alighogy visszaértünk a nyomdából, már éjszaka volt, megjelent a szerkesztőségben Dornbach Alajos. A platformcikket most még nem hozhatjuk le, mondta, mert akkor megelőzné a Szabadelvű Kör nyilvános zászlóbontását. Ekkor tudtuk meg, hogy a cikkben leírt platform valóságosan létező szervezeti egység... lesz. Kínos vita következett, amelynek során Országgyűlésünk alelnöke felajánlotta, hogy kifizeti a lapszám áttördelésének többletköltségét. Ajánlatát köszönettel elutasítottuk. Bálint hamarosan szervezni kezdte a Szabadelvű Kört az SZDSZ képviselői között. A platform azonban nem maradt meg önmagában, Tamás Gáspár Miklós megírta a Konzervatív Liberális Unió alapító nyilatkozatát. Bár a két csoport politikai filozófiája, társadalom- és jövőképe jelentős mértékben különbözött egymástól, ez nem volt akadálya annak, hogy a kettőből Liberális Koalíció néven létrejöjjön egy közös szervezet. Az Ügyvivői Testület, azaz a párt választott vezetése 1992 áprilisában hetekig tartó egyeztető tárgyalások után megállapodást kötött a Liberális Koalícióval, vagyis tekintélyes képviselők magántársaságával, amelynek alapján a koalíció képviselői részt vehettek az Ügyvivői Testület ülésein, miután a testületbe belépni nem kívántak, ellenben a koalíció állásfoglalásairól csak tájékoztatniuk kellett a párt vezető szervét. A Liberális Koalíció országos rendezvényeket szervezett, amelyekre nem hívták meg a párt elnökét.

Vásárhelyi Miklós a Beszélőnek adott interjúban (1991/49. szám) azt mondta, természetes, hogy egy pártban akár lényeges kérdésekről is megjelennek különböző vélemények, az egyetértők köröket, klubokat hoznak létre, de szervezeti egységként megalakuló platformok nincsenek a nagy nyugat-európai pártokban. A platformok szétbomlaszthatják a pártot, mondta, és hozzátette, "kötelességemnek tartom a küldöttgyűlés által most megválasztott vezetőséget minden erőmmel támogatni annak ellenére, és ebből nem is csináltam titkot, hogy egyáltalán nem voltam Tölgyessy elnökségének híve". Szerettem volna, ha Vásárhelyi Miklós lesz az Országos Tanács elnöke, azt reméltem, hogy az ő tekintélye útját állhatja annak, hogy az OT azt tegye, amitől tartva Magyar Bálint meg akarta akadályozni az OT-elnökség létrehozását: nevezetesen, hogy a régi ügyvivők az OT révén bénítsák meg az új vezetést. Azt képzeltem, senki nem lesz, aki jelöltként fellép a párt "nagy öregjével" szemben. Tévedtem. Magyar Bálint késztetésére Tamás Gáspár Miklós elfogadta a jelölést, Vásárhelyi pedig korára hivatkozva visszalépett. Az új OT-elnök esetében feledésbe merült, hogy politikai nyilatkozatot nem tehet, Tamás Gáspár Miklós elnöki tevékenységét azzal kezdte, hogy közzétett egy esszét a menekülőkkel való helyes bánásmódról, majd írását határozatként fogadtatta el az OT-vel.

Szabó Miklós szövege szerint a Szabadelvű Kör "a megszilárduló demokrácia legnagyobb veszedelmének az MDF és az általa uralt kormány központosító törekvéseit, olykor új diktatúra kiépítésére irányuló tevékenységét tekinti". Nincs itt még szó a szélsőjobboldali veszélyről, amely később a fő indokolása lett az MSZP felé való közeledésnek: Szabó Miklós magában az Antall-kormányban látott veszélyt a demokráciára. Akkor sokan láttuk ezt így, így gondolta a Beszélő legtöbb szerkesztője is. Az egyik írásomban módosítottam Kis János nevezetes mondását: a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzéke lettünk. "Az eltelt idő mégis azt sugallta - írtam a Beszélő 1991. évi 3. számában -, nem lehetünk csak a kormány ellenzéke, meg kell maradnunk a rendszer ellenzékének is." Egy liberális ellenzéki pártnak feladata, hogy szembeszálljon a kormány etatista törekvéseivel. De eltúloztuk a veszélyt, beugrottunk az MDF önáltató propagandájának, hogy évtizedekre rendezi be a hatalmát. Pedig az önkormányzati választáson elért liberális előretörés meggyőzhetett volna, hogy az MDF vezette koalíciónak nem sikerül bebetonoznia a hatalmát.

Ezt támasztották alá közvélemény-kutatási adatok is: a Medián felmérése szerint 1991 nyarán a biztos szavazók 28 százaléka szavazott volna a kormánykoalíció pártjaira, 38 százaléka a liberális ellenzék két pártjára. Diktatúrát csak puccsal lehetett volna teremteni. Ez a félelem jelen volt az SZDSZ-ben, utólag azonban be kell ismernünk, a kormányzati puccstól való félelem egyike volt azoknak a félelmeknek, amelytől Bibó óvta a demokratákat.

A Szabó Miklós-szöveg másik, mondhatni élesebbik éle "a rendszerváltók", a radikálisok ellen irányult, azok ellen, akik továbbra is a még helyükön maradt egykori kommunista káderek eltávolítását, az igazságtételt tekintették az SZDSZ fő feladatának. A "radi-szadi" hovatovább olyan szitokszó lett az SZDSZ-ben, mint amilyen a trockista volt a sztálini Szovjetunióban

A "rendszerváltó" és az "ellenzéki" platform szembeállításával azonban az volt a legnagyobb probléma, hogy az SZDSZ eredetileg egy gyökerűnek látta a kormány hatalomkoncentráló etatizmusát és a pártállamtól örökölt hatalmi szervezetek, Tellér Gyula híres-hírhedt kifejezésével a "megalvadt struktúrák" (Beszélő, 1991/5. szám) továbbélését. 1990 októberében a szabad demokrata tömegek (milyen furcsa ma leírni ezt a kifejezést), amelyek aktívan támogatták az utakat eltorlaszoló fuvarozókat, nem a Kádár-rendszert akarták visszahozni, miként azt a sértődött MDF állította. Ellenkezőleg: azért lázadtak, mert úgy érezték, nem történt semmi, ugyanúgy és ugyanazok döntenek a fejük felett, mint a rendszerváltás előtt. Az elmaradt forradalmat szerették volna pótolni, amelyet, ugyebár (hál' istennek) nem tetszettünk megcsinálni.

