(Entretien d'un père avec ses enfants, ou du Danger de se mettre au-dessus des lois)^[1]

Apámnak, a kiváló ítélőképességű, de jámbor férfinak szigorú becsületessége közismert volt az egész vidéken. Polgártársai nemegyszer kérték fel döntőbíráskodásra, sőt idegenek is gyakran bízták rá utolsó akaratuk végrehajtását. A szegények megsiratták, amikor meghalt. Betegsége idején a város kicsinye és nagyja kívánta felgyógyulását. Mikor megtudták, hogy végét járja, az egész város bánkódott. Képe örökre bevésődött emlékezetembe, mintha most is ott látnám karosszékében ülve, nyugodtan, derűs arccal. Mintha most is hallanám a szavát. Elmondom egy esténk történetét, hogy példázzam vele a többit.

Tél volt. Ott üldögéltünk apám körül a tűz előtt, pap fivérem, testvérhúgom meg én. A hírnévvel járó kellemetlenségekre fordult a szó, s apám azt mondta:

- Fiam, mi mindketten nagy zajt csaptunk a világban, csak az a különbség, hogy te a szerszámoddal a saját nyugalmadat zavartad meg, én a magaméval pedig a másokét.

Az öreg kovácsmester, miután megeresztette ezt a jónak is, rossznak is beillő tréfát, elrévedezett, és közben oly különös figyelemmel nézett bennünket, hogy az abbé megkérdezte tőle:

- Min tűnődik, édesapám?

- Azon, hogy a leginkább áhított hírnév, a becsületesség milyen veszélyekkel jár, még annak a számára is, aki megérdemli. - Kisvártatva, rövid hallgatás után hozzátette: - Még most is beleremegek, ha eszembe jut... Hinnétek-e gyermekeim? Egyszer életemben már-már oda jutottam, hogy kifosztalak titeket, igen, hogy teljességgel kifosztalak benneteket.

AZ ABBÉ: Hogy történt?

APÁM: Hogyan? Elmondom... Mielőtt nekikezdenék, igazítsd meg a párnámat Húgocska, nagyon lecsúszott - szólt oda lányának. Te pedig - (ezt nekem mondta) - húzd össze alul háziköntösömet, mert a tűz perzseli a lábam szárát. Ugye ismertétek mindannyian a thivet-i plébánost?

HÚGOM: Azt a derék öreg papot, aki százesztendős korában is minden délelőtt négy mérföldet gyalogolt?

AZ ABBÉ: És százegy éves korában hunyt el, mikor megtudta, hogy a vele együtt lakó kilencvenkilenc esztendős öccse meghalt?

APÁM: Igen, ő az...

AZ ABBÉ: No és?

APÁM: No és, az örökösei, csupa szegény ember, akik szerte az országutakon, a falvakban tengődtek, templomok előtt koldultak, meghatalmazást küldtek nekem, amely feljogosított, hogy menjek el a helyszínre, és gondoskodjak megboldogult rokonuk, a plébános javainak biztonságbavételéről. Hogyan tagadhattam volna meg a földönfutóktól azt a szolgálatot, amit számos jómódú családnak megtettem? Elmentem Thivet-be: kihívtam a helybeli hatóságot, azonmód lepecsételtettem a zárakat, és vártam az örökösök megérkezését. Hamarosan meg is jöttek, lehettek vagy tízen, tizenketten. Asszonyok harisnya nélkül, mezítlábasan, jóformán ruha nélkül, mellükhöz szorítva cipelték vásott köténybe bónyált gyereküket, nyomorúságos aggastyánok, akik a vállukra vetett boton rongyokba csavart rongycsomót cipelve vánszorogtak odáig; iszonyatos nyomorúság tárult elém. Képzeljétek el ezek után az örökösök boldogságát, mikor megtudták, hogy vagy tízezer frank várakozik mindegyikükre, mert a helybeliek szerint a plébános vagyona legalább százezer frankra rúghatott.

A pecséteket feltörték. Az egész napom azzal telt el, hogy leltárba vettem az ingóságokat. Beköszöntött az este. Az inségesek elmentek, magamra maradtam. Azon igyekeztem, hogy minél előbb megkapják örökségüket, hogy aztán útnak engedhessem őket, s magam is hazatérhessek ügyes-bajos dolgaimhoz. Egy íróasztal alatt ócska ládát találtam, a födele hiányzott, s tele volt tömve limlom papírokkal: régi levelek, válaszok fogalmazványai, régen elavult nyugták, kiselejtezett elismervények, feljegyzések kiadásokról és egyéb hasonló kacat; ilyen helyzetben azonban az ember mindent elolvas, nem dobhat félre semmit sem. Már a végefelé jártam ennek az unalmas böngészésnek, mikor egy meglehetősen hosszú írás került a kezembe. Tudjátok mi volt ez az írás? Végrendelet! A plébános aláírásával ellátott végrendelet. Ez a testamentum olyan réges-régen kelt, hogy azok, akiket végrehajtókként megnevezett, már húsz esztendeje meghaltak. A végrendelet mindenből kitudta a nyomorultakat, akik ott aludtak a közelemben, és általános örökösként a Fréminéket, a gazdag párizsi könyvkereskedő-családot nevezte meg, te, fiam, bizonyára ismered őket. Képzeljétek el megdöbbenésemet és fájdalmamat; mitévő legyek ezzel az írással? Elégessem? Miért ne? Hiszen minden szempontból megbotránkoztató. A hely, ahol megtaláltam, a papírkacatok, amelyek közé szórva hozzájuk hasonlóvá vált, mindez nem vádaskodott-e elég erővel ellene, nem is beszélve felháborító igazságtalanságáról? Ezt mondogattam magamban és közben, míg képzeletemben magam előtt láttam a szerencsétlen, kifosztott, reményeikben csalatkozott örökösöket, lassan egyre közelebb tartottam a tűzhöz a testamentumot... Majd első gondolataimat másfajta gondolatok keresztezték; rémület fogott el, hátha tévesen döntök ebben a nagy fontosságú ügyben. A bizonytalanság saját ítélőképességemben, a félelem, hogy inkább a szívem mélyén kiáltó részvét hangjára hallgatok, semmint az igazságéra, hirtelen visszarántott, és az éj hátralévő részében egyre ezen a méltánytalan testamentumon töprengtem, amelyet többször is a tűz felé tartottam, azon tusakodva, hogy elégessem-e vagy sem. Az utóbbit választottam, de egy perccel előbb vagy később talán tűzbe vetettem volna a papírt. Úgy véltem, hogy tanácstalanságomban ajánlatos lesz egy bölcs ember szavát meghallgatni. Pitymallatkor lóra ültem hát, és vágtában igyekeztem a város felé; ellovagoltam a házam kapuja előtt, de nem tértem be, csak akkor szálltam le a nyeregből, amikor a papnevelde elé értem, ahol akkoriban az oratoriánusok székeltek. A papok között volt egy, aki kitűnt szilárd ismereteivel és erkölcseinek jámborságával, név szerint Bouin atya; egyházközségében a legkiválóbb hitvitázó hírében állt.

Apám itt tartott elbeszélésében, mikor Bissei doktor, a ház barátja és orvosa benyitott. Apám egészsége felől érdeklődött, megtapogatta pulzusát, és részint kiegészítette, részint megszigorította étrendjét, aztán letelepedett, s beszélgetni kezdett velünk.

