Payday Loans

Keresés

A legújabb

Ifj. Tompó László: Magyar viselkedéskultúránk megrontása
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2018. március 22. csütörtök, 16:35

Képtalálat a következőre: „makkai jános könyvei”

Magyar viselkedéskultúránk megrontása (4.)

2017. december 12. 21:40
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

lib.jpgMakkai János könyve hetedik fejezetében („Parlagi örökségek”) még részletesebben foglalkozik magyar viselkedéskultúránk megrontásával. Szerinte magyar középosztályunk „illembeli betegségei”-nek három fő forrása van. A „hazai őstalaj, a keleti származás, az ázsiai árnyék”, az ausztriai. bécsi mágnásvilág és a zsidóság.

 

 

„Paraszt”

Mivel ez utóbbival könyve következő fejezetében igen alaposan ír, ezért ezzel majd később foglalkozunk. Maradjunk most az első kettőnél! A huszadik század első felében feltört népi mozgalmak képviselői körében oly idealizált „paraszt” viselkedésének is megvannak az Achilles-sarkai. Melyek ezek Makkai szerint? A hiúság, a szalmaláng-lelkesedés (amit már Széchenyi István is fel-felrótt!), a közrestség és irigység, az önzés, a nyakasság, a „rendkívüli materializmus”, „a közszempontok semmibevevése, az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő szemlélet, a hencegés, hányavetiség (125. old.). Mindez kiegészül a „városi ember” iránti megvetést (is) kifejező tótozásával, svábozásával (127. old.). Szintén ide tartozó viselkedéskultúrabeli csökevény a „magyar törzsökösség” helytelen értelmezése, a nemesi, arisztokrata származással való kérkedés (130-131. old.), az emberek kizárólag (és lehetőleg csupán fizikai) foglalkozási ágak szerinti értékelése, az „úr” fogalmának vezető állásokhoz kötése (132. old.). 

Bizony ezek mind viselkedéskultúránk mindmáig továbbélő formái! (Nem bántásból mondhatnók, de ide tartozik bizonyos székely testvéreink felfogása is: „A székely pottyantotta a világra a magyart.”) Ámde ez még korántsem minden. Makkai elismeri, hogy a magyar nagyon is tud vendégszerető, gavallér lenni. Ámde ez a magában véve oly szép tulajdonság is könnyen elfajulhat (133..old.):

„Minden agrárius nép vendéglátó, míg a városiak, az ipariak kevésbé azok. A régi világban a magyar földesúr, ha unatkozott, olykor megtette, hogy kiküldte az országútra huszárjait és elfogatta az arra batározó, hasonló nemes urakat, vagyis vendéget rabolt, csakhogy azokat néhány napig otthon etethesse, itathassa és azokkal elszórakozzék. Bájos vonás ez fajtánkban, azonban a mai korban sok történelmi bájról le kell mondanunk, mert azok gyakorlása korszerűtlenné vált.”

Bizonyára lesznek, akik valósággal megütköznek Makkai elemzésén – pedig soraival nem a „jó magyar ember” természetes viselkedését, hanem csupán annak túlzásait bírálta e téren is (133-134 old.).

„Vendégrablás”

„Középosztályunkban mégis ma is szokásos – ha finomabb módszerekkel gyakorolják is – a vendégrablás. Különösen vidéken fordul elő, hogy a vendéget meghívják ebédre, vagy vacsorára, esetleg egy napra, és aztán nem engedik haza. Lekésetik a vonatról; bejelentik, hogy a lónak eltört a lába és közlik, hogy sértésnek veszik, ha a vendég „idő előtt” eltávozik. Sokkal gyakoribb eset és határozottabb divat középosztályunkban a vendégnek úgyszólván erőszakkal való megetetése és elitatása, ami csak keleti szláv népeknél észlelhető még, de nyugati társadalmakban alig. Egyes házakban kényszer nehezedik a vendégre, hogy az összes női hozzátartozók különböző ételprodukcióit sorjában megízlelje, mert különben sértődés származnék. Közéleti emberek, akik vidéken gyakran fordulnak meg, de egyébként városi életmódhoz vannak szokva, nem egyszer térnek haza betegen ilyen kirándulásaikról. A ház nagyasszonya és női hozzátartozói etetik, a házigazda pedig részegre itatja. Sokan nem is tekintik igazi vendéglátásnak az olyat, ahonnan mindenki józanul megy haza.”