Tölgyessyt és Magyar Bálintot minden politikai és személyes ellentétük, meg merném kockáztatni, egymás iránti kölcsönös gyűlöletük ellenére egyvalami összekötötte: mindkettőjük politikai gondolkodásának középpontjában a választási siker állt. Ez nem jelent elvtelenséget, mindketten az SZDSZ érdekében, a szabadelvűség jegyében politizáltak, bár a liberális párt érdekeinek és teendőinek megítélésében különböző nézeteket vallottak. De mindketten tisztában voltak azzal, hogy bármennyire fontos egy párt elvrendszere, programja, mindez semmit sem ér választási eredmények nélkül. Magyar Bálint folyamatosan nyomon követte a közvélemény-kutatási eredményeket, pártvezetőként legfontosabb feladatának a jelöltállítás és a kampány megszervezését tekintette. Tölgyessy politikai elemzéseinek a középpontjában mindig az egyes pártok választási esélyei állnak, politikai szociológusként azt vizsgálta, a különböző pártok és programok milyen társadalmi csoportok támogatására számíthatnak.

Valószínűleg Tölgyessy volt az első politikus, politikai elemző az országban, aki - már 1992 őszén! - jelezte, hogy az akkor 13 százalékos támogatottsággal rendelkező MSZP lehet az 1994-es választás győztese. Hiába volt a Fidesz támogatottsága a biztos szavazók körében 29 százalékos, a fiatal demokraták egyetlen időszaki választást sem nyertek meg. Az MSZP ellenben elhódított két választókerületet (Kisbér-Oroszlány, Budapest, Erzsébetváros), ahol 1990-ben az SZDSZ győzött. A karanténból az MSZP-t nem a Demokratikus Charta hozta ki, hanem azok a bérből élő választók, akik a rendszerváltás veszteseinek érezték magukat. Békéscsabát viszont az SZDSZ hódította el az MDF-től. Ezekből a tényekből Tölgyessy azt a következtetést vonta le, hogy célját, azt, hogy az MDF-kormányt a liberális centrum váltsa le, az SZDSZ csak akkor érheti el, ha liberális partnerével együtt megelőzi az MSZP-t. "Még nem dőlt el a dolog - válaszolta a Beszélő kérdésére abban a páros interjúban, amelyet közvetlenül az 1992-es elnökválasztás előtt adott együtt kihívójával, Pető Ivánnal -, de az igazi kérdés ma az, hogy a liberális közép szerzi-e meg majd a kormányalakítás lehetőségét, vagy az MSZP?" Nem a radi-szadi antikommunizmusa, hanem a választási esélyek mérlegelése késztette arra, hogy a szocialista pártot tekintse az SZDSZ ellenfelének. Úgy vélte, 1990-ben az SZDSZ túlpörgette az antikommunista retorikát, miközben az MDF-től kellett tartania. 1992-ben viszont elsősorban nem a sorvadozó MDF-fel kellene harcolnia, hanem majdani vetélytársával, az erősödő MSZP-vel. Tölgyessy álláspontjával szemben Pető Iván elképzelhetetlennek tartotta, hogy az MSZP több szavazatot kapjon, mint az SZDSZ és a Fidesz együttvéve. De még ha így lenne is, aligha talál koalíciós partnert magának. "...én nem hiszem - tette hozzá -, hogy van olyan ember az SZDSZ-ben, aki az MSZP-vel bármiféle szövetséget akarna kötni" (Beszélő, 1992/46. szám). Biztos vagyok benne, hogy Pető ezt akkor így is gondolta.

De hiába igazolták a két évvel későbbi események Tölgyessyt, az SZDSZ tagságának többsége elfordult tőle. A radi-szadi csalódott: idoljuk nem lett a vezérük, és nem tett csodát. Az értelmiségi holdudvar rosszallta, hogy bár a Demokratikus Charta felhívását aláírta, politikájától távol tartotta magát. A tagság pedig érzékelte, hogy hiába választották elnökké, a hatalom a pártban a régi ügyvivőké maradt. Bár az előrejelzések Pető Iván biztos győzelmét ígérték, ez a választás sem volt mentes a manipulációtól. Baranyi Imrét (1994-ben Magyar Bálint kampánystábjának munkatársa, 1996-98-ban, Bálint minisztersége idején a Művelődési és Közoktatási Minisztérium sajtófőnöke) a tölgyessysta IX. kerületben nem választották meg küldöttnek, a küldöttgyűlésen mégis jelen volt, egy Zala megyei kistelepülés küldötteként. Baranyit mindenki ismerte, Zala megyei kitűzője sokaknak feltűnt. De senki sem tudja, hány "küldött" volt még jelen olyan kistelepülések képviseletében, ahol az 1990-ben még működő SZDSZ-szervezet időközben megszűnt.

Pető Iván elnökké választása után a platformok eltűntek, mint nyári délelőtt a hajnali harmat.