Apám kérdezősködött a doktor egyik-másik betegéről, többek között egy vén csirkefogóról, La Mésangère jószágfelügyelőről, aki valaha városunk polgármestere volt. Ez a jószágfelügyelő gazdája ügyeit teljesen összekuszálta, jogtalan kölcsönöket vett fel a nevében, értékpapírokat sikkasztott, pénzösszegeket tulajdonított el, temérdek gazság terhelte a lelkét, nagy részét rá is bizonyították, és megszégyenítő, sőt talán halálos büntetés várt rá. Ügye akkoriban egész vidékünket foglalkoztatta. Az orvos azt mondta, hogy ez az ember nagyon súlyos beteg, de ő reménykedik, hogy talpra állítja.

APÁM: Ezzel ugyancsak rossz szolgálatot tesz neki.

ÉN: És nagyon helytelen cselekedet.

BISSEI DOKTOR: Helytelen cselekedet? Ugyan már miért, kérném szépen?

ÉN: Mert annyi gonosztevő van a világon, hogy nem szabad visszatartani azt, aki elkívánkozik belőle.

BISSEI DOKTOR: Az én dolgom az, hogy meggyógyítsam őt, nem pedig hogy ítélkezzem felette: meg fogom gyógyítani, mert ez a mesterségem, s aztán a bíró felkötteti, mert ez meg az ő mestersége.

ÉN: Csakhogy valamennyi becsületes polgárnak, magának is doktor, és nekem is, van egy közös hivatásunk, az, hogy a közjóért munkálkodjunk, amennyire csak erőnkből telik; és mi haszna van a közjónak abból, ha megmentenek egy gonosztevőt, akitől a törvények hamarosan meg fogják szabadítani?

BISSEI DOKTOR: És ki nyilvánította őt gonosztevőnek? Én?

ÉN: Nem, a saját tettei.

BISSEI DOKTOR: És ki tartozik ismerni a tetteit? Én?

ÉN: Nem; de engedje meg doktor, hogy változtassak egy kicsit a tételen, tegyük fel, hogy van egy beteg, akinek a bűnei széltében hosszában hírhedtek: önt elhívják hozzá, odasiet, széthúzza az ágy függönyét, és felismeri Cartouche-t vagy Nivet-t.^[2] Hajlandó lenne Cartouche-t vagy Nivet-t meggyógyítani?

Bissei doktor egy pillanatnyi habozás után szilárd hangon kijelentette, igenis meggyógyítaná, elfeledkezne a beteg nevéről, hogy csak a betegséggel foglalkozzék; hogy neki csakis a betegséggel szabad foglalkoznia, s ha ettől egyetlen lépést is tágítana, hamarosan nem tudná, hol álljon meg. Ha az orvosi kezelést a beteg életének és jellemének vizsgálata előzné meg, az emberek életét kiszolgáltatnánk a tudatlanságnak, az indulatoknak, az előítéleteknek.

- Amit itt maga elmondott nekem a gonosztevőről, egy janzenista^[3] is elmondaná a molinistáról,^[4] a katolikus a protestánsról. Ha maga engem Cartouche ágyától eltávolít, a vakbuzgó el fog távolítani az ateistáétól. Éppen elegendő feladat az orvosság adagolása - semmi szükség, hogy kiadagoljuk a gonoszságot is, amely megengedi, vagy megtiltja a gyógyszer alkalmazását...

- De doktor - feleltem -, mit szólna ahhoz, ha a maga buzgó kezelése után a meggyógyult bűnöző azzal kezdené, hogy meggyilkolja a maga barátját? Tegye a szívére a kezét: nem bánná meg, hogy meggyógyította? Nem keseregne: Miért segítettem rajta! Mért nem hagytam elpusztulni! Nem mérgezné meg ez a gondolat egész hátralévő életét?

BISSEI DOKTOR: Bizonyára bánat emésztene, de nem lenne lelkifurdalásom.

ÉN: Hát lehet-e lelkifurdalása, ha - nem azt mondom, hogy elpusztított, mert az nem fedné a valót - csak hagyott elpusztulni egy veszett kutyát? Hallgasson meg, doktor. Én elszántabb vagyok, mint maga, nem hagyom, hogy a meddő fontolgatások béklyót rakjanak rám. Tegyük fel, hogy orvos vagyok. Ránézek a betegemre, s ahogy nézem, ráismerek egy bűnözőre, és így szólok hozzá: - Te nyomorult, igyekezz minél előbb meghalni, magadnak is, másoknak is ez a legjobb. Tudom én jól, mit kellene tenni, hogy megszűnjön ez a gyötrelmes nyilallás az oldaladban, de őrizkedem attól, hogy a gyógyszert felírjam: nem gyűlölöm annyira polgártársaimat, hogy ismét közébük szabadítsalak, önmagamat pedig sírig tartó szenvedésre kárhoztassam a gazságok miatt, amiket nyilván el fogsz követni. Nem leszek bűntársad. Azt az embert, aki a házában rejtegetne, megbüntetnék, hát lehet-e ártatlan az, aki megmenti az életedet! Nem, ez lehetetlen! Ha bánt valami, csak az bánt, hogy mikor pusztulni hagylak, megszabadítalak a kivégzéstől. Eszem ágában sincs, hogy megmentsem az életét annak, akit a természetes igazságosság, a közjó és embertársaim érdekében fel kell jelentenem. Halj meg, s ne mondhassa senki, hogy tudásom és gondoskodásom segítségével egy szörnyeteggel több él a földön.

BISSEI DOKTOR: Viszontlátásra, papa. Kevesebb kávét igyék ebéd után, érti?

APÁM: Ó, doktor úr, olyan jólesik az a kávé.

BISSEI DOKTOR: És legalább sok, nagyon sok cukorral igya.

HÚGOM: De doktor úr, a cukortól fejünkbe száll a vér.

BISSEI DOKTOR: Mesebeszéd! Isten vele, filozófusom.

ÉN: Doktor, csak még egy percet! Galenus,^[5] aki Marcus Aurelius^[6] uralkodása alatt élt, és egészen bizonyos, hogy nem volt mindennapi ember, ámbár hitt az álmokban meg az amulettek és rontások erejében, így nyilatkozik az újszülöttek életbentartására vonatkozó előírásokról: "Tanácsaimat a görögökhöz, a rómaiakhoz meg azokhoz intézem, akik az ő nyomukban járnak a tudományok művelésében. Ami a germánokat és a többi barbár törzset illeti, azok éppen oly kevéssé méltók rá, mint a medvék, a vadkanok, az oroszlánok és más vadak."

BISSEI DOKTOR: Ismerem ezt a mondást. Mindketten tévednek, Galenus azért, hogy ezt a képtelenségét kijelentette, maga pedig azért, mert hivatkozik rá. Maga nem lenne a világon és nem mondhatta volna el ezt a magasztalást vagy megállapítást Galenusról, ha a természet nem gondoskodott volna jobban a germánok gyermekeinek életbenmaradásáról, mint Galenus.

ÉN: Mikor utoljára pusztított a pestis Marseille-ben...

BISSEI DOKTOR: Csak gyorsan, mert sietnem kell!

ÉN: ...gonosztevők árasztották el a várost, fosztogattak, gyilkoltak: felhasználták az általános fejetlenséget, hogy mindenfajta bűn révén megszedjék magukat. Az egyik haramia pestises lett, s egy sírásó, akit a hatóság társaival együtt kirendelt a halottak eltakarítására, felismerte. A sírásók bementek a házakba, és a hullákat kidobálták az utcára. A mi emberünk nézi a gonosztevőt, s azt mondja:

"Hé, te nyomorult! Hát itt vagy!" - S abban a pillanatban már meg is ragadja, és a lábánál fogva vonszolja az ablak felé.

"Még nem haltam meg!" - kiált a gonosztevő.

"Eléggé halott vagy" - vág vissza a másik, s már le is hajítja a harmadik emeletről. Doktor, hadd mondjam meg, hogy ez a sírásó, aki oly fürgén siettette a gonosz pestisest a halálba, az én szememben kevésbé vétkes, mint az ügyes kezű orvos, aki éppen úgy, mint maga, meggyógyította volna. No, most már mehet.

