Én, Kocsi Csergő Bálint, a reformata vallás kiérdemesült és elbocsátott tanítója és prédikátora, később néhai Bottyán János tábornok regimentkáplánja, most a semminél is kevesebb földönfutó, közeledvén a két nagy kaszához: 77-ik évemhez, már nem kívánok emlékezni. A kutyáról vennék példát, mint ahogy az sohasem megy vissza az elkapart csontért, én is úgy hagynám magam mögött egész elmúlott életemet.

Saját akaratomból sohasem fognék tollat, hogy leírjam a prédikátorok szenvedéseit, melyeket negyven évvel ezelőtt kiálltunk Pozsony és Komárom, Lipótvár és Theáté várbörtöneiben, kanyargós hegyi utakon szamarak hátára kötözve, a nápolyi kikötő vaskötélsodró műhelyeiben és a gályák padjaihoz láncolva. Nekem emléknek elég volna a gályarabok bélyege nyakszirtem alatt, égő fáklyák fekete ütései a testemen. A világ ne akarjon tőlünk további szolgálatot, érje be a tenger mélyéről felvetődő halottainkkal, véres poroszkálásunkkal Kaprakotta szikláin, a börtönfalra szegezett és ritkaságképpen mutogatott bilincseinkkel. Elég volt, mindenképpen elég volt.

De főtisztelendő Séllyei István úr, szuperintendensünk és atyai barátunk a halálos ágyán megesketett minket, fiatalabb prédikátorokat, hogy leírjuk a történteket akkor, amikor egy nemzedéknyi idő már kiigazított minden elfogultságot.

– Kötelességünk ez – mondta – vértanú társaink iránt, hogy támadjon bosszúálló a mi csontjainkból, ultor ex ossibus nostris, és tartozunk figyelmeztetni az eljövendőket, mert a Hatalom nekik is felteheti azokat a kérdéseket, melyekre mi az életünkkel válaszoltunk.

Már ott is, még kezemben érezve Séllyei kihűlő kezét, reménykedtem, hogy én a többieknél hamarabb hátamra fekszem és kinyújtózom a halálban, és másra hagyatik, hogy újra átélje szenvedéseinket. De Alistali György, Simoni Péter, Köpeczi Balázs, akit Hallernek is neveztek, Bátorkeszi István meghalt, Simonides Jakabnak már a hamvait is kiásták a jezsuiták a besztercei vártemplomból, és a városon kívül az eretnekek árkába vetették. Steller Tamás megvakult, egyházunk nagy reménysége, az Ultrajectumban és Cambrigiában iskolázott Otrokócsi Fóris Ferenc hittagadó lett.

Így hát én maradtam utolsónak, magam is öregebb már, mint az a haldokló, kinek kezébe az esküt letettem, az én lámpám körül lebegnek az igazságukat keresők árnyai, tőlem várják védelmüket a rágalom és gyalázkodás lapjai ellen, melyekkel a jezsuiták újra beborították a világot. Nem választhattak volna nálamnál gyöngébb védőt.

Két óra van éjfél után, üldözőkről álmodván felriadtam álmomból, egy pohár vizet ittam, sokáig álltam kamrám kövein, és nem tudva rászánni magam, hogy újra lefeküdjek, átjöttem ide a kancelláriába. Leülök az asztal mellé, alig néhány órája hagytam el, a kulcsárok végtelen számadásai, sokasodó „item”-jei alól előkeresem rossz, tépett árkusaimat, melyekre napközben felbukkanó gondolataimat kapkodva feljegyeztem.

Nehéz dolog a régiség elhagyott omladékai között keresgélni és megtalálni a kívánt igazságot. Annál nehezebb lesz vizsgálódnom, mert messze vagyok a tractuális és superintendentiális leveles táraktól, a nevezetesebb eklézsiák jegyzőkönyveitől, a magános és közönséges könyvesházaktól. Csak magamra hagyatkozhatom.

Sohasem képzeltem, hogy emlékezetemet ennyire kirabolja az öregség, hogy kegyelemszámba megy, ha 8egy pillanatnyi fény megvilágít majd valamilyen felejthetetlennek gondolt arcot vagy vidéket. Ősz hajamat csavargatom tépelődve, és keresgélem a szavakat.

