Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kikúrálom a náthámat
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2018. február 21. szerda, 06:28
Képtalálat a következőre: „mark twain kikúrálom a náthámat”

(1835. november 30. – 1910. április 21.)

 

MARK TWAIN: KIKÚRÁLOM A NÁTHÁMAT

Talán jó a közönség szórakoztatására írni, de okulásukat, hasznukat, mindenkori kézzelfogható javukat szolgálni százszorta magasabbrendű és nemesebb. Cikkemnek ez az egyetlen célja. Ha az emberiségnek csak egyetlen szenvedő tagja nyeri vissza általa az egészségét, ha csak egy ember megtörtfényű szemében gyújtja fel a remény és az öröm tüzét, vagy visszahozza dermedt szívébe a régi, eleven lüktetést, akkor bőséges jutalmat nyertem fáradságomért; s lelkemet átitatja a keresztény lélek szent gyönyörűsége, ha önzetlenül jót tesz.

Mivel tiszta, feddhetetlen életet éltem, joggal merem azt hinni, hogy senki, aki ismer engem, nem utasítja vissza javaslataimat aggodalmasan, mert tudja: nem akarom félrevezetni. A közönség tisztelje meg magát azzal, hogy figyelemmel kíséri a nátha gyógyításával kapcsolatos tapasztalataimat, amint alább következnek, s aztán kövesse nyomdokomat.

Mikor Virginia Cityben leégett a Fehér Ház, elvesztettem otthonomat, boldogságomat, egészségemet és poggyászomat. Az első két cikk elvesztése nem járt súlyos következményekkel, mert olyan otthont, ahol nincs anya vagy nővér, vagy egy fiatal távoli nőrokon, nem rakosgatja el senki szanaszét heverő szennyesedet, nem veszi le csizmádat a fogasról, így emlékeztetve arra, hogy van még, aki gondoskodik rólad és törődik veled - ilyen otthont könnyű szerezni. Elvesztettem a boldogságomat?... Nem vagyok költő, a búbánat nem tarthatott sokáig hatalmában. De a jó egészség és a még jobb bőrönd elvesztése súlyos szerencsétlenségnek bizonyult. A tűzvész napján egészségemet elnyomta egy súlyos nátha, mert szokatlan erőfeszítéssel nekikészülődtem, hogy csinálok valamit. Ráadásul céltalanul szenvedtem, mert a terv, amit a tűz eloltására kiagyaltam, túl részletes volt, és csak a következő hét közepére tudtam befejezni.

Mikor szipogni kezdtem, egyik barátom biztatott, hogy áztassam a lábam forró vízben s feküdjek le. Megcsináltam. Nem sokkal rá egy másik barátom azt tanácsolta, hogy keljek fel és álljak a hideg zuhany alá. Ezt is megcsináltam. Még ebben az órában kijelentette egyik barátom, hogy a legjobb politika: "tömni a náthát és éhen halatni a lázat." Volt nekem mind a kettő. Így hát azt gondoltam, legjobb lesz teletömöm magamat a nátha kedvéért, aztán elvonulok és éheztetem egy darabig a lázat.

Ilyen esetekben ritkán végzek félmunkát; meglehetős étvággyal ettem; étkezni egy idegenhez mentem, aki aznap reggel nyitotta meg a vendéglőjét; az idegen tiszteletteljes csendben várakozott mellettem, míg tele nem tömtem a náthámat, akkor megkérdezte, hogy Virginia City lakói gyakran kapnak-e náthát? Azt hiszem, igen, mondtam. Erre kiment és bevette a cégtábláját.

Elindultam az iroda felé s útközben találkoztam egy másik kebelbarátommal, aki azt mondta, hogy egy liter meleg sósvíz jobban meggyógyítja a náthát, mint bármi más a világon. Alig mertem remélni, hogy van még annyi befogadóképességem, de mindenesetre megpróbáltam. Meglepő eredménnyel. Úgy éreztem, kiadom a halhatatlan lelkemet is.

Már most csak azok javára adom át tapasztalataimat, akiket az írásom tárgyát képező betegség gyötör, s úgy érzem, ők helyénvalónak tartják, ha óvom őket a nálam hatástalannak bizonyult módszerektől; ebben a hitben beszélem le őket a meleg sósvízről. Lehet, hogy jó orvosság, de túl goromba. Ha még egyszer náthát kapnék, s nem volna más gyógyszer, csak a földrengés vagy egy liter sósvíz, inkább a földrengéssel próbálkoznék.

Miután a gyomromban dühöngő vihar elült, és nem ütköztem több irgalmas szamaritánusba, egyre-másra kértem kölcsön a zsebkendőket s valamennyit atomjaira fújtam szét, mert ez volt a szokásom náthám kezdeti szakaszában, míg össze nem futottam egy hölggyel, aki éppen akkor érkezett a síkságról s aki azt mondta, hogy az országnak azon a részén, ahol ő lakik, ritka az orvos, és ő e kényszerítő körülmény folytán meglehetős ügyességre tett szert az egyszerű "családi panaszok" kezelésében. Biztosra vettem, hogy igen tapasztalt, mert százötven évesnek látszott.