Két lövészárok

Papíron az SZDSZ stratégiai céljai nem változtak. 1993 márciusában az Ügyvivői Testület munkaokmányt terjesztett az Országos Tanács elé A szabadelvű politika mozgástere címmel. A dokumentum szerint a szabadelvű párt célja "legyőzni az MDF-et, megelőzni az MSZP-t". Az elemzés az MDF-et olyan pártként írja le, amely "tekintélyelvű politikai rendszert akar létrehozni", szükség esetén pedig kész átlépni "a torvényesség határait" is. Ez persze nem újdonság, az új az, hogy bírálva az MSZP illúziókra építő gazdaságpolitikáját, elismeri, az ellenzéki helyzetben a szocialisták számára is "fontossá vált a demokrácia alapintézményeinek, a nyitott választások lehetőségének a védelme". A munkaokmányból kiviláglik, hogy az SZDSZ, miközben Antall pártját továbbra is a demokráciát fenyegető veszedelemnek tekintette, a szocialistákat besorolta a demokráciát védelmező erők közé.

Pedig a munkaokmány elkészültét két esemény is megelőzte, amely meggondolásra késztethette volna az SZDSZ vezetését. Az MDF januári Országos Gyűlésén Antall agyagba taposta Csurkát, az MDF alapítóját. A Pesti Hírlapnak adott interjúban piszkos lavórnak nevezte azt a csónakot, amelyben állítólag együtt kellene ülnie Csurkával. Kijelentette: csak az a demokrata, aki nem tudja elképzelni a nemzeti értékek védelmét jogállamiság, parlamentáris demokrácia és szociális piacgazdaság nélkül. Szavaival kirekesztette Csurkát a demokraták sorából. Nyilvánvaló volt, hogy megkezdődött Antall és Csurka párharcának végső szakasza. Gál Zoltán mégis úgy vélte, nem tisztázták a lényegi különbségeket. Ezt mondták a szabad demokraták vezetői is. A nézetkülönbségek valódi tartalmáról nem folyt érdemi vita, állította Pető Iván. Magyar Bálint szerint pedig: "a gyűlésen a hatalmi stabilitás érdekében Csurkát gyakorlatilag újra visszafogadták" (Új Magyarország). Az erről írott cikkem (A vihar kapujában, Beszélő, 1993/5. szám) volt önmagam számára is az első jele annak, hogy a politikai felfogásom eltér az SZDSZ vezetőinek felfogásától.

Február 24-én megállapodás jött létre Fidesz és az SZDSZ vezetői között a két párt választási együttműködéséről. Ennek ellenére az alig két héttel később keletkezett munkaokmány azt jósolja, hogy a Fidesz a választási küzdelemben "valószínűleg mérhetetlenül felnagyítja a két párt programja közötti különbségeket". Holott az együttműködési megállapodás III. pontja szükségesnek nyilvánítja, hogy a 94-es választások után "a liberális polgári közép" vegye át az ügyek intézését, azokkal szövetségben, akik - tőle jobbra vagy balra - elfogadják a demokrácia alapértékeit. Az SZDSZ és a Fidesz mindig hullámzó, hol baráti, hol konfliktusos viszonya alapján nehéz megmondani, hogy Orbán Viktor és köre mennyire gondolta komolyan az együttműködést. A megállapodás és a munkaokmány hangsúlykülönbségei azonban azt sugallják, hogy az SZDSZ vezetői már akkor sem gondolták komolyan. A későbbi Fidesz felől visszatekintve úgy tetszhet, igazuk volt. Csak hát utólag nem dönthető el, hogyan alakult volna a Fidesz politikája, ha az 1993-94-es évek eseményei nem fordították volna végletesen szembe egymással a két liberális pártot.

A nagyobbik liberális párt 1993 tavaszán lassú, óvatos lépésekkel megindult a szocialistákkal létrehozandó koalíció felé. 1990-91-ben a sajtó dédelgette a Fideszt, de amikor a közvélemény-kutatások azt sugallták, hogy az 1994-es választás a népszerű Fidesz és a felfelé kúszó MSZP között fog eldőlni, a lapok, kivéve a kormányközeli Pesti Hírlapot, szembefordultak a fiatal demokratákkal. A csúf székházügyet (a Fidesz és az MDF a köteles résznél jóval nagyobb adagot kapott a pártoknak juttatott székházvagyonból, s a többletet áron felül adta el az állami tulajdonú Külkereskedelmi Banknak) jócskán felfújták, miközben arról, hogy az MSZOSZ a saját hasznára ad el olyan ingatlanokat, amelyek a szakszervezetek összvagyonát képezik, csupán a Beszélő írt. Orbán Viktor "gondolatkísérletét", miszerint az alkotmányos rendszerváltó pártoknak (MDF, SZDSZ, Fidesz, KDNP) össze kellene fogniuk, megelőzendő az MSZP választási győzelmét és kormányra jutását, szántszándékkal félreértelmezték, mintha a Fidesz vezetője a kormánypártoknak ajánlott volna koalíciót. A sértődött Fidesz ügyetlenül kezelte a sajtót, félvállról vette például, hogy gyenge lábakon álló vádak alapján megszüntették a televízió Egyenleg című műsorát, és meghurcolták a szerkesztőt, Bánó Andrást. Mégis az SZDSZ-nek, ha komolyan veszi a választási együttműködést, ha fenntartásokkal is, de védelmébe kellett volna vennie a Fideszt, hiszen a vádak részben egyoldalúak, részben hamisak voltak. Ehelyett éppen az SZDSZ sztárpublicistái, Eörsi István és Tamás Gáspár Miklós intézték a legélesebb támadásokat a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor ellen.