A DOKTOR: Kedves filozófusom, annyira csodálom szellemét és lelkesedését, ahogy óhajtja, de a maga erkölcsi felfogása soha nem lesz az enyém, sem a tisztelendőé, ezt lefogadom.

AZ ABBÉ: Biztosra fogad.

Éppen neki akartam támadni az abbénak, de apám mosolyogva hozzám fordult, és azt mondta: - Te a saját ügyed ellen szónokolsz.

ÉN: Miért?

APÁM: Ugye az a kívánságod, hogy a gazfickó jószágfelügyelő, az a La Mésangère patkoljon el. Hát akkor csak hadd kezelje a doktor. Mit pusmogsz magadban?

ÉN: Azt, hogy Bissei sose lesz méltó olyan emléktáblára, amilyet a rómaiak Hadrianus^[7] császár orvosának kapujára helyeztek el a halála után: A haza szabadítójának.

HÚGOM: És ha ő lett volna Guénault helyett Mazarin bíboros^[8] orvosa, róla nem mondták volna a kocsisok, a miniszter halála után: "Pajtások, engedjük előre a doktor urat, nagy jót tett velünk, megölte a bíborost."

Apám mosolygott, s aztán azt mondta: - Hol is tartottam elbeszélésemben?

HÚGOM: Bouin atyánál.

APÁM: Előadtam neki, miről van szó. Bouin atya azt mondta nekem: "Uram, mi sem lehet dicséretre méltóbb a részvétnél, amely megindította az ön szívét a boldogtalan örökösök iránt. Semmisítse meg a végrendeletet, segítsen az inségeseken! Egyetértek önnel, de csak azzal a feltétellel, ha a törvényes örökösnek kifizeti a pontos összeget - sem többet, sem kevesebbet - mint amennyitől megfosztaná..." - De úgy érzem, hideg húz a hátamra. A doktor nyilván nyitva hagyta az ajtót. Húgocska, menj csak, és csukd be.

HÚGOM: Megyek, de remélem, amíg vissza nem jövök, édesapám nem folytatja a történetet.

APÁM: Persze hogy nem.

Húgom váratott magára egy keveset, és amikor visszajött, kissé bosszúsan mondta:

- Az a kelekótya két hirdetményt akasztott ki az ajtajára. Egyiken az áll: "Ház eladó - húszezer frank, vagy kivehető évi ezerkétszázért bérleti szerződés nélkül." A másikon: "Húszezer frankot kölcsönadok egy évre, hat százalékos kamatra."

ÉN: Kelekótya, húgom? Hátha csak egy hirdetmény van ott, ahol te kettőt látsz, és a kölcsönt kínáló hirdetmény másféle megfogalmazása a bérleti hirdetménynek. No, de hagyjuk ezt, térjünk vissza Bouin atyára.

APÁM: Bouin atya még hozzáfűzte: "Ki hatalmazta fel arra, hogy szentesítse vagy elítélje a tetteket? Ki hatalmazta fel arra, hogy a halottak szándékát tolmácsolja?"

- De Bouin atya, a láda?!

"Ki hatalmazta fel annak eldöntésére, hogy a végrendeletet szándékosan hajították bele abba a ládába, vagy tévedésből került oda? Sose esett meg magával, hogy ilyesmit csinált, és a szemetesvödörben talált meg egy nagy fontosságú papírt, amelyet figyelmetlenségből dobott oda?"

- De Bouin atya, a végrendelet kelte, és az okmány égbekiáltó igazságtalansága?

"Ki hatalmazta fel, hogy igazságosnak vagy igazságtalannak nyilvánítsa azt az okmányt, és arra, hogy a hagyatékot jogtalan adakozásnak tekintse, nem pedig kártalanításnak, vagy bármilyen más tetszés szerinti törvényes cselekedetnek, ami éppen eszébe jut?"

- De Bouin atya, a nyomorult közvetlen örökösök és a gazdag távoli rokon?

"Ki hatalmazta fel magát, hogy azt fontolgassa, mivel tartozott az elhunyt közeli rokonainak, akiket maga alig ismert?"

- De Bouin atya, hát az a halom levél, amit az örökös küldözgetett, s az elhunyt azt a fáradságot se vette, hogy felbontsa!

- Valamit elfelejtettem ugyanis megemlíteni nektek - tette hozzá szavaihoz apám. - A papírkazalban, amelyben a végzetes testamentumra bukkantam, volt vagy húsz, harminc, magam sem tudom hány levél Fréminéktől, egytől egyig felbontatlanul.

"Nincs kibúvó - mondta Bouin atya -, sem a láda, séma dátum, sem a levelek, nincs de Bouin atya, nincs ha, nincs de; senki emberfia nem hághatja át a törvényeket, nem magyarázgathatja a halottak gondolatait, és nem rendelkezhet a más javaival. Ha a gondviselés jónak látta a véletlenül megmaradt végrendelettel megbüntetni a vérrokonokat, vagy az elhunytat - mi nem tudhatjuk, hogy melyiket -, a testamentumot nem szabad megsemmisíteni."

Egyházközségünk legkiválóbb papja határozottan, világosan foglalt állást, s én megdöbbenve, reszketve hallgattam: arra gondoltam, mi lett volna velem és veletek, gyermekeim, ha elégetem azt a végrendeletet - hiszen tízszer is kísértésbe estem, hogy megtegyem -, s azután aggályoktól gyötörve elmentem volna Bouin atyához. Kártalanítottam volna az örököst, ó, igen, kártalanítottam volna, ebben egészen bizonyos vagyok, és tönkreteszlek titeket.

HÚGOM: De édesapámnak a beszélgetés után vissza kellett térnie a plébániára, hogy bejelentse azoknak a nyomorultaknak, semmi sem az övék, mehetnek vissza, ahogy jöttek. Irgalmas szívű ember létére hogy bírta megtenni?

APÁM: Isten úgyse, nem tudom. Az első pillanatban arra gondoltam, lemondok tisztségemről, és prókátort küldök magam helyett, de visszatartott, hogy a prókátor mereven ragaszkodna a paragrafusokhoz, és kiakólbólintaná ezeket a szegény embereket, én meg talán enyhíthetem szerencsétlenségüket, így hát még aznap visszaindultam Thivet-be. Hirtelen távozásom, az óvintézkedések, amelyeket elutazásomkor tettem, aggasztották őket. Mikor megérkeztem, bánatos arcom láttára még inkább aggódtak. Pedig igyekeztem erőt venni magamon, és eltitkoltam érzéseimet, amennyire csak tellett tőlem.

ÉN: Vagyis meglehetősen rosszul.

APÁM: Azzal kezdtem, hogy minden értékes ingóságot biztonságba helyeztem. A falubeliek közül néhány embert a házba rendeltem, hogy szükség esetén segítségemre legyenek. Aztán a pincét meg a magtárat megnyitottam a nyomorultaknak, és biztattam őket, hogy egyenek, igyanak, osszák el a bort, búzát, meg minden egyéb élelmiszert.

AZ ABBÉ: De apám!...

APÁM: Tudom én, hogy éppoly kevéssé illette meg őket, mint az örökség többi része.

ÉN: Ejnye, tisztelendő uram, ne szakítsd félbe.

APÁM: Halálsápadt voltam, a lábam reszketett, beszélni próbáltam, de szó nem jött ki a számon, leültem, majd felálltam, belekezdtem egy-egy mondatba, majd elakadtam, és sírva fakadtam, a rémült rokonság körém sereglett: "Jó uram, mi a baj?" - kiáltozták. - "Mi a baj? - szóltam - Egy végrendelet, végrendelet, amely kitagad benneteket..." Ez a néhány szó olyan erőfeszítésembe került, hogy szinte összeestem.

