Magyar viselkedéskultúránk megrontása (1.)

Nem tesszük fel a lábunkat az asztalra, nem túrjuk az orrunkat és szellentünk közösségben, nem kézzel, hanem késsel, villával, kanállal étkezünk, nem trágárkodunk, nem tegeződünk azonnal bárkivel, az időseknek átadjuk a helyünket – sorolhatnók.

Sokan nem is gondolnák talán, mi minden múlik valakinek a viselkedésén. Bennünket, magyarokat oly hosszú évszázadokon át gáláns, lovagias, udvarias nemzetként értékeltek még idegen gondolkodók is. 

De vajon tényleg azok vagyunk-e ma is? Nem romlott-e meg magyar viselkedéskultúránk, s ha igen, mikor, mi mindenben?

Tihanyi Tibor piarista atya írta egykor:

„Van üres formavadászat, amely nagyképűvé és mesterkéltté teszi az embert. De vannak bizonyos szabályok, amelyek formássá, finommá, úrivá teszik megjelenésedet, föllépésedet, emberekkel való érintkezésedet. Ezek a törvények szó szerint nincsenek benne sem a Tízparancsolatban, sem az országok törvénykönyveiben, mégis kötelezők és nélkülözhetetlenek. Semmibe vevésük már magában hordja ítéletét: a semmibe vevőt sem veszik úriember számba, és művelt társaság nem fogadja be. Hiába végzed el a gimnáziumot és egyetemet, hiába leszel tekintélyes állású méltóság, ha az életnek ezeket a hajszálfinom fegyelmi szabályait nem oltottad véredbe, fölkapaszkodott faragatlan alaknak fognak tartani és, ha csak lehet, elkerülnek.”

(Úriasan, finoman. Villámszabályok az illemtanból diákok számára. Budapest, 1938. Szent István Társulat-Stephanem Nyomda és Könyvkiadó Rt. 3. old.)

Óriási bajok – már akkor is

Ha a két világháború közti negyedszázad magyar társadalmáról akkoriban született kritikus műveket olvassuk, méltán döbbenhetünk meg. Ezek szerint már akkor óriási bajok voltak az illem, a viselkedéskultúra terén. Igen, nem tévedés, már akkor is. Magyra viselkedéskultúránk megrontása akkor kezdődött. Elég legyen csak a kor egyik kiváló szociográfusára, Makkai Jánosra gondolnunk. Egyik fő művében olvassuk:

„A kommunizmus forradalmi korszakában a fiatalemberek és gyermekek a nyilvánosság előtt, rögtönzött kongresszusokon tárgyalták meg egymás nemi ügyeit. Tömegszállásokon lakva, elvesztették az emberi szeméremérzést s az igényeket a ruházkodás, öltözködés, lakás, étkezés és a választékos szórakozások terén.” 

(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942. Singer és Wolfner Rt. 57. old.)

Mintha tehát a hamis egyenlősdi, a hívatlan kíváncsiság, kivagyiság, a bizalmaskodás már 1945 előtt is át- meg átjárta volna társadalmi életünket. Nem is szólva ama úri léhaságról, renyheségről, Pató Pál-stílusról. Makkai könyve negyedik fejezetének beszédes címe: „A felső osztályok társadalmi ragályai.” Ezek közül mely volt s legkirívóbb? (74. old.)

„A felső osztályok legkirívóbb társadalmi betegsége: a lebzselés. A születési arisztokrácia, a pénzmágnások és a beérkezett, karriert csinált emberek világában az élet egyik legnagyobb problémája, hogy az időt hogy és mivel lehessen eltölteni? Természetszerű következése a társadalmi fejlődésnek, hogy azok az emberek, akiknek nagy vagyon áll a hátuk mögött, nem dolgoznak annyit, mint a szegények, akiknek a mindennapi kenyérért kell küzdeniök, vagy, ha maguk dolgoznak is, családjuk és környezetük egy része mindig a munkátlanság állapotában él. Azok a kapitalisták, akik maguk vezetik üzemeiket, azok a nagybirtokosok, akik maguk gazdálkodnak, nem tartoznak ide, éppúgy, mint azok az amerikai milliomosok sem, akik nem urai, hanem rabszolgái saját vagyonuknak. De általános tünet, hogy a dolgozó családfő mellett dologtalan gyermekek szoktak felnőni s a ház asszonya e vagyoni helyzetben szintén nem foglalkozik mással, mint társadalmi kötelezettségei lebonyolításával. A társadalmi kasztot mindenütt hovatovább a semmittevők, vagy a föltűnően keveset dolgozók serege lepi el. Főfoglalkozásukká lesz, hogy „társaséletet” éljenek, minden napra szórakozási programot találjanak, más szóval, hogy elverjék az időt. Ezt az öncélú társadalmi tevékenységet nevezem „lebzselés”-nek, amely a történelmi korok mindegyikében jelen van és mindig hasonló színekben tündöklik.”

Lebzselők

Nem újkori tünet ez sem, persze, hiszen a római világból is már ismert (75. old.).