Melaszból, aqua fortis-ból, terpentinből és különféle más gyógyszerekből valami keveréket kotyvasztott és rám parancsolt, hogy igyak meg belőle negyedóránként egy teli borospohárral. Csak egy adagot vettem be, az is elég volt; megfosztott minden erkölcsi elvemtől és felébresztette természetem összes nemtelen szenvedélyét. Gonosz hatására agyam csodálatos aljasságokat tervelt, de kezem túlságosan gyenge volt, hogy végre is hajtsam őket; ha erőm akkoriban nem törik meg a csalhatatlan gyógymódok sorozatos támadásai alatt, biztosra veszem, hogy sírrablásra vetemedtem volna. Mint annyi más ember, én is gyakran érzem aljasnak magamat s ennek megfelelően cselekszem; de amíg azt az orvosságot be nem vettem, sose tobzódtam még ilyen természetfeletti romlottságban és hozzá büszke is voltam rá. Két nap múlva újra nekikezdtem az orvoslásnak. Alkalmaztam még néhány biztos gyógymódot és a hűlést végezetül is a fejemből a tüdőmbe hajtottam.

Szüntelenül köhögtem s a hangom zérus alá esett; mennydörgő basszusban társalogtam, két oktávval a természetes hangom alatt; szokott éjszakai pihenésemet csak akkor élvezhettem, ha már a tökéletes kimerültség állapotába köhögtem magam s abban a pillanatban, mihelyt beszélni kezdtem álmomban, idegenszerű hangom újra felébresztett.

Esetem napról napra súlyosabbá vált. Tiszta gint[147] ajánlottak; bevettem. Aztán gint és melaszt; azt is bevettem. Aztán gint és hagymát; hozzátettem a hagymát és bevettem mind a hármat. Nem vettem észre semmi különös eredményt, ha csak azt nem, hogy olyan lett a lélegzetem, mint a dögtemető.

Rájöttem, hogy egészségem érdekében utaznom kell. A Bigler-tóhoz mentem egy riportertársammal, Wilsonnal. Jóleső arra emlékeznem, hogy meglehetősen nagyvonalúan utaztunk; a Pionir-batárral mentünk s barátom magával hozta az összes cókmókját: két elsőrendű selyemzsebkendőt és a nagymamája pofalemezét. Naphosszat hajókáztunk, vadásztunk, horgásztunk, éjjel pedig a náthámat kúráltam. Ami a napi programot illeti, annál jobbat el sem tudnék képzelni. Csak a nyavalyám fordult egyre rosszabbra.

Lepedő-fürdőt ajánlottak. Eddig semmiféle gyógykúrát vissza nem utasítottam és rossz politikának látszott, hogy éppen most kezdjem el, épp ezért úgy határoztam, alávetem magam a lepedőkúrának, jóllehet halványlila gőzöm sem volt, miféle alkalmatosság is az. Fagyos éjfél-időben kezdték el rajtam a gyógymód alkalmazását. Meztelen mellel és háttal lefeküdtem, egy négyzetkilométernyi fehér lepedőt tunkolgattak jeges vízbe, aztán körém csavarták. Olyan voltam, mint egy kiterített Veszta-szűz.[148]

Ez sem akármilyen cirkusz volt. Mikor az a jeges rongy hozzáér a finom meleg húshoz, az ember majd kiugrik a világból, s közben levegő után kap, mintha a halállal tusázna. Megfagyott bennem a fülzsír, s a szívverésem is elállt. Úgy éreztem, ütött az óra.

Wilson komámnak eszébe jutott erről egy kis történet: egy négert kereszteltek, közben kicsúszott a lelkész kezéből, s majdnem hogy belefúlt a folyóba. Kétségbeesetten kapálódzott egy darabig, míg végre megtalálta a talajt a talpa alatt és félig elhülyülve a víztől meg a dühtől, egyszeribe kimászott a partra, aztán keményen kivágta: "a minap is az egyik nagyságos úr szolgája pont egy ilyen marhaság miatt patkolt el."

Soha, soha de soha ne végy lepedő-fürdőt, ó ember! Utána találkozol egy hölgyismerősöddel az utcán, csak néz, néz, nem tudja, hova tegyen, s mikor már tudja, hova tegyen, akkor sem tudja, ki fene vagy - nincs ennél kellemetlenebb dolog.

Szóval mikor a lepedő-fürdővel fiaskót vallottam, egy barátnőm mustár-flastromot[149] ajánlott a mellemre. Talán meg is gyógyít vele, ha ez a Wilson-kölyök nincs ott. Lefeküdtem, a mellemre tapasztotta a mustár-flastromot - alig lehetett nagyobb, mint egy hatszemélyes ebédlőasztal - aztán vártam a hatást. De a Wilson-kölyök megéhezett éjjel - a többit a fantáziájukra bízom.

Miután egy hetet üdültünk a Bigler-tónál, elmentem a Gőzhajó-forrásokhoz s a gőzfürdők mellett egy sereg olyan komisz gyógyszert szedtem, amilyet még sose kotyvasztottak. Meg is gyógyítottak volna, de vissza kellett mennem Virginia Citybe, ahol a különféle új gyógyszerek ellenére - minden nap faltam őket - gondatlansággal és túlerőltetéssel sikerült súlyosabbá tennem betegségemet.

Végül is elhatároztam, hogy ellátogatok San Franciscóba, s az első nap, mikor odaértem, egy hölgy a szállodában azt tanácsolta: igyak meg egy liter whiskyt minden huszonnégy órában, s egyik barátom a felső lakónegyedben pontosan ugyanezt az eljárást ajánlotta. Mindegyik figyelmeztetett, hogy egy egész litert igyak meg; azaz összesen kettőt naponta. Megittam, és mégis élek.

Mármost, a lehető legjobb szándékkal figyelmébe ajánlom köhögő betegeknek azt a változatos kezelést, amin én nemrég keresztülmentem. Próbálják meg: vagy meggyógyítja, vagy megöli őket, nagyobb baj nem történhet.

Szász Imre fordítása

____________________________________________________________