ARANY JÁNOS
VÁNDOR CIPÓ.
Kinek nyúlfarknyi a reménye
S többé se kér se vár sokat:
A multban él, ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
- Mint rongya közt egy vén szipó* -
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor cipó.
A tékozló fiú regéjét
Sokan csináltuk újra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
(Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért...
Tanulság: egy vándor cipó.
Hogy aztán a goromba élet
Jeges zuhannyal önte le:
"Megyek - kiáltám - vészes út ez,
Vissza megint bölcsőm fele!"
Ma fizetés-nap; húsz forintra
Jut húsz krajcár "proporció":
Harminc gyalog mérföldre abból
Kifutja... egy vándor cipó.
Mondám s tevém; - a dél-ebéd már
A nagy országuton lele;
Sebaj! kinek hátán a háza
És kebelén a kenyere.
De majd az estve!... hátha rablók...
Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőbe minden elfért:
A gárdrob és vándor cipó.
Egy bot talán jó volna mégis -
Ahol egy tört "lógó"-darab!
Ettől ugyan valódi medve
Nem fél; de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a "bércnek!"
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándor és vándor cipó.
Kérdik: ki és mi? hova mászkál?
Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál.
Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
Pór-élc megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
Jólesik a vándor cipó.
Hűs hajnalon (még mind üressen
Lógtak ki a járom-szegek)
Bucsút köhintve, megiramlva -
S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
Lombsátor a közös "ivó":
Ott deszka-pad lapít deszkává,
S párnám csak a vándor cipó.
Hanem a szép táj bűvöl így is,
Oh, ifju könnyedvérüség!
Ím ott dülőnkint a hegyoldal
Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával
Csurgó kinál, oly csábitó!
Az útas keble megtelik... de
Bezzeg fogy a vándor cipó!
Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
Visz útam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontúl, - visszanézve
Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, mint lomha sertés,
Ferdőzik az ecsedi tó;
Rekkent a hév nap, útas izzad,
Bár könnyű a vándor cipó.
Egy híd megől hajdú behajszol,
Gazdája kérdi: "Útlevél?"
Az nincs bizony, - de iskolából
Van bizonyítvány, még kevély.
Az isten áldja! elbocsátott,
Lévén maga, mint neve, Jó:
Így szabadult a "fogdmeg-eddmeg"
Körmébül vándor és cipó.
Égő homokban, itt a "város, -
Amott a nagy kollégyiom
Hátall ki, mint szamár a nyájból:
Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
Egy útcán (neve is "Csapó");
Pénz nincs, kerűlöm a "kenyér-sort":
Pedig hol a vándor cipó!?...
Az elfogyott, erőm is elfogy;
Már útban egy egész hetem; -
Itt pap lakik, tán könyörűl is:
Bezörgetek - nem tűrhetem!
Elborzadék... ha rám rivallna:
"Pusztulj, csavargó, naplopó!"
S lekaptam újjom' a kilincsről:
"Adj lelket még, vándor cipó!"
Elérem végre a szülőhont;
Fedd és gunyol rokon; barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
Érzém üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
Lettem suhancból nagyapó,
Ezért méltattalak dalomra
Téged, szerény vándor cipó.
(1877 aug. 11)
[*] Anyó, szipa, szipirtyó, szipó. - A. J.
p.s.:
Arany János levele Tompa Mihálynak
Pest, február 18. 1866.
Kedves barátom,
Régen akartam már irni neked, illetőleg válaszolni utolsó leveledre, — de soha sem mertem hozzáfogni, vagy, ha belékezdtem is, félbe kellett hagynom. Valami körűlményesb leírását szerettem volna adni a történteknek — de végre is átláttam, hogy az nem lehet. Nőm talán irt meg némely részletet: egyelőre maradjon abban. Nekem 1853-ki bajaim majdnem hogy kiújultak e tépelődésben: azt hivém, tönkre jutok. Azóta javultam — de a fátyolt ne érintsük.
Egészségi állapotod hanyatlását mindazon fájdalmas részvéttel fogadtuk, a mennyire képesek voltunk. De ne csüggedj el, édes barátom. Míg van élet, van remény. Szenvedéseid nagyok, türelem vesztők lehetnek; de én mégis azt mondom, hogy aranyeres bajaid egy-egy phasisa az, mely más-más alakban gyötör. Talán egy újabb fordúlat könnyebben tűrhetővé teszi, mikor nem is várnád. Azért igyekezzél fentartani lelki erődet. „Doctor, medica te ipsum!” mondhatod erre: de valóban olyanformát is kellett a minap véghez vinnem. Midőn 53-beli rettegéseim most nem rég el kezdettek jönni: egy erős elhatározással kitéptem magamból a gondolkozást bizonyos tárgyról, s bele ültem a gépies foglalkozásba, nyakig: s íme! jobban lettem. Kövesd példámat, nem vallod kárát.