Ez azonban csak a sajtó. Fodor Gábor ügye viszont pártügy volt mind a Fideszben, mind az SZDSZ-ben. Fodor és a Fidesz, Fodor és Orbán konfliktusa a sajtóban és a liberális közvéleményben pusztán elvi konfliktusként jelent meg: Fodor elutasította a Fidesz közeledését az MDF-hez, szembefordulását az SZDSZ képviselte liberalizmussal. Mindez természetesen igaz. Fodor azonban egyúttal szervezeti átalakulást is követelt a Fideszben, az elnökség és a pártelnök ellenében szélesebb jogkört a választmánynak, amelynek az elnöki tisztségére pályázott, beleszólást a jelöltállításba, ellenőrzési jogot a párt pénzügyei felett. Ha mindez nem a Fideszben történik, Magyar Bálint ismét elmondhatta volna: hatalmat akar felelősség nélkül. Fodor azonban vereséget szenvedett, a Fidesz választmánya Szájer Józsefet választotta elnökévé. Négy nappal később, 1993. november 3-án Fodor kilépett a Fideszből, de nem ült át, mint sokan várták, az SZDSZ padsoraiba, hanem lemondott a mandátumáról. E gesztusa alapján Magyar Bálint Fodort a politikai etika hercegének nevezte. De nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy bárki sejthesse, néhány hónap múlva, amikor a ciklus véget ér, Fodor (a nyomában lemondott képviselőtársaival, Molnár Péterrel és Ungár Klárával együtt), az SZDSZ színeiben fog visszatérni a politikai életbe. Az Országos Tanács ülésén Magyar Bálint, az SZDSZ kampányfőnöke bejelentette, hogy Fodor az országos lista második helyén indul, rögtön a listavezető, Kuncze Gábor után. Erre a döntésre Magyar Bálintnak, de az Ügyvivői Testületnek sem volt joga, az országos listát az OT-nak kellett jóváhagynia, és ezt meg is tette, már hetekkel korábban. A Fidesz országosan legnépszerűbb politikusának a látványos befogadása az SZDSZ-be kihívóan barátságtalan gesztus volt a Fidesszel szemben: ilyet egy párt az ellenfelével tesz meg, nem azzal a párttal, amellyel választási szövetséget kötött.

Ennek ellenére az SZDSZ nem ismerte el, hogy közeledik az MSZP-hez. "Egyik rosszabb, mint a másik", mondta Pető Iván a kormánykoalícióról, illetve az MSZP-ről 1994 februárjában (Beszélő, 1994/5. szám). Orbán Viktor pontosabban ítélte meg a készülő liberális-szocialista koalíció esélyét és veszélyeit, s egyúttal a saját jövőbeli magatartását is "megjósolta". "El tudjátok képzelni, mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció kerülne kormányra - kérdezte a Beszélő szerkesztőit -, a másik oldalon meg egy táborba sodródna a konzervativizmus meg a radikális jobboldal? A két lövészárok között megint egy nemzedéknyi időre nem nőne fű." Majd hozzátette: "Ma a közvélemény tekintélyes része MSZP-SZDSZ-Fidesz-együttműködést akar, és egy ilyen előre beharangozott koalíció bizonyára elsöprő sikert aratna a választásokon. [...] ha bennünket az érdekelne, hány bársonyszék kerül az ülepünk alá, akkor haladéktalanul össze kellene állnunk az MSZP-vel. Ezt a saját - rövid távú - előretörésünk kedvéért sem tesszük" (Beszélő, 1994/7. szám).

Az SZDSZ sokkal bizonytalanabb volt, akarta is a koalíciót meg tartott is tőle. A külső hatásokra mindig Magyar Bálint volt a legfogékonyabb, érzékelte, meg a közvélemény-kutatásokból is látta, amiről Orbán Viktor beszélt: a társadalom többsége azt akarja, hogy az ellenzéki pártok fogjanak össze a sikertelennek bizonyult kormány leváltására. Ugyanakkor az SZDSZ-en belül erősebb volt az elutasítás, sokan hallani sem akartak arról, hogy az SZDSZ együtt kormányozzon a volt állampárt utódpártjával. Ezt nemcsak a megveszekedett antikommunisták gondolták így, de olyanok is, mint Eörsi István. Bálintnak azonban az SZDSZ belső közvéleményénél és úgynevezett "holdudvaránál" mindig fontosabb referenciacsoport volt az a reformértelmiség, amely a régi rendszer utolsó éveiben szakértőként egyre fontosabb szerepet játszott, időnként úgy érezte, hogy az állampártnak adott tanácsaival ő vezeti az országot, és ezt a pozícióját szerette volna visszanyerni. "Nem tudnék választani Békesi László és Tardos Márton között", mondta a Beszélőnek Farkasházy Tivadar (1994/25. szám), s talán az ő szavai fejezték ki a legvilágosabban ennek a kettős, liberális és szocialista kötöttségű értelmiségnek a véleményét. "Ha az MSZP Horn Gyulát nevezi meg miniszterelnök-jelöltnek a választás után, ezzel gyakorlatilag kizárja a szocialisták és a szabad demokraták koalícióját" - mondta Magyar Bálint az SZDSZ május 13-i sajtótájékoztatóján (lásd Heti Világgazdaság, Fókuszban, 1994/22. szám). Öt nappal Magyar Bálint sajtótájékoztatója előtt, a választás első fordulójában az MSZP 33 százalékot kapott, az SZDSZ (hajszál híján) húszat, az MSZP elnöke, listavezetője, következésképp miniszterelnök-jelöltje Horn Gyula volt. A kijelentésnek akkor lett volna értelme, ha Magyar Bálint azt akarta volna tudatni Horn Gyulával, hogy szó sem lehet koalícióról. A helyzet azonban nem ez volt.

A lehetőség csábítása

A két forduló között az SZDSZ meghirdette: "a választás tétje, kizárólagos szocialista kormány lesz-e, vagy többpárti kormány alakulhat". A szocialisták 54 százalékos győzelme után megszűnt a koalíció kényszere, mondta nyomban az eredményhirdetés után Pető Iván. A lehetőség fennmaradt, folytatta, a lehetőséggel azonban a szabad demokraták - vezetők és tagok - túlnyomó többsége nem kíván élni. Hamarosan megérkezett azonban Horn Gyula üzenete, hogy az MSZP elsöprő győzelme ellenére továbbra is koalíciót akar. A koalíciót támogatták az SZDSZ-közeli vállalkozók, a chartás értelmiségiek, a nyugati nagykövetek. A választás másnapjának reggelére az SZDSZ-vezetők többsége a koalíció pártjára állt, és Magyar Bálint lett a legdinamikusabb szószólója annak, hogy a szabad demokraták lépjenek be Horn Gyula kormányába.