A harag és a harci vágy, mely a némákat is ékesszólóvá teszi, ifjúságomban engem is gyakran elborított minden fohászkodás nélkül, de most már elmúlt tőlem. Egyetlen reménységem, fiam meghalt, és német földben van eltemetve, ezek után nevem fennmaradása sem érdekel. Örömöt az írásban nem találok, mint egyesek, akikről hallottam, hogy a betűt sem ételért, sem italért el nem cserélnék.

Nekem, hogy ne dobjam el a tollat, gyakran emlékezetembe kell idéznem, hogy ajándékéveimet élem, és Isten nem azért hagyott életben, hogy egy darabig még rossz fogaimmal kenyeret és húst marcangoljak, hanem hasonló munka vár rám, mint azokra, akik egy elvonult nagy hadsereg táborát elbontják, és visszaadják a mezőt a zöldellő füveknek.

Sietnem kell az írással, régi gazdám, Bottyán János generális meghalt a tarnaörsi táborban, és őseihez takaríttatott, úrnőnk is halálán van, második férje, Palochay György hitbuzgó katolikus, nem sokáig fog megtűrni a birtokon, hónom alá kell venni a holmimat, és indulnom tovább. Talán Hosszúpályi, régi legációs falum befogad majd, legalábbis ezt üzenték.

Előveszem a bőrkötésű emlékkönyvet, és megpróbálom végre leírni, ami már hosszú idő óta forog a fejemben, szédülést és hányást okozva. Tegnap hiába próbálkoztam, de az utóbbi nap az előbbinek mestere, hátha ma többre megyek.

1647-ben születtem – boldog emlékezetű fejedelmünk, az öreg Rákóczi György ebben az esztendőben szerzett vissza kilencven templomot a reformata vallás számára – a Komárom vármegyei Kócson, melyről előnevemet is vettem.

Ez a falu, mintha csak egész Magyarország történetét kívánta volna utánozni, hol eltöröltetett a föld színéről, hol feltámadt. Századunk elején Kara Musztafa katonái égették fel, minden puszta lett, csak a Kápolna-tó mellett maradt meg egynéhány romba dőlt téglafal, lakóit rabszíjra fűzték, és elvonszolták.

Kócs cudarságra, lappangásra jutott, mint a bagoly, földesura Enyingi Török Bálint nyílt levelet bocsátott ki, melyben hatévi adó- és szolgálatmentességet ajánlott fel azoknak, akik letelepszenek a faluban, de nem talált jelentkezőket. A Kiskunságból hozott ide telepes családokat, köztük az én őseimet is; még a nagyapám is őrizte szülővidékének édes „ö”-ző beszédét.

A jövevényeknek tizenhárom portát jelöltek ki, földünk vége felnyúlt a Vértes dombjaira, a kövek gyakran bennszakasztották a gyatra faekéket. A házakat sárból vert kerítés fogta körül, ez nem óvott meg minket sem a töröktől, sem az adószedő császári biztosoktól, a falu kimondhatatlan szegénységben, egyik napról a másikra tengette életét.

Apám, Csergő István is semmi nélkül való jobbágyember volt, olyan sok gyerekkel, hogy az asztal minden sarkán ketten-ketten ültünk. Mint testvére11imre, énrám is az ő egyszerű sorsa várt volna – a föld tartott volna el és fogadott volna magába –, de tízéves koromban beleestem egy fűbe dobott kaszába, az éle elvágta a bal kezem összes mozgatóinait, és egész életemre használhatatlan nyomorékká váltam.

Hogy valami kenyérről gondoskodjon, apám erőit meghaladó áldozattal beíratott engem a kócsi triviális, vagyis elemi iskolába. Úgy gondolkodott, hogy ha a nemesi ifjak a harctéren keresik a dicsőséget, hátha Isten segítségével nekem jut majd hely a közpályákra törekvők között: pap, rektor vagy ügyvéd leszek.

Valaha messzehangzó jó híre volt iskolánknak, alapos képzést adott, példának okáért fennmaradt Süle jobbágy emlékezete, aki latin beszéddel köszöntötte földesura vendégét. Egyházunk reménységei, eljövendő superintendensek tanítottak itt, de régi nagy tanítóink eloszoltatván, Niamesny Dávid került a rektori székbe. Ő sem volt éppen tudatlan ember, de a strassburgi Sturm János elveit követve, mindenek fölé helyezte a latin nyelv tanítását, egész fejezeteket kellett megtanulnunk memoriter Comenius: „Vestibulum”-ából és más szerzőkből.

