GUNST Péter

A bankalapító

M. A. Rothschild

Két világ határán élt: amikor megszületett, még fénykorát élte a céhes ipar és a hagyományos gazdálkodás, amikor elhunyt, már javában zajlott az ipari forradalom Angliában, és ennek első hatásai megmutatkoztak Franciaországban és a német területeken is. Magától értetődik, hogy a gazdasági élet folyamatait elősegítő, felgyorsító bankok működése is átalakult. A 18. században német földön szinte kizárólag olyan bankárok működtek, akik a fejedelmi házakkal voltak kapcsolatban, azok szükségleteiről gondoskodtak. Az ipari forradalom ezeket megszüntetve megteremtette a részvénytársasági alapokon működő bankokat, amelyek az iparosodás nagy beruházásait finanszírozták.

Rabbiképző, kereskedelem, pénzváltás

Meyer Amschel Rothschild 1744. február 13-án született egy frankfurti zsidó családban. Nagyon korán, 1755-ben elvesztette szüleit. Az amúgy sem nagy örökség 5 gyerek között oszlott meg, ezért a fiatal Rothschildnak abba kellett hagynia alig megkezdett tanulmányait (a fürthi rabbiképzőben tanult). Vissza kellett térnie Frankfurtba.

Élete első évtizedeiről alig tudunk valami biztosat. Családjának múltja két évszázadon át követhető nyomon a városban. Sohasem voltak gazdagok, de túlságosan szegények sem. A zsidók Frankfurtban meglehetős korlátok közé szorítva éltek, a város ugyanis 1349-ben megvásárolta a zsidók regáléját a császári kamarától. Egyetlen keskeny utca, a Judengasse képezte a gettót, amelynek kapuját este bezárták s reggel nyitották ki ismét. Zsidók a városban csak meghatározott időben tartózkodhattak (vasár- és ünnepnap nem), s csupán meghatározott foglalkozásokat űzhettek. Évente 12 esküvőt engedélyezett számukra a város. A 18. század második felében ennek ellenére a 35 ezres város lakosságának mint egy 10%-a zsidó. Frankfurt fekvése rendkívül kedvező, vásárai szerte Németországban híresek és forgalmasak voltak.

Állami, magánpénzügyek, nőszerzés

A Rothschild család kereskedelemmel foglalkozott a megelőző évszázadokban, nem csodálható tehát, hogy M. A. Rothschild is ezzel kezdte. Valószínűleg Hannoverben, az Oppenheimer bank- és kereskedőházban tanulta ki a mesterséget, ilyenféle gyakornokoskodás nem volt szokatlan akkoriban.

A Frankfurtba visszatérő Rothschild pénzváltó üzletet nyitott. A pénzváltás igen elterjedt volt, hiszen: a több száz önálló fejedelemségre tagolódó Németországban számos különféle pénz volt forgalomban. Különösen így volt ez Frankfurtban, ahol a vásárok idején mindenfelől összejöttek a kereskedők, érdeklődők. A pénzváltás mellett a fiatal Rothschild érme- és régiségkereskedelemmel bővítette üzletkörét. Jó három évtizeden át elsősorban ez utóbbi tevékenységgel foglalkozott. Minden más árukereskedelem csak kiegészítő szerepet játszott, s hasonlóképpen a pénzváltás is.

Nem tudjuk pontosan, mikor állt a saját lábára, s nyitott önálló üzletet. Talán még Hannoverben ismerkedett meg von Estorff tábornokkal, aki megkedveltette vele az éremgyűjtést, s akinek hatása alatt kezdett régiségekkel is foglalkozni. S akinek annyiban is szerepe volt az életében, hogy kapcsolatot teremtett közte és Vilmos hanaui gróf, hesseni trónörökös között. Vilmos szenvedélyes érem- és régiséggyűjtő volt, aki 1764-től kezdve, amikor örökölte a hanai grófságot, hatalmas éremgyűjteményt hozott létre.

Ennek a kapcsolatnak akkor értjük meg a jelentőségét, ha megismerkedünk a kor német pénzügyi viszonyaival. A 18. századi Németországban nagyobb pénzösszeg szinte kizárólag a különféle uralkodócsaládok kezén halmozódott fel. A bankárok az ilyen családokkal kötöttek üzleteket, lényegében az uralkodócsaládok pénzét forgatták. S mert több száz önálló fejedelemségből állt az ország, a több száz dinasztia, államközpont, fejedelmi udvar óriási lehetőséget jelentett a pénzemberek számára. Ugyanakkor be is határolta azok körét, akiknek pénzük lehetett. A több száz udvar ugyanannyi udvartartást, s ennek megfelelő építkezést, kastélyok berendezését stb. jelentette – megannyi lehetőség a bankároknak, kereskedőknek.