„Rómában már az első császárok korában annyira elterjedt a felső osztályok, a vagyonosak fontoskodó semmittevése, hogy az ilyen lebzselőt külön megjelöléssel „ardelio”-nak nevezték. Az ardelio az az ember volt Rómában, aki általában semmi komoly dologgal nem foglalkozott, semmit nem dolgozott, hanem élvezte a roppant birodalom gazdagságának, a felgyülemlett vagyonnak előnyeit és a társas élet kellemes szórakozásaival töltötte idejét. Ezek az emberek kétezer évvel ezelőtt határozott életrendet alakítottak ki a világ fővárosában. Reggelenkint meglátogatták egymást, hogy el ne mulasszák a születésnapi üdvözléseket, a beteglátogatásokat és a részvétviziteket; kedveskedéseikkel keresték föl azokat az idős férfiakat és nőket, akiktől örökséget reméltek; megjelentek a törvényszéken, hogy meghallgassanak egy-egy perbeli tárgyalást; megcsodálták a szónokokat és a filozófusokat, és összegyűltek, hogy egy-egy költő legújabb verseinek felolvasását meghallgassák. (Juvenalis azt írja, hogy ezek a felolvasások a régi Róma legborzalmasabb csapásai voltak a házbeomlások és a tűzvészek mellett. Seneca szerint az ardeliók úgy ellepték Róma fórumait, cirkuszait és színházait, mint a hangyák, akik minden terv és cél nélkül futkosnak fel s alá a fákon.) Valósággal állandó foglalkozássá fejlődött ki ezekben a körökben a társadalmi kellemkedés és társasági kalózság, az örökséghajhászás, a híres színészek, filozófusok, gladiátorok ostromlása, a napi szenzációért, látványosságért és kalandért való állandó küzdelem s mindez az ember életét teljesen betöltötte.”

Sőt a középkor sem tudta e kórtünetet teljesen kiküszöbölni (75-76. old.):

„A középkor felső osztályainak ardeliói a királyi udvarokban és a fejedelmek környezetében lebzseltek. Köztudomású, hogy ezeket az udvarokat hogy ellepték -egy-egy korban a kalandorok, a „lézengő ritterek”. Ez időben azonban az udvaronci semmittevésnek volt valamelyes erkölcsi és közjogi alapja, ám az újkorban és a legújabb társadalmak életében nincsen. A társadalmi lebzseléssel való állandó foglalkozás külön embertípust fejleszt ki úgy a férfiak, mint a nők világában. „Sokan mondják, hogy igen kedves ember Cotilus – írja Martialis –, de milyen is hát a kedves ember? Olyan, aki hajfürtjeit művészi rendben hordja, aki mindig balzsam- és fahajolajtól illatozik, aki az alexandriai és hispániai táncok dallamait dalolja, sima karjait táncosmódra mozgatja; egész nap nők között ül s mindig valakinek a fölébe sugdos; levélkéket írogat és mások levélkéit olvasgatja; óvakodik szomszédjának könyökével érintkezésbe jutni; tudja, hogy ki melyik lányba szerelmes; egyik lakomáról a másikra siet és könyv nélkül ismeri a cirkuszbeli versenylovak családfáját. Ez hát Cotilus, a kedves ember? No, édes Cotilusom, akkor nagyon furcsa dolog kedves embernek lenni.” Vajon a mai világfi, a semmittevő dandy, a play-boy, akivel nap-nap után találkozunk, nem ugyanahhoz a típushoz tartozik-e, mint Martialis Cotilusa? A XVII. és XVIII. század francia moralistái ugyancsak egész sorozatát mutatják be a kor lebzselőinek.”

Munkátlanság

Az európai kontinens viselkedéskultúrájának hanyatlása különösen is a henyélésben, a munkátlanságban nyilvánult meg (76. old.):

„A nők munkátlansága és semmittevése a helyeken ugyancsak állandó jelenség. A római nők viselkedéséről a kortársak valószínűleg túlzottan szigorú és rosszmájú megjegyzéseket hagytak az utókorra, de, ha vallomásaiknak csak fele is igaz, a felső osztály hölgyeinek viselkedése akkor is Róma hanyatlásának szebbnél-szebb színeit mutatja. A felső osztályok asszonyai, akik a vagyoni függetlenségnek olyan fokára emelkedtek, hogy nem kell személyesen dolgozniok a ház és a család körül s akiknek nincsenek gyermekeik, törvényszerűen a társadalmi tevékenységben keresnek menedéket. A XIX. és XX. század regény- és drámairodalma tele van e női figurák élet-keresztmetszetével. A ráérő nő, aki unatkozik otthon, vigasztalást keres és talál; így keletkeznek a háromszög-problémák s így nyílik meg az erkölcsi szabadosság világa a nők és férfiak előtt. Főfoglalkozásukká válik a könnyed csevegés és pletykázás, amit más osztályok férfiai és asszonyai is előszeretettel művelnek, de ezek kevesebb időt tudnak ráfordítani. Innen veszi eredetét a flirt és annak számos következménye, a családok felbomlásáig, válásokig, és így tovább.”