De mit csinálj te Hanván, kérded. Akármit, ha gyalogszéket vagy kerekes rokkát is. Fúrj, faragj, kertészkedjél. Légy minden, mindenben a ház körül. Hisz ott mennyi foglalkozást lel az ember. Csak azt ne tedd, hogy beülj a szobába tépelődni. - Nem teszek én úgy, mint kik azt mondják, hogy csak képzelődök sőt elhiszem, hogy állapotod igen komoly. Talán nem is lesz úgy soha többé, mint volt. De nekem, nekem már tizenhárom esztendő óta nincs úgy, mint az előtt volt: mégis itt vagyok. És javulásom attól fogva datálódik, mióta beláttam, hogy ez így marad ugyan, de azért még ez is valami és kínlódnom kell vele, a mint lehet. Míg hajdani erőmet siratgatva, a meglevőt használni nem tartottam érdemesnek: addig voltam igen rosszul.
A mit egy fél sorban, amúgy odavetőleg érintettél, úgy tetszik, megértettem. Nem adja még azt egyhamar az isten! Egyébiránt te meg vagy győződve, hogy ha mi élünk, minden lehetséges el lesz követve. De vesd ki elmédből az ily tépelődést. A mely naptól kezdve többet foglalkozol külső tárgyakkal, mint tenmagaddal: attól fogva kezdődik javulásod. Probatum est!
Lásd, én, ha elvonatkozom is veszteségem súlyosb oldalától, attól a mi belső, lelket rázó; és csupán külső számításim, ábrándom tönkrementét kesergem is: minő fordulat esett rajtam! Évek óta ábrándozom a gondolattal, hogy visszamehessek Szalontára. Ennek teljesültére kezességet, egyszersmind valósítására újabb ösztönt nyertem 1863 nyarán, midőn a kapcsolat e helylyel még szorosbra fűződött. Attól fogva egy „fösvény” sóvárgó tekintetével számláltam minden fillért, melyet becsülettel megtakaríthatok: hogy e czélomat, habár évek folytáni kitartás, nélkülözés által, valósíthassam. Háztartásom meg lön szorítva, bár jövedelmem szaporodott: itt Pesten, a mulatság és látvány fészkében, minden ily költség teljesen kerülve. Összeszedtem némely apró tőkéimet, aranyaimat, eladtam szalontai telkemet, s ime úgy találtam, hogy egy akkora darab birtokot megvehetek, mely elégséges arra, hogy Szalontán „mint magam szegénye” megélhessek nőmmel együtt. Még csak, az eladott helyébe, egy kis ház szerzése volt hátra: terveztem, alkudoztam, építettem erősen. S most!...
Tegnap indítottam el az első épület követ Gerendaytól! Egy pyramidal gránit darabot, mely egyszersmind évek óta sóvárgó ábrándjaira zárkövét képezi! A hová eddig legörömestebb pillantott lelki szemem, a hol megnyugvását találta: most, azon vidék felé, e kő zárja el a kilátást! - De nem örökre. A mit reá metszettem: azt a meggyőződést épen a haldokló ágyánál merítém. Nem tudom megítélni, a vers ér-e valamit: de híven adja az utolsó, a legutolsó óra benyomását. Igy van:
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménynyel gazdagon
Indult nem-földi útakon:
Egy lön közös, szent vigaszunk:
A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Köszönöm én ezt az én kedves angyalomnak; köszönöm, hogy midőn lelkünk letört, felemelte. Áldassék az óra, mely elhunyt kedvesem elköltözö szellemét oly magasztos világításban tűnteté elém! Ez az egy vigasztalás kitörölhetetlen.
De bevégzem soraimat. írj, édes Mihályom, gyakrabban. Szíves baráti csókomat add által egyetlenednek. Szeressetek bennünket, édesim.
Igaz barátod
Arany János
Arany János levelezése (1866-1882)/Arany János Összes Művei XIX. kötet, Levelezés 5./Szerk. Korompay H. János, Universitas Kiadó, 2015, Budapest, 15-17.
|