Ha mint a szajkók elmondottuk, amit ránk vetettek, megdicsértettünk. A rektor különben sem engedte, hogy a magunk feje után menjünk, vallástanból és filozófiából még a kérdéseket is a szájunkba rágta, a feleleteket csak akkor tanította meg nekünk, mikor már minden kérdést hibátlanul ismertünk és fel tudtunk mondani.

Más tudományokból sem sokat épültünk, csak recitáltuk Xerxest, hogy majdnem egymilliónyi fegyveres népét megverték a görögök, akik alig voltak egynéhányan hozzá képest, de sohasem hallottuk ennek a csodának az okát. Tanultuk a Szent Históriában, hogy első és második Nabukodonozor, Cyrus és a rómaiak pusztították a zsidókat, 12akik minden fejedelem ellen pártot ütöttek, de a rektor nem mutatta meg a zsidók természetében nyomorúságuk okait. Hallottunk Miltiádészról, Themisztoklészről, de sem Nagy Lajosról, sem Hunyadi Mátyásról nem tudtunk.

Délután, míg a rektor kint aludt a méhesben, nekünk meg pincét kellett ásnunk vagy szőlőt kötöznünk a számára, beosontam az osztályterembe, és elloptam a tékáról valamelyik könyvet, a pápai főiskola és a külföldről hazatért diákok drága ajándékait. Elrejtettem, aztán ruhám alatt hazavittem, otthon egy kivájt tökbe öntött kevés olaj fényénél görnyedtem fölöttük.

Legjobban hitünk bajnokairól szerettem olvasni. Kálvin elhivatásáról, amikor a Párizs főterén elégetett hitvalló csöndes halálát látta, vagy amikor megtagadta a parázna genfi főuraktól a szentségeket. A mi fejedelmeinkről, akik fegyverrel a kezükben újra és újra visszaadták a protestánsoknak régi szabadságukat.

Mikor utolsót lobbant a kanóc, avas szaggal töltve el szobánkat, elraktam a könyvet, és felmásztam a lócára. Köröttem már mindenki az álommal viaskodott, forgolódott és nyögött, a sötétségtől megnyugodott házi kígyó újra zörögni kezdett a falban.

Én nem bírtam elaludni, béna kezemet, mint egy gyereket a mellemre öleltem, és nyitott szemmel folytattam a hitvallók útját; a barna földfestékkel beeresztett mestergerendán és a hézagos deszkákon fenséges lovasok vonultak át, Bethlen őrtüzei égtek az ostromlott Komárom alatt, Huszár Gál Anaxius naszádosokat tartóztatott fel a Dunán, és meggyőző beszédeivel a reformáció híveivé avatta őket. Bár egy gyereknél természetes lett volna, én magamat sohasem láttam köztük, erre még a sötétben sem mertem gondolni, miért éppen az én nyomorult testemet és 13mindennapos, közönséges lelkemet választaná céljaira Isten?!

Hétévi tanulás után tizenhét társammal együtt végvizsgára bocsáttattam. Engem a rektor nem sokra becsült, a könyvlopásokról ugyan nem tudott, mert mindig sikerült visszacsempésznem a polcra, de óráin elábrándoztam, érthetetlen szavakat dünnyögtem magam elé, csak akkor tértem magamhoz, amikor hajamnál fogva felrántott, és ami a legfőbb bűnöm volt: a grammatikai versekben is eltévedtem néha. Mégis, mint jóindulatú ember megígérte, ha sikerrel teszem le a vizsgát, odavesz iskolaszolgának maga mellé, fizetést ugyan keveset ad, alig egynéhány forintot, de a község alamizsnájából, templomtisztogatásból, gyertyaöntésből megélhetek. Ennél többet nem kívánhattam, lemondtam apám nagyralátó tervéről, hogy pap vagy tanító legyek, beértem annyival, hogy könyvek között múlnak el majd napjaim. Mivel a mester mindent a vizsga sikerétől tett függővé, úgy tanultam rá, hogy most a sorsom forog kockán.

A vizsgán összegyűlt a presbiteri testület, és Pápáról is vártunk egy cenzort. Kócs a pápai főiskola partikulája volt, az anyaiskola nagy szorongattatásában sem vette le rólunk a kezét, időről időre pénzt és könyveket küldött.

Azon mégis mindenki elcsodálkozott, hogy a mi vizsgánkra maga Séllyei István igazgató-rektor jött el Pápáról. Séllyei még negyvenedik évét sem töltötte be, de máris úgy tartották, hogy méltó a reformata vallás régi nagy prédikátoraihoz: Dévai Bíró Mátyáshoz, Szegedi Kis Istvánhoz, Melius Juhász Péterhez.