HÚGOM: Megértem, édesapám.

APÁM: És utána az a jelenet, az a jelenet, gyermekeim! Reszketek valahányszor eszembe jut. Úgy rémlik, hogy még most is hallom a fájdalom, a düh, az őrjöngés kiáltásait, az üvöltözve szórt átkokat... - Apám most szeméhez, füléhez kapott. - Az asszonyok - mondta -, azok az asszonyok! Magam előtt látom őket. Voltak akik a földre vetették magukat, hajukat tépték, tíz körmükkel estek neki arcuknak, mellüknek, másoknak tajtékzott a szája, elkapták a gyermekeket a lábuknál fogva, és a padló kövezetén verték volna szét a fejüket, ha meg nem fékezik őket, a férfiak megragadtak, felforgattak, széttörtek mindent, ami kezük ügyébe akadt, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a házat, s volt aki üvöltözve körmével vájta a földet, mintha a plébános holttestét keresné, hogy szétszaggathassa. A szörnyű ricsajba belevegyült a gyerekek sikoltozása, akik osztoztak a szülők kétségbeesésében, bár nem tudták az okát, belecsimpaszkodtak a szülők ruhájába, azok pedig durván ellökték őket. Azt hiszem, egész életemben nem szenvedtem annyit, mint akkor.

Mégis írtam a párizsi örökösnek, beszámoltam neki mindenről, és sürgettem, hogy induljon azonnal, mert ez az egyedüli lehetőség arra, hogy elejét vegyük az esetleges bajnak, amelyet megakadályozni nem áll módomban.

A boldogtalanokat kissé lecsillapítottam azzal a reménnyel, amelyben magam is bizakodtam, hogy az örököst sikerül rávennem a jogairól való teljes lemondásra, vagy valami kedvező egyezkedésre, s azután a nyomorultakat a faluszéli kalibákba menesztettem.

A párizsi Frémin megérkezett, szemügyre vettem figyelmesen, s úgy találtam, hogy kemény arca semmi jót nem ígér.

ÉN: Hosszú, tömött szemöldök, ugye, apró, táskás szem, a szája széles, kissé félreáll, barna bőre erősen himlőhelyes?

APÁM: Igen. Harminc órába se telt, amíg a hatvan mérföldes utat megtette. Azzal kezdtem, hogy megmutattam neki a nyomorultakat, akikért szót készültem emelni. Ott álltak előtte hallgatagon, az asszonyok sírtak, a férfiak hajadonfőtt, botjukra támaszkodva, sipkájukat kezükben tartották. Frémin meg ott ült velük szemközt, csukott szemmel, fejét előrehajtva, állát a mellének támasztotta, s rájuk se nézett. Beszélni kezdtem az érdekükben, ahogy csak tellett tőlem. Nem tudom honnan szedi az ember, amit ilyenkor elmond. Elébe tártam, mennyire kétes, hogy az örökség jogosan megilleti, könyörögtem, gazdagságára és a nagy nyomorúságra hivatkoztam, amit ott látott maga előtt: azt hiszem, térdre is vetettem magam előtte! - hiába, egy garast sem bírtam kisajtolni belőle. Azt felelte, szempontjaimat nem hajlandó tekintetbe venni, hogy van egy végrendelet, s a végrendelet története őt nem érdekli; és jobbnak látja az eljárásomhoz tartani magát, mint a szavaimhoz. Felháborodásomban hozzávágtam a kulcsokat, ő fölszedte, és mindent birtokba vett, én pedig olyan zavarodottan, olyan meggyötörten és annyira feldúltan tértem haza, hogy anyátok - aki akkoriban még élt - azt hitte, valami nagy szerencsétlenség ért... Ó, gyerekeim! micsoda ember ez a Frémin!

Az elbeszélés végeztével mindannyian hallgatásba merültünk, a maga módján mindegyikünk eltűnődött ezen a különös történeten. Később néhány látogató érkezett, köztük egy pap, nevére már nem emlékszem, egy kövér perjel, aki többet értett a jó borhoz, mint az erkölcsi kérdésekhez és gyakrabban lapozgatta az Érvényesülés útjá-t^[9] mint a Grenoble-i vallásos értekezések-et;^[10] aztán jött még egy bírósági ember, Dubois nevű, aki közjegyző volt és rendőrbíró, majd kisvártatva egy munkás, aki beszélni kívánt apámmal. Bevezették, s vele együtt jött a szomszédja is, egy mérnök, aki visszavonultan élt, és hajdani szakmájával, a matematikával foglalkozott; a munkás kalapos volt.

A kalapos rögvest tudtára adta apámnak, hogy a hallgatóság némileg nagyszámú az ő mondanivalójához. Erre mindenki felállt, s végül nem maradt csak a perjel, a rendőrbíró, a mérnök meg jómagam, akit a kalapos ottmarasztalt.

- Diderot uram, a becsületességének meg a nagy eszének a híre hozott engem ide - mondta a kalaposmester, de előbb körülnézett, nem hallhatja-e meg rajtunk kívül más is a szavait -, és csöppet sem bánt, hogy itt találom ezeket az urakat, akik talán nem ismernek engem, de én ismerem őket. Egy pap, egy rendőrbíró, egy tudós, egy filozófus meg egy talpig becsületes ember van itt. Tanácsért jöttem, és ritka véletlen lenne, ha itt, e különböző rendű, de egyaránt igazságos és nagy eszű férfiak között nem kapnám meg. - Aztán még hozzáfűzte: - Ígérjék meg mindenekelőtt, hogy titokban tartják az ügyemet, bármilyen megoldást választanék is.

Megígértük neki, ő pedig így folytatta:

- Nincsenek gyerekeim, ettől a feleségemtől sem születtek, akit mintegy két hete vesztettem el. Azóta úgyszólván nem élet az életem, étel, ital alig megy le a torkomon, nem tudok se dolgozni, se aludni. Felkelek, felöltözöm, elindulok hazulról, barangolok a városban, és súlyos gond emészt. Tizennyolc évig ápoltam beteg feleségemet, megtettem mindent, ami rajtam múlott, és amit szomorú állapota megkívánt. A költségek, amelyekbe betegsége miatt vertem magam, felemésztették kis vagyonunkat és mindazt, amit munkámmal kerestem, sőt adósságot is csináltam. Halála után az erőfeszítésektől teljesen kimerültem, és fiatalkorom minden fáradozása kárba veszett, egyszóval úgy állnék, mint azon a napon, mikor elkezdtem mesterségemet, ha a törvényes rendelkezéseket betartanám, és a távoli oldalági rokonságnak kiadnám azt a részt, ami boldogult feleségem hozományából megilleti őket. Az asszony gazdag kelengyét hozott a házhoz, mert az apja meg az anyja, akik nagyon szerették, mindent megadtak a lányuknak, ami csak tellett tőlük, sőt még azon felül is, temérdek szép és jó holmit, ami még most is vadonatúj állapotban van, mert szegény feleségem nem használhatta, azonfelül maradt még utána húszezer frank ezüstben, amit egy szerződés értelmében Michelin úr, a főügyész helyettese fizetett ki. Alighogy lehunyta szemét a megboldogult, én máris rátettem a kezem a holmira is, a pénzre is. Most már ismerik az urak az ügyemet. Jól cselekedtem? Vagy rosszul? Lelkiismeretem nem nyugodt. Úgy érzem, mintha egyre azt mondaná nekem valaki: Loptál, add vissza, loptál, add vissza... Mi a véleményük? Gondolják meg kérem, hogy feleségem magával vitt a sírba mindent, amit húsz évi munkámmal kerestem, hogy úgyszólván nem bírok már dolgozni, eladósodtam, és ha visszaadom, ami a feleségemé, a szegényház vár rám, ha nem ma, hát holnap. Szóljanak uraim, várom a döntésüket. Adjak vissza mindent, és menjek a szegényházba?

