Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az asszony a vétkek forrása?!
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. november 29. szerda, 09:24

Az asszony a vétkek forrása?!


„…ligáztassék, excommunikáltassék és külső testi büntetésre ítéltessék…” – követelte feleségére nézve 1801-ben a dályai születésű Sándor István az udvarhelyi református egyházmegye parciális zsinata előtt, ahol éppen válópere zajlott. Ha kicsit alaposabban szemügyre vesszük, hogy mi is várt Szabó Juditra, férje fentebbi, amúgy az említett fórum által jóváhagyott kérését követően, talán sokan hálásan nyugtázzuk a korábbi századok erkölcsi szigorúságának letűntét.

Az egyházfegyelem eszközei

ligázás az újraházasodáshoz való jog korlátozását jelentette. Több típusa ismert: lehetett ideiglenes vagy állandó, egy személyre vonatkozó vagy általános. A liga típusát a bűn jellege határozta meg, általában szexuális bűnök, betegségek és súlyos agresszivitási esetekben alkalmazták. Például általános és állandó ligát alkalmaztak elmebetegek, gyógyíthatatlan betegek, tehetetlenek és gyilkosok esetében. Az egy személyre vonatkozó állandó liga, amelyet Juditra is kiróttak, paráznasági esetekhez, vadházassághoz köthető és természetesen a bűntársra vonatkozott. Az ideiglenes ligával a még gyógyítható betegek esetében találkozunk, az ideiglenes egy személyre vonatkozó ligát ugyancsak paráznasági esetekben alkalmazták, míg a károsult fél megházasodott.

Az exkommunikált, pontosabban a közösségből kizárt egyén elvesztette jogát, hogy belépjen a templomba, istentiszteletek alkalmával csak a templom ajtajában állhatott meg, általában fekete ruhába öltözve, míg megkapta az eklézsiakövetéshez az engedélyt. Az exkommunikálást a vadházasság, tolvajlás és paráznaság vonta maga után, illetve az egyház által kirótt más büntetések végrehajtásának megtagadása. Az exkommunikálásnak ugyancsak több típusa volt, a bűn súlyosságának megfelelően lehetett állandó vagy ideiglenes, történhetett egy szűkebb közösségből vagy a teljes egyházmegye határain belül élő hívek közösségéből. Legtöbbször az ideiglenes exkommunikálással (2–3 hét) találkozhatunk az egyházi iratokban, mely véget ért a bűn beismerésével és az eklézsiakövetés végrehajtásával.

A fentebb mondottakból következik tehát, hogy Juditnak eklézsiát is kellett követni, bocsánatot kellett kérni a református hívek közösségétől, amelyből kizáratott. Azeklézsiakövetés egyike azon büntetéseknek, melyet szinte a református egyház megszervezését követően használni kezdtek a következők büntetéseként: vasárnapi munka, eljegyzés ok nélküli felbontása, templomkerülés, káromkodás, verekedés, veszekedés, túlzott alkoholfogyasztás, szülőkkel szembeni illetlen viselkedés, paráznaság (kiegészítő büntetésként). Az eklézsiakövetés folyamata közösségenként változott a helyi szokásoknak megfelelően. Általában a bűnöst a vasárnapi istentisztelet alkalmával a templom meghatározott részébe ültették, fekete székre, sötét ruhába, fejét pedig fekete kendővel takarták le. Az istentiszteletet követően a lelkész nyilvánosságra hozta bűneit, mely után a bűnös a bocsánatát kérhette.

A felsorolt büntetések alkalmazása mellett a református egyház megbizonyosodott a vétkesek büntetéséről a világi fórumoknak – tiszti büntetésre – való átadásuk által is. Ez 1823-ban Keresztúron egy templomkerülő aszszonynak 12 korbácsütést, a törvénytelen gyereknek életet adó lányoknak 6–12 korbácsütést és 6 óra árestomot jelentett.

A „gyanúsan társalkodó” No és akkor lássuk végre, mit is követett el Szabó Judit. A feladott okoknak megfelelően férjét hite szerint követni nem akarta, tőle a feleségi adósságot megtagadta, őt illetlen szavakkal magától elküldte. De mi több, „gyanús társalkodást” tartott egy dályai molnárlegénnyel. A férj szavaival élve: „Nevezetesen többek közt megtudtam én, hogy azon molnár legény késő estve a feleségemnél vagyon, becsületes emberekkel oda mentem, az ajtót bézárva találtam, kéredztem bé, de bé nem bocsátott, az ajtót bérugtam és alperest ketten a molnár legénnyel, sötétben, gyanús időben, csizmáját levetve találtuk, kit ott meg is kötöttem, és osztán a mások közbenjárására bocsátottam el.”

