|
Szabó Lőrinc kálváriája
1957. március elején az 56-os autóbuszból láttam a Clark Ádám téren egy forgalomba zavarodott öregembert. Ahogy a Pobedák és mindenféle keleti karosszériák összetorlódtak az Alagút bejáratánál, s kifelé a Lánchíd előtt ugyanúgy, a lökhárítók fémlése közepette, mint az erdőből idetévedt nagyvad, bizonytalanul, idegesen szűkölt, ugrott, megállt, visszahőkölt, s talán kiverte a verejték, talán szemüvege is bepárásodott a félelemtől, s kiszolgáltatottságtól. Szabó Lőrincet láttam így, először és utoljára. Számomra ez a pillanat lett a nyitánya a költő-drámának, amelyet már könyvből ismerhettem, de most, olvasva a Bírákhoz és barátokhoz kötetet, naplóját, védőbeszédét, ez a látomáserejű emlék rögzült az én Szabó Lőrinc-szimbólumommá. A mostani rendszerváltozás izgalmában, a feltörő salakkal fortyogó tisztulásban a független egyéniség, különösen a szenzibilis, mélységet, magasságot átzokogó és ujjongó művész kiszolgáltatottságára, s egy nagy költő végleges, végzetes magányára aktuálisan irányítja a figyelmet. Mi a politika és mi a személyiség szuverenitása?
Már nem sok ideje volt hátra 1956-os őszi nyilatkozatától: „Legyünk türelmesek még az ellenfeleinkkel szemben is.” Kínos tapasztalatai mondatták vele ezt az egyszerű szentenciát. Ő aztán igazán tudhatta, mire képes a türelmetlen, vad ösztöneit gátolni képtelen, sértett és bosszúért kiáltó ember, hiszen a célpontja szíve volt, hiszen örökös magaboncolása éppen akkor vált életveszélyessé, amikor ez az ország demokratikus vágyait megvalósulni oly nagyon akarta és hitte.
„Tízezer kard és nyíl tört belém, itt csak generális gyógyszer segít: vagy hisznek nekem, vagy meghalok. Ki ellenségem? Mindenki. Nem igaz: mindenki mellettem van! Mellettem lesz! Őrület, ami történik!” „Végem van. Sziv lélek. Beteg mind. Hogy megdagadtak a lábaim a fogdában! A terveim! Eh ez a legkevesebb!” „Az utolsó három hónap alatt, négy hónap alatt többet éltem, mint egész életemben.” Többet szenvedett. „Talán utolsó üzeneteim a világnak. Nevetséges és szégyellnivaló.” A mondatok nagy érzelmi fesztávolsága között válik megdöbbentően láthatóvá a költő, meztelenül. Kik, miféle erők kényszerítették ebbe az állapotba? Miért közölték nevét az újságok, feltűnő helyen, a háborús bűnösök között, a koholt vádakat igaznak hazudva? Rendőri felügyelet, letartóztatás, anyagi és szellemi, írói létbizonytalanság a két súlyos vád miatt: németbérenc és antiszemita, melyeknek végállomása a népbíróság lehetne és tovább. A Szabó Lőrinc-hajsza lélektanát Edmund Goncourd naplója nyomán gondolja végig: „maga a kivonatolás már hamisít… Igazán lehetetlenség és erkölcstelenség, de az agynak és a léleknek káröröm is, ha kikürtölhetünk közös viták óráiban és perceiben, baráti falak közt elhangzott gomolygó közléseket, melyek igazán nem jelentenek szükségképpen meggyőződéseket, kialakult, megszenvedett hiteket, ugy tünteti fel, a maguk elszigeteltségében, minthogyha végleges… nézetek, hitvallások lettek volna, melyek kimeritik a jellemzett személyek lelki-szellemi tartalmát… Sz. L. esetében sok személynek többnyire egymástól átvett, és egymásén hizlalt téves közlései és igazságtalan »igazságai« sürüsödnek és sulyosodnak egyetlenegy áldozatra, méghozzá olyan időszakban, mikor a morális légkört mérgessé és fülledtté, gyilkossá és robbanóvá teszi… mindnyájan tudjuk, hogy micsoda. Ó, de fájdalmas élni, de mocskos dolog még védekezni is!”