- Urat illet az elsőbbség - mondta apám, a szerzetes felé fordulva, és meghajolt. - Perjel úré a szó.

- Fiam - mondta a perjel a kalaposnak -, nem szeretem az aggályoskodást, megzavarja az ember fejét, és semmit nem használ. Talán nem kellett volna elvenni azt a pénzt, de minthogy már elvetted, az a véleményem, hogy tartsd meg.

APÁM: Perjel úr, csak nem ez az utolsó szava?

A PERJEL: De bizony ez, és ennél többet nem is tudok mondani.

APÁM: Hamar jutott a végére. Most magán a sor, rendőrbíró uram.

A RENDŐRBÍRÓ: Barátom, kínos helyzetbe kerültél: van, aki talán azt tanácsolná: biztosítsd az alaptőkét feleséged oldalági rokonságának, hogy halálod után ne a te rokonságod örökölje, s amíg élsz, legyen tiéd a haszonélvezet. Csakhogy vannak törvények, s a törvények szerint nem illet meg sem a haszonélvezet, sem a tőke. Hallgass rám, tégy eleget a törvénynek, légy becsületes ember: válaszd a szegényházat, ha kell.

ÉN: Vannak törvények! Milyen törvények?

APÁM: És maga számtudós uram, hogyan oldja meg ezt a feladatot?

A MÉRNÖK: Barátom, ugye azt mondtad, hogy körülbelül húszezer frankot vettél el.

A KALAPOS: Igen, uram.

A MÉRNÖK: És nagyjából mennyibe került a feleséged betegsége?

A KALAPOS: Nagyjából ugyanannyiba.

A MÉRNÖK: Nahát, ha húszezer frankból kifizetünk húszezret, az eredmény nulla.

APÁM (hozzám fordulva): És mit mond erről a filozófia?

ÉN: A filozófia hallgat ott, ahol a törvényből hiányzik a józan ész...

Apám érezte, hogy nem helyes, ha sürget, és nyomban a kalaposhoz fordult.

- Mester uram saját maga vallotta be nekünk, hogy mióta felesége rokonságát kisemmizte az örökségből, nincsen nyugta. Mi haszna van hát abból a pénzből, amely elvette magától az élet legnagyobb kincsét? Szabaduljon meg gyorsan a pénztől, és egyék, igyék, aludjék, dolgozzon, legyen boldog az otthonában, ha megmarad benne, vagy másutt, ha odahaza semmiképpen nem bír megmaradni.

- Nem, uram, elmegyek Genfbe - vetette nyersen oda a kalapos.

- És azt képzeled, hogy a lelkiismeretfurdalást itthagyod?

- Nem tudom, de elmegyek Genfbe.

- Menj, ahová akarsz, de mindenütt veled lesz a lelkiismereted.

A kalapos elment, s mi különös válaszáról beszélgettünk. Megállapítottuk, hogy a távolság meg az idő talán minden érzést, mindenfajta lelkiismeretet többé-kevésbé eltompít, még a bűnösét is. Az a gyilkos, akit Kína partjaira vittek el, túlságosan messze került ahhoz, hogy láthassa a véres holttestet, amelyet a Szajna partján hagyott. A lelkiismeretfurdalás talán inkább a másoktól való félelemből sarjadzik, mint az önmagunktól való iszonyodásból, kisebb része van benne a tett miatti szégyenkezésnek és nagyobb a rettegésnek a megszólástól meg a büntetéstől, amely nyomon követné a vétket, ha felfedeznék. Melyik lapító bűnös él oly nyugodtan az ismeretlenségben, hogy rettegésben ne tartaná egy véletlen, amely árulója lehet, vagy egy meggondolatlanul elejtett szó, amellyel kifecsegi titkát? Mi biztosíthatja, hogy nem fedi fel magát az álom vagy a láz önkívületében? Meghallja valaki, mikor a tett színhelyét említi, és máris elveszett ember. De a kínaiak, akik között él, nem értik meg szavát.

- Gyermekeim, a gonosz napjait örök rettegésben tölti. Csak a tiszta szívű ember ismeri a békességet. Egyedül ő él és hal meg nyugodtan.

Mikor ezt a kérdést kimerítettük, a látogatók elmentek, majd fivérem és húgom visszajött, és mi folytattuk a félbeszakadt beszélgetést.

- Hála Istennek, együtt vagyunk mindannyian - mondta apám. Jó a többiek társasága, de még jobb a tiétek. - Aztán hozzám fordult. - Miért nem mondtad meg a kalaposmesternek, mi a véleményed?

- Mert édesapám megakadályozott benne.

- Rosszul tettem?

- Nem, hisz az ostobának mit sem használ a jó tanács. Hát ki a felesége legközelebbi rokona, ha nem ő, a férje? Azokat a javakat, amiket megtartott, nem neki hozta az asszony hozományként? Nem őt illeti-e meg teljes joggal? Milyen joga van hozzá az oldalági rokonságnak?

APÁM: Te csak a törvényt látod, de a törvény szellemét nem.

ÉN: Látom én, akárcsak apám; ha a feleség halálával minden a férjre szállna, milyen csekély biztonságban lennének azok az asszonyok, akiket férjük semmibe se vesz, gyűlöl. De mi közöm ehhez, nekem, aki becsületes ember vagyok, és tisztességgel teljesítem férji kötelességeimet? Nem elég az a szerencsétlenség, hogy elvesztettem a feleségemet? Még a hagyatékából is kifosztanak?

APÁM: De ha egyszer elismered a törvény bölcsességét, úgy vélem, be is kell tartanod.

HÚGOM: Törvény nélkül lopás sincs.

ÉN: Tévedsz, húgom.

FIVÉREM: Törvény nélkül minden mindenkié, és nincs többé tulajdon.

ÉN: Tévedsz, testvér.

FIVÉREM: Min alapul hát a tulajdon?

ÉN: Eredetileg azon, amit munkával megszereztünk. A természet kezdettől fogva jó törvényeket hozott. Méltányos erő biztosítja végrehajtásukat, s ez az erő, amely mindent megtehet a gonosszal, tehetetlen az igaz emberrel szemben. Én vagyok az az igaz ember, s ebben az esetben és még sok más esetben, amelyekről majd részletesen fogok szólani, szívem, eszem, lelkiismeretem törvényszéke elé, a természetből fakadó igazságosság törvényszéke elé idézem ezt az erőt, kikérdezem, alávetem magam utasításának, vagy hatálytalanítom.

APÁM: Hirdesd csak ezeket az elveket széltében-hosszában, előre megmondom, hogy nagy sikert fogsz velük aratni, s majd meglátod, miféle következményei lesznek.

ÉN: Nem fogom hirdetni; vannak olyan igazságok, amik nem valók a bolondoknak, megtartom hát őket magamnak.

APÁM: Magadnak, aki bölcs vagy?

ÉN: Úgy bizony.

APÁM: Ezek után gondolom, hogy azt sem helyesled, amit a thivet-i plébános öröksége ügyében tettem. De te, abbé, te mit gondolsz róla?

AZ ABBÉ: Azt gondolom, hogy édesapám bölcsen tette, mikor Bouin atyához fordult és hallgatott szavára, s ha első szándékának enged, valóban mindannyian koldusbotra jutunk.

APÁM: Hát te, nagy filozófus, neked nem ez a véleményed?

ÉN: Nem.

APÁM: Röviden válaszolsz. Menj a dolgodra.