„Jóreggelt”

Nem, nem a „létező szocializmus” közvetlenül előttünk lepergett évtizedeiről szóló szociográfiából, ámde még csak nem is Papp Gábor Zsigmond legendás „Magyar Retró” című kisfilm-sorozatából idézünk ezúttal sem. Maradunk Makkainál, aki e fejezetét ekként zárja (77. old.):

„A felső osztályok lebzselői határozott szolidaritásban élnek. Állandóan egymásra találnak, hisz ugyanazokban a házakban és divatba jött társas gyülekezőhelyeken találkoznak, ahol hamarosan magukra vonhatják az alsóbbak figyelmét. Vannak közöttük fél-lebzselők, akiknek állásuk és foglalkozásuk is van, de az mellékes a szemükben s munkaidejük végén viharosan lecsapják a tollat és ceruzát, hogy napi programjuk fontosabb részének lebonyolítására siessenek. Délidőben így a Váci-utcán: „Jóreggelt” köszöntéssel üdvözlik egymást, amikor más ember már elfáradt a napi munkában. A lebzselő nő délelőtt hajfodrászattal, kozmetikával és bevásárlásokkal foglalkozik, délután pedig társaséletet él, egy évben kétszer pedig vidékre vagy külföldre utazik, hogy fáradalmait kipihenhesse, vagy hogy felejtsen. A lebzselő ember csak bizonyos helyeken fordul meg, csak a város egy-egy gócpontját tartja megszállva, máshová sosem teszi be a lábát, mert e helyeken (a dolgozók között) „nem szokás” megjelenni. Amíg a mai társadalmi berendezkedés fönnáll, lehetetlen rajtuk segíteni, ha azonban felismerjük őket és káros hatásukat, ha igyekszünk a lebzselőktől távol tartani magunkat, könnyebben megakadályozhatjuk a kór terjedését.”

Félelmetes látlelet. Tehát már a boldog békebeli harmincas években is létezett – mit létezett, nagyon is uralkodóvá vált! – ama nagyvárosi „fogyasztói attitűd”, a „lébecolás”, a „nap valahogyan való elütés”-e, a dzsentritől megörökölt mihaszna életvitel. Nem Kádár-korszakbeli örökség ez, mondhatnók. Akik így nőttek fel, jó, ha elrebegtek valaki előtt egy hányaveti „Jó napot!”-ot.

(Folytatjuk.)

Magyar viselkedéskultúránk megrontása (2.)

2017. december 02. 18:02
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Középosztályunknak az anyagiak terén való képmutató magatartása sok jogos társadalomkritikára adott jogot bizony már a két világháború között is. A kapitalista világ megannyi túlhajtása közül ezt is különösen ostorozta Makkai János.

Fényűzés

„A magyar középosztálynak különös szenvedélye, hogy erején felül költekezzen és többnek látszhasson, mint ami. Díjnoki sorban élő fiatalemberek mozisztároknak öltözve sétálnak a korzón és a szerény polgári viszonyok között élő fiatal nők jövedelmüknek túlnyomó részét fényűzésre költik. A fényűzés terjed a legjobban és a legveszedelmesebb mértékben a társadalmi betegségek között, mert legfontosabb elem benne a látszat és ez aránylag a legkönnyebben, ma már kevés pénzzel is megvásárolható. Szerves tartozéka a női divat, amely azt parancsolja szolgálóinak, hogy teljesen jó és kifogástalan ruháikat vagy kalapjaikat fél esztendő múlva eldobják, mert azt már nem sikkes dolog hordani. A kapitalizmus túltermelése itt szövetkezik a polgárosodó társadalom „könnyű élet” ideáljával és felelőtlenségével. Az emberek csak néha borzadnak meg és döbbennek meg a fényűzés láttára, amikor valami nagyon kirívó eset történik, de általában mind szolgái annak: valósággal el vannak ragadtatva tőle. Ezen a téren nyilvánvalóan csak a felső osztály javíthatna a társadalmi erkölcsön, ha tüntetően magáévá tenné az egyszerű életmódot és viselkedést. Ennek azonban kevés a valószínűsége.”

(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942. Singer és Wolfner Rt. 79. old.)

Makkai tehát külön kiemeli a „női divat” céltévesztettségét. Messze nem először. Pázmány Péter esztergomi érsek 1636-ban megjelent prédikációs kötetében már arra intette a „keresztény leány”-okat, házasságuk boldogságához mennyire nélkülözhetetlen, hogy ne annyira az öltözkö9désben, m int inkább a konyhában mutassák meg igazán rátermettségüket..Talán nem is gondolnánk, hogy idevágó intelméből milyen sokat tanulhatnának még ma is:

„Hogy nagyobb kedvet talállyon mind leány-korában szüleinél, mind házassága-után szerelmes uránál, szükséges, hogy a leány tanullyon étecskéket is főzni. Nem tudom, ha vagyon foganatosba dolog, mellyel magát kedvesbé tehesse az asszony, mint ha urát betegségében maga kezével főzött gyenge tételekkel kínállya. Mocskosb az asszony-ember keze, mikor más férfiutól szorongattatik, hogy-sem mikor az urának való fűzésben fazék fogástul kormoztatik; éktelenebb lesz a tánczban vagy koczka-játszásban a leány ujja, mint az étek abárlásában.”

Ám nem kevésbé óvta a nőket a szépítőszerek mára csaknem általánossá vált használatától, jelezve, hogy szépségüket milyen nagy kár folyton mesterséges eszközökkel fokozniuk, hiszen őket Isten eleve szépnek teremtette, éspedig olyannyira, hogy azt aligha fokozhatják, továbbá, hogy viseletükkel se legyenek kirívóak kihívóik előtt, s leginkább erkölcsi tisztasággal igyekezzenek kiválni mások előtt, pláne, ha netán mégis akadnának közöttük „rutacská”-k:

„Ne kennye a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítcse verő-fényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Értéke-felett drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát cifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekincse tükörében magát. Ha szép, eltökéllye, hogy meg nem rutittya feslett élettel ékességét, ha rutacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölccsel szépegesse magát.”

