A Monarchia trónörököse, a magyarok Rezső királyfija 1889. január 30-án halt meg Mayerlingben. Ha megéri, nagy király vált volna belőle?
„Nagy szerencsétlenség érte a Monarchiát” – 1889. január 30-a kora délutánján ez az előzetes híradás készítette fel az Osztrák–Magyar Monarchia közvéleményét a gyászhírre, amely a birodalom alig harmincéves trónörökösének váratlan elhunytáról szólt. A Habsburgok sokévi átlagánál intelligensebb és liberálisabb Rudolf főherceg halála persze nem csupán váratlan, de roppant kínos is volt, s a kortársak ezt már akkor megsejtették, amikor még szívszélhűdésről meg ágyban, párnák között elhalálozott trónörökösről szóltak a félhivatalos hírek. Ahogy pár nappal később a Vasárnapi Újság nekrológja fogalmazott:
„Hiszen oly ifjú volt, csak most múlt 30 éves, s oly erős, edzett. […] Az ilyenhez hogy merne nyúlni a halál magától? Csak akkor mer, ha küldik vagy híják.”
Küldték a halált, vagy hívták – azaz megölték Rudolfot, vagy öngyilkos lett a krónprinc, ezt találgatták mindenütt, s a híresztelések burjánzásának még az sem vetett véget, hogy végül megerősítést nyert: a mayerlingi vadászkastélyban öngyilkosság történt. Hogy egy másik halálesetnek is színhelye volt ekkor Mayerling, azt nem tudatták a nyilvánossággal, amely így a gyorsan terjedő pletykákból értesült Rudolf szeretőjének, Maria von Vetsera bárónőnek a haláláról. A még a 18. életévét sem betöltött lány pár hónapja volt a nős Rudolf szeretője, s közös szerelmi haláluk hamar vadromantikus végzettörténetté kerekedett, noha a trónörökösnek korántsem csupán a Marynek becézett leánnyal volt házasságon kívüli viszonya.
A páros Liebestod könnyfakasztó képzete mellé azután az a hipotézis is társult, amely Rudolfban egy második Don Carlost látott: persze nem a történelmi (azaz erősen terhelt), hanem a schilleri infánst tekintve előkép gyanánt. Rudolfot elnyomta az apja, szólt az értelmezés, s valóban: Ferenc Józsefnek voltak nézetkülönbségei a fiával, akinek nem adott a tényleges hatalomból. Csakhogy az ilyen osztozás nem is volt szokás a dinasztiában, s az ötvenes évei végén életerősen baktató, megszállottan kötelességtudó Ferenc József nem is szorult rá feladatainak megosztására. A szerelmi rémdráma mellé mindenesetre az apai zsarnokság rettenete is odakerült a tablóra, amely köré 1889-től mindmáig vad teóriák egész sorát biggyesztették a fantáziadús elméletgyártók. Legalább negyven változat kelt lábra az évek során, melyek között az atya általi halálra ítéltetés csakúgy ott szerepelt, mint az a fantazmagória, amely a franciák merényeként azonosította Rudolf halálát. (Személy szerint maga Clemenceau állt volna a gyilkosság mögött – még ha ő 1889-ben nem is volt több feltörekvő radikális nemzetgyűlési képviselőnél.) Ásóval agyonvert trónörökös, magzatelhajtási tragédia, részeg vadásztársak randalírozása – a sor még hosszan folytatható lenne.
Ferenc József a valóságban persze aligha ölette volna meg a saját örökösét („a legjobb fiú, a leghűségesebb alattvaló” – írta róla utóbb barátnőjének, Schratt Katalinnak), s Rudolf öngyilkosságának ténye sokkal kínosabb volt annál, semhogy ezzel lepleztek volna el valami nagyobb titkot. Igaz, Vetsera Mária társöngyilkosságát (vagy Rudolf általi megöletését) titkolták, ameddig csak titkolhatták.
Nekünk, magyaroknak mindazonáltal volt kit gyászolnunk, hiszen Rudolf magyarbarát volt, s Jókaival karöltve közösen munkálkodtak a „nagyobb haza”, azaz a dualisztikus Monarchia megismertetésén és megszerettetésén. Ők ketten hívták életre a kor nagy könyves vállalkozását,Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben sorozatát, amelybe maga Rudolf is gyártott szövegeket. A barát és ekkor már hiperlojális alattvaló, Jókai így búcsúztatta az ornitológusnak is tehetséges Rudolfot, a Habsburg-dinasztia e ritka madarát:
„Soha trónra hivatott fő és szív több erénnyel és bölcsességgel föl nem volt ruházva; soha a magyar nemzetnek igazabb barátja nem volt; soha fejedelmi sarj hazáját úgy nem imádta, mint ő.”
S ha e búcsúszavakban volt is pár adagnyi túlzás, az összehasonlítás határozottan csak javíthatott Rezső királyfi magyarországi megítélésén. Merthogy az elfeledett trónörökös, Károly Lajos főherceg után jött a macskabajszú magyarfaló, Ferenc Ferdinánd, akit még Szarajevó után sem tudtak jó szívvel méltatni a mégoly udvarhű magyarok.