A több száz udvartartás körül hamar létrejött az udvari ágensek (mint németül mondták, a „Hoffaktor”-ok) vékony rétege. Ezek szinte kizárólag zsidó kereskedők, hadiszállítók, pénzemberek voltak. Ilyen ágensek bérelték a pénzverés jogát, működtek mint hadseregszállítók (de mint zsidók nem kereskedhettek fegyverekkel), ők voltak a pénzemberek, akik az egyes államok pénzügyeit irányították, de uraik számára magánkölcsönöket is szereztek, ha pénzzavarba kerültek, s ilyen ügynöki házak irányították a paloták építését éppen úgy, mint berendezésüket, a bútoroktól a szőnyegekig, képekig és éremgyűjteményekig, s nem egy esetben uraik legszemélyesebb igényeit is kielégítették, nőket szereztek számukra, s intézték a fejedelmi szeretők pénzügyeit is. Vagyont gyűjteni csak ilyen körökben forgolódva lehetett. Tulajdonképpen „Hoffaktor”, „Hofagens” volt Fugger Jakab éppúgy, mint a csúfos véget érő Oppenheimer, a „Jud Süss”, s ilyen „Hofjude” lett Rothschild is.

„Hofjude”

M. A. Rothschildot a véletlen kora egyik leggazdagabb német fejedelmével hozta össze. Vilmos mint hesseni fejedelem, hatalmas vagyont örökölt, amelyet maga azután meg is sokszorozott. A kisebb német fejedelmek pénzt ekkoriban elsősorban a katonák eladásából, bérbeadásából szereztek. II. Frigyes hesseni tartománygróf, Vilmos apja nagyon jól forgolódott e téren: Angliának adott bérbe katonákat. Hasonlóképpen cselekedett fia, Vilmos is, aki a hanau hadsereget árusította ki. A 18. század a maga jelentős háborúival ideális lehetőséget nyújtott mindehhez.

Vilmos trónörökös maga is kitűnő üzletember volt, aki hatalmas vagyont halmozott fel. Anyja és felesége révén rokoni kapcsolatban állt az angol és a dán királyi családdal. A trónörökös mindenfélével foglalkozott, nemcsak pénzügyekkel. Éremgyűjteménye mellett tetemes mennyiségű ékszerre, könyvekre stb. tett szert, maga is írt egy történelmi munkát. S ami nem érdektelen, nagyon szerette a nőket. Korabeli mendemondák szerint 70–90 balkézről született gyermeke volt. Többségük futó kapcsolatokból származott, de volt 3–4 tartós szeretője is, akiktől több gyermeke született, akiket aztán megnemesíttetett. Egyik ilyen tartós kapcsolatából származott Julius von Haynau táborszernagy, a magyar szabadságharc vérbefojtója.

Ezzel a Vilmossal hozta össze a sors Von Estorff tábornok személyében M. A. Rothschildot, aki 1765-től rendszeresen adott el érméket és különféle antik tárgyakat a trónörökösnek. Személyes kapcsolat azonban ekkor valószínűleg még nem jött létre köztük, legalábbis erre nincs bizonyíték. De arra jó volt ez a kapcsolat, hogy 1769-ben Rothschild kérje a trónörököstől a „Hoffaktor” címet. 1769. szeptember 21-én a hanaui gróf ki is nevezte udvari ágensévé, ami komoly társadalmi emelkedést jelentett Rothschild számára. Mint hanaui Hoffaktor már más körökben is posszibilisnek számíthatott. Hogy mennyire élt ezzel a lehetőséggel, nem tudjuk, tény azonban, hogy érmekereskedése szépen fejlődött. Kezdetben csak tallérokkal kereskedett, később antik érmékkel is. Idővel kisebb váltóügyletekbe is bekapcsolódott, de ezt nem tehette meg nagyobb arányokban, mert nem volt hozzá megfelelő tőkéje.

Tőkét az sem hozott számára, hogy 1770-ben megnősült. Egy zsidó kereskedő 17 éves leányát vette feleségül, aki hozományként 2400 forintot kapott. Ez ugyan tetemesen megemelte tőkéjét, de önmagában még nem jelentett nagy vagyont. A család létszáma gyorsan nőtt. A házaspárnak öt fia és öt leánya született az évek során.

