A Várad, villanyváros című, 10-12 kötetesre tervezett sorozatban, a századelő hangulatos történeteiben, klasszikus anekdoták világát idézve kapunk számot egy korról, melynek napjainkat is meghatározó hatását felesleges lenne letagadni. A sorozat első kötete, Nagy Endre regénye, számos, ma már érthetetlen okokból agyon cenzúrázott kiadás után, most jelenik meg először szöveghű kiadásban.
Bármikor előveszem mindig felvidít. A Krúdy történetekre úgy nagyjából emlékszem, de igazából a rengeteg burjánzó, pezsgő forgatagból nehéz megtartani a sztorikat. A mindennapos párbajok, karddal és tollal levezényelt összecsapások, a bőkezűség és filléreskedés együttélése, s mindehhez az irodalmi, zenei és színházi élet fennköltsége gyógytapasz volt a mindennapok szürkeségét taposó lelkemnek.
A századelő Nagyváradának regénye. Még abban az időben járunk, amidőn Ferenc József ült a trónon, s a magyar városokban osztrák alakulatok állomásoztak ideiglenesen. Oly korban, amidőn az újságírónak a kávéházban volt a helye, amire még pénze is volt, ha pedig nem volt, ihatott hitelbe is. Amidőn magyar irodalom alig létezhetett volna a városi zsidóság nélkül, ők voltak a mecénások (a Nyugat zsidók nélkül sose jött volna létre).
Abban az időben már éltek ezen a környéken, és konkrétan Váradon is románok, persze akkor még az utcatáblák magyarul voltak, és még nem mondták rá, hogy Erdélyben van, miként nincs ott (helyette viszont Partiumban), még Petőfi népieschége volt a követendő példa, és a dekadens Ady még nem írta meg az Új verseket, amikkel állítólag hiába döngetett kaput, falat.
Érdemes elolvasni a könyvet, a tipikus Nagy Endre-stílusban, rengeteg életképpel is, és még ismerni se kell hozzá a várost, ami úgyis megváltozott azóta (bár sok épületre ma is rá tudnánk mutatni, a Mülleráj kioszkjából például Ady-múzeum lett).
Ez nagyon klassz könyv, tele anekdotával, remek megfigyeléssel, hangulatfestéssel, nagyszerű önkritkával és humorral. És a szereplői a legnagyobbak, a pályakezdő Ady és Juhász Gyula, valamint mindenféle léhűtő hírlapíró a századfordulóról. Jó olvasni, milyen életvidám és energikus tróger volt Juhász Gyula azokban a nagyváradi időkben!
Valójában hangoskönyvben „olvastam”. Maga a mű elég szuper. De mivel felolvasva volt, nehezen tudtam irodalmilag befogadni, elgondolkodni rajta vagy csak élvezni. Csak sajnálni tudom, hogy emiatt kevesebb csillagot kap.
Igazi örömkönyv volt! Rendkívül olvasmányos és gyermekien pajkos, néhol pedig huncut. A könyvet gimnáziumban mindenképpen kötelezővé tenném vagy irodalom vagy történelem órán. Jobb esetben mindkettőn. Már az Ady Endréről szóló belső „pletykák” miatt is megérte, de hatalmas sztorizgatások vannak, elénk tárul a századfordulós újságírók élete. Megannyi későbbi híresség megfordul a műben és annyira közelivé, emberivé lettek ezáltal, hogy a nagy magyar mátrai Olümposzról lehozta – Nagy Endrei kifejezéssel élve – a „nagy epigonokat” a földi halandók szintjére.
Bátran ajánlom bárkinek, de főleg diákoknak, hogy emberközelibb legyen számukra a korszak is és az irodalom nagyjainak világa is.
Akkoriban az ifjú költő számára a tüdőbaj az volt körülbelül, mint ma a Baumgarten-díj; nem nagy anyagi előny, de a költői autentikumnak hivatalos elismerése. Egyszer Ady Endre is köpött vért, de aztán kiderült, hogy csak a fogából jött. No sebaj. Később behozta.
En France tout le monde est un peu de Gascogne. Viszont Magyarországon mindenki egy kicsit váradi. Akárkivel állj is szóba, öt perc múlva kiderül róla, hogy valami távoli vonatkozás mégiscsak Váradhoz fűzi.
Ady Endre pedig javíthatatlan lump; ebédelni is éjszaka szokott a Valterájban és a többi éjjeli mulatóhelyen; tőle megtanulhatja Krúdy Gyula, hogy hol lehet a legjobb bort kapni, hol vannak a legcsinosabb lyányok, de hogy hol mérik a legolcsóbb kismenüt, arról neki magának sincs fogalma.
Ellenben Krúdy…Hosszú, vékony teste a spleenes világfiak fáradtságával görbült előre; horpadt melle beláthatatlan átélt viszontagságokról sípolgatott. Bánatos tekintetű fejét félrebillentve, ha nagy ritkán megszólalt, egy-egy gyér szava kalandos múlt távlatára világított. Szindbád útján már akkor bejárta volt a Felvidék burgádjait, ahol a zöld zsalugáteres ablakok mögött mindenütt alvó csipkerózsikák vártak reá. Az ország minden részében hírhedt nagy korhelyekkel, egy kihalóban levő ősvilág maszlodonjaival tartotta a cimboraságot…
A váradi jogakadémia tantermeiben a padok két egyenlő mezőnyben sorakoztak, és a kettőt széles utca választotta el egymástól. Az egyikben a magyarok ültek, a másikban a románok. A románok mindig románul beszéltek egymással, de mi ezt természetesnek találtuk. Ők a belényesi román gimnáziumban érettségiztek, Varasdon a román internátus bennlakói voltak, tehát úgy véltük, hogy az intézeti szolidaritás fűzi őket egymáshoz. Emlékszem, az Akadémián volt egy román jogásztársam, Csordás Jánosnak hívták, rendkívül eszes fiú, kitűnő tanuló. Az elszigetelődés csak a tanórákra vonatkozott, egy este hát együtt mulatoztunk egy kis kocsmában bor és cigány mellett.
A levesben hústáska főtt; kis derelyék vagdalt tüdővel töltve. Utána előételnek töltött káposzta került az asztalra, körülrakva kolbásszal és benne főtt dagadóval. Aztán jöttek a hosszú pecsenyetálakon a sültek, sonkás kockával körültámogatva; paprikás csirke is volt azok számára, akik nem röstellik a nőies piszmogó munkát. A befőttet, gyümölcsöt a nőknek és gyerekeknek szánták. Rendes férfiember tartózkodott tőle. Ha már megkívánt valami édességet, ott voltak a tejfölös-túrós rétesek. Italnak bor volt; a pincét tele voltak érmelléki bakatorral.