Séllyei bejárta Európa nagy egyetemeit, Franeckerben és Göttingában vitatkozott, s a teológián kívül doktora volt az orvosi tudományoknak is. A hazába visszatérve II. Rákóczi György hívta magához udvari 14lelkésznek. Séllyei elkísérte urát a lengyelországi hadjáratba is, de itt tatár fogságba esett, és igen megutálta a katonai életet. Különben is mindig azt vallotta, hogy könnyebb kiállítani ezer lovast, mint találni egy nevelőt, szívesen otthagyta a militáns természetű fejedelem udvarát. Így nyerhette meg őt Pápa városa temploma és iskolája vezetésére.

Séllyei magas és erős, tiszteletet parancsoló ember volt, vékony orral és ritkás szemöldökkel, száját erősen beszívta, úgyhogy ajkaiból csak egy vékony vonás látszott. Bár nem vétett az illendőség ellen, egyszer sem szólalt meg olyankor, mikor ez elkerülhető volt. Középen elválasztott fekete haja a válláig ért, különös gonddal ápolta hosszú bajszát és szakállát, ruháján, arcán, kezén, de még a körmei alatt sem látszott soha egyetlen piszokfolt. Elfoglalta a katedrán kijelölt díszhelyét, és arcát félig eltakarva tenyerével hallgatagon figyelt minket.

A vizsga nem állt másból, mint hogy elmondtuk a grammatikai verseket, utána a rektor feltette a begyakorolt kérdéseket:

– Melyik a kegyelem szövetségének harmadik java?

– Miben áll az ó-embernek megöldöklése?

– Miben áll a közbevetés által való bizonyosság? – és így tovább.

A válaszokat is százszor elismételtük már a hét év alatt, csak a láz és a jövőmért való szorongás tehette, hogy mikor rám került a sor, megfeledkeztem a textusról, egy szó sem jutott az eszembe. Hogy mégis mentsem a veszett fejsze nyelét, a magam eszméivel válaszoltam. Niamesny uram felháborodott ezen, megtagadta tőlem a rektori kézfogást és ajándékot, a tekintetes presbiterium még fel sem emelkedett a helyéről, amikor odasúgta nekem:

– Perversus nebulo, ne is álmodjál iskolai szolgálatról! Lázadókat nem táplálok!

15

Társaim elvonultak ünnepelni, én ülve maradtam, óhajtva, hogy bár vinnének ki a teremből egyenest a temetőbe. Kis időbe tellett, míg eltisztultak szememből a száraz könnyek, észrevettem, hogy fent, a katedrán ott könyököl Séllyei, barna arcát még mindig eltakarja tenyerével és engem figyel.

– Gyere ide – mondta.

Megálltam a katedra előtt, új próba kezdődött, százszor keményebb, mint az előző. Séllyei nem a latin nyelvből faggatott, sem a szent iratokból, hanem a magyar nyelvből, a világ történetéből, a földrajzból. Én ismertem nemcsak Ausztria és Palesztina állapotait s az Édenkert leírását, melyet rektorunk előadott, de tudtam Itáliáról, Szászországról, Németalföldről is, a vándorló kocsisokkal beszélgetve eligazodtam a két magyar hazának minden tájain.

A próbát befejezve Séllyei sokáig gondolkozott, már a szám szélén volt, hogy megkérjem: békítse meg a rektorunkat, intézze el, hogy mégis maga mellé vegyen iskolaszolgának, de nem mertem zavarni gondolataiban.

– Hány éves vagy? – kérdezte végül.

– Tizenhét.

– Mi az apád?

Próbáltam szépíteni, azért csak annyit mondtam, hogy nem obskurus polgár itt Kócson, de ő megértette:

– Úgy, szóval nincs pénze, hogy taníttasson téged. Magunkhoz fogadnálak, de egy asztalt, egy könyvet sem hagyott nekünk Esterházy. Várad elpusztult, Patak is halódik, más főiskolánk nem maradt, elmégy tehát Debrecenbe. Ott tanít most Martonfalvi György, régi társam Utrechtben és Leydenben. Viszel neki egy levelet.

Még ott helyben, a katedrán megírta, komolyan végigolvasta, nem vétett-e hibát, és átnyújtotta nekem:

16

– Vedd magadhoz. Van itt Kócson valami elintéznivalód?

– Nincs semmi, főtiszteletű uram.