Rothschild nem vagyonosodott túlságosan gyorsan. Az éremkereskedelem mellett a kor szokásainak megfelelően mindenféle mással is kereskedett. Pontosan nem ismerjük tevékenységét, de nagyjából tudunk jövedelmeiről. Évi mintegy 2400 forint jövedelme volt az 1770–80-as években. Ebből szerény háztartás mellett jelentős megtakarításokat is eszközölhetett. Erre vall, hogy idővel saját házat vett, majd – már az 1790-es években – egy újabb üzlethelyiséget is bérelt. De nem számított az igazán vagyonos üzletemberek közé még Frankfurtban sem.

Tudta, hogy az igazi kiugrást az hozhatná meg számára, ha bekapcsolódhatna a hesseni tartománygróf pénzügyeinek kezelésébe. Az 1785-ben apja örökébe lépő Vilmos gyorsan növekvő tőkéjét már jó ideje különféle ügyletekbe fektette. Kölcsönzött kora fejedelmeinek, de vásárolt angol részvényeket is. Pénzeinek kezelésével több bankárt is foglalkoztatott. Ebből szeretett volna részesülni Rothschild is, az első kísérlet azonban kudarcot vallott. 1789-ben különféle ékszereket és érméket ajánlott fel az uralkodónak, mégpedig áron alul. Tudta, hogy Vilmos szereti a pénzt, s ezzel próbálta horogra kapni. Vilmos meg is vette a nagyon olcsó drágaságokat, de amikor Rothschild levélben kérte, hogy mint hanaui udvari szállító, részt kaphasson a fejedelem pénzügyleteiből, a rendkívül gyanakvó Vilmos csak nagyon kis összegnyi kölcsönt szavazott meg számára.

A fordulatot végül a „hagyományos” módszer alkalmazása hozta meg. 1790 táján Rothschild – apósa révén – megismerkedett a hesseni fejedelem pénzügyi tanácsadójával, Karl Friedrich Buderusszal. Az ő segítségével sikerült Rothschildnak fokozatosan mind nagyobb részt kapnia a hesseni tartománygróf pénzeinek kezeléséből. Természetesen provízióért (közvetítői díj, jutalék), amit akkoriban természetesnek vettek, beszámították a hivatalnokok fizetésébe.

A hesseni tartománygróf pénzeinek azért is volt nagy jelentősége, mert a francia forradalom s a nyomában járó évtizedes háborús periódus hatalmas konjunktúrát idézett elő, aminek kihasználásához azonban tőkére volt szükség. A Rothschild-ház nem volt olyan tőkeerős, hogy ne lett volna szüksége még több forgatható pénzre. Nagyon nehéz konkrét számokat mondani, annyi azonban valószínű, hogy 1796 táján a kereskedőházat már mintegy 300 ezer forintra értékelték.

Családi bankházak

Megkönnyítette a Rothschild-ház üzleti tevékenységét a népes család. A gyerekek 16 éves koruk táján kezdtek részt venni apjuk üzletében. A fiúk természetesen mint kereskedők és bankárok, de a lányok és menyek is, pénztárosként, könyvelőként. Ez hatalmas segítség volt, nemcsak annyiban, hogy munkabért takarítottak meg, hanem elsősorban azért, mert bizalmas üzletek lebonyolításánál nem szorultak idegen alkalmazottakra. Idővel az öt fiú közül négy Európa más-más városában telepedett le, s ettől kezdve az egyes bankházak egymással szoros láncot alkotva működtek. Ez tette lehetővé átutalások lebonyolítását London és Moszkva, Párizs és Nápoly vagy Bécs között is, idegen bankok bekapcsolódása nélkül.

1790–1801 között a Rothschild-ház fokozatosan bekapcsolódott a hesseni fejedelem pénzeinek kezelésébe. Mind nagyobb arányú pénzügyeket bonyolított le, kezdetben csupán néhány tízezer forintos üzleteket, majd százezres nagyságrendűeket, s végül – amikor már szinte monopolhelyzetet foglaltak el a hesseni tartománygróf pénzügyeinek intézésében – milliós üzleteket.