S miért éppen az ő gyötretése ilyen látványos, ilyen kisstílű az oroszokkal fenyegetőző házmesternétől a Népszava rovatvezetőjéig? Úgy vélem, Illyés erre válaszol: „…nem volt könnyü természet. Nemcsak könyörtelen magaföltárásával riasztotta el magától azokat, akik az adott pillanatban nem érezték meg (s ennek érdekében, sőt az ez iránti hálából nem viselték el), hogy itt egy örökléttel eljegyzett lélek működik. Annak pedig dolga és beszéde az egész emberiséggel van. Még akkor is, mikor az esetlegesség egyének előtt beszélteti. Ártatlanságával, eredendően gyermeki gyanutlanságával Szabó Lőrinc tán még több felebarátját megriasztotta.” Hadd tegyem hozzá, irritáló lehetett az a kettőség, ami a polgári életvitelből, s ami a tekintetnélküli, szellemi önállóságból, a végletes érzelmi örvénylésből, a „rettenetes méretű erotikából” látszott. Besorolhatatlan, hát kivívta maga ellen a kollégák, a nők, a házmesterek irigységét, sértettségét. Ez is egyik fölhajtó ereje lett a közszájon forgó, a sajtóban közhírré tett rosszakaratnak. „A drága ujságiró kollégák! Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is.” Riport 1943-ból: „Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már huszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Köruton! – Messziről igy festhet a dolog. – És közelről? – Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet… egész életemben rabszolga voltam, és hogy ugy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt… Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság… Minden egyéb látszat.” Mégis „villája van a Svábhegyen”, pedig csak főbérlő a Volkmann utca 8.-ban. „Ni, a Szabó Lőrinc már megint katona, ugy szereti az egyenruhát, hogy folyton behivatja magát.” Élete szerencsétlensége, 1918-tól nem tud megszabadulni a katonaságtól, behívják tartalékosként. „Hitler: isten!” „Sajnállak egyébként, de ki fogunk irtani benneteket…” „a Hitler-istenitő cikkeket én kényszeritettem rá a német követség utján a Pesti Napló-ra”. „A horogkeresztes szendvicsek. Hogy nem tudnak nyugodni… A vajaskenyér-darabokon horogkereszt alakban lett volna meghuzva a rátét, a szardiniapaszta-izesitő… s hogy ez »jellemző az egész házra«! Itt »így nevelik a gyerekeket«! Micsoda marhaság! S milyen kétségbeejtő félreértés, félrelátás, félremagyarázás, micsoda gyilkos rágalmazás! Irtózatos beteg képzelődés állít itt vádakat, amelyek ma rettenetesek, s állította őket éveken és éveken át, s hordozta magában, átalakította, a sérelem, melyet ő gyártott, erjedt, érett benne, nőtt, alakult feltételezésekké, rágalmakká, elfogultságokká, hogy végül már mindent csak így tudott látni a maga belső gőzölgései miatt, ilyen irányban magyarázott, torzított mindent!” Tartós ez a ráfogás máig. Nem győzhetem meg azt a hölgyet, aki ebben magát koránál, baráti körénél fogva illetékesebbnek tartja. A szendvics-ügy nem került az igazolóbizottság elé, pedig ez az apróság mutatja meg a legabszurdabban azt a mechanizmust, azt a lábasfejű szörnyet, amelyik Szabó Lőrincet fojtogatta. Innen torzul a Vezér című vers A vezérhez címre, ez az 1928-ban íródott, egy monológba sűrített személyiségfajta kifejezése az 1939-es nyilas újság kalózközlésével Hitler dicsőítésévé.
„…csak az a valóság, amit sokan úgy hisznek.”