A választást követő hetekben a sajtóban, így a Beszélőben is rengeteg írás jelent meg a koalícióról, érvek ellene és mellette. Itt az SZDSZ-ben zajló vitának csak két, Magyar Bálinthoz kapcsolódó mozzanatát idézem fel. Az Országos Tanács a soron következő ülésén egy levél tervezetét vitatta meg. A címzett a leköszönő kormány volt, a szöveg búcsúzóul ismét sorra vette a kormány hibáit. A kormány úgyis megbukott, mondtam felszólalásomban, nem kellene most ilyen hangon írni. Érvként felidéztem Orbán Viktor szavait a két tábort elválasztó lövészárkokról. Orbán Viktor inkább azzal foglalkozzon, felelte Bálint, hogyan tudja kihozni a pártját abból az árokból, amelybe belekormányozta. Az OT hangos hahotával jutalmazta szellemességét. (Szerencsére Kis János a küldöttgyűlésnek egy másik szöveget javasolt, és a küldöttek azt fogadták el.) A küldöttgyűlésen Bálint hosszan érvelt a koalíció mellett. A kampányunkat sokan, sok pénzzel támogatták, mondta. Ezek az emberek azért adták a pénzt, hogy kormányozzunk. Ha most azt látják, hogy itt a lehetőség, mégsem vállaljuk a kormányzást, soha többet nem fognak pénzt adni. Te jó ég, gondoltam. Azért döntsünk így vagy úgy, mert pénzt kapunk érte? Elsőként a küldöttek fognak tiltakozni, aztán a sajtó felkapja a történetet, és hónapokig ezen fog lovagolni. De semmi sem történt, a küldöttek nyugodtak maradtak, a sajtó nem idézte a fenti érvelést, az ügyvivők álláspontja négyszeres többséget kapott. Igaz, nem a koalíciót szavazták meg, csak a koalícióról való tárgyalás megkezdését. De egyértelmű volt: semmi sem állhatja útját a koalíció megkötésének.

Az SZDSZ álláspontja mintegy tíz éve az, hogy a koalíció megkötése helyes volt, a párt zuhanásának nem a koalíciókötés az oka, hanem az, hogy félidőben nem lépett ki. Ezt a teóriát részben közvélemény-kutatási adatokkal szokták alátámasztani (a párt népszerűségvesztése nem 1994-ben, hanem csak a Tocsik-ügy után, 1996-tól következett be), részben pedig azzal, hogy az SZDSZ nélkül nem lehetett volna végrehajtani Bokros stabilizációs programját.

Az SZDSZ jobboldali ellenségei azt állítják, hogy az SZDSZ az 1990-es sikerét annak köszönheti, hogy a választók bedőltek a radikális antikommunista retorikájának. Érdekes módon olykor ugyanezt mondják az SZDSZ vezetői is: igazi liberális szavazó nincs egymillió az országban. Csakhogy 1994-ben az SZDSZ-ről már senki sem hihette, hogy radikális antikommunista párt, az ökölrázó antikommunisták mind átmentek a MIÉP-be, az SZDSZ 1994-ben, az első fordulóban mégis átlépte az egymilliós határt, sőt 16 ezerrel több szavazatot kapott, mint 1990-ben. Persze a szavazótábor összetétele megváltozott. A békéscsabai időszaki választás eredményét értékelve Tölgyessy hívta fel a figyelmet arra, hogy a lakótelepek lakói, akik 1990-ben az SZDSZ-re szavaztak, 1994-ben a szocialistákat választották, az MDF 1990-es szavazói viszont, kiábrándulván a kormányból, az SZDSZ-t. 1991 őszén a Figyelőnek nyilatkozva Pető Iván elutasítóan beszélt az SZDSZ-tagság kielégíthetetlen kívánságairól. Pedig 1990-ben Antall József még halálra sértődött azon, hogy Vajda Mihály szerint a választók az ország haladottabb, nyugati részén szavaztak az SZDSZ-re, az MDF az elmaradottabb keleti megyékben győzött. A Vas és a Győr-Moson-Sopron megyei választók, akik kétszer szavaztak az SZDSZ-re bizonyára nem minősíthetők primitív antikommunistáknak. A közvélemény-kutatások nyomban a koalíciókötés után még nem jelezték az SZDSZ népszerűségvesztését, de ezek az eredmények nem tükrözték az SZDSZ-en belüli hangulatot. Az esetleges, egyéni tapasztalatok persze nem vethetők össze objektív közvélemény-kutatási eredményekkel, számomra azonban mindig fontosak voltak. 1994 augusztusában néhány napot a Fertő tó partján töltöttünk. Sorra kerestek meg környékbeli SZDSZ-esek, és beszéltek rosszkedvűen a koalícióról. "Itt az emberek - mondta B. Tóni, a strand fagylaltosa, az SZDSZ alapító tagja az 1990-es választásra utalva - az első perctől tudták, miről van szó. Volt összehasonlításuk, látták, hogyan élnek odaát." "Itt nem csípik a kommunistákat - tette hozzá. - Kertész Zoli (1994-ben Sopron SZDSZ-es országgyűlési képviselője) is ezért tudott nyerni. De most van is mit hallgatnia, hogy lepaktáltunk" (Útiképek, Beszélő, 1994/32-33. szám). A következő három választást Sopronban a Fidesz jelöltjei nyerték meg. Békesi László stabilizációs programjának az elindítását - pedig ez volt az egyik legfontosabb érv a koalíció mellett - Horn Gyula nyolc hónapon át meggátolta. Békesi menesztésekor komolyan felvetődött, hogy az SZDSZ kilép a koalícióból, emellett emelt szót például Fodor Gábor, aki korábban a koalíció híve volt. Bokros Lajos programjának az elfogadására, mint köztudott, nem az SZDSZ bírta rá Horn Gyulát, hanem az, hogy külföldi szakértők és politikusok megértették vele, Magyarországot pénzügyi csőd fenyegeti. Sőt az SZDSZ-ben erőteljes ellenvetések fogalmazódtak meg a "csomaggal" szemben. Amikor Bokros miniszterjelöltként bemutatkozott a frakciónak, Magyar Bálint azt mondta, szép dolog a kísérletezés, de a lombik felrobbanhat a kémikus kezei között. Bokros utóbb azt állította, hogy a kormányban csak a miniszterelnök állt mögötte. Bár az is kétségtelen, hogy a reformcsomag egyes elemei az SZDSZ szavazatai nélkül nem kapták volna meg a többséget.