Osztálygőg

Visszatérve Makkaira, könyvében valóságos társadalmi „ragály”-nak nevezi ezt (80. old.): „Az osztálygőg éppúgy végigkíséri a felsőbbek életét, mint a lebzselés és a fényűzés. Mindenki irigyli a felsőbbeket, azokhoz szeretne asszimilálódni, viszont saját rangját olyan önérzettel viseli lefelé, hogy valósággal visszahökkenti azokat, akik ugyancsak fölfelé törekszenek.”

Miben is nyilvánul meg elsősorban? (81. old.)

„Az osztálygőg és sznobizmus középosztályunkban elsősorban a dzsentrizésben jelentkezik. Nálunk a legtöbb ember, aki a miniszteri tanácsosi rangig viszi, előbb-utóbb dzsentrivé nevezi kik magát. Címert kutat, előnevet keres, igyekszik nevét történelmire magyarosítani, ha nincs magyar neve, pecsétgyűrűt rak az ujjára és hovatovább nemzetségi összejöveteleken vesz részt, hogy évszázados nemességének illúziójában éljen. Külföldön „von” vagy „de” jelzőket illeszt neve elé, aminek következtében sokan rögtön bárónak nézik. Egyre ritkábbak az olyan családok, ahol a régi magyar név mellől elhagyják az előnevet s egyre gyakoribbak az olyanok, ahol titokzatos módon új előnevek születnek.”

Parvenüség

Nem kevésbé veszedelmes kor-és kórtünet viselkedéskultúránk megromlásában a „parvenüség”. De ki a parvenü? A Magyar Etimológiai Szótár meghatározása szerint „felkapaszkodott ember, újnemes, újgazdag (akit a született előkelők lenéznek)”. Makkai írja (81-82. old.):

„A parvenü szintén örök jelenség a felsők társaságában. Kórokozója az osztálygőg s az a furcsa szemlélet, amely előkelőbbnek tartja, ha az ember nem maga csinálta saját karrierjét és nem maga szerezte meg saját vagyonát, hanem az ősei és ő csupán nagy elődeinek nyomdokában jár. Nem maga tehetség tehát, hanem nagy apák, nagy tehetségek Herbertje. A parvenü, aki megvagyonosodott, vagy váratlan előmenetelre tett szert, szerencséjének közeli származását akarja elfelejtetni s igyekszik úgy viselkedni, mintha már gyermekkorában mindig hasonlóképpen élt volna, sőt már szülei ugyanabban az életstílusban nőttek volna föl. Ezért kétségbeesett erőfeszítéssel törtet a felsők felé s azok között mindig bizonyos mértékig helyet is talál. Aki ugyanis a felső osztályban nem talál helyet, az nem is lesz parvenü, mert ebben az esetben életstílusának bonyodalmai nem ütköznek ki. A parvenü azért fejt ki destruktív működést, mert bizonytalanságérzései vannak s állandóan attól fél, hogy lenézik, hogy kiközösítik. Ezért a felsők összes betegségeit magába szívja, továbbfejleszti, életmódjukat túlozza, hogy vitathatatlanul velük együvé tartozónak tekintessék. A parvenü lebzselésben, osztálygőgben és sznobizmusban túltesz a valódi és régi felső osztálybelieken s az alsóbbrendűeket még inkább vérig bosszantja tevékenységével.

Teljes beolvadása a felső társaságba sohasem sikerül, de gyermekeiben a családját mégis belophatja az új világba. A parvenü sorsa csak akkor reménytelen, ha nincsenek gyermekei, mert így hiába dolgozik: maga sohasem olvadhat fel a felsők között s így egész tevékenysége meddőségre van ítélve. A parvenük sorában a legkétségbeejtőbb típust a gazdag zsidók képviselték, míg a felső társadalomban helyet foglaltak.” 

Makkai szerint a parvenüség szüli az „erkölcsi szabadosság”-ot ((82-83. old.):

„Az erkölcsi szabadosság állandó viselkedési stílust honosít meg s ezzel azt a hiedelmet kelti az alsóbbakban, hogy az egyházi és állami erkölcshirdetők és erénycsőszök intelmei csak a köznépre hatnak és vonatkoznak, de az előkelőségekre nem, mert azok íme, büszkén viselik az olyan látszatokat, amelyeket a közönséges polgár legalábbis eltitkol. Ez a felfogás olyasfajta eszmét áraszt magából, mint a felvilágosodás korának szemlélete a vallásról: „elég, ha a nép hisz Istenben, hiszen neki kell fönntartania az államot; a népnek szüksége van hát Istenre, de nekünk nincs.” Igazságtalanok volnánk, ha azt mondanók, hogy az erkölcsi szabadosság csak a felső osztályok világában él s nincs jelen a parasztok, a munkások, vagy a kispolgárok különböző rétegeiben is. Megvan ott is, de sohasem válik követendő divattá és életstílussá. Életstílussá csak a legfelsőbbek szokták avatni. Csak ők engedik meg büszkén maguknak, hogy férjek mások feleségével kettesben járjanak nyilvános helyre s házassági szempontból nem szabad emberek tüntetően mutassák nem házastársukkal való viszonyukat. Amikor előkelő fiatalemberek női kalandjait napokon és heteken át újságokban olvashatjuk, nehéz megakadályoznunk azt, hogy hasonló egyéni ambíciók alsóbb osztályú egyéneinkben ne keletkezzenek.”