Vajon honnan ered mégis a falusi élet e „dínomdánomos” elfajulása? Erre is megadja a feleletet Makkai (134. old.):

„Bocsánatot kell kérnem középosztálybeli olvasóimtól, amikor fölfedem előtte a szociológiai titkot: ez a divat szintén paraszti származású, nem úri osztályokból ered. Újságokban olvassuk néha, hogy egy-egy vidéki lakodalmon ételből és italból mi fogy el.”

Ha valaki megtekinti az internetről letölthető régi magyar filmek közül a Doktor Kovács Istvánt (1942), akkor erről vizuálisan pontosan meggyőződhet. A roskadásig megtelt asztalok vajon valódi kifejezői-e a magyar közmondásosan takarékos, szerény, visszafogott, szemlélődő szemléletének? Makkai szerint nem (134. old.):

„A vagyonos földmívelő ember azt hiszi, hogy az előkelőség a nagy evésben és ivásban domborítható ki leginkább s ezért gazdag helyen egy-egy parasztlakodalmon százával ölik a csirkét, párjával a borjút és tucatjával a malacot. A vendégek három-négy napig dorbézolnak, hogy az egész környéken évekig megmaradjon az emléke az illető ház nagyságának és előkelőségének. Egyes alföldi városokban szokásos a béke és jólét éveiben, hogy az ember két-három fogás elfogyasztása után elérkezik a túrós csuszához, vagy a fánkhoz s amikor azt hiszi, hogy ezzel az ebédnek vége, akkor – újabb nyolc tál étel kerül elő pulykával, vesepecsenyével és a végén az elmaradhatatlan torta-légióval. A főrangúak évszázadokkal ezelőtt gyakorolták ezt a divatot, de azóta már leszoktak róla. Háborúban mindez kevéssé aktuális. De máskor igen.”

Bőségszaru – de minek?

Bizonyos, hogy a régi magyar társaséletben azonban csak inkább alkalmankénti főúri találkozókon volt ilyen bőségszaru. Galgóc várura, Thurzó Szaniszló nádor sáfára, Hidas János például feljegyezte – amint Zolnay Vilmos- és Komáromi János „Magyar történelmi anekdoták” című könyvében olvashatjuk (1927) –, mi minden került az uraság asztalára ilyenkor.1603 újévén az ebéd például a következő fogásokból állt:

1. Tehénhús tormával
2. Kappan (herélt kakas) mézelt tésztával
3. Leves kenyérrel és kolbásszal
4. Kecsege (porcos vérteshalfajta) sóba
5. Gyümölcs lével, biberfark (hód)
6. Sonkás tik (tojás)
7. Borjúbél tejbe
8. Báránytüdő tiszta borssal
9. Bárányhús lemóniával (citrommal)
10. Lúd tiszta borssal
11. Borjúhús iszpikkel (aszpikkal)
12. Savanyúkáposzta tehénhússal
13. Lúd sütve
14. Apró madár disznóhús pecsenyével
15. Császármadár sütve
16. Pástétom
17. Ostya béles
18. Apró pástétom

Alighanem fején találta ama bizonyosat ezúttal is Makkai (134-135. old.):

„Ma, amikor középosztálybeli embereink egy részének rossz a gyomra, másik részének pedig a hízás miatt vannak aggodalmai, az ételben-italban való tobzódás divatját illő volna teljesen kiküszöbölni. A mértéktelenség mutogatása és a mértéktelenségre való buzdítás: nem előkelő tulajdonság. Igaz, hogy a régi rómaiak is csinálták, de ezekben az esetekben ők sem viselkedtek előkelően.”