„Magának már jó üzlet volt 1944 decemberében megmenteni I. Gyuszit a nyilas elhurcolástól!” Az az Illyés, akihez állandóan segítségért kiált, várja, kérdezi, reménykedik benne, a segítő barát is bemocskoltatik a Népszavában: „Tudjuk, hogy az írók igazoltatásának megakadályozása bizonyos emberek megmentése érdekében történik. Bárki legyen is az aki erre vállalkozik, iró, költő, nemzetgyülési képviselő vagy publicista – esetleg valamennyi egy személyben – gondolja meg jól, hogy miközben a »fasisztamentés« büncselekményét követi el, önmagát teszi gyanussá.” A tehetség mentése, az elhallgattatás kivédése ellenében „a nyilas- és fasisztamentőket internálni kell”. Így akár az egész igazolóbizottságot is, mert: „Emberi szempontból a Bizottság megállapította, hogy Szabó Lőrinc akár vallás, akár demokratikus, vagy baloldali érzületük miatt üldözötteket védeni törekedett… legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna, sőt az érdekeltek nagyrésze által nem is tudottan lépéseket tett a vallás és közoktatásügyi minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen kormányzói kivételezésben részesüljenek.” A cikk logikája szerint internálni kell a tanúkat is? Gelléri Andor Endrénét, Nagy Zoltánt, Kardos Lászlót, Keresztury Dezsőt, Péchi Blankát, Szép Ernőt, Gáspár Endrét, Pap Károlynét, Szegi Pált. Hajnal Györgyné kivételével, aki gépírónő volt a lapnál? „Felejteni szeretném ezt a nőt… tudtam, hogy érez, miket mond akkori világnagy hatalmasságokra, mivel vádol hálából a hátam megett; s természetesen nem ártottam neki.” Az újságírók megrovással igazolták.
Nem tudom, hideg elmével vagy a segítő iránti csalóka remény ködében írta-e: „Legjobban még a kommunista radikalizmus értheti meg bennünk a dolgok komplikáltságát.” Ha tudta volna, mi következik…? S milyen büszkén idézte 1942-es lillafüredi beszédét: „aki… a legpontosabb elemzéssel, és minden kötelező tapintat mellett a legélesebben kifejtette, hogy miért volna képtelenség a kért, remélt vagy szuggerált magyar aktivista irodalom, az én voltam… ahhoz a misztikus segítséghez, amelyet az ihlet jelent és amely nem az akarat függvénye, hanem valami felsőbb kegyelemé, semmiféle földi hatalom és semmiféle elhatározás nem elégséges… Belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud mondjuk zsurnalizmuson felüli műveket létrehozni.” S a találkozás Révaival! „Olvasom az ön védőbeszédét: csupa dicsekvés. – Hát van mit dicsekednem. – De olyan sokan mondják a rosszat. (Higgadt, kemény, értelmes elme. Nem is sejti, milyen közel vagyunk egymáshoz.)” Jaj, csak újabb adalékot ne szolgáltassak a költő ellen! S még azzal is, hogy 1957-es Kossuth-díját megemlítem. Vagy ha ideírom Bihari Sándor barátom emlékezését. „Október 23-án szerzői estet rendeztünk Szabó Lőrincnek. Ott élték át a felkelést Illyés Gyulával. Ismerősöknél ért bennünket a diósgyőri munkások tüntetése. Néztük az ablakból és elkezdett zokogni. – Ki ez a síró ember? – Szabó Lőrinc, a költő. – Éljen Szabó Lőrinc! Éljen Szabó Lőrinc! – harsogta a tömeg. – Sok csodálatos dolgot megértem, de ehhez hasonlót sosem – mondta, s még az utcán is a vállamra roskadt.”
