Nem irigylem Dzsudzsák Balázst. No nem azért, mert nem olvassa a róla szóló cikkeket, kritikákat, hanem azért, mert karrierjében igencsak nagy utat tett meg, és ebbe mintha kicsit elfáradt volna. Al-Vahda, ázsiai Bajnokok Ligája, itt tart most. S ha az ő szemszögéből nézzük, tényleg nagy ez a megtett út – hogy gonoszkodjak, a kacskaringókkal meg pláne. Balázs sok mindent elmond a vele készült interjúban. Többek között arról is beszél, hogy nem érti, miért indulatosak vele szemben a szurkolók, és a magyar közegben a pozitív hozzáállást hiányolja.
A Détári Lajost és később a Gera Zoltánt követő időszak olyan futballistája ő, akibe szinte minden reményünket helyeztük. Ő a mesebeli legkisebb fiú, aki fogta a batyuját, és Nyírlugosról meghódította a nagyvilágot. Akár hiszi, akár nem, amit ő gyűlöletnek vagy ellenszenvnek nevez, az nem más, mint az emberek szeretete, féltése volt. Később vegyítve némi dühvel, hogy nem az történik az ő Dzsudzsák Balázsukkal, mint amit elképzeltek, azaz a PSV-ből nem valamelyik topbajnokság felé vette az útját, hanem Dagesztánba. A szurkolót nem lehet(ett) megdumálni, hogy az Anzsi minden szempontból maga (volt) a Kánaán, mert az élet a drukkereket igazolta – ami a múlt időt illeti, mindenképpen. Az emberek féltették legjobb futballistánkat, ne tűnjön el a Kaukázusban, már csak ezért se, mert ez a magyar válogatott szempontjából sem jó.
Dzsudzsák Balázsban testesült meg a vágy, hogy talán vele visszatérhetnek azok az idők, amelyek a nyolcvanas évek közepén megszakadtak a magyar futballban. Igen, vágyaink megtestesítője – és nem a realitásé. Mert pozitívan akartuk látni a futballvilágot, ha csak fény sejlett fel a szürkeségben, már vb-n, Eb-n akartunk pompázni. S ne tagadjuk, ez utóbbihoz, a franciaországi részvételhez Dzsudzsák nagyon sokat hozzátett. Na de éppen a szurkolókon számon kérni a valóságértékelés hiányát, finoman fogalmazva sem szerencsés.
És lehet ugyan azzal takarózni, hogy a labdarúgás csapatjáték, de egy kulcsembertől mindenki sokkal többet vár. Már csak azért is, mert napjaink futballjában sokkal kevesebb a vezéregyéniség, mint régebben, emiatt a felelősségük is nagyobb (kellene, hogy legyen). Ne kerülgessük a forró kását, Dzsudzsák Balázsnak többet kell hozzátennie a csapat játékához, mint a többieknek – ezért is foglalkoznak vele többet, mint mással.
Ami pedig a pozitív szemléletet illeti: rá kellene dobni egy lapáttal a pályán!
Ritkán lehet kiérezni egy beszélgetésből, hogy ennyire erős kapocs van anya és fia között. Ildikó, a Nyírlugosi Általános Iskola tanítónője és Dzsudzsák Balázs naponta hívják egymást telefonon.
Még nem volt olyan itthoni meccse Balázsnak, amelyen Ildikó (az anyukája) ne lett volna ott, s a gól utáni első pillantás mindig a lelátón ülő édesanyának szól. Ildikó, ahogy mindkét saját gyermekét, az iskolásokat is kitartásra, az egymás iránti tiszteletre és szeretetre neveli. A saját gyerekei nap mint nap kiállják a próbát, sikerrel, az osztályai pedig imádják őt. Ez derült ki az iskolalátogatásomkor, az interjú készítése során, melyet Elek Szilárd iskolaigazgató úr segítségével bonyolítottunk le. Megnézhettem azt a dicsőségfalat az épület 1. emeletén, amelyet Balázsnak állítottak tiszteletük jeléül.
- Azt már láttátok gyerekkorában, hogy ebből valami több is lehet egyszerű hobbinál?
– Azt láttuk, hogy nagyon imádja a focit, csak azt nem tudtuk, hogy ez mire lesz elég.
