1956 és a szovjet csapatok „ideiglenes hazánkban állomásozása” – ez volt a Kádár-rendszer két szupertabuja, és a tilalom a forradalom utáni 25 évben jórészt el is lehetetlenítette a méltó emlékezést. Mi változott a rendszerváltással? Milyenek voltak az elmúlt hatvan év október huszonharmadikái?
1957. május 1-je: a közemlékezet a kádári ellenforradalom győzelmének nagy, látványos bizonyítékaként őrzi ezt a napot; a Márciusban Újra Kezdjük mozgalom hamvába holt, Nagy Imre és társai romániai őrizetben, a Hősök terén pedig több százezren éltetik az új rendszert és a szónokot, Kádár Jánost. Tény, hogy a szabadságharcos csoportok leverése és a munkástanácsok feloszlatása után komoly tömegeket felvonultató ’56-os demonstráció vagy megemlékezés jó ideig nem volt Magyarországon, a parázs azonban nagyon is izzott a hamu alatt: a forradalom második évfordulóján, 1958. október 1-je és november 20-a között (erre az időszakra esett a Kádárrendszer első országgyűlési választása is) a Belügyminisztérium munkatársai 73 esetben szereztek tudomást röpcédula-terjesztésről, ezenfelül 267 „ellenséges” falfeliratot és 390 plakát- vagy dekorációrongálást is regisztráltak.
A Kenedi János szerkesztette Kis állambiztonsági olvasókönyv első kötete több mint ötszáz oldalon tárja elénk azokat a dokumentumokat, amelyek az 1957. és 1958. október 23-a körüli szervezkedésekről születtek. A krónikák tudnak azokról a bölcsészhallgatókról, akik az első évfordulón még demonstratív emléksétára is vállalkoztak, és a rendszerváltás után sokan elmesélték annak a néma tüntetésnek a történetét is, amelyet a forradalmi szerepe miatt száműzött történelemtanár, Antall József – a későbbi miniszterelnök – és tanítványai tartottak a Toldy Gimnáziumban.
Repülő egyetem
Ugyanakkor utólag egyértelmű, hogy a megtorlás legkeményebb időszaka után enyhülési politikát hirdető hatalom jól kalkulált: a társadalom nagy többsége – a szolid életszínvonal-emelkedésért, a frizsiderszocializmus előnyeiért cserébe – hallgatott a forradalomról és a szovjet csapatok „ideiglenes hazánkban állomásozásának” kérdéséről. „Másfél évre ítéltek, ám végül kettő lett belőle; és amikor kijöttem, rettenetes élmény volt, hogy közben megváltozott az ország” – foglalta össze a Heti Válasz Kit ad Isten? című, 2010-es kötetében Karátson Gábor festő, író, az ELTE forradalmi bizottmányának tagja az országos megalkuvás folyamatát.
Akinek fontos volt még ’56 szelleme, céljai, legfeljebb szűk családi, baráti körben emlékezett. Az első, félig-meddig nyilvános ünnepségre egészen a 25. évfordulóig kellett várni: a dermesztő országos csendet Krassó György törte meg. Az ’56-os forradalmár – később a Magyar Október szamizdatkiadó vezetője, majd a Magyar Október Párt alapítója – a Szilágyi Sándor kritikus (később a szamizdat Beszélő alapító szerkesztője, majd fotóművészeti szakíró) által életre hívott és koordinált Hétfői Szabadegyetem összejövetelére szervezte rá a Szabad Európa Rádióban is meghirdetett megemlékezést.