A 72 százalékos kormánytöbbség létrejöttekor az SZDSZ úgy nyilatkozott, hogy ezt a többséget nem fogja úgy felhasználni, hogy az ellenzék akarata ellenére kétharmados törvényeket szavazzon meg. Ettől az álláspontjától azonban éppen a ciklus legelején tért el leginkább: néhány hónappal az őszi választások előtt az Országgyűlés kétharmados többséggel megváltoztatta az önkormányzati választási törvényt. Az önkormányzati választásra készülve Magyar Bálint meghirdette az MSZP és az SZDSZ közös polgármester-jelölteket és közös képviselőjelölteket indít. Ez jelentős fölényt biztosított volna a koalíciónak az önkormányzatokban, de szétválaszthatatlanul összetapasztotta volna a két pártot. Horn Gyula azonban szeptemberben úgy döntött, az MSZP saját jelölteket indít, nem közösködik az SZDSZ-szel. Az ellenzéki pártok viszont létrehozták a Polgári Szövetséget, jelentősen javítva ezzel választási esélyeiket. Az SZDSZ-t pedig, bár akkor még nagy párt volt, az fenyegette, hogy beszorul a két tömb, az MSZP és a jobboldali gyűjtőpárt közé.

Menni vagy maradni?

Az SZDSZ folyamatosan lebegtette kilépését a koalícióból. Elvégre a Demokratikus Charta 1994. május 31-i rendezvényén Bodor Pál is azzal érvelt a belépés mellett, hogy: ha nem jó, majd kiléptek. Az SZDSZ 1994. novemberi küldöttgyűlésén Pető Iván 12 pontban fogalmazta meg, mit vár az SZDSZ a képviselői számát tekintve háromszor nagyobb partnerétől. Én voltam olyan naiv, apolitikus vagy destruktív, hogy az ultimátumnak hangzó pontok alapján határozati javaslatot nyújtottam be, amely szerint az 1995 tavaszán esedékes küldöttgyűlésnek értékelnie kell a koalíció működését, és döntenie kell a kilépés vagy folytatás kérdésében. Azt képzeltem, ennél szerényebb és óvatosabb javaslatot elgondolni sem lehet, hiszen csupán azt tartalmazza, vitassuk meg, amiről amúgy is állandóan vitatkozunk. Attól kezdve a küldöttgyűlés másról se szólt, mint az én javaslatomról, amelyet benyújtani is "súlyos politikai hiba" volt. A vita végén előterjesztőként válaszoltam az elhangzott érvekre. A levezető elnök, Világosi Gábor másodszor is szót adott Tamás Gáspár Miklósnak. Az előterjesztő zárszava után nem szokás folytatni a vitát, jegyeztem meg lemenőben a dobogóról. - "A Gazsi még hadd beszéljen" - felelte a parlament későbbi alelnöke.

Az egyik legnyomósabb érv a határozati javaslat ellen az volt, hogy nem lehet ilyen döntésekkel megkötni az ügyvivők kezét. Ők majd tudni fogják, mikor kell a kilépést kezdeményezni. De nem tudták. Nem kezdeményezték 1995 februárjában, Békesi László leváltásakor, és nem kezdeményezték 1996 novemberében, a Tocsik-botrány kirobbanásakor sem.

Soha olyan erőteljes nem volt a kilépési hangulat az SZDSZ-ben, mint a Tocsik-ügy feltárulásakor. Nem sodródhatunk tovább, az nem lehet, hogy erkölcsileg is a volt állampárt szintjére süllyedjünk le - ez volt az akkor még majd' hetvenfős parlamenti képviselőcsoport túlnyomó többségének a véleménye. A helyzetről a frakció a parlament épületében vitázott, késő éjszakáig. Sokan azt akarták, hozzunk nyomban határozatot a kilépésről. Pető Iván az alapszabályra hivatkozott: a döntés a küldöttgyűlés jogköre. Most csak az tehetjük, hogy felkérjük az Országos Tanácsot, vitassa meg a kérdést, majd terjessze a novemberi küldöttgyűlés elé. Ezt a határozatot szinte mindenki megszavazta, csak a koalíció néhány elkötelezett híve, Bauer Tamás, Szabó Miklós szavazott ellene. Én tartózkodtam. Másnap Gulyás József, a kilépés-pártiak egyik legszenvedélyesebb szószólója, kérdőre vont, hogy lehet, hogy a koalíció ellenzőjeként mégsem szavaztam meg a határozatot. - "Mert úgyse lesz belőle semmi!", feleltem.