– Jól van. Látni akarom, hogy elindulsz, minden óra számít, mert ha Szent György-napig nem érsz Debrecenbe, már nem vesznek fel erre az évre. Különben is menj, amíg mehetsz, holnap erre vetődhet egy jezsuita, és elzárja az utadat. Mindenekelőtt jelentkezz Pápán.

Apám beleegyezett távozásomba, meg is könnyebbült, hogy egy gondot levettek róla, de a földesúr – bár a mi reformata vallásunkat követte – nehezen írta alá az elbocsátó úti passzust, ha egészséges a bal kezem, soha el nem enged. Sok esetet jegyzett fel történelmünk, mikor az urak még Krisztusnak sem akarták átengedni a tulajdonukban levő lelkeket, Szilágyi Tönkö Márton már professzor volt és debreceni superintendens, mikor őt és maradékait földesuruk felmentette a jobbágyság terhe alól.

Kézfogással köteleztem magam Séllyeinek, hogy ha tanulmányaim befejeztével az eklézsiának szüksége lesz rám, az első szólításra visszajövök Pápára, és 1664. Böjtmás havának 24-ik napján elindultam Kócsról, melynek határát addig egy órára sem hagytam el.

Gyalogosan vágtam neki az útnak, az első éjszakát Pápán töltöttem. A város, melyben a reformata világosságot maga Bálint pap, Istennek ama nagy szolgája gyújtotta meg, melynek falai közt zsinatok üléseztek és vallásunk legfőbb iskolája virágzott, most végső romlásra jutott. A földesúr, Esterházy Pál katholika vallásra tért, és a reformátusok nagy kőtoronnyal díszeskedő templomát az abban levő három harangokkal együtt, a temetőt, az eklézsia két malmait, melyek mind e napig Pap és Mester malomnak hívatnak, a parochialis házat és az iskolát devecseri 17katonákkal elvétette és a katolikusoknak adatta. A reformátusoknak pedig nem maradt más, mint egy fészerforma épület, mely felszélről zsindellyel, alszélről régi forma szerint náddal volt befedve.

Esterházy botokat rakott ki a templom oldalába, hogy ha valakinek nem tetszenek a parancsai és el akar menni, legyen mire támaszkodni útközben. Hatszáznál több református mester és katona hagyta oda Pápát; bár én Séllyei ajánlását hoztam magammal, alig akadt egy ház, ahol szállást kaphattam és néhány dénárt a magam fenntartására.

Virradatkor indultam tovább, még aznap ki akartam érni a Bakonyból. Nem a rablóktól féltem, kinek kellett volna az én rongyos köpenyem, kucsmám, melyről marokszám hullott a szőr, tarisznyámban pedig egyetlen vagyonom, a Heidelbergi Káté? A német és török katonákat akartam elkerülni, ha megfoghatnak, aligha nézték volna béna kezemet, bilincsbe vernek, és elhajtanak a dalmát vagy anatóliai emberpiacra, rég volt háború, megnőtt a gályarabok ára. Akkor még nem tudtam, hogy ha most meg is menekülök, a sorsom egyszer mégis eljuttat a gályákra.

Letértem a postaútról, és inkább a távolabb kanyargó, keskeny csapáson haladtam a kelő nap irányába. Vigyáztam, hogy senki ne szegődhessen a nyomomba, csak félrehajtogattam magam elől a szúrós ágakat, de nem törtem le, s a besüppedt, kagylós szélű kövekre léptem, így nyomaim elvesztek a vadak pataverése és a nedves fűcsomók között, melyeket a vaddisznók agyarukkal túrtak ki.

Hosszú órákig mentem megállás nélkül, térdben már meg-megbicsaklott a lábam, mikor messze előttem megvilágosodott, megritkult az erdő. Kevéssel később lejteni kezdett és kiszélesedett az ösvény. Az utolsó fák oltalmában megálltam: lent a völgyben 18egy hosszan elnyúló úti falu feküdt. A feltámadó szél, a levegőben megsokasodó bogarak a nap végét jelezték, úgy gondoltam, hogy ebben a faluban töltöm majd el az éjszakát.