„Miért eszik a magyar?”

A Kádár-kori „Magyar Retro” villámfilmek egyikének ez a címadó kérdése. 



Gyomorforraló szövegéből álljon itt egy részlet:

„A tudomány pontos és megbízható választ ad, legalábbis elméletben, arra a kérdésre, hogy milyen a magyar ember? Közepes termetű, szikár testalkatú, mondják a tudósok. A szomorú valóság az, hogy ez a nép kihízta a tudományt. Mert eszik ülve, eszik állva, eszik a parkban és eszik a vonaton.”

Majd a „nép egyszerű gyermekei”-é a mikrofon:

„Mér esznek a magyarok? Mert van nekik miből enni. Mert a szocializmus megtermelik nekik.”
„Ebben a bizonytalan világban ki tudja, mi történik holnap? Amit megeszek, az az enyém. Az itt van, azt el nem veszi senki tőlem.”

S elhangzik végül, de nem utolsósorban az akkori sláger is:

„Vallod, hogy mindent, amit megeszel, 
Azt tőled senki nem veheti el,
Lógnak a spájzban az oldalasok,
Buszkszádban hasalnak a százasok.

Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz, 
Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz.”

Közmondásosan nemcsak az üres, hanem a telt gyomor is nagy úr. Makkai látlelete ma is nagyon időszerű, sajnos. Mert az igaz, hogy gyomron át vezet a szerelem – a kutyáknál. No de az embereknél is?

Bőségszaru – de minek? Hol van a fentebb jellemzett magatartás a keresztény hagyománytól? Kempis Tamás írja: „Semmire se tartsd az egész világot; Isten szolgálatát minden külső dolognál többre becsüljed, mert az Én szolgálatom s a mulandó dolgokban való gyönyörködés: ez a kettő nem fér össze.” (Krisztus követése 3. 53.)

(Folytatjuk.)

Képtalálat a következőre: „makkai jános  urambátyám”

 

 

Magyar viselkedéskultúránk megrontása (5.)

2018. január 02. 22:42
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

lib.jpgMegannyi „parlagi örökség” terheli magyar mivoltunkat, sóhajt fel szinte minden bekezdés után Makkai János. Ezek közé tartozik a telefonálás indiszkréciója is.

 

 

 

„Magyarországon kívül sehol sincs külön személyzet [a vendéglátóhelyeken – Ifj. T. L.]a telefon kezelésére és a telefonhívások rendben tartására, ami egyébként a zsidó befolyás következménye is, mert a zsidók előszeretettel intézik üzleti és társas ügyeiket nyilvános helyeken és innen is állandó érintkezésben vannak a külvilággal.”

(Id. mű, 136. old.)

Még súlyosabb, vallja Makkai, hogy a magánélet rendszerint nem a megfelelő helyre kerül az emberi kapcsolatokban. A „magánélet szentségének elve” sokszor mintha egyáltalán nem is létezne (179-181. old.):

„A politikában a férfi csak egyik énjével vesz részt, azzal, amelyet a köz számára alakított ki, de a másikat otthon hagyja a családi házban, általában magánéletében. Ezért a közéletben a tisztességes férfinak, az úriembernek csak a fórumokon mutatott arcával, egyéniségével, csak itt használt gesztusaival, csak a nyilvánosság előtt zajló szereplésével szabad foglalkozni, őt csak ezen az alapon szabad bírálni, értékeit és hibáit csak így szabad mérni. A politikus férfi magánélete nem tartozik a nyilvánosságra: ez a közéleti illem egyik legfontosabb törvénye.