1957. október 8-án mi is szaporítottuk a gyásznépet egyetemista barátaimmal. Gyönyörű őszre, napfényes platánavarra emlékszem, nagy fekete lovakra, s Németh László, Illyés Gyula cézári koponyájának szomorú méltóságára. Mára már olvasnom kell Illyés búcsúbeszédét: „halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való”. Naplójából megakadnak szemeim véletlen: „megindult házunkban a gáz! Milyen csoda volt. Mint egy vadember, ugy bámultam a lobogó arany rózsára.”
|
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]
Kabdebó Lóránt
Szabó Lőrinc pályaképe
[Digitális kiadás. A Szerző kiegészítéseivel]
Szabó Lőrinc pályaképe
[Digitális kiadás. A Szerző kiegészítéseivel]
3456
Bevezetés
Szabó Lőrinc költői és műfordítói életműve a magyar líra kivételes teljesítménye, amelyben a műalkotás nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma. Cusanus napjainkban sokat idézett meghatározása Szabó Lőrincre igencsak érvényes, a költőre és a magánemberre egyként: „coincidentia oppositorum” (Vas István magyarításában: „ellentétek keresztezési pontja”). Ugyanez a költő Tao Te King című, 1931-ben írott versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Költői szólamaiban önmaga állításaival és beszédmódjával is állandóan vitatkozóként Gottfried Benn és T. S. Eliot társaként tűnik fel, kiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata lehet érvényes, mégis, azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét.
Egyidős volt a huszadik századdal. A Miskolcon született költő a Debreceni Református Kollégium neveltjeként már gimnazista éveiben megismerkedett a magyar- és világirodalom jelenségeivel, a természettudományok eredményeivel és az értelmiségi társasági élet szabályaival. ANyugat folyóirat első évtizedes eredményeinek ismeretében Babits Mihály filozófiai ihletettségű, nagy formakultúrájú és európai irodalmi műveltségű költészetének válik követőjévé. Amikor egyetemistaként bekerül a hazai irodalmi életbe, már latinból, görögből, németből és franciából fordít (köztük Verlaine Femmes – Nők és Baudelaire Petits Poëmes en Prose – Kis költemények prózában című köteteit), jegyzeteit gyorsírással készíti, és Babits közvetlen tanítványaként nemsokára angolból magyarítja kiadók számára a Fitzgerald-féle Omár Khájjám-verseket, majd Shakespeare szonettjeit és Coleridge The Rime of the Ancient Mariner (Ének a vén tengerészről)című balladás remeklését. A Baudelaire-centenáriumra készülve pedig a két nagynevű költő és műfordító, Babits és Tóth Árpád társul választja, hogy hárman fordítsák le a költő gyűjteményes verskötetét, a Fleurs du Malt (A romlás virágait), elkészítve ezzel egyben a magyar szecesszió összefoglaló stílusemlékét.
7
Amikorra saját versei 1920-tól megjelennek a Nyugatban, járatos a legújabb európai költészetben és tájékozott a századelőtől kifejlődő avant-garde mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést vált ki: az első világháború, majd az azt követő forradalmi-ellenforradalmi hullámok, a Trianonba torkolló országvesztés kataklizmái közepette, a minden irodalmi jelenséget beárnyékoló Ady-hatás és az avant-garde tetőzésekor olyan klasszikusan kiegyensúlyozott stílusszintézist képviselt, amely ugyanakkor a modern személyiség történelmi, érzelmi és létfilozófiai veszélyeztetettségének átélését is éreztette. Nagy távlatú életmű alapozása volt a kötet, amelyhez az érett költő sorsfordító pillanataiban mindig is visszafordulhatott.
Ezt a visszafordulást először Halász Gábor regisztrálja a Te meg a világ (1932) kötetről írott 1933-as kritikájában: „És most, amidőn az utolsó kötet biztos mentsvárából visszatekintünk a megtett útra, itt is, ott is felfedezi szemünk a rejtett irányjelzőket, amelyek mai maga felé mutattak. Legközelebb állott – különös – tíz év előtti kötetében (Föld, Erdő, Isten)”. A közvetlen megelőző kötetek (Kalibán!, 1923; Fény, fény, fény, 1925 [1926-os dátummal]; A Sátán Műremekei, 1926) expresszionista társadalombíráló és szertelen önmegvalósító versei után Stirner szélsőséges individualista filozófiájától visszaigazoltan a személyiség szabadságharcának kemény próbáját méri magára. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti – József Attila Eszmélet körüli verseivel egyetemben – a huszadik század magyar lírájának csúcsteljesítményét.
