LEÖWY ÁRPÁD
A magyar nemzet jövője
Mottó:
(Egy dunántúli kalendáriumból.)
Tiszántúl, Dunántúl, mind a négy gránicig,
Kilenc felekezet adósságra iszik:
S mikor elúsztatta az apai jussát,
A józan zsidónak szídja a Krisztusát.
- * -
Ki jövőbe látni tud:
S ahhoz nem is oly sok kell,
Tisztában lehet már ma is
A főbb eseményekkel.
Nyissuk csak a szemünket ki,
Mik voltunk ötven éve?
Rabláncra vert provincia,
Letörve, összetépve.
Úr és paraszt volt a magyar,
És gőgös mind a kettő,
Hős volt, ha kell, de nem tudta,
Hogy mi a kétszerkettő.
S eljött a próza korszaka:
Mit a vasút hozott meg,
De nem kellett a pudli, s rőf,
Hős, dicső nemzetünknek.
Ne adj' Isten! - azt képzeltük,
Hogy megalázó volna,
Ha Zoltán, Géza, "Urffy" a
Boltban vásznakat pakolna.
Szegény mamának a szíve
Megtört volna búvába':
Hogy fiacskája "Eminens"
Egy "Ipariskolába" (!)
Aztán jött egy kevésbé hős,
De élelmes faj árja,
S a jelszó: "Mi van eladó?"
Az egész Hont bejárja.
Ötven esztendő telt el és
Arra ébredtünk szépen,
Hogy a lenézett, rongy zsidó
Boldogul mindenképpen.
S ha mint zsidó nem boldogul,
A keresztvíznek áll ki,
S ötven krajcárért Széchenyi
Lehet ma már akárki.
Maholnap Kohn-ivadék lesz
Magyar miniszterelnök,
S x-lábú snájdig őrnagyért
Rajonganak a delnők.
Zsidó fiú kispapnak áll
(Ősei bóvlit mértek):
S idők múltán Goldstein-utód
Az esztergomi érsek!
Bank, színpad és redakció
Ővelük van már telve:
S kilökni az utolsó gójt,
Ez mindnyájuknak elve.
S mi deklamálunk, hősködünk,
S iszunk a Honhazáért,
S nem látjuk, hogy a sok beszéd:
Kutya veres faszát ér...
*
József Attila
HAZÁM
1
Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméltem, nyelvem származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében mint bánja sor törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem!
1937. május
|