Politikusaink házasodásával, válásával, szerelmi ügyeivel közéleti harcosnak nem szabad foglalkoznia. Amíg egy társadalomban a közéleti illemrendszer szilárd, ilyen irányú támadások, vagy észrevételek annak a fejére hullanak vissza, aki az ilyesmikkel előhozakodik. Az alaptalan, vagy alantas támadás mindig a támadót ítéli el, mert az illemrendszer fenntartói nyomban a megtámadott fél oldalára állanak. Nem tartoznak a köz megbírálása elé a gyermekkori élmények és egyéb hasonló dolgok, de nem ítélkezhetik a köz az egyén fölött akkor sem, ha rokonai követtek el törvénytelen vagy illetlen dolgot. Csupán azt követelhetjük meg, hogy az ilyen rokonnal, házastárssal vagy más hozzátartozóval a közéleti férfi szakítsa meg a kapcsolatot. Egy kleptomániás unokaöccs nem vihet a politikai túlvilágra értékes, komoly közéleti harcost. A barátainkat magunk választjuk, de a rokonainkat nem. Azokat a természet adja. Barátainkért így sokkal inkább felelősek vagyunk a közéletben, mint a rokonainkért.

A magánélet szentsége kiterjed a közzel foglalkozó ember háza tájára és az egyéni élet összes hétköznapi jelenségeire. Egy régi közéleti férfiú mondotta, hogy összes vagyontárgyai keletkezéséről senki sem tud beszámolni, senki sem tudja megmondani, hogy zongoráját mikor és miből vette, föltéve, ha e zongora birtoklása általános anyagi helyzetével arányban áll. A kicsinyes purifikátorkodás nem azt ítéli el, aki ellen irányul, hanem azt, aki csinálja. Más dolog természetszerűen az az eset, ha egy politikus, akinek tíz évvel ezelőtt még semmije sem volt, most váratlanul bérházakat vagy földbirtokokat vásárol s nem tudja megmondani, hogy a pénzt honnan vette hozzá.

A magánélet szentsége szintén csak ideál, sohasem százszázalékos gyakorlat. Miután vannak intézmények (például egyházak), amelyek nem politikailag gondolkoznak és erejüket mégis, a közéletben is érvényesíteni tudják, a magánélet szentségét már ezért sem lehet teljesen tiszteletben tartani. Katolikus politikus számára mindig hátrány lesz, ha feleségétől elvált. A köz is csak addig a határig köteles e szentség előtt megtorpanni, amíg a közéleti ember viselkedése és hirdetett elvei között nem fedez föl áthidalhatatlan szakadékot az életérzés szempontjából. Ha egy földosztó vezér maga latifundiumgyűjtés mániájába esik, proletárok jogaiért szónokló közéleti ember saját gazdasági cselédeivel állatmódra bánik, ha a békében kuruc vezér elfogadta a császártól és királytól az osztrák eredetű kitüntetést – ez mind olyan magatartás, ami ellentétben áll a politikus hirdetett elveivel, tehát szakadást mutat az életérzésben. Ilyen esetben nem lehet a magánélet szentségének leple alá bújni, mert nyilvánvaló, hogy emberünk becsapja híveit és csupán hazudja elveit, de azokat maga nem követi, mások félrevezetésével egyéni érvényesülésre tör.”

Hiteles politikát hiteles ember képviseljen – mondhatnók Makkai nyomán.

(Folytatjuk.)

 

Képtalálat a következőre: „makkai jános  urambátyám”


Magyar viselkedéskultúránk megrontása (6.)

2018. január 06. 15:59
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

lib.jpgKülönösen is súlyos parlagi örökségnek tekintette Makkai János a középosztály köreiben oly virulens sznobizmust. Sokszor használjuk, éspedig pejoratív szóként, de vajon tudjuk-e, mit jelent?