A „repülő egyetem” 1981. október 19-i előadásán a megjelentek – az eredeti program szerint – Bibó István egyik, magnóra mondott előadását hallgatták meg, majd „ráadásként” elhangzott Krassó összeállítása a Kossuth rádió ’56-os felvételeiből, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, emblematikus műve, Szabó Miklós történész beszéde, majd Petri György A kis októberi forradalom 24. évfordulójára című verse, a szerző előadásában. A rendezvény megtartásához az Eörsi János–Betlen Anna közgazdász házaspár biztosította óbudai lakását; két nappal később a házigazdákat és több hallgatót a BRFK Állambiztonsági Vizsgálati Alosztályán faggatták ki a történtekről. (Érdekes adalék, hogy a forradalom utáni első komoly, nyilvános megemlékezésnek helyet adó Betlen Anna apja az a Betlen Oszkár volt, aki az Ellenforradalom Magyarországon, 1956 című 1958-as tanulmánygyűjtemény szerkesztőjeként és A Nagy–Losonczy-csoport szerepe az ellenforradalom eszmei előkészítésében című tanulmány szerzőjeként szolgálta a kádári propagandagépezetet.)
Tüntetések ideje
Négy évvel később szintén Óbudán, az Inconnu képzőművészcsoport tagjaként aktív Molnár Tamás Lajos utcai lakásán nyílt Artéria Galériában volt október 23-i rendezvény. Az 1986-os, harmincadik évforduló megünneplését viszont a vártnál nehezebben sikerült tető alá hozni: az ’56 után Krassóval is együtt raboskodó író, Eörsi István előbb átengedte a megemlékezésre a lakását, majd meggondolta magát, és elutazott. Az 50-60 érdeklődő végül a III. kerületben, Nagy Jenő (a Demokrata című szamizdat lap szerkesztője, az ABC kiadó vezetője) és felesége, Vétek Mária Kalászi úti lakásán gyűlt össze. Itt Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke idézte fel ’56 napjait, majd Öskü Csaba emlékezett versekkel a forradalomra, az ekkor már Londonban tartózkodó Krassó pedig magnószalagon küldte el az alkalomra született Két választás Magyarországon című írását. Az ünnepi estén ugyanakkor némi vita is kibontakozott: Szilágyi Sándor Legyünk az emberi jogok őskeresztényei! című írásának felhívását – „az volna jó, ha elfelejtetnénk ’56-ot mint politikai programot. (…) Mert nem fog kitörni a szabadság – s ezt józan skizofréniával tudomásul kell vennünk” – a helyszínen Pálinkás Róbert, az Inconnu Csoport tagja utasította vissza, Mikes Tamás pedig nyílt levélben szállt vitába a szerzővel.
Eörsi lakásán végül 1986. december 5–6-án rendeztek ’56-os konferenciát többek közt Hegedűs B. András, Kenedi János, Kis János, Levendel László, Litván György, Mécs Imre, Nagy Elek, Rácz Sándor és Vásárhelyi Miklós részvételével. Bár Für Lajos, Lezsák Sándor és Tornai József személyében a népi ellenzék is képviseltette magát, Csoóri Sándor és Csurka István végül nem mentek el a konferenciára. „Igen, mi lapot akarunk, Hitelt, és ha ezt csak azon az áron kapjuk meg, hogy nem veszünk részt ilyen ellenzéki megnyilvánulásokon, akkor nem megyünk el” – indokolta a döntést Csurka.
Ez a lépés mintha már előrevetítette volna a két évvel későbbi október 23-a körüli vitákat is. Az erdélyi falurombolás ellen 1988. június 27-ére szervezett, több tízezres demonstráció és a nagymarosi vízlépcső elleni tömegtüntetések önbizalmat adtak a formálódó ellenzéki tömörüléseknek, így öt „alternatív” szervezet – az évforduló előtt kilenc nappal – csendes felvonulást hirdetett október 23-ára. A Budapesti Rendőr-főkapitányság előbb tudomásul vette a bejelentést, majd 21-én betiltotta a megmozdulást. A szervezők előbb úgy döntöttek: a tiltás ellenére megtartják a demonstrációt, az MDF azonban 22-én este a televízión keresztül felszólította tagjait, hogy maradjanak távol az utcai megmozdulásoktól. Így végül a másik négy szervezet is letett a rendezvény megtartásáról – a főváros különböző pontjain felvonuló csoportok tőlük függetlenül emlékeztek a forradalomra.