Mindezek, ismétlendő, nem mai sorok. Éppen ezért persze nem olyan meglepő, hogy miért találkozunk a fenetbb körülírt tünetekkel manapság is olyan nagyon – és akkor még mindig csak Magyarországról beszéltünk.

(Folytatjuk.)

Magyar viselkedéskultúránk megrontása (3.)

2017. december 05. 21:22
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Makkai János méltán lenyűgöző művében a magyar viselkedéskultúra megrontása talán egyik legfontosabb jelének a „vallásos elemek feltűnő hiányá”-t tekinti. Miként is van ez? A glóriás Árpádok, sőt még a vegyes házi királyok által is megszentelt s így II. Pius pápa szavaival a „kereszténység védőbástyájá”-nak tekintett Magyarországon ez lehetséges?

„[…] megfigyelhető a magyar középosztálybeli család mindennapi életében a vallásos elemek feltűnő hiánya, vagy pedig a vallásnak teljesen az egyén életébe való utalása és a közösség gondolatából való száműzése. Nyugat-Európában és általában a keresztény népeknél a családi életet sok helyütt a mindennapi vallási szertartásosság jellemzi. Itt nincs különbség katolikus és protestáns, vagy ortodox népek között, a különbséget a faji lélek teszi. Az angolszászok, hollandok, sőt a németek is sokkal több vallási szertartást végeznek otthon, mint a hasonló vallású magyar középosztálybeliek. Nálunk elég ritka az a ház, ahol étkezés előtt vagy után imát mondanak és még ritkább, ha ezt a szertartást a családfő végzi, vagy ha azt vendégek jelenlétében is csinálják. A vallásos elem hiánya más téren is megnyilvánul, aminek főként az az oka, hogy a magyar nem transzcendentális fajta, hanem racionalista. Ez az élet legapróbb jelenségeiben is megmutatkozik.

Míg a parasztok családostól mennek templomba, magyar középosztálybeli embereknél ez sokkal kevésbé szokásos. Mindenki külön jár templomba, ha jár, de rendszerint csak az anya és a gyermek teszik ezt együtt, a férfiak tartózkodnak attól, hogy családjukkal együtt keressék föl Isten házát. A szónokló férfiak keresztelőkön, esküvőkön és temetéseken politikai ízű beszédeket mondanak és nem a hit, a vallás és az erkölcs fogalmairól elmélkednek. A vallási közömbösséget rendszerint a középosztálybeli családfők terjesztik, akkor is, ha ők maguk nem hitetlenek. A faji lélek valami olyasfajta magatartást parancsol ezen a téren, hogy a magyar istenfélő és vallásos, ha meg van szorulva, de jólétének napjaiban közömbössé válik. Mindez az emberi viselkedésben azzal a káros hatással jelentkezik, hogy nem fejlődik ki idejében az alázat, a szerénység és a lelki elmélyülés a gyermekekben, a családi élet is ridegebbé lesz és eluralkodik benne a paraszti-kisnemesi életérzés úr-koncepciója.”

(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942. Singer és Wolfner Rt. 108-109. old.)

A vallásosság – magánügy

A jelenség, amiről Makkai ír, újkorban elharapódzott jelenség. A protestantizmus, a liberalizmus (és ez utóbbi sajátos válfaja, a jozefinizmus) elterjedésével kialakult „új módi” szerint a vallásosság magánügy, elég – nehogy megszólás érjen minket a túlzott templomkerülés miatt – a heti egyszeri (vasárnapi) szagos misén való kötelező részvétel, a keresztelés, a hébe-hóba végzett gyónás. Úri társaságban meg nem beszélünk egyházi „dolgok”-ról, pláne pozitívan, nehogy műveletleneknek tartsanak bennünket. 

Makkai János hitvese, Ignácz Rózsa révén (is), hithű katolikus volt. Fájt neki ezért a magyar néprétegek, különösen is a dzsentri, a középosztály, felszínes vallásossága – és akkor még a marxizmus által a dualizmus évtizedei során mindinkább megfertőződött ipari rétegekről, a gyári munkásságról nem is beszéltünk. És arról sem, hogy az Isten, a szentek, boldogok nevével való káromlások mennyire elterjedtek szerte a társadalomban már akkor is! 

Persze, ha mélyebben gondolkodunk, ezen nem csodálkozunk. A Makkai könyvében oly keményen megbírált magyar középosztály nem véletlenül volt olyan helyzetben, amilyenben. A dualizmus boldogítónak tűnő évtizedeiben sajnos a hazai katolikus papság – tisztelet persze soraiból a kivételeknek! – sem állt feltétlenül hivatása magaslatán. Amikor ugyanis égető szükség lett volna arra, hogy a teológiai tudományok alapján nemzetünk első számú értelmiségi elöljárói legyenek Krisztus szolgái, nagyon kevesen álltak őrt hivatásuk élén. Az egyházgyűlölő, vallásellenes propaganda megtalálta a legkisebb részt is, hogy befészkelje magát társadalmunk testébe – ámde hol maradt az ezzel szembeni hithirdetés?

Hittudományi irodalom?