Judit tehát parázna volt, férjét megcsalta. Bűnét súlyosbította a tény, hogy a paráznaság okaiként számon tartott helyzetek közül – mint a férfi előző házasságtörése, gyakori és hosszú távolmaradása, a férj eredendővagy idősség által okozott tehetetlensége, korabeli fogalmazással élve „ahol a férfierő mindig utazni van” – az ő esetében a leginkább elítéltről, a nő kicsapongó természetéről volt szó. A korabeli erkölcstörténeteknek megfelelően a paráznaság fő oka – a kicsapongó természet – női sajátosság, hiszen a nők vonzódása az új, az ismeretlen, a különleges, például az egyenruhát viselő vagy nagy fizikai erejű személyek iránt lebontja a társadalmi kategóriák közti gátakat, elfeledteti a társadalmi különbségeket. És itt akaratlanul is Antoine de la Sale – 1400-as évek elején írt – A házasság tizenöt örömei című munkája jut eszünkbe, amelyben a házasságban a férfiakra váró sorsról értekezik: „Legyen bár az asszony ilyen vagy olyan – van egy házassági szabály, amelyben mindegyik hisz és amelyet mindegyik tart és ez: az én férjem a legroszszabb valamennyi között és a legtehetetlenebb a szerelem dolgaiban”.

Bűnös, bűnösebb…

A paráznaság bűne természetesen mindkét nemhez kapcsolódik. Ennek ellenére, a fentebb vázolt logika alapján, a nők által elkövetett bűnök súlyosabbaknak minősültek a férfiakénál, büntetésük szigorúbb volt. Ez a jelenség körvonalazódik Cserei Farkas A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolozsvár, 1800) munkájának A testi vétkekben találtatott asszonyok büntetéséről című fejezetében is: „Eleitől fogva mindenkor kárhoztatta a Magyar Nemzet, és legutálatossabb véteknek tartotta a házasság törést, ’s minthogy leginkább-is az Aszszonyi szemérmetességhez illik, hogy házasságbeli tisztaságát sérelem nélkül meg-tartsa, és Urán kivül más Férjfiat tsak gondolatban-is rosz végre ismerni ne kivánnyon, erre nézve büntetéstis keménebbet rendelt az ollyan Aszszony ellen, ki az ő Törvény szerént való Férjének tiszta Ágyát mássalvaló közösülés által meg-fertézteti, ’s a’ képpen a’ házasságnak épségét megtöri, meg-rontya.”

A dolog nem helyi jellegű, magyarázata pedig rendkívül egyszerű, amint azt Eduard Fuchs Az újkor erkölcstörténete(Bp., 1926) című munkájában igen lényegretörően kifejtette: „A monogámia célja mindenütt és minden időben a házasság előtti szüzesség elvi megköveteléséhez vezetett. A gyakorlatban természetesen mindig csak a nővel szemben érvényesítették ezt a követelést. A nőben a férfi mint első és legfőbb személyes tulajdonságot kívánta meg, hogy a nászéjszakán férje fizikailag érintetlennek találja. Csak a férjnek lehetett igénye a nő szüzességének élvezésére. Bármily ideologikusan bástyázzák is körül mindig ezt a nővel szemben támasztott követelést, mégis – mint már mondottuk – nem tükröződik benne semmi más, mint a monogámia főcélja: az örökösök legitimitása. Az a körülmény, hogy a vőlegény a menyasszonyt a nászéjszakán szűznek találja, az első garancia arra, hogy mint asszony is szűz lesz és hogy a gyermekek, melyek a házasságból származni fognak, a férj öleléseinek gyümölcsei.”A nő tehát paráznasága által törvénytelen gyereket hozhatott a családba, aki alaptalanul a családfő vagyonának örökösévé vált.

Judit, a házasságtörő parázna nőszemély az erkölcsi normák megszegőjeként, az egyházi és világi normák által előírt, a társadalom által elfogadott és helyesnek tartott megszégyenítő jellegű büntetésnek lett alávetve. Mindemellett a közösség szemében elvesztette becsületét, bocsánatkérése ellenére tanúvallomásai valótlannak minősültek, a megvetés jeleként asszonytársai társas népi öszszejövetelek alkalmával kontyát letéphették. De talán nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy valószínűleg az illető nőszemély bűnösségének tudatában boldogan járta végig büntetésének állomásait arra gondolva, hogy az Approbaták1 a hozzá hasonlót halállal büntették.

1 Approbaták – Erdélyországnak és Magyar ország hozzákapcsolt részeinek megerősített végzeményei (Approbatae Constitutiones regni Transilvaniae et partium Ungariae eidem adnexarum). Tulajdonképpen az 1540–1653 közötti országgyűlési határozatok gyűjteménye, amely 1640-ben, II. Rákóczi György idejében került kiadásra.

Kolumbán Zsuzsánna: