A meyerlingi halott
I
Egy királyfi, szép, jó, kedves, Eszményképe ifjuságnak, Aminőt olykor szerelmes Szűzek álmaikban látnak...
Ép, erős testben, lélekben. Leventék virága, éke. Sok nagy ország, nép egyetlen Reménysége, büszkesége.
Ami drága e világon, Mit kivánhat epedő szem, Ami sok másnak csak álom: Bírja mind valóban, bőven.
Szép fiatal felesége Szende, mint husvéti bárány. Egy kis lány repes feléje, Angyal, templomok oltárán.
Gazdagsága mérhetetlen. Fellegvára, palotája Édeni kert közepében Annyi, hogy se szere száma.
Ott az arany, ékszer, gyöngysor, A sok gyémánt szemfényvesztőn Úgy hever, mint jó terméskor A vadalma, tilos erdőn.
Ott a koronák csoportja, Bűvös fényt lövellve szerte. Ha tizenkét feje volna, Jutna egy-egy mindegyikre.
Látva ezt, fájón, merengőn Hajh mi sokan elgondolják: Van bizony, van itt e földön - Nem mese a tündérország.
S ennyi kincsnek, földi jónak, Dicsőségnek öröklője, - Ó, csodája szörnyü sorsnak! - Halva fekszik ím, megölve.
Halva fekszik a királyfi; Öngolyója fúrja testét. Népek vándorolnak látni, Hogy valóban elhihessék.
Ó, csak jertek is, csak jertek, Nézzétek meg e koporsót, Dús, szegény, aggastyán, gyermek, Világbölcsek és tudósok;
Megtanulni, megkönnyezni, Hogy mi hát e földi élet?! Van-e sír, hol dics, fény, ennyi Összeomlott, semmivé lett?
S jertek ide sorba mind ti, A haláltól kik irtóztok, És aztán nevessétek ki E kimerült vén birkózót,
Aki itten eljátszotta Legmerészebb mutatványát; Kinek eztán a kunyhókba Hanyatlását csak kacagják...
Nézzetek e hamvvederre És ha jön a végső óra, Jusson e kép eszetekbe S haljatok meg mosolyogva...
II
Egy nagy név, utána pontnak Egy golyó, és ezzel vége. Ennyi áll majd írva rólad A történetek könyvébe.
De azért nem léssz feledve. Csak dohos sírbolt a könyvtár. Múmiát rejt pergamenje. Szebb, dicsőbb sor, ami rád vár.
Hogy kifosztva egy félszázad, Hadd sirassa a történet Veszteségét a világnak - De te örvendj a cserének.
Szárnyain tündérregének Neved a földet bejárja. Rólad zúg majd a szeleknek Méla bánatos hárfája.
Költők énekelnek rólad Versenyezve váltig, dalban, S akit emleget dalnok-lant, Az igazi halhatatlan.
Boltozatos titkos erdő Halkan csörrenő patakja Zengedez majd rejtelmedről Szaggatott hangon, zokogva.
Arató lányok, legények Hazamenve éjszakára, Adogatják át regényed Unokáról unokákra,
Mialatt a nyári égen Hallgatózó csillagoknak Reszketeg szelíd fényében; Nagy, nehéz könnyek ragyognak.
Várak omlanak, bedőlnek Koronás fejek kriptái; A rege még szól felőled: "Egyszer volt egy szép királyfi,
Kinek ágyát rózsakelyhek S líliomokból vetették; Kinek oly korán meg kellett Halni, mert nagyon szerették"...
Vajda János, 1889
|