Nem, félreértés ne essék, nem olcsó egyházellenesség ez. Maga a jeles hitvédőről, Dudek János (1858-1916) katolikus teológiai tanárról megemlékezve írja ugyanis az alábbiakat pályatársai közül Mihályfi Ákos (1862-1937):

„A katholikus hittudományi irodalomnak soha mostohább helyzete nem volt hazánkban, mint abban a korban, melyben Dudek ezen irodalom művelőjévé esküdött fel. Már a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, annak szabályzata, mely szerint a hittudomány művelői kizáratnak az akadémia tagságából, bénítólag hatott a hittudományi irodalom művelésére; s tényleg látjuk, hogy tehetséges és ambiciózus egyházi férfiak nem a szorosan vett hittudománnyal, hanem főleg történelemmel és irodalommal foglalkoznak, melynek révén az Akadémia tagjai közé juthatnak.

Másik akadálya a hittudományok művelésének a hittudományi intézetek tanárainak szűkös ellátása, ami őket arra készteti, hogy négy-ötféle más hivatalt vállaljanak s a tanári működést csak másodrendű feladatnak tekintsék; így természetesen sem idejük, sem kedvük nem marad a szakirodalom művelésére.

Ehhez járul egy másik szomorú körülmény is: a tudományos működés egyáltalában nem részesül hazánkban az őt megillető tiszteletben és megbecsülésben – a fortiori áll ez – kénytelen vagyok ezt szomorúan bevallani – a hittudományok műveléséről. A hittudósnak nincs valami nagy tekintélye; egyházi méltóságok és kitüntetések adományozásánál a legutolsó szempont az, hogy valaki hittudós-e, hogy végzett-e önálló tudományos kutatásokat, írt-e tudományos munkákat? Püspöki aulákban eltöltött egy-két év többet számít, mint tudományos foglalkozásban fölemésztett negyedszázad; politikai érdemek, személyes összeköttetések, főleg arisztokrata dámák révén többet érnek könyvtárakat betöltő irodalmi működésnél. Ne gondolja senki, hogy túlzok. Nekem, aki negyedszázadnál hosszabb idő óta szerkesztem a Katholikus Szemlét s e réven alkalmam volt majdnem 30 éven át figyelemmel kísérni a magyar papság szellemi fejlődését, vannak e téren tapasztalataim. Ismertem nagy tehetségű fiatal papokat, akik kilépve az életbe először a tudomány művelésére vetették magukat, örült a lelkem első dolgozataiknak, mert ezek után joggal vártam, hogy a tudomány terén nagyot fognak majd mívelni. Azonban az én fiatal tudósaimnak is kinyílt a szemük, ambíciójuk nagyobb volt tudományszeretetüknél, látták, hogy nálunk más eszközökkel lehet előbbre jutni; letették tehát a tollat, Istenhozzádot mondtak a tudománynak, megragadták azokat a más eszközöket, melyekkel elérték ambíciójuk minden ábrándját.

Van még egy másik nehézsége is a katholikus hittudományi irodalom művelésének: az anyagi kérdés. A hittudomány irodalmi művelése nálunk sok áldozatot kíván; egy hittudományi munka kiadása nem lukratív vállalat, fölér egy kis leégéssel. Mert a hittudomány iránt a fentebb jelzett okból is nagyon kevés az érdeklődés; sem a nagyobb javadalmasok, sem az alsó papság a hittudományi irodalom iránt nem érdeklődnek, legföllebb a kispapok és egy-két idealista káplán.

Amíg még az erga intentiones eléggé el nem ítélhető visszaélés a legfelsőbb egyházi fórum által eltiltva nem volt: ezen a réven lehetett hittudományos könyveket veszteség nélkül kiadni; azóta nagy ritkaság számba megy, ha a szerző, aki maga egyszersmind a kiadó is, reá nem fizet; mert kiadót ilyen munkák nem találnak.

Idősebb paptársaimtól hallottam, hogy a régi világban püspökök és kanonokok voltak a mecénások, akik örültek, ha egy-egy tudós pap munkája kiadását elősegíthették; de úgy látszik a mecénások is csak a múlt emlékeiben élnek.

Ilyen viszonyok között heroizmus kell ahhoz, ha egy fiatal tehetséges pap hűséget esküszik szaktudományának, a hittudománynak és ha ezen esküjéhez hű marad a halálig.”

(Mihályfi Ákos S. O. Cist: Emlékbeszéd Dudek Jánosról. Budapest, 1918. Szent István Akadémia-Stephaneum Nyomda Rt. A Szent István Akadémia emlékbeszédei. 1. kötet 1. szám. 4-5 old.)

Papszidás

Nem Rákosi-kori örökség tehát általában a vallás, a hit, az egyház, a teológia becsmérlése, de annyi bizonyos, hogy a dualizmus évtizedei alatt egyre többen távolodtak el Istentől – igaz, nemcsak nálunk, hanem szerte Európában, főleg déli és nyugati féltekén. Messze vezetne ennek komplex analízise, annyi azonban így is bizonyos, hogy ezekben az időkben terjedt el az a „gondolkodásmód”, amit Donoso Cortés (1809-1853) spanyol katolikus bölcselő oly végzetes tévedésnek ítélt. Ennek lényege, hogy a hit csupán regék gyűjteménye, a vallás túlvilági mítoszok tárháza, az egyház pedig egy ezek elhívésére épült, idealistának látszó, valójában nagyon is materiális struktúra. Ezért aztán az egyházat és az államot el kell egymástól választani, sőt az előbbit az utóbbi alá kell rendelni.