Ezt követően mintha mindennek ellentétét is végiggondolná: a Különbéke (1936), de még inkább a Harc az ünnepért (1938) és az életrajzát is követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, aTücsökzene (1947) verseiben; amikor pedig a napi újságírói, majd fordítói robotban példás lelkiismeretességgel fenntartott (két gyermeket, Kisklárát és Lócit felnevelő) családi életét ellenpontozó, huszonöt éven át tartó szerelem hősnője 1950-ben öngyilkos lesz, egy szonettciklusban (A huszonhatodik év, 1950–1956; megjelent: 1957) néz szembe az elmúlás és a maradandóság kérdéseivel. Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallna: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep”. 8A felnőtt költő két korszaka el is különíthető egymástól, de mindegyikben érzékelhetem a másik jelenlétét is.
Szabó Lőrinc a költészet keresztútján áll. Költői teljesítményét leírhatjuk úgy is, mint olyan konok és következetes alkotóét, aki állandó igazságra törekvésével az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; költői alkatát bemutathatjuk mint célratörő egyéniséget, aki pályája beteljesítésével éppen a célját veszíti el; életútját követve a hit szolgálatában álló kálvinista papi-tanítói nemzedékek (agáborjáni Szabók) utódát és a Debreceni Református Kollégium neveltjét mutathatjuk fel benne, akiben megbicsaklik a hit is: Istenhez vágyódását az érzékelhető tényekhez való rideg kötődése minduntalan visszametszi. Ugyanakkor ugyanezt az életművet leírhatjuk úgy is, mint olyan reménytelen alkotóét, aki az egy Igazság széthullásának tudatosodásakor az Egy igazságának védelmét vállalja magára, vívva a személyiség szabadságharcát; költői alkatát bemutathatjuk úgy is, mint aki történelmi-szociológiai célját elveszítve költői pályáját teljesíti be; életútját pedig a hitetlenség mélypontján láthatjuk feltűnni úgy is, amint költészetében sajátos üdvtant is izzít. Nem megoldásokat ad, de elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést. A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye.
Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai (mint például versbeszédét meghatározó, a mondat és a sor összhangja ellenében alkalmazott, mindkettőt külön-külön egyszerre erősítő és bontó áthajlásai): a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek, az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Műveit olyan csalimeseként olvasom, amelyben benne él az üdvtörténet is: a magam értelmezéseiben a kétféle olvasatnak az egyszerre való érvényességét keresem, a másságoknak az egybeolvasását gyakorlom.
Ha költői alakját imigyen látom feltűnni, reprezentálhatja-e jobban őnála a huszadik századot bárki is? A századot, amelyben minden törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától mást fedez; ahol a tett állandó ellenkezésbe ért a morállal és ahol az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” (Politika, 1931). Aki pedig mindezt leírja, maga is hányféleképpen válhatott félreérthetővé: az ellentéteknek szenvedélyesen önmagára erőltetett végiggondolását a század embertelenségei során oly sokszor és sokféleképpen megsérült és épp ezért minden sértésre érzékennyé váló kortársak a politikai odaadással azonosították; a verseiben a politikától aggá9lyosan kívülálló költő anekdotikusan megrögzült kijelentései, történetei okán mozgalmakhoz látszott kötődni. Ki figyelte, hogy versei céltudatos szellemi teremtmények, amelyek nemcsak felépítenek egy gondolatmenetet, de egyszerre meg is bontják azt, az elemzés bennük egyben érvénytelenít is? Vers és valóság című vallomásában – a világirodalomban egyedülálló módon – halála előtt maga a költő mesélte el összes verseinek keletkezéstörténetét. Ennek ismeretében csodálható igazán a költői mű zsenialitása: látható, hogyan nőtt a mű a magánember egyénisége, élete, gondolkozása fölé. Minden újabb lépéssel minduntalan vissza is utal jövőbe indító mintájára, pályakezdése mesterére, a tanítványkodása idején éppen Dante Purgatoriumát fordító Babitsra: Szabó Lőrinc maga is poklokat megjárt, paradicsomi harmóniára vágyó esendő emberek társa.