 

 

A szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző, de gondolkodásukat valójában nem értő, műveltségükkel nem rendelkező személyt tekintjük köznapi nyelvünkön sznobnak. Aki, mondhatnók mai életünk tapasztalataiból, mindenhez hozzá akar szólni, de csak vajmi kevéshez ért. Makkai János szerint úri középosztályunknak egyfajta gyermekbetegsége ez. Az „Urambátyám országá”-ban erre is kitér (188-189. old.):

„Amint a közéletben szereplő emberekről mindenki föltételezi, hogy beszélni, szónokolni tudnak, ugyanúgy ők rendszerint abban a meggyőződésben élnek, hogy miután politikusokká avatta őket a sors – írni is tudnak és eszméiket nyilatkozatok formájában szerencsésen tudják propagálni. Ezért divattá vált Magyarországon is, hogy politikával foglalkozó emberek újságokba cikkeket írnak és újságíróknak nyilatkozatokat adnak. Mind a kettő helyes dolog, azonban itt ugyanazt a szigorú ellenrendszabályt kellene érvényesíteni, mint a szónoklás terén. Az írás gyakorlatával az emberek vagy rendelkeznek, vagy nem, éppúgy, amint vagy tudnak szónokolni, vagy nem. Nyilvánvaló viszont, hogy olyan emberek, akik foglalkozásszerűen űzik az újságírást, technikailag akkor is jobban tudnak írni, ha gondolatban szegényebbek is, mint az átlagos politikus, aki lehet gazdag elméjű, de a legtöbbször küszködik a kifejezésekkel. Ezért találjuk ünnepi, közéleti előkelőségektől származó cikkekben majdnem mindig ugyanazokat a közhelyeket. A „magyar éjtszaka”, a „magyar feltámadás”, a „Kárpátoktól az Adriáig”, az „új ezredév”, a „magyar megújhodás” mind igen szép és eléggé nem értékelhető gondolatok és fogalmak, de ma már szebben és választékosabban is kifejezhetők. Az amatőr-cikkíró alapbetegsége, hogy állandóan idéz. Egy-egy cikkben Petőfit, Aranyt, Madáchot, Goethét és futólag ismert angol államférfiakat éppúgy megszólaltat, mint Catot, vagy Cicerót s csak a görög ismeretek hanyatlása szabadított meg bennünket attól, hogy állandóan speciális nyomdászt tartsunk, aki görög betűket tud szedni. 

A legtöbb ünnepi cikkben ilyen kifejezések olvashatók: „Videant consules”, „Sapienti sat”, „Timeo Danaos et dona ferentes”, „Ne sutor ultra crepidam”, „Welche Wendung durch Gottes Fügung”, „The right man on the right place”, „Hony soit qui mal y pense”, „Lasciate ogni speranza” és így tovább. A fővárosi sajtó inkább ellent tud állani ennek a közhelyáradatnak, de a vidék alig, pedig vidéken is helyes és ildomos dolog az embereket stílusra és a gondolkozás terén választékosságra nevelni. A nagy államférfiak rendszerint, vagy legalábbis sok esetben mesterei a tollnak is, ha pedig nem tudnak, vagy nem szeretnek írni, megvan a módjuk ahhoz, hogy gondolataikat másokkal öntessék megfelelő formába. Elengedhetetlen követelmény a közéleti illem szempontjából, hogy kisebb politikai nagyságok is ugyanezt cselekedjék. Régi panasz, hogy nyelvünket elsősorban a hivatalos stílus rontja a maga élettelen, passzívumaival és egyéb régies, sőt magyartalan kifejezéseivel. A törvényszövegezésbe nehéz új stílust vinni, de a közírásba sokkal könnyebb, csak a munkát – szakértőre kell bízni. Nem minden újságíró áll Magyarországon hivatása magaslatán, de mégis valószínű, hogy a legtöbb esetben a cikket jobban megírja a politikus gondolatmenete szerint, mint maga a kerület képviselője, aki talán nem is veszi észre, hogy destruktív munkát végez, amikor stílusunkat és nyelvünket rontja.