ÉN: Ez parancs?

APÁM: Az bizony.

ÉN: Szigorú parancs?

APÁM: Az bizony.

ÉN: Nem, apám, éppenséggel nem ez a véleményem - szóltam szeretettel. - Én azt gondolom, ha életében követett el rossz cselekedetet, hát akkor ez volt az; apám azt hitte, hogy kártérítéssel tartozott volna az örökösnek, ha széttépi a végrendeletet, pedig, mennyivel inkább tartozik a szegény atyafiságnak azért, hogy nem semmisítette meg.

APÁM: Megvallom, ez a dolog azóta is nyomja a szívemet, de Bouin atya!...

ÉN: A maga Bouin atyja hiába állt nagy tudású szent ember hírében, bizony csak vaskalapos, szűk agyú, vakbuzgó alak.

HÚGOM (halkan): Tönkre akarsz tenni bennünket?

APÁM: Csitt, csitt! Hagyd már békén Bouin atyát, és fejtsd ki az érveidet, de ne sértegess senkit.

ÉN: Az érveimet? Érveim egyszerűek: tessék! Az örökhagyó vagy meg akarta semmisíteni azt a végrendeletet, amelyet keményszívűségében készített - a körülmények ezt bizonyítják: és édesapám megakadályozta bűnbánatában; vagy pedig azt akarta, hogy kegyetlen rendelkezése megvalósuljon, s ebben az esetben maga segítőtársa volt az igazságtalanságban.

APÁM: Az igazságtalanságban? Könnyen ítélkezel.

ÉN: Igen, igen, az igazságtalanságban, mert mindaz, amit Bouin atya magának feltálalt, megannyi semmire se való szőrszálhasogatás, szánalmas feltevés, csupa értéktelen és súlytalan "talán" a körülményekhez képest, amelyek teljesen megfosztották érvényességétől azt az igazságtalan iratot, amit édesapám kiszedett a lomok közül, felmutatott és érvényt szerzett neki. Egy láda limlom, a limlomok között egy ócska, kiselejtezett papír, az írás dátuma, méltánytalan volta, az, hogy a többi kacat közé keveredett, a végrendelet végrehajtóinak halála, az örökös felbontatlan levelei, az örökös gazdagsága és az igazi örökösök szegénysége mind azt bizonyítja, hogy érvénytelen. Mire lehetne mindezzel szemben hivatkozni? Arra a feltevésre, hogy valamit jóvá kell tenni! Azt képzeli, hogy az a szegény ördög, az a falusi pap, aki üres zsebbel érkezett a plébániájába, s nyolcvan esztendő telt el az életéből, amíg minden garast élire rakva, összeszedett vagy százezer frankot, hogy az az ember Fréminéktől, akiknél soha nem tartózkodott, akiket talán csak névről ismert, százezer frankot lopott volna. De ha ez az állítólagos lopás igaz lenne is, ott vannak azok a nyomorultak... Én elégettem volna azt az igazságtalan okmányt! Azt mondom, hogy el kellett volna égetni, a szívére kellett volna hallgatnia, amely azóta szüntelenül tiltakozik a tett ellen, a szívére, amely bölcsebb volt, mint az az ostoba Bouin, akinek tanácsa csak azt bizonyítja, hogy a legvilágosabb agyú emberek előtt is milyen félelmes tekintélye van a vallás diktálta véleményeknek, s mily veszélyes az igazságtalan törvények, a hamis elvek hatása a természetes, józan észre és igazságosságra. Ha édesapám ott lett volna a plébános mellett, mikor ezt a méltánytalan testamentumot írta, nem tépte volna darabokra? A sors a kezébe adja, és maga megőrzi.

APÁM: És ha a plébános téged jelölt volna ki általános örökösének?

ÉN: Akkor tüstént megsemmisítettem volna a gyűlöletes iratot.

APÁM: Ebben nem kételkedem; de nincs semmi különbség a két eset között, ha valaki rád hagyja az örökségét vagy másra?

ÉN: Nincs. Mindkét örökséghagyó lehet igazságos és lehet igazságtalan, becsületes vagy becstelen...

APÁM: Mikor a törvény elrendeli, hogy a haláleset után lajstromba kell foglalni és fel kell olvasni minden egyes iratot kivétel nélkül, bizonyára megvan az indítéka arra, hogy így rendelkezik. Vajon mi ez az indíték?

ÉN: Ha csípős nyelvű ember volnék, így felelnék: Az, hogy kiforgassa járandóságukból az örökösöket, megsokszorozva az úgynevezett illetékeket; de édesapám, gondoljon arra, hogy nem a törvény embere, s minthogy a jogi formaságok nem kötötték, nem volt más teendője azon kívül, amit a jótékonyság és a természetes igazságérzet sugallt.

Húgom hallgatott, de helyeslése jeléül megszorította a kezem. Az abbé rám se hederített, s apám így szólt: - Megint csak Bouin atyát ócsárolod. Azt legalább elhiszed, hogy a vallásom feloldoz?

ÉN: Elhiszem, de a vallásnak nem válik dicsőségére.

APÁM: Elhiszed-e, hogy a törvényszék érvényesnek jelentette volna ki azt az iratot, amit te a saját bíráskodásod alapján elégetsz?

ÉN: Meglehet, de a törvénynek sem válik dicsőségére.

APÁM: Te azt hiszed, hogy a törvény nem vette volna figyelembe azokat a körülményeket, amelyeket olyan erővel hangsúlyozol?

ÉN: Ezt nem tudom, de megpróbáltam volna tiszta helyzetet teremteni. Rááldoztam volna vagy ötven aranyat, és ezzel a helyénvaló jótékonykodással megtámadom a végrendeletet a nyomorgó örökösök nevében.

APÁM: Látod, ha akkor mellettem vagy, és ezt tanácsolod, bár ötven arany komoly összeg annak, aki nemrég rendezte be a műhelyét, isten úgyse, megfogadtam volna a szavad.

AZ ABBÉ: Ami engem illet, én inkább a szegény rokonságnak adtam volna azt a pénzt, mint a törvény embereinek.

ÉN: Azt hiszed, testvér, hogy elvesztettük volna a pört?

FIVÉREM: Bizonyosra veszem. A bírák mereven ragaszkodnak a törvény paragrafusaihoz, akárcsak édesapánk és Bouin atya - jól teszik. A bírák ilyen esetben nem akarják meglátni a körülményeket, akárcsak édesapánk és Bouin atya, mert félnek az esetleges kínos következményektől; - jól teszik. Néha lelkiismeretük tanúskodása ellenére - mint édesapánk és Bouin atya-feláldozzák a szerencsétlenek és védtelenek érdekeit, mert csak úgy tudnák megmenteni őket, ha szabad kezet adnának egy csomó gazfickónak; jól teszik. Félnek olyan döntést hozni - akárcsak édesapánk és Bouin atya -, amely egy bizonyos esetben igazságos, de ezer másban vészes a temérdek zűrzavar miatt, aminek utat nyitna; jól teszik. A végrendelet esetében, mikor arról van szó...

APÁM: A te érveid magántermészetű ügyben talán helytállók lennének, de a nyilvánosság előtt rosszak. Esetleg akadt volna egy nem túlságosan lelkiismeretes ügyvéd, aki négyszemközt azt mondja nekem: "Égesse el azt a végrendeletet." De a szakértői véleményében nem merte volna leírni.

ÉN: Értem; ez olyan ügy, ami nem a bírák kezébe való. No, hát fogadom, nem is került volna oda, ha a helyedben vagyok.

APÁM: A saját nézetedet előbbre helyezted volna a közénél, az ember döntését a bíróénál?

ÉN: Úgy van. Vajon nem előbb voltunk emberek, mint bírák? És az emberi faj igaza nem másképp szent, mint a törvényhozóé? Civilizáltaknak nevezzük magunkat, és rosszabbak vagyunk a vadaknál. Úgy látszik, hogy még századokig bukdácsolunk hóbortból hóbortba, tévedésből tévedésbe, amíg végül elérünk oda, ahová az értelem első szikrája, a puszta ösztönünk egyenest elvezetett volna. Alaposan utat tévesztettünk...

APÁM: Fiam, édes fiam, jó nyugvópárna az ész, de én azt vélem, hogy a fejem békésebben pihen a vallás és a törvény párnáján; és erről egy szó vitát sem akarok hallani, mert semmi kedvem álmatlanul tölteni az éjszakát. De úgy látom, hogy elkedvetlenedtél. Mondd csak, ha elégetem azt a testamentumot, visszatartottál volna attól, hogy kifizessem az összeget?

ÉN: Nem, édesapám. A maga nyugalma valamivel többet ér nekem a világ minden vagyonánál...

APÁM: Tetszik nekem a válaszod, s megvan rá az okom, hogy miért.

ÉN: Mondja el nekünk azt az okot.

APÁM: Szívesen. A nagybátyád, Vigneron kanonok kemény ember volt, sehogyse fért meg paptársaival, akiket magatartásával, beszédével állandóan kigúnyolt. Neked kellett volna az örökébe lépni, de mikor halálán volt, családunk úgy vélekedett, hogy tanácsosabb a római Szentszékhez fordulni, mintsem a káptalannak adni át a lemondást a kanonokságról a te javadra - hiszen nem fogadták volna el. A kérelem elment a Szentszékhez. Nagybátyád meghalt, egy vagy két órával az időpont előtt, amikor a válasznak be kellett volna futnia. Oda a kanonokság és ezernyolcszáz frank jövedelem. Anyád, nagynénéid, rokonaink, barátaink egytől egyig úgy vélekedtek, hogy el kell titkolni a kanonok halálát. Én nem fogadtam meg a tanácsot, és tüstént elrendeltem, hogy húzzák meg a harangokat.

ÉN: Jól tette.

APÁM: Ha az asszonyok szavára hallgatok, és utána feltámad a lelkiismeretem, látom te nem haboztál volna, hogy kedvemért lemondj a piros kanonoki cingulusról.

ÉN: Sőt anélkül is. Inkább legyek jó filozófus, vagy akár senki, mint rossz kanonok.

A kövér perjel visszajött, s mivel hallotta utolsó szavaimat, a következő megjegyzést fűzte hozzájuk:

- Rossz kanonok? Szeretném tudni, hogy az ember miként lesz jó vagy rossz perjel, és miképpen jó vagy rossz kanonok, hiszen mindkét állapot olyan közömbös.

Apám vállat vont, majd visszavonult, hogy eleget tegyen vallásos kötelezettségeinek.

- Megbotránkoztattam egy kicsit a papát - mondta a perjel.

FIVÉREM: Lehetséges.

Aztán zsebéből előhúzott egy könyvet, és így folytatta: - Fel szeretnék olvasni néhány oldalt Labat atya Szicíliáról szóló művéből.

ÉN: Ismerem. A messinai varga történetét?

FIVÉREM: Igen, azt.

A PERJEL: És mit művelt az a varga?

FIVÉREM: A történetíró elbeszéli, hogy a varga erényesnek született, híve volt a rendnek és az igazságnak, s így sokat kellett szenvednie abban az országban, ahol a törvényeknek nemcsak érvényük nem volt, de nem is alkalmazták őket. Egyetlen nap sem múlt el valami bűntett nélkül. Közismert gyilkosok emelt fővel jártak-keltek, semmibe véve a közfelháborodást. Szülők keseregtek leányaik sorsa felett, akiket kegyetlen elrablóik meggyaláztak, szégyenbe és nyomorúságba taszítottak. Az önkény a dolgos embert és családját mindennapi kenyerétől is megfosztotta, és a sikkasztások meg a hivatali visszaélések keserű könnyekre fakasztották az elnyomott polgárokat. A bűnösöket nem érte utól a büntetés, vagy a tekintélyük, vagy a pénzük révén vagy a rendeletek kibúvói miatt. A varga látta mindezt, szíve gyötrelemmel telt el, és kerek székén ülve szüntelen azon tűnődött, hogyan vethetne véget ennek a zűrzavarnak.

A PERJEL: Mit tehet egy hozzá hasonló szegény flótás?

FIVÉREM: Tüstént megtudja. Egy szép napon törvényszéket állított fel műhelyében.

A PERJEL: Hát ezt meg hogy csinálta?

ÉN: A perjel azt szeretné, hogy olyan gyorsan végezz az elbeszéléssel, mint ő a hajnali ájtatossággal.

A PERJEL: Miért ne? A szónoki tudomány szerint az elbeszélés legyen sommás, az Evangélium szerint pedig az ima rövid.

FIVÉREM: Valahányszor híre kelt egy-egy szörnyűséges gaztettnek, adatokat gyűjtött róla, s odahaza szigorú és titkos vizsgálatot indított. Miután a feljelentő és a bíró kettős tisztségének eleget tett, a bűnpert saját maga lefolytatta, és az ítéletet kihirdette, köpenye alatt puskát rejtegetve elindult; ha napközben valamely elhagyott helyen vagy éjjel, titkos útjaikon találkozott a gonosztevőkkel, részrehajlás nélkül mindegyikbe öt-hat golyót eresztett.

A PERJEL: Attól tartok, hogy ezt a derék embert végül is kerékbe törték. Sajnálom.

FIVÉREM: A kivégzés után a holttestet ott hagyta, ahol lelőtte, nem nyúlt hozzá, elégedetten hazament, mintha egy veszett kutyát pusztított volna el.

A PERJEL: Sok ilyen veszett kutyát pusztított el?

FIVÉREM: Már ötvennél is többet - valamennyi magas állású volt -, mikor a helytartó kétezer tallért ígért a feljelentőnek, és az oltár előtt tett esküt, hogy megkegyelmez a bűnösnek, ha önként jelentkezik.

A PERJEL: Bolond lett volna!

FIVÉREM: Attól való féltében, nehogy ártatlant vegyenek gyanúba és ítéljenek el helyette...

A PERJEL: Jelentkezett a helytartónál!

FIVÉREM: És így szólt hozzá: - "Amit én tettem, az helytartó uram kötelessége lett volna. Én ítéltem el, és én végeztem ki a gonosztevőket, akiket a helytartónak kellett volna megbüntetnie. Itt vannak a gaztetteiket bizonyító jegyzőkönyvek. Megismerhetni belőlük igazságszolgáltatási eljárásomnak a menetét. Kedvem lett volna helytartó urammal kezdeni, de személyében tiszteletben tartottam azt, akit képvisel: felséges urunkat. Életem a keze között van, rendelkezhet vele."

A PERJEL: Ez nyilván meg is történt.

FIVÉREM: Nem tudom. De azt tudom, hogy ez az ember, bár szép lelkesedés hevítette az igazságért, mégiscsak gyilkos volt.

A PERJEL: Gyilkos! Nagyon kemény szó. Mit mondanánk róla, ha becsületes embereket ölt volna meg?

ÉN: Milyen nemes megszállottság!

HÚGOM: Kívánatos lenne...

FIVÉREM (hozzám fordulva): Ha te lennél az uralkodó, és erről az ügyről neked kellene döntened, mit tennél?

ÉN: Tisztelendő úr, te csapdát állítsz nekem, de én nem térek ki előle. A helytartót arra ítélném, hogy foglalja el a varga helyét, a vargát pedig megtenném helytartónak.