Személyében nem a „hőst, szentet, királyt” tisztelhetjük (mint ahogy ő – Babitsról vallva – a hagyomány alakította és szentesítette költőképzetet jellemezte), hanem azt a költőt, aki élete minden esendőségét megvallva-magyarázva hozzásegít, hogy megérthessük kora (és ezáltal minden kor) ellentmondások között vergődő emberét. „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz” – kezdi egyik legismertebb és legvitatottabb versét, a Semmiért Egészen címűt, és ez a sor egész szemléletmódját jellemezheti. Nem ismert félelmet, ha valamilyen új, még nem tapasztalt, le nem írt jelenséggel találkozott, és nem törődött szavai hatásával, ha úgy érezte, valamilyen addig végig nem gondolt probléma nyomára jutott. Verseinek célja: az ismeretlen megközelítése.
Van, aki a magánytól, más a kiszolgáltatottságtól, a zsarnokságtól szenved, retteg, őt leginkább az embertelenné váló személyes kapcsolatok rémisztették. Nosztalgiájában az ember társas lényként jelent meg, költészetének legzordabb pillanataiban azonban éppen az emésztő, megalázó, kihasználó alá- és fölérendeléseket kellett tudatosítania. A gyönyör rajongója volt, de a szépség, a gyönyörködés percei szűkre szabottak maradtak számára.
Személyes sorsa és költészetének alakítása: sajátos keresztezettség. Egyszerre lázadó és tehetetlen néző volt verseiben. Magánemberként csatlakozott néha egy-egy baráti körhöz, együtt érző fájdalmával vagy naiv szimpátiájával követte is ezt-azt a mozgalmat, de visszaborzadt minden szervezett politikai ténykedéstől. Nem vett részt történelmi döntésekben (nem is volt rá lehetősége), de végül – ha esetleg személyes ellenérzése volt is – elfogadta azok következményeit: a dolgok történtek vele, de hogy ennek megalázó látszatát elkerülje, úgy tett, mintha ő is részese lenne ezeknek a döntéseknek. Nem volt politikus alkat, pillanatnyi érzéseinek engedve politizált. Ennyiben jellegzetes típusa lehetett kora 10középosztálybeli értelmiségének. Mint ilyen, talán számonkérő figyelemre sem méltatva, zökkenőmentesen átélhetett volna minden rendszerváltozást, de vesztére a század egyik legnagyobb lírai tehetsége volt (és mellesleg az ország egyik legnagyobb publicitású napilapjának évtizedekig munkatársa), így minden gesztusa, alkalmi véleménye éppúgy nyomot hagyott kortársai emlékezetében, mint ahogy költészetének értékét is általánosan elismerték szinte indulásától kezdve.
Ezt a költészetet nem lehet teljesen megérteni az alkotó személyes életétől függetlenül: hiszen éppen az az egyedisége a Szabó Lőrinc-i lírának, hogy az életrajz esetlegességeiből építi fel verseit. Így nemcsak az egyes gesztusok válhattak vitathatóvá, hanem a versek alapján az embert is ismerni vélték, szenvedve átélt életcsapdái, magánéleti jelenetei nemegyszer a személye iránti érdeklődést is befolyásolták. És mivel éppen az ő életpályája idején zajlott az európai történelem egyik legválságosabb időszaka, róla írni egyet jelentett vagy a csalódás élesítette támadással, vagy a dacosan mentegető apológiával. Pedig esetében az életrajz és életmű kapcsolata csak egy irányban érvényes: életének tényei valóban nyersanyagot szolgáltattak költészetéhez, de költészetének egésze független személyes életútjától. Költészete: a klasszikusok között számon tartható nagyság. Ezért is érthető a költő nagy népszerűsége még azokban az években is, amikor a magánember életútját szenvedélyesen vitatták. Költészete értékét legtöbbször még azok is elismerték, akik az embert megtagadták.