Itt laktunk Nyírlugoson, a régi iskolaépületben, ahová ő maga is járt nyolc évig. Amikor Balázska bekerült az óvodába négyévesen, már akkor bekéredzkedett az alsós focisuli csapatába, amely főként 3–4.-esekből állt. Amikor hazajött az oviból, itt akkor kezdődtek a délutáni edzések. Már nagycsoportosan igazolt játékos lett. A kollégáim készítették neki a hivatalos papírokat a tornákra, és rácsodálkoztak, hogy Dzsudzsák Balázs életkora hat év, nagycsoportos. Nyolcadikig Kiss Zoltán és Lisztes Pál, majd Nyíradonyban Némedi Pisti és Csige László volt az edzője. Két év múlva bekerült a debreceni csapatba, ahová hetente háromszor vitte az édesapja. Nyolcadik osztály után a sportkollégiumba került, de már két év múlva a felnőtt válogatottban játszott.
- Akkor őt nem kellett motiválni gyerekkorában.
– Nem kellett, ő edzésről hullafáradtan megérkezett, aztán nekilátott a leckének, majd a labdát pattogtatva indult is a sportpályára, a nagyok közé. Mindig nagyon örült, ha befogadták. Indult labdaszedőként, aztán rugdoshatott nekik kapura. Attól kezdve minden programunk, az életrendünk az edzésekhez és a hétvégi tornákhoz igazodott. A tornákról mindig úgy jött haza, hogy vagy a legjobb mezőnyjátékos, vagy gólkirály, vagy esetleg mindkettő címet elnyerte. A Lurkó Kupáról is minden díjat elhozott, ami létezett. Akkor már többen felfigyeltek rá.
- Ez neki is adott egy löketet?
– Az emléklapok, díjak mindig megerősítették abban, hogy még jobban szeresse, amit csinál, még ha kudarc is érte.
– De nagyon! Ugyanolyan lelkületű, mint én. Meg kell edződni, csak nem sikerül ez nekünk.
- Hogyan lehetett vigasztalni?
– Úgy, hogy „Balázska, könnycseppekkel, túl sokra, tudod, nem megyünk. Te csak rúgjad, és végezd a dolgod, és majd rájönnek, hogy milyen vagy.” Nehéz volt neki innen, a kis faluból a városi fiúk közé bekerülni, akik már oviban is focisuliba jártak, azokkal felvennie a versenyt. Amíg élünk, nem felejtjük az első napot. Nyíradonyból átigazolt a debreceni olasz focisuliba, ahol aztán imádták és kapitánnyá is tették. Honnan is tudtuk volna, hogy ott saját labda és kinti-benti cipő kell? Nem tudtuk, és akkor az első edzésen kérdezték: hoztál, kisgyerek – mert picike volt –, labdát? Mondta, hogy nem. Nem baj, mert te úgyis csak futni fogsz egész idő alatt. Tehát kapta ő a megjegyzéseket, de utána aztán, mikor látták a teljesítményét és a csapatszellemét, mindenki megszerette.
- Akkor megedződött lelkiekben is?
– Megedződött, de azért… kemény világ a sport világa, úgy kicsinek, mint nagynak. Vannak mindig ellendrukkerek, mint az élet minden területén. Megpróbáljuk, de Balázskának sem sikerül ezt kizárni. Nekem meg pláne.
– Nagyon! Az igazságtalanság különösen. Nem is ismerik őt, meg sem hallgatják, meg sem kérdezik, de mindenfélét mondanak rá.
A gyerekeknek is azt próbálom tanítani, hogy örülni kell a mások sikerének, nem irigyelni. Ha valaki elmond egy verset, megtapsoljuk, ha igyekszik, nem fújkálunk rá, hanem biztatjuk.
- De lehet, hogy ez, amit ő végigjárt, ez segítette őt abban, hogy most példásan viszonyul a társaihoz. A csapatépítő szellemiségével, igazi vezéregyéniségként áll a csapat elé, mellé, és szuggesztív kisugárzásával is buzdítja őket.
– Nagy közösségi ember, olyan volt gyerekként is. Szerintem is az segített neki, hogy honnan jött, és milyen lett.
- És ebben nem is változott?