A Tocsik-ügyről mindenki tudta, hogy az nem Tocsik Márta és partnerei ügye, hanem a szocialista és a szabad demokrata vezetőké. Azt is tudta mindenki, de talán máig nem írták le, hogy az SZDSZ részéről a főszereplő nem lehetett más, mint Magyar Bálint. Az ügynek hatalmas sajtója volt, a részleteket nem érdemes itt felidézni, a történtek legjobb leírása és értelmezése talán Zolnay János cikke a Beszélő 2000. évi 7-8. számában. Tocsik Mártát a szocialisták keresték meg, hogy sikerdíja első részének egyharmadát utalja át egy "alvállalkozó", az Arány Rt. számlájára. Tocsik felhívta mentorát, Boldvai László szocialista képviselőt; az megerősítette, fizessen, de őt többé ne hívja fel. Májusban Budai György kereste meg Tocsik Mártát, megbeszélésre hívta a Bajor sörözőbe, ahol jelen volt Boldvai László is. Budai a sikerdíj második részének nyolcvan százalékát kérte, de végül Boldvai közbelépésére megelégedtek ötven százalékkal. Tocsik hamarosan 112-112 millió forintot utalt át az Arány Rt., illetve az Utilitás Rt. számlájára. Az Utilitás vezetője Bernhard Barnabás volt, korábban az SZDSZ Országos Tanácsának a tagja, a zuglói szervezet ügyvivője. A zuglói szervezetből jött Virág Attila is, aki az állami vagyon kezeléséért és privatizációjáért felelős állami szervezet - Tocsik megbízója -, az ÁVP Rt. igazgatótanácsában az SZDSZ-t képviselte. Virág és Bernhard közös cége, a Reálgár Kft. 1996 szeptemberéig az SZDSZ Mérleg utcai székházában volt bejegyezve. A zuglói SZDSZ volt Magyar Bálint és Pető Iván szervezete, 1990-ben mindkettőjüket Zugló két választókerületében választották képviselővé, mindketten itt voltak képviselőjelöltek 1994-ben is. 1994-ben Budai György volt az SZDSZ Magyar Bálint vezette kampányának a menedzsere.

A hetilap Beszélő 1995 nyarán csődbe ment, júliusban megszűnt. A szerkesztők egy része havi folyóiratként akarta újraindítani a lapot, törekvésüket mi, régi szerkesztők támogattuk. A havi folyóirat jövendő főszerkesztője, Kiss Ilona Budai Györgytől kért tanácsot, hogyan lehetne pénzt szerezni az induláshoz. A megbeszélésen a régi szerkesztők is részt vettek, Budai nagyon ígéretes elgondolást vázolt fel nemcsak a Beszélő, hanem számos más, nem piacképes, de kulturálisan jelentős folyóirat támogatására. Látva egyetértésünket, a beszélgetést ezzel a mondattal zárta: - "Jó, akkor megbeszélem Magyar Bálinttal". Ez természetes volt, hiszen a folyóiratok támogatása állami pénzt, kormányzati hozzájárulást igényelt, az illetékes Művelődési és Közoktatási Minisztérium vezetője pedig Magyar Bálint volt. De ezen túl is az volt a benyomásom, hogy Budai György semmit sem tesz Magyar Bálint hozzájárulása nélkül. Kizárt dolog, hogy Magyar Bálint háta mögött kért volna - egyetértésben Boldvaival - részesedést Tocsik sikerdíjából. 1999 februárjában a Fővárosi Bíróság, nem jogerősen, befolyással való üzérkedés miatt letöltendő szabadságvesztésre ítélte Boldvai Lászlót és Budai Györgyöt. Bár utóbb mindkettőjüket felmentették (Budai 2007-ben elhunyt), úgy tetszik, az 1999-es ítélet volt a legracionálisabb a tíz évig tartó Tocsik-ügyben. A két közvetítőnek volt befolyása, amit latba vethettek, és ez a befolyás csak a kormányon lévő pártjuktól származhatott.

Horn Gyula sokkal jobban kezelte a botrányt, mint az SZDSZ. Menesztette az ÁVP Rt. vezetését, és feláldozta Suchman Tamást. Az SZDSZ viszont megpróbált kibújni a felelősség alól. Nem is tehetett másképp, hiszen ha vállalja a felelősséget, Magyar Bálintot kellett volna feláldozni, márpedig Magyar Bálint volt maga a párt. Végül a következő év áprilisában azzal az indokolással, hogy egy pártelnök mindenért felelős, ami a pártban történik, Pető Iván lemondott pártelnöki és frakcióvezetői tisztségéről. De ez nem segített az SZDSZ-en, amely a vagyonátmentések ostorozásától a Fidesz székházügyének kemény elítéléséig a közéleti korrupció leghevesebb kritikusa volt. Az Országos Tanács 1997. áprilisi zárt ülésén Pető Iván védelmében megjegyeztem, hogy Magyar Bálintnak is illene vállalnia némi felelősséget. Még egyetlen vezető szabad demokrata sem ismerte el az SZDSZ-vezetés felelősségét a Tocsik-ügyben, mondták többen, felháborodva. Ha ez kiszivárog, tönkretetted a pártot. Nem szivárgott ki. De a párt tönkre volt téve, a népszerűség-zuhanást nem lehetett megállítani.

Az áprilisi OT-ülést azonban megelőzte az 1996. novemberi küldöttgyűlés, amelynek a koalíció jövőjéről kellett döntenie Itt mindenki kiereszthette a gőzt, leszedték a keresztvizet a koalíciós kormányzásról. A legélesebben Hack Péter bírálta az MSZP-t. A koalíción belüli megújulást számos tényező akadályozza - mondta. Az erre irányuló kísérletek rendre kudarcot vallottak. Ezért, fűzte hozzá, a koalícióból való mielőbbi kilépésben nagyobb esélyt lát az SZDSZ megújulására. Ettől a szándéktól csak akkor szabad elállni, ha rövid időn belül radikális változások történnek. (Lásd: 4×4-es Szabad Demokrata Tájékoztató, 1996. november 28.) Ez a "csak akkor" volt a küldött gyűlés kulcskifejezése. Határozati javaslat ugyanis nem volt, a vitát, amelyen a legradikálisabb véleményt is a megengedő "hacsak" zárta, nem követte szavazás. Magyar Bálint pedig az OT következő ülésén kijelentette: a küldöttgyűlés bírálta a koalíciót, de a fenntartása mellett döntött. Ezért kilépésről a jövőben ne essék szó.