A költő személye ma már történelem, költészete maradandó része nemzeti kultúránknak. Több monográfia, terjedelmes tanulmány keletkezett róla itthon és határainkon túl, verseinek gyűjteménye szinte halála pillanatától rendszeresen, felújítva meg-megjelent, a költő mostanáig ismert összes versét (a gyorsírásból megfejtett néhány vázlat kivételével) születése centenáriumi évében, 2000-ben az Osiris Kiadó gondozásában megjelent Összes versei gyűjteményben adtuk közre (Lengyel Tóth Krisztina társaságában). Műfordításainak gyűjteménye Örök barátaink címmel két kötetben jelent meg 1958-ban, prózai műveinek válogatását Steinert Ágota adta ki Könyvek és emberek az életemben címmel 1984-ben. Ifjúkori műveit, naplóját, leveleit, debreceni gimnáziumi éveinek valamint budapesti egyetemi indulásának, Babits melletti tanítványságának dokumentumait az 1979-ban megjelent, Érlelő diákévek című antológiában gyűjtöttem össze. Életrajzát (benne házasságának, gyermekei – Kisklára és Lóci – felnövekedésének és mindezzel párhuzamos, huszonöt évig tartó, 1950-ben tragikusan végződő szerelmének történetét, 1920 és 1945 közötti újságíróskodásának, 1945-től haláláig fordítói munkássá11gának eseményeit, 1945-ös megpróbáltatásait) levelezésében és naplóiban olvashatjuk (kiadásuk: Napló, levelek, cikkek, 1974;Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése, első és második kötet, 1989, 1993; Bírákhoz és barátokhoz, 1990; Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése, 2000; előkészületben pedig a Horányi Károly összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Kodolányi–Szabó Lőrinc levelezés).
Szabó Lőrinc életpályája egybeesik a modernség különböző beszédmódjainak megszerveződésével. Mesterei még a modernség klasszikus szerkesztettségét vallották, versbeszédük éppúgy leírható monológként, mint az avant-garde legtöbb megszólalása. Ugyanakkor indulásakor megjelenik ebben a monológban a visszafeleselő ellenbeszéd is (például Eliot Prufrockjában, Pound Mauberleyjében, Ady Margitájában vagy Kassák avant-garde remekművében, A ló meghal, a madarak kirepülnekben) és készül az újabb (másodikként számon tartott) hullám, a modernség dialogikus beszédmódja, amely Szabó Lőrinc érett költészetének meghatározó jellemzője lesz. Pályája derekán pedig megformálódik a tudat és az univerzum szembesülése a dialógusban, amelyet mostanában későmodernségként írnak le. A modernség beszédmódbeli változatai ugyanakkor nem (vagy nem csak) időhatárok közé zárható, történeti jellegű kategóriák, sokkal inkább a modernség költőinek pályáját alul- és felülíró poétikai jellegzetességek. Magam is ebbéli minőségekként kezelve vezetem be könyvemben a jelzett kategóriákat. (...)
Digitalizált művek
Tematikus keresés
dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000442&secId...true...
A Szerző művei lista tételesen, ábécérendben felsorolja a szerző összes, a DIA adatbázisában elérhető önálló alkotását (valamennyi műfajban, a regénytől a versig). A művek címe mögött eredeti megjelenésük helye és évszáma olvasható.
A Szerző kötetei nézet az eredeti könyvmegjelenés szerint csoportosítja a feldolgozott és új, digitalizált változatban közzétett műveket.
A Szerző versei a hozzáférhető versek teljességének katalógusa, cím szerinti ábécérendben.
A Szerző gyermek- és ifjúsági művei lekérdezés szintén műcím szerinti ábécérendben adja a találatok listáját.
|