HÚGOM: Nagyon helyes, bátyám.

Apám visszajött, arca derűs volt, mint imádság után mindig. Elmondták neki a varga történetét; véleménye megegyezett a fivéremével. Húgom még hozzáfűzte:

- Messina pedig elvesztette talán egyetlen igazságos, de mindenesetre egyetlen bátor polgárát. Elszomorító.

Feltálalták a vacsorát, egy kicsit vitázgattak még velem, aztán sokat tréfálkoztunk a perjellel, hogy micsoda tanácsot adott a kalaposnak, meg hogy nincs valami nagy véleménnyel a perjelekről meg a kanonokokról. Előadtuk neki a végrendelet ügyét, de ahelyett, hogy döntött volna, egy személyes élményét mondta el.

A PERJEL: Emlékeznek Bourmont pénzváltó irtózatos csődjére?

APÁM: Meghiszem azt! Én is érdekelve voltam benne.

A PERJEL: Annál jobb.

APÁM: Miért annál jobb?

A PERJEL: Mert ha rosszat tettem, meg fog könnyebbülni a lelkem. Engem neveztek ki csődtömeggondnoknak. Bourmont tényleges vagyontételei között szerepelt egy száz tallérról szóló adósságlevél, szomszédja, egy szegény magkereskedő nevére. Ez az adósságlevél, ha az összeget arányos részekben elosztják a temérdek hitelező között, nem juttatott volna tizenkét sounál többet egynek-egynek, de ha behajtják az adóson, tönkreteszik vele. Feltételeztem...

APÁM: Hogy egyik hitelező sem tagadott volna meg tizenkét sout attól a boldogtalantól, így hát elszakította az adósságlevelet, és az én bugyellárisomból jótékonykodott.

A PERJEL: Szórul szóra így igaz. Haragszik miatta?

APÁM: Nem.

A PERJEL: Higgye meg, hogy a többiek épp oly kevéssé haragudtak volna, mint maga, így hát minden rendben van.

APÁM: De perjel uram, ha önhatalmúan széttép egy adósságlevelet, mért nem tép szét kettőt, hármat, négyet, mért nem folytatja mindaddig, amíg szűkölködők vannak, akiket segélyezni lehet a más zsebéből? Az effajta szánakozásnak messzemenő következményei lehetnek, perjel uram. Az igazság, az igazság...

A PERJEL: ...a közmondás szerint gyakran nagy igazságtalanság.

Egy fiatal nő nyitott be, aki az első emeleten lakott, maga volt a megtestesült tréfa és jókedv. Apám a férje felől érdeklődött; a kicsapongó férj rossz példát mutatott feleségének, aki - úgy hiszem - némileg követte az ura nyomdokait. A férj elutazott Martinique-be, hogy megmeneküljön hitelezői üldözésétől.

D'Isigny-né - így hívták lakónkat - azt felelte apámnak:

- A férjem? Hála Istennek, azóta semmi hír sem jött róla. Talán vízbe fúlt.

A PERJEL: Vízbe fúlt! Gratulálok.

D'ISIGNYNÉ: Tisztelendő úrra tartozik ez?

A PERJEL: Rám nem, de önre.

D'ISIGNYNÉ: Rám? Vajon miért?

A PERJEL: De hiszen azt beszélik...

D'ISIGNYNÉ: Mit beszélnek?

A PERJEL: Hát, ha nagyon akarja tudni, azt beszélik, hogy elcsípte a maga néhány levelét, asszonyom.

D'ISIGNYNÉ: Nekem talán nincs kiadós gyűjteményem az ő leveleiből?

És máris mulatságos vita kerekedett a perjel és D'Isignyné közt a két nem jogairól. A fiatal asszony engem hívott segítségül, én bebizonyítottam a perjelnek, hogy az, aki a hitvestársak közül elsőnek szegte meg az egyezményt, visszaadta a másik szabadságát. Apám hálósapkáját kérte, véget vetett a beszélgetésnek, és aludni küldött bennünket. Mikor rám került a sor, hogy jó éjszakát mondjak neki, megcsókoltam, és a fülébe súgtam:

- Édesapám, ha nagyon szorít a cipő, a bölcs számára semmiféle törvény sincs...

- Halkabban...

- Minthogy valamennyi alól lehet kivétel, a bölcs dolga eldönteni, melyik esetben kell alkalmazni, s melyikben túltenni magát rajta.

- Nem nagyon bánnám, ha a városban egy-két olyan polgár is akadna, amilyen te vagy - felelt apám. - De elköltöznék innen, ha valamennyien így gondolkodnának.

Denis Diderot

Házasság és hűség

Három elbeszélés

Fordította:
Bartócz Ilona és Dániel Anna

A fordítás a Gallimard könyvkiadó "Bibliothèque de la Pléiade" sorozatában megjelent
Diderot: Oeuvres (Paris, 1951) című kiadvány alapján készült.
Az utószót és a jegyzeteket írta Dániel Anna.

TARTALOM

Egy este otthon
Igaz mese
Házasság és hűség

Utószó

Utószó (részlet)

[...]

A három elbeszélés, amelyet ebben a kötetben kap kézhez az olvasó, először jelenik meg magyarul, pedig a világirodalomban komoly rangja van mindegyiknek. Az Igaz mese Balzac egyik legkedvesebb olvasmánya volt, a Házasság és hűség-re és az Egy este otthon-ra egyre gyakrabban hivatkozik az irodalomtörténet, példaként a többsíkú, bonyolult ábrázolásra.

Különös elbeszélések. Sisteregve csapnak össze bennük az ellentétes ítéletek, vélemények. Dialektika ez a javából. Diderot egy-egy kérdést minden oldalról, a valóság és lehetőség szinte valamennyi síkjáról megvizsgál. "Nem az az igazi meggyőződésünk - írja egyhelyütt -, amelyben soha nem kételkedtünk, hanem amihez újra meg újra visszatérünk." Talán ilyesformán taníthatott Athén utcáin Szókratész: gondolkodásra serkentve, szórakoztatva és barátian. A vitázó párbeszédnek a nagy görög filozófusok óta nem volt olyan mestere, mint Diderot.

Filozófia ez a három elbeszélés, de szépirodalom is, a szó igazi értelmében. Mind a három elbeszélés feszült, a lényegre szorítkozó. Az ellentétek és párhuzamok egymásnak felelgetnek s egy-egy mondat távlatot nyit hol a szereplők múltjára, hol meg a jövőjére. A megelevenítő pontossággal rajzolt környezetben mindig ott az író, személyesen. Oly élőnek érzi alakjait, közlési vágya oly szenvedélyes, hogy ő is közébük lép, mint szereplő, mint narrátor, vagy csak mint közbeszóló, aki megfigyeléseivel színezi az elbeszélést és irányítja az olvasót. Az emberi együttélést szabályozó legfontosabb elveket és intézményeket világítja meg más és más pontról, annyi ötletességgel, olyan mesélő kedvvel, hogy a tanító szándék egy pillanatig sem válik tételessé.

Mert ez a nagy elbeszélő tanítani akar. Nem pedánsan, erőlködve, hanem mesélve, mulattatva, feszült, drámai helyzetekkel, fordulatos, eleven párbeszéddel, felejthetetlen alakokkal, játékosan és célra törve, adomázva és vitázva tanítja, hogy mindennek célja és mértéke az ember. Ennek a meggyőződésnek a nevében oldoz fel és ítélkezik. A rideg, tételes erkölcs helyett, amelynek La Carliere-né feláldozta saját magát és férjét, az egyetemes, örök érvényű igazságok mozdulatlan csillagképe helyett, amelyben az öreg langres-i mesterember hinni akar, fia, a "Filozófus" embert szolgáló, embert szerető igazságot követel.