Kis János korábban is megfogalmazta fenntartásait a koalícióval kapcsolatban, 1996-ban már határozottan a kilépés pártján állt. Méghozzá nemcsak a Tocsik-ügy miatt, hanem már jóval előbb és sokkal általánosabb megfontolásokból. Véleménye szerint 1996 kora nyarán, Bokros lemondatása során kellett volna felülvizsgálni a koalíció létrejötte mögötti feltételezéseket, írta éppen abba a cikkében, amelyben az én Tölgyessyről szóló írásommal szállt vitába (Kőszeg visszanéz, Beszélő, 2000/7-8. szám). "A revízióra nem csak azért lett volna szükség, mert mostantól az a veszély fenyegetett, hogy a szabad demokraták semmilyen további céljukat nem tudják elérni a kormányban, Horn Gyula pedig azt tesz velük, amit akar [...]. 1995-ben egyre-másra robbantak ki az MSZP korrupciós botrányai, az olajgate-ügy, az egészségügyi önkormányzat ügyei, Pál László kinevezése a Mol élére meg a többi. Sejteni lehetett, hogy a meggyengülő SZDSZ-ről végül egyetlen sablon marad a közvéleményben: a tehetetlenség a szocialisták mohóságával szemben. Az SZDSZ 1996 nyarán veszítette el az 1998. évi választásokat, nem 1994-ben, amikor a kormányba belépett."

Az SZDSZ első elnöke, ha nem lépett is vele a nyilvánosság elé, aligha fojtotta magába a véleményét. Az SZDSZ vezetése azonban nem hajlott az önrevízióra. Kunczénak púp volt a hátán a belügyminiszterség, Magyar Bálint azonban ragaszkodott a tárcájához. Nem holmi hatalomvágyból. Meggyőződése volt, hogy végig kell vinni az oktatás megkezdett reformját, és erre csak ő képes. Nem akarta tudomásul venni, ha az SZDSZ bukik, vele bukik a tárcája is meg a reform is. Azzal nyugtatta magát, hogy a romló közvélemény-kutatási eredmények csupán a kormányzati ciklus közepén szokásos kormányellenességet jelzik. Nem gondolta végig, hogy kis pártként az SZDSZ sem az erős koalíciós partnerével szemben, sem az erős ellenzékkel szemben nem tud keresztülvinni semmiféle reformot, viszont minden kudarc bűnbakja lehet.

A vereség jutalma

1998-ban megbukott a Horn-kormány, az SZDSZ pedig a 7,88 százalékával a parlament legkisebb pártja lett. Egy párt életében az, hogy egyszer kormányon van, majd át kell adnia a kormányzást más pártoknak, természetes dolog. De az, hogy húszszázalékos pártból nyolcszázalékos párt lesz, nehezen kiheverhető, súlyos vereség. Kuncze, ahogy az ilyenkor illik, lemondott a pártelnökségről. Az elnöki tisztségre egyetlen jelölt volt: Magyar Bálint. Az a politikus, aki részese, sőt többnyire kezdeményezője volt az összes döntésnek, amelyek a kudarchoz vezettek. De nem volt mit tenni. A Magyar-Kuncze-Pető triumvirátusnak nem volt a pártban alternatívája. Az Országos Tanács ülésén mégis felszólaltam a jelölés ellen, bár más jelöltet nem tudtam ajánlani. De elmondtam, Magyar Bálint 1988 óta mindig keresztül tudta vinni az akaratát, mindenért felelős, ami történt, most a vereség után az SZDSZ nem emelheti elnökévé, mert ez azt jelentené, hogy megerősítjük, neki volt igaza. Utánam Ungár Klára kért szót. Ha Magyar Bálint tényleg mindig keresztül tudja vinni az akaratát, akkor csak ő az alkalmas arra, hogy elnök legyen. Nem tudtam megállni, közbekiabáltam: "Csak az nem jó, amit akar." Aztán elszégyelltem magam, és Bálint felé fordulva javítottam: "Nem mindig jó."

*

Fennállásának huszadik évében az SZDSZ, már ami maradt belőle, új helyzetbe került. A megismételt küldöttgyűlés Fodor Gábort választotta elnökké: 1991 óta először fordult elő, hogy nem a párt Magyar Bálint körül csoportosuló erős embereinek az akarata érvényesült. Az SZDSZ kilépett a koalícióból (vagy Gyurcsány kiszekírozta) - mindenesetre visszanyerte cselekvési szabadságát. A párton belüli viták azonban nem ültek el. A többség úgy véli, támogatnia kell a kormányt, hogy kitölthesse idejét; 2010-ig talán történik valami, és az SZDSZ-nek lesz még helye a következő parlamentben. Némelyek szerint viszont az SZDSZ azzal mutathatná meg, hogy van saját arculata, ha siettetné a választásokat, sőt maga kezdeményezné a parlament feloszlatását. Ehhez persze elszántság kell. De a kint is vagyok, bent is vagyok politikáját a koalíción kívül mégannyira sem lehet folytatni, amennyire a koalícióban - látszólag - lehetett.

Magyar Bálint kiszáll az SZDSZ-ből, kiszáll a hazai pártpolitikából, egy tekintélyes európai uniós szakértői testület tagja lesz. Ez azt jelenti, az SZDSZ-ben nem lát esélyt a saját jövőre számára. De valószínűleg nem lát esélyt az SZDSZ számára sem. Hány győzelmet aratott, amíg ez a mai romhalmaz előállt!

Levettem a bástyádat - mondja diadalmasan a kezdő sakkozó. - Látom, feleli tapasztalt ellenfele. - De: sakk... És matt!

Matt?

Élet és Irodalom 33. szám