Rothschild mindezt Buderus segítségével érte el, akit – s ez ritka volt az ilyenféle kapcsolatokban – 1809-ben üzlettársává tett 20 ezer forint tőkerészesedéssel. Addig azonban még nagyon sok mindent kellett elérni. 1801–1805 között Rothschild szervezte meg Vilmos dán államkölcsöneit, összesen kb. 5 millió forint értékben. Az igazi nagy üzletek azonban akkor következtek, amikor a választófejedelemnek Napóleon elől el kellett menekülnie. Rothschild ekkor Vilmos egyik leghűségesebb embereként megőrizte a választó nála elrejtett értékpapírjait és iratait (a frankfurti ház lépcsőházának titkos rekeszeiben és a borpince titkos részében rejtették el mindezt). Másrészt titokban – hiszen Frankfurt francia szövetséges volt – továbbra is tartotta az előbb Dániába, majd onnan Prágába menekült választóval a kapcsolatokat és kezelte annak vagyonát. Ebben megkönnyítette helyzetét, hogy harmadik fia, a pénzügyi zseni Nathan még 1797-ben áttelepült Angliába, s így volt megbízható embere a szigetországban is

A választó hatalmas összegű kinnlevőségeinek segítségével a Rothschild-ház saját rövid lejáratú üzleteit finanszírozta. Rothschild így megtehette, hogy a többi bankháznál kisebb províziót számított fel a választónak. Ezzel és Buderus aktív támogatásával kiszorította a konkurenciát, s a hesseni választó sok tízmilliós vagyonának kezelésében egyeduralkodóvá vált. (1806 után a franciák miatt sem akart a hesseni választóval frankfurti bankár üzleteket kötni.) A háborús helyzetben a kontinentális zárlat – sokszor hónapokig nem lehetett érintkezni Angliával – teremtett kedvező helyzetet ahhoz, hogy a rövid lejáratú üzletekben, amelyek nagyon nagy haszonnal jártak, megforgathassa a választó pénzét. Ezeknek az üzleteknek a következtében, 1807–1813 között vált a Rothschild-ház Európa egyik vezető bankházává.

Mindez nem mentes a politikától. A franciák sejtették, hogy Rothschildék kapcsolatban vannak a hesseni választóval s talán azt is, hogy a Hessenben szerveződő nemzeti ellenálláshoz is a Rothschild-házon keresztül jut el a választó pénze. Ezért házkutatást tartottak a Rothschild házban, M. A. Rothschildot és fiait kihallgatták. De ők előre felkészültek, így semmi kompromittálót sem derített ki a vizsgálat, a titkos rejtekhelyet sem tárta fel a nyomozás.

Rothschildék Napóleon-ellenessége jelentősen hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. Wellington spanyol hadjárata már-már összeomlott a pénzügyi nehézségeken, amíg végül a Rothschild-ház megszervezte nagy tömegű fémpénz eljuttatását Londonból Wellington főhadiszállására, mégpedig Hollandián, Belgiumon és Franciaországon át. Az akcióban az egész család részt vett, Nathan Londonban, James Párizsban, Karl és a többiek pedig a tengerparttól biztosították a pénzszállítmányokat, amelyek csempészúton érkeztek a kontinensre. (Már M. A. Rothschild halála után hasonlóképpen döntő szerepe volt a Rothschild testvéreknek és a bankháznak 1812 és 1815 között abban, hogy Anglia pénzelhette szövetségeseit, Ausztriát, Oroszországot és Poroszországot. Az angol hadisegélyek a Rothschild bankház révén jutottak el rendeltetési helyükre.)

Egyszerű ember, vallásos zsidó

M. A. Rothschild Napóleon bukását már nem érte meg. 1812. szeptember 19-én halt meg. Halála előtt két évvel, 1810-ben fiaival szerződést kötött. A cég az M. A. Rothschild és fiai nevet kapta. Ekkor az üzleti tőkét 800 ezer forintra tette a szerződés. Ez az utolsó adat üzleti eredményeiről. Halála előtt két nappal ugyanis üzleti részesedését eladta (nyilván mélyen áron alul) fiainak, azért, hogy senki se pillanthasson be az örökösödési eljárás során az üzleti könyvekbe. Konkrét összeget tehát nem tudunk mondani, de bizonyos, hogy amikor meghalt, cége már Németország egyik legnagyobb bankháza volt. Fiai azután egyeduralkodóvá tették az egész világon.

Rothschild egyszerű ember volt. Németül nagyon rosszul tudott, ezt tükrözik levelei, a maguk tört nyelvezetével. Nagyon szorgalmas, fáradhatatlan ember, pénzügyekben rámenős, sokszor könyörtelen, ugyanakkor azonban becsületes is. Könyörületes és vallásos zsidónak ismerték. Sok szegény embernek adott rendszeresen alamizsnát, olykor üzleti tanácsot. Szerepe meghatározó a frankfurti zsidóság emancipációjában. Egész életének megtestesülése, hogy a pár ezer forintos örökségből olyan bankházat hozhatott létre, amelyik az európai pénzvilág uralkodójává vált több mint fél évszázadra.