Felemás ünnepek
A ’88-as ellenzéki kudarchoz képest 1989. október 23-a diadalmenet volt az ellenzéki szervezetek számára. Sőt az MSZMP-ből közben MSZP-vé vedlett állampárt már azon igyekezett, hogy kidomborítsa a forradalom szocialista vonásait, és magát ’56 hiteles örökösévé maszkírozza. Kovács Jenő KB-tag már a nyáron azt javasolta, hogy október 23. és november 4. között szervezzenek „kulturális eseménysorozatot a megbékélés és a demokrácia jegyében”, a KISZ-utód Baloldali Ifjúsági Társulás pedig azt szorgalmazta, hogy október 23. legyen „az erőszakmentesség napja”. Egy kora őszi belső pártvitában a többség már október 23. nemzeti emléknappá nyilvánítását is támogatta, „hogy ki-ki a saját eszmei-politikai meggyőződése szerint emlékezzék a maga áldozataira”.
Végül megszületett a nagy ötlet: Magyarország alakuljon köztársasággá, és ezt a döntést október 23-án hirdessék ki. A váratlan lépéssel az utódpárt kicsit megpróbálta feltupírozni „rendszerváltó” szerepét, és tompítani a nap ’56-os fényét is. (A manőver jórészt sikerült: a ’89 után kiadott naptárakban gyakran „A köztársaság kikiáltásának napja” bejegyzés szerepel ennél a dátumnál – ugyanakkor árulkodó, hogy a „népfrontparlament” nem nyilvánította nemzeti ünneppé, 1990-ig egyszerű munkanap maradt.)
Szűrös Mátyás házelnök ideiglenes államfővé lépett elő, és október 23-án délben, a Kossuth téren kikiáltotta a köztársaságot. A politikus hangsúlyozta: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam lesz, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek”, majd – már-már bibliai magasságokba emelve a nemzeti megbékélés MSZ(M)P-s szlogenjét – így fejezte be beszédét: „Legyen béke a földön és legyen békesség az emberek között!”
A több tízezres tömegben kevésbé békülékeny hangok is hallatszottak (sokaknak szemet szúrt például a „Villák proletárjai, mi lesz veletek?” tábla), az ellenzékiek azonban az első szabad október 23-án kevésbé foglalkoztak az állampárttal, inkább a forradalom hőseire emlékeztek: a 301-es parcellában, a Hősök terén, a Corvin közben, este pedig a Kossuth téren, az Október 23-a Bizottság rendezvényén, ahol az ötvenhatosoké volt a főszerep: Fónay Jenőé, Obersovszky Gyuláé, Krassóé, Wittner Máriáé és Rácz Sándoré.
A kilencvenes években csak 1992. október 23-a, Göncz Árpád Kossuth téri kifütyülése keltett komolyabb izgalmakat; az ünnep történetében amúgy a rendszerváltás utáni évfordulók kevésbé meghatározók. A hangsúly jellemzően az ’56-os szervezetek megosztottságára került át, a pártok pedig aktuálpolitikai üzeneteik célba juttatására koncentráltak. A „fordulatot” 2006 baljós ősze hozta el: a protokolláris eseményre érkezett küldöttségek és a külföldi hírcsatornák közvetítésein nézők milliói saját szemükkel láthatták, ahogy újra tank szántja a pesti utcát, a rohamrendőrök pedig Kádár karhatalmistáit megszégyenítő brutalitással vesznek „elégtételt” a tévéostrom és a nemzeti ünnep között eltelt egy hónap összes vélt vagy valós sérelméért.
Karátson Gábor (a Heti Válasz 2009-es, ünnepi számában) a forradalom ötvenedik évfordulójával kapcsolatban is tűpontosan fogalmazott: „Korábban nem tulajdonítottam jelentőséget a kerek évfordulóknak, pedig úgy látszik, mégiscsak van valami ezekben a számokban – hogy éppen akkor rajzolódott ki, mennyire nem jutottunk előrébb annál, ahol 1956-ban voltunk. Mint amikor a gyerek a papírt satírozza, és egyszerre előtűnik alóla az ötvenforintos mintázata – ilyesminek látom a forradalom és az ötvenedik évforduló viszonyát.”