Hiába esteledett, az ablakokban nem gyulladt ki fény. A szemem káprázott a félhomályban, de beljebb érve láttam, hogy az úton, a házak küszöbén és bent a szobákban is holttestek fekszenek, orruk kifolyt vére rászáradt az arcukra, bőrük elfeketedett, megduzzadt mirigyeik kipattantak. Ez a Fekete Özvegy országa volt, a pestis kipusztította a falut, a megmaradtak pedig, úgy látszik, elmenekültek. Első rémületemben én is futni kezdtem, de aztán megálltam, a vak éjszaka nem ígért több jót ennél a halott falunál, fogvacogva erősítettem magamban a hitet, hogy Isten ezen a gyászos helyen is velem van, és szándékai szerint dönt életem fölött.

Gyerekkoromban Kócsot is meglátogatta a pestis, tél múltán, a föld felmelegedésével és rohamos párolgásával tört ránk a ragadós nyavalya. Tíz emberből, aki megkapta, kettő sem élte túl a pestist, néha csak a következő tél vetett véget a járványnak. Védekezni alig tudtunk ellene: az ágyat, melyen a beteg feküdt, elvitték a lazaretumba és elégették, a házat pedig dezinficiálták. Napkelte után vagy este jöttek a működő munkások, az előírások szerint éhgyomorral, égő fáklyát vittek maguk előtt, meszet szórtak a padló agyagjára, tüzet raktak, és egy óra hosszat füstöltek. Ezután a falat kimeszelték vagy betapasztották, és mindezt a nyolcadik napon megismételték.

Itt én semmivel sem védhettem magam, de mivel mégsem akartam szántszándékkal a halál elé sietni, kikerülve a temetetlen halottakat a falu közepén, a dombra emelt templomhoz mentem, tüzet raktam, most nem féltem, hogy a lángok nyomomba vezetik a portyázó katonákat, ha úgy tetszik, jöjjenek értem 19a dögvész közepébe. Mikor a füst átjárt, ettem valamennyit a magammal hozott kenyérből, megittam minden boromat, mert az öregek szerint a bor általános gyógyszer, megvéd minden járvány ellen, aztán fejemet az ajtófélfának vetve aludni próbáltam.

De csak lecsuktam és újra kinyitottam a szememet, mert ahogy leszállt a sötétség, előjöttek a cserjésből az elvadult házi kutyák, az ólakat fosztogatták, de belemartak halott gazdáik húsába is, az éjszaka megtelt marakodó üvöltéssel, s az aprójószágok halálrikoltásaival.

Azzal nyugtattam magam, hogy míg könnyű prédát találnak, nem jönnek fel hozzám a templomi tűzhöz, de tarisznyámból előkerestem a kést, és néhány mozdulatot tettem vele. Meredt szemmel figyeltem arra, ahol az agyagba vágott lépcsőket sejtettem.

Az éjszaka egyre sűrűbb lett, olyan sűrű, hogy nem lehetett hinni a sokszoros tapasztalatban, hogy a sötétség egyszer majd véget ér és a vidék felveszi nappali arcát; úgy tűnt, mintha a természet már elfáradt volna magát újrateremteni, és ez az éjszaka örökké fog tartani.

Néztem a tüzet, és eltöprengtem, hogy mi lett az én hazámból, ama híres Magyarországból, mely egykor kiterjesztette hatalmát a havas hegyekig és a tengerig. Mint az elpusztult Jeruzsálemben, utcáin halottak fekszenek és kutyák kóborolnak, földjeit felosztotta maga között a német és a török, erdeiben rabszolgákra vadásznak, aki ismeri nyelvünket, az sem mer beszélni rajta.

Elfogott a bánat, térdre ereszkedtem, és lassú imát mondtam, hogy maradjon meg ez az ország magyarnak, ne véssék fel nevünket a halott népek kőtáblájára. Ne jöjjön idegen, akinek udvarában mi csak szolgák lehetünk és félrerúgja apánk csontjait, ha kiveti az eke.

20

Kértem az Istent, fogadja el az áldozatomat, küldjön Északra a jéghegyek közé vagy Délre a parthusok földjére, ahol a fák ágai meggyulladnak a lehajló Naptól, csak engedje meg, hogy az én áldozatom segítsen Magyarországon.

Mintha válasz érkezett volna fentről, az ég pereme világosodni kezdett, összeszedtem magam, és folytattam utamat. Nagy kerülőt tettem Délnek, mert gondoltam, hogy katonai őrlánc zárja el a pestises vidéket, harmadnapra Budára értem, ott maradék pénzemért felvett egy társzekér, és egészen Debrecen határáig szállított.

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000001070&secId=0000107322&mainContent=true&mode=html

Mai elérhetőség:

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MOLDOVA/moldova00070_kv.html