SZIA ZOLI!
Túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy tudd, ezt nem teheted velünk! Ahogy nem léphetsz be egy ajtón köszönés nélkül, úgy nem is távozhatsz így...
Nagyon régen volt amikor Pap Gábor beszélt nekem egy fiatal jogászról, aki szenzációs dolgokat írt már meg a Szent Korona tan jogtörténetéről, a magyar történelemről és annak máig tartó hatásáról. Azt mondta nekem, hogy érdemes meghallgatni ezt a fiatal titánt, mert megfontoltan, mindig a tények mentén beszél és cselekszik... Én meg - mit is tehettem volna egy ekkora protezsálóval? - meghívtalak hozzánk előadni.
És azóta – több mint 12 éve – tanítottál bennünket.
Közben a politika, hol elnyomta, hol segítette - no persze jól behatárolható önös érdekből - mindazt, amit te szentnek és sérthetetlennek tartottál... az igazságot.
Emlékszem egyik előadásod bevezetőjében álltam melletted a színpadon (akkor te már helyettes államtitkár voltál) és éppen méltattalak, amikor közbevágtál mondván, hogy reméled még sokáig "megtűrünk" itt majd magunk között. Nevettünk és persze hogy "megtűrtünk"... Megtűrtünk akkor is amikor "lent" voltál, amikor "fent" voltál és amikor közvetlen vezetőink egyike nyilvánosan "lenácizott", mi akkor is melletted álltunk. Mert te is mellettünk... A közös célban és a közös jövőben együtt hittünk.
Előadásaid előtt mindig jó poén volt, avval viccelődni, hogy mindenkinek a kijáratnál félre van téve egy steril szike, mert mire mondandód végére érsz, már úgy sem marad más, mint az életből való menekülés minden gondolkodó magyar ember számára, hiszen olyan sötét jövő képet festettél fel.
Pedig minden előadásod végén avval búcsúztál, hogy "Bízzunk a Gondviselésben!"
Kevesen tudják, de amikor már mindenki elment a Két Hollósból, mi még órákig beszélgettünk, hitről, politikáról, emberségről, világról. Volt hogy hajnal 2 órakor indultunk haza felé. És te ezt el is vártad tőlünk. Mi meg örömmel tettük, hiszen egy-egy ilyen beszélgetésben megfejtettünk egy csomó nagy talányt a lét nagy kérdései közül.
Kemény, hívő emberként ismertünk. Sokszor órákon át vitatkoztunk hitbéli kérdésekről és te mindig tántoríthatatlan voltál. Biztos a hitedben és épp ezért biztos a tetteid igazságában is.
De idén valami eltört benned... Végleg... Nem értettem és most sem akarom megérteni, amikor a legnagyobb vihart kavart utolsó leveled végén azt írtad: "Hátrébb kell lépnem..." Mondtam, hogy ne tedd, de te itt is hajthatatlan voltál. "Hátrébb kell lépnem..."
Aztán a közvetlen társasági körödből többen is elhatárolódtak tőled, mivel fel merted vállalni és bátran KIMONDANI azt, amit ők is tudnak, csak vakságból, önző érdekekből, félelemből, gerinctelenségből nem mernek veled egyetérteni. Ez már örökre az ő szégyenük marad.
Utolsó leveledre válaszolva ismét megkérdeztem tőled, hogy mi tudunk-e valamiben segíteni? Nem jött válasz...
Talán az utolsó földi pillanatban, amikor feleséged Brigitta karjaiban gyermekeidet nézted egy gondolatvillanás erejéig eszedbe jutottunk. Amit tehettél megtetted, hiánytalanul, és
magas szinten.
"Hátrébb kell lépnem..."
Zoli! De ennyire?
Feltétlenül Istennel akartad együtt ünnepelni a születésnapod?
Köszönöm Istennek, hogy ismerhettelek és együtt harcolhattunk egy jobb Magyarországért!
Zoli és Edit