Jegyezzük meg: a közhelyek használata a politikában éppoly illetlenség, mint úri társaságban alsónadrágban megjelenni...”

A sznobizmus tehát közhelyekkel (főleg idegen nyelvűekkel) igyekszik eltakarni az eredetiséghiányt vagy éppen a gondolkodásszegénységet. Ráadásul oly sokszor az idegen kifejezések helytelen idézésével! Hányszor, de hányszor hallhattuk már például országgyűlési képviselők ajkáról is, ha törvénytelen állapotról szónokoltak, hogy „ex lex”, holott helyesen ex lege (az ex praepositio után ablativus áll!). Külön fejezetet lehetne írni a teljesen feleslegesen használt idegen szavakról – valaha Pintér Jenő „Magyar nyelvvédő könyvé”-ben (1938) nem győzte ezeket sorjázni és megfelelő magyar kifejezésekkel pótolni.

„Senki sem jobb európaibb és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi.” – vallotta Kosztolányi Dezső. Emlékszem, középiskolás koromban történelemtanárom egyik feleletem után így szólt hozzám: „Kitűnően feleltél most is, de egy hibát ismét elkövettél. Önkényuralmat mondtál abszolutizmus helyett. Használd a terminus technikust inkább.” Isten nyugosztalja, nem volt sznob amúgy, de a sznobizmus mintha kissé azért rá is hatott volna.

Gárdonyi Géza – pedig nem a magyar volt az anyanyelve! – nem győzött eléggé hadakozni a germanizmusok ellen. Sőt általában az idegenségek ellen. A magyar ember nem mesterkélt: Tudjon akárhány idegen nyelven, magyar közegben amit csak tud, magyarul fejezi ki. Bizony ez is viselkedéskultúránk része.

(Folytatjuk.)

 

Képtalálat a következőre: „makkai jános  urambátyám”


Magyar viselkedéskultúránk megrontása (8.)

2018. január 10. 16:29
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

lib.jpgMakkai János szerint a magyar ember karaktere, mentalitása, viselkedéskultúrája gyökeresen más, mint a zsidóságáé. Ezt ő fehéren-feketén elkönyvelendő tények tekintette, nem pedig valamiféle politikai bunkósbottal való fenyegetésnek a zsidósággal szemben.

„A bennünk lakó zsidó” című fejezetében arról ír, hogy a „zsidó viselkedés elterjedése” szerinte milyen károkat okozott a magyar jellemben, de különösen is a középosztályéban, az arisztokráciáéban (161-162. old.):

„A zsidóság jellemben és életérzésben sokkal inkább különbözik a magyarságtól, mint akár a szlávoktól, akár a germánoktól. Ezért nem is eredeti tulajdonságaival férkőzött be társadalmunkba, hanem úgy, hogy az általános európai civilizálódásban a konzervatív és lomha magyarok előtt vágtatott s így hamarosan úgy jelent meg a szemünkben, mint „európai elem”. A zsidóság abban a tekintetben is más, mint a többi európai nép, hogy saját magának modernizálását nem eredeti eszközeivel hajtotta végre, hanem a másokéval. Nem sajátos zsidó kultúra és civilizáció árán emelkedett ki a gettóból, hanem németessé, franciássá, európaiassá vált. A polgárosodás korában a maradi magyarral szemben úgy jelentkezett, mint „az európaizált polgár” s miközben szellemben, kultúrában, civilizációban és társadalmi viselkedésben azt hirdette, hogy Európát hozza számunkra, mi hosszú ideig nem vettük észre, hogy – csak egy meghamisított Európát képes szállítani, mert minden európaiasságot csak felületesen tud átérezni s az európaiasság benne zsidó fajiságával keveredik.