Ha az ember a dualizmus kori vezető katolikus orgánumokat olvassa (Magyar Állam, Magyar Sion, Katolikus Szemle, Alkotmány), rengeteg panasszal találkozik. A korábban istenfélő magyar tömegek szabad szájúan szidják a papokat, az egyházat. Életük pedig liberális elvek szerinti. S csoda akkor, hogy az első világégéskor oly retardált volt társadalmunk? Ismét Mihályfit idézhetnők:

„A háború utolsó esztendeje teljesen materialistává tette az egész társadalmat. Ennek a materialista irányzatnak természetes dudva-kinövése az óriási áruuzsora, melyet nemcsak batyus zsidók, hanem földesurak és asszonyok, a jámbor falusi nép is éppoly lelketlenséggel űztek, mint a kaftános kereskedők. A pénzbőségnek természetes következményei sem maradhattak el: a fényűzés és az élvezetvágy, melyek nemcsak a hadimilliomosok bűnei, hanem a mándlis falusi lányoké és asszonyoké is.”

(Mihályfi Ákos dr.: Lélekmentés a nagy világégés után. Budapest, 1920. Szent István Társulat. 11. old.)

Magyar viselkedéskultúránk megromlása tehát e téren is meglehetősen régóta szembeötlő. Ha valakinek valami nem sikerül, azonnal „szentségel”. Eszébe sem jut, hogy ezzel Teremtőjét sérti meg. Az pedig végképp nem, hogy mérlegelje, kudarcaiért nem elsősorban ő maga-e a felelős?

(Folytatjuk.)

Magyar viselkedéskultúránk megrontása (4.)

2017. december 12. 21:40
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Makkai János könyve hetedik fejezetében („Parlagi örökségek”) még részletesebben foglalkozik magyar viselkedéskultúránk megrontásával. Szerinte magyar középosztályunk „illembeli betegségei”-nek három fő forrása van. A „hazai őstalaj, a keleti származás, az ázsiai árnyék”, az ausztriai. bécsi mágnásvilág és a zsidóság.

„Paraszt”

Mivel ez utóbbival könyve következő fejezetében igen alaposan ír, ezért ezzel majd később foglalkozunk. Maradjunk most az első kettőnél! A huszadik század első felében feltört népi mozgalmak képviselői körében oly idealizált „paraszt” viselkedésének is megvannak az Achilles-sarkai. Melyek ezek Makkai szerint? A hiúság, a szalmaláng-lelkesedés (amit már Széchenyi István is fel-felrótt!), a közrestség és irigység, az önzés, a nyakasság, a „rendkívüli materializmus”, „a közszempontok semmibevevése, az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő szemlélet, a hencegés, hányavetiség (125. old.). Mindez kiegészül a „városi ember” iránti megvetést (is) kifejező tótozásával, svábozásával (127. old.). Szintén ide tartozó viselkedéskultúrabeli csökevény a „magyar törzsökösség” helytelen értelmezése, a nemesi, arisztokrata származással való kérkedés (130-131. old.), az emberek kizárólag (és lehetőleg csupán fizikai) foglalkozási ágak szerinti értékelése, az „úr” fogalmának vezető állásokhoz kötése (132. old.). 

Bizony ezek mind viselkedéskultúránk mindmáig továbbélő formái! (Nem bántásból mondhatnók, de ide tartozik bizonyos székely testvéreink felfogása is: „A székely pottyantotta a világra a magyart.”) Ámde ez még korántsem minden. Makkai elismeri, hogy a magyar nagyon is tud vendégszerető, gavallér lenni. Ámde ez a magában véve oly szép tulajdonság is könnyen elfajulhat (133..old.):

„Minden agrárius nép vendéglátó, míg a városiak, az ipariak kevésbé azok. A régi világban a magyar földesúr, ha unatkozott, olykor megtette, hogy kiküldte az országútra huszárjait és elfogatta az arra batározó, hasonló nemes urakat, vagyis vendéget rabolt, csakhogy azokat néhány napig otthon etethesse, itathassa és azokkal elszórakozzék. Bájos vonás ez fajtánkban, azonban a mai korban sok történelmi bájról le kell mondanunk, mert azok gyakorlása korszerűtlenné vált.”

Bizonyára lesznek, akik valósággal megütköznek Makkai elemzésén – pedig soraival nem a „jó magyar ember” természetes viselkedését, hanem csupán annak túlzásait bírálta e téren is (133-134 old.).

„Vendégrablás”

„Középosztályunkban mégis ma is szokásos – ha finomabb módszerekkel gyakorolják is – a vendégrablás. Különösen vidéken fordul elő, hogy a vendéget meghívják ebédre, vagy vacsorára, esetleg egy napra, és aztán nem engedik haza. Lekésetik a vonatról; bejelentik, hogy a lónak eltört a lába és közlik, hogy sértésnek veszik, ha a vendég „idő előtt” eltávozik. Sokkal gyakoribb eset és határozottabb divat középosztályunkban a vendégnek úgyszólván erőszakkal való megetetése és elitatása, ami csak keleti szláv népeknél észlelhető még, de nyugati társadalmakban alig. Egyes házakban kényszer nehezedik a vendégre, hogy az összes női hozzátartozók különböző ételprodukcióit sorjában megízlelje, mert különben sértődés származnék. Közéleti emberek, akik vidéken gyakran fordulnak meg, de egyébként városi életmódhoz vannak szokva, nem egyszer térnek haza betegen ilyen kirándulásaikról. A ház nagyasszonya és női hozzátartozói etetik, a házigazda pedig részegre itatja. Sokan nem is tekintik igazi vendéglátásnak az olyat, ahonnan mindenki józanul megy haza.”