Társadalmunk, amely egy évszázadig minden téren a haladás igézetében élt, mindenütt, mint az európaiasodás, a haladás, a polgárosodás előfutárjával találkozott a zsidóval, s viselkedését ezért lassankint követni, utánozni kezdte. Mivel a zsidóság megszállotta az irodalom, a művészet, a színházak, az újságok s a közvélemény-irányítás kapitalizált tájékait, a zsidó életérzés és viselkedés elterjesztése még könnyebbé lett. Ezért ma nagyon kevés az olyan középosztálybeli férfi és nő, aki ne viselné magán e zsidó hatások néha jelentős, néha valamelyes bélyegét s aki észrevétlenül és öntudatlanul nem úgy viselkedne, mintha legalább átmenetileg zsidó családban nevelkedett volna. Mindnyájunkban többé-kevésbé egy nagyobb, vagy kisebb apró, vagy ici-pici zsidó él, s hogy tőle megszabadulhassunk, ahhoz nem elégséges antiszemitáknak lennünk, nem elégséges a zsidókkal a társadalmi érintkezést megszakítanunk, ahhoz elsősorban föl kell ismernünk a zsidó hatást és annak legfőbb megnyilvánulási formáit.”

Óvva inthetnők – ha lenne értelme, a politikai paletta túloldalán lévő olvasókat is, sőt főleg őket! – attól, hogy előhúzza most a szokásos „antiszemita kártyá”-t. Makkai (szerényen hozzátéve, hogy e sorok írójához hasonlóan) senkit sem gyűlölt. Csupán egy általa szociológiainak tekintett tapasztalatát osztotta meg olvasóival. Ám olvassuk tovább (162. old.)

„A zsidó életérzés és viselkedés első jelei közép- és felső osztályunk férfiainak és nőinek önkéntelen gesztusaiban mutatkoznak. A zsidó köztudomás szerint végtagjaival is képes kimutatni érzelmeit, ami erősen ellenkezik az úriember fogalmával és az európai ízléssel. Más népek is gesztikulálnak. Ám a gesztus – mint önkéntelen, nem ellenőrizett mozgás – mindig megmutatja az ösztönöket s az életérzést is. A mai társadalomban sohasem lehet látni harcias, heroikus végtagmozdulatokat. Sohasem látjuk, hogy valaki megállana az utcán gondolkozás közben és megfenyegetné az eget, vagy kardvágásokat eszközölne maga körül. De százszámra látunk keresztény úriembereket, akik magános sétáik során, vagy másokkal való vitatkozás közben a vállvonogatásnak, a karok széttárásának, az ujjak tömörítésének gesztusait végzik, amelyeknek lelki alapja a relativizmus érzete, a kompromisszumkeresés, a megalkuvás és az üzleti ajánlatok világából ered.

Ugyancsak ragadósnak bizonyult a zsidóság hanglejtése, éneklő beszédmodora, főleg Budapesten és főleg bizonyos foglalkozási ágakban. A magyar egészen másként hangsúlyozza a szavakat, mint a délkeleti és általában a mediterrán népek. Mi a szavak elejére vetjük a súlyt, mint többnyire az angolok, a zsidók a szavak végére, mint az olaszok és a franciák. Ezért a zsidók énekelve beszélnek. A fertőzés következtében egyes középosztálybeli rétegeink ugyancsak éneklő modort vettek föl a beszélgetésben.”

Hát ez bizony felettébb tanulságos. Mennyi minden múlik a beszédmodoron, magán a nyelvhasználaton! Az éneklő beszédmodor túlontúl ismerős – igaz, nem csak zsidó származású értelmiségiek, pláne újságírók vagy bemondók részéről. Ám ennek részleteiről a következő részben esik majd szó.

(Folytatjuk.)

 


» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (1.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (2.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (3.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (4.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (5.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (6.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (7.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (8.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (9.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (10.)
» Magyar viselkedéskultúránk megrontása (11.)

 

Képtalálat a következőre: „makkai jános  urambátyám”