Vajon honnan ered mégis a falusi élet e „dínomdánomos” elfajulása? Erre is megadja a feleletet Makkai (134. old.):

„Bocsánatot kell kérnem középosztálybeli olvasóimtól, amikor fölfedem előtte a szociológiai titkot: ez a divat szintén paraszti származású, nem úri osztályokból ered. Újságokban olvassuk néha, hogy egy-egy vidéki lakodalmon ételből és italból mi fogy el.”

Ha valaki megtekinti az internetről letölthető régi magyar filmek közül a Doktor Kovács Istvánt (1942), akkor erről vizuálisan pontosan meggyőződhet. A roskadásig megtelt asztalok vajon valódi kifejezői-e a magyar közmondásosan takarékos, szerény, visszafogott, szemlélődő szemléletének? Makkai szerint nem (134. old.):

„A vagyonos földmívelő ember azt hiszi, hogy az előkelőség a nagy evésben és ivásban domborítható ki leginkább s ezért gazdag helyen egy-egy parasztlakodalmon százával ölik a csirkét, párjával a borjút és tucatjával a malacot. A vendégek három-négy napig dorbézolnak, hogy az egész környéken évekig megmaradjon az emléke az illető ház nagyságának és előkelőségének. Egyes alföldi városokban szokásos a béke és jólét éveiben, hogy az ember két-három fogás elfogyasztása után elérkezik a túrós csuszához, vagy a fánkhoz s amikor azt hiszi, hogy ezzel az ebédnek vége, akkor – újabb nyolc tál étel kerül elő pulykával, vesepecsenyével és a végén az elmaradhatatlan torta-légióval. A főrangúak évszázadokkal ezelőtt gyakorolták ezt a divatot, de azóta már leszoktak róla. Háborúban mindez kevéssé aktuális. De máskor igen.”

Bőségszaru – de minek?

Bizonyos, hogy a régi magyar társaséletben azonban csak inkább alkalmankénti főúri találkozókon volt ilyen bőségszaru. Galgóc várura, Thurzó Szaniszló nádor sáfára, Hidas János például feljegyezte – amint Zolnay Vilmos- és Komáromi János „Magyar történelmi anekdoták” című könyvében olvashatjuk (1927) –, mi minden került az uraság asztalára ilyenkor.1603 újévén az ebéd például a következő fogásokból állt:

1. Tehénhús tormával
2. Kappan (herélt kakas) mézelt tésztával
3. Leves kenyérrel és kolbásszal
4. Kecsege (porcos vérteshalfajta) sóba
5. Gyümölcs lével, biberfark (hód)
6. Sonkás tik (tojás)
7. Borjúbél tejbe
8. Báránytüdő tiszta borssal
9. Bárányhús lemóniával (citrommal)
10. Lúd tiszta borssal
11. Borjúhús iszpikkel (aszpikkal)
12. Savanyúkáposzta tehénhússal
13. Lúd sütve
14. Apró madár disznóhús pecsenyével
15. Császármadár sütve
16. Pástétom
17. Ostya béles
18. Apró pástétom

Alighanem fején találta ama bizonyosat ezúttal is Makkai (134-135. old.):

„Ma, amikor középosztálybeli embereink egy részének rossz a gyomra, másik részének pedig a hízás miatt vannak aggodalmai, az ételben-italban való tobzódás divatját illő volna teljesen kiküszöbölni. A mértéktelenség mutogatása és a mértéktelenségre való buzdítás: nem előkelő tulajdonság. Igaz, hogy a régi rómaiak is csinálták, de ezekben az esetekben ők sem viselkedtek előkelően.”

„Miért eszik a magyar?”

A Kádár-kori „Magyar Retro” villámfilmek egyikének ez a címadó kérdése. Gyomorforraló szövegéből álljon itt egy részlet:

„A tudomány pontos és megbízható választ ad, legalábbis elméletben, arra a kérdésre, hogy milyen a magyar ember? Közepes termetű, szikár testalkatú, mondják a tudósok. A szomorú valóság az, hogy ez a nép kihízta a tudományt. Mert eszik ülve, eszik állva, eszik a parkban és eszik a vonaton.”

Majd a „nép egyszerű gyermekei”-é a mikrofon:

„Mér esznek a magyarok? Mert van nekik miből enni. Mert a szocializmus megtermelik nekik.”
„Ebben a bizonytalan világban ki tudja, mi történik holnap? Amit megeszek, az az enyém. Az itt van, azt el nem veszi senki tőlem.”

S elhangzik végül, de nem utolsósorban az akkori sláger is:

„Vallod, hogy mindent, amit megeszel, 
Azt tőled senki nem veheti el,
Lógnak a spájzban az oldalasok,
Buszkszádban hasalnak a százasok.

Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz, 
Hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz.”

Közmondásosan nemcsak az üres, hanem a telt gyomor is nagy úr. Makkai látlelete ma is nagyon időszerű, sajnos. Mert az igaz, hogy gyomron át vezet a szerelem – a kutyáknál. No de az embereknél is?

Bőségszaru – de minek? Hol van a fentebb jellemzett magatartás a keresztény hagyománytól? Kempis Tamás írja: „Semmire se tartsd az egész világot; Isten szolgálatát minden külső dolognál többre becsüljed, mert az Én szolgálatom s a mulandó dolgokban való gyönyörködés: ez a kettő nem fér össze.” (Krisztus követése 3. 53.)

(Folytatjuk.)