– Szerintem nem, sőt én nem is gondoltam, hogy ő ilyen. Mondtam, hogy hú, Balázska most már te aztán jobban bírsz a csapattal, mint én az osztályommal. Na, ez az, amit én nem vettem itthon így észre. Ő tényleg egy vezéregyéniség. A legutolsó élményem májusban volt Abu-Dzabiban, amikor 17 év után először nyerték meg az Elnök Kupát, és ahogy a kapitány ezt megköszönte neki. „Nemcsak ragyogó futballista vagy, hanem mind a humorod az öltözőben, mind az emberséged, hozzájárult a győzelemhez. Megnyerted népünknek a díjat.”
Szerintem a kitartás a legnagyobb érdeme Balázskának. Ő mindenről lemondott. Hétvégék, bulik, ünnepek, ehelyett edzés, meccs, turné.
Én is ezt próbálom a gyerekeknek megtanítani 35 éve, amióta itt vagyok, hogy amibe belekezdenek, azt próbálják meg végigvinni, legyen az zongora, grafika, színjátszás, amit itt ez az iskola megteremt nekik mint lehetőséget. Próbálom őket motiválni, Balázskát állítom példaként, hogy nagyon messze el lehet jutni ebből a helységből is. Fontos, hogy mindenkiben felfedezzünk valamit, amiben megmutatja magát. Például kiválóan mond mesét, szépen rajzol stb. És akkor kirakom őket a dicsőségfalra. Sajnos van, aki csak annyi törődést kap, úgy szociálisan, mint lelkileg, amit az iskola és a napközi nyújt neki. Pedig megérdemelné. De akkor is azt mondom a gyereknek, hogy neki is kell akarni, és akkor sikerülhet.
- Kikéri a tanácsodat Balázs?
– Igen, mindig mondom az anyai jó tanácsaimat. Balázska nagyon óvatos legyél, nagyon vigyázz magadra, nagyon lassan hajts. Ezeket, mint a papagáj, úgy ismétlem. De a komolyabb dolgokat is átbeszéljük. Sőt, mindig egyeztetünk, hogy kinek adjak interjút, miről beszéljek, mit nyilatkozzak. Erről a beszélgetésről is tud. Mindig azt mondja, ha jó emberek, akkor adhatsz interjút, Anyuka.
- Mit szeretnél, maradjon még kint külföldön, ameddig csak tud, vagy jöjjön haza?
– Ezt is nemrég beszéltük meg, hogy ameddig csak tud, maradjon. A foci szempontjából biztos, hogy jobb neki ott. De amikor ideje engedi, hazalátogat, amikor felavatták a műfüves focipályát, akkor is itt volt. Nyírlugost mindig támogatja anyagilag, a sulit kifejezetten. De ezenkívül kórházakat is. Most a debreceni gyermekklinikát. Válogatott csapattársaival összefogtak a Heim Pál Kórház támogatására is. Tavalyelőtt Debrecenben megkapta a Hajdú-Bihar megyei Príma Díjat sportkategóriában, azt is felajánlotta Balázska az iskolának. Ha pénzes elismerést kap, akkor azonnal mondja: „Anya, ahogy te gondolod, osszátok úgy, hogy megfelelő legyen.” A prioritás mindig Nyírlugosé és még azon kívül, aki szóba jöhet.
Ő ezt szép csendben, megszólítás és felszólítás nélkül teszi. És szerintem fogja is. Aztán, hogy ki hogy értékeli Balázskát, ez úgyis mindenkinek a saját joga. Úgy gondolom, hogy sokkal több drukkere, mint károgója van.
- Az edzőtáborba is mész hozzá?
– Ha én nem is mindig, de a „motivációs töltött káposztát” elküldjük Telkibe, amelyet a nagymamájával ketten csinálunk. Van több forgó, váltó fazekunk, amelyben elfér 240-250 töltelék. Ez mindig jár a csapatnak.
- Mit jelent számodra a boldogság?
– Mindenképpen azt, hogy nekem az én két gyerekem, Balázska és Natika azt csinálja, amit szeret. Jól is érzik magukat, egészségesek vagyunk mindannyian. Balázska segítségével sok országba eljutottam. Arról nem beszélve, hogy itthon minden meccsen ott vagyok. Nekem már ettől nagyobb dolog nem kell. Nagyon sokat segít nekem az iskola igazgatója, a kollégáim, hogy ezt így le tudjuk rendezni.
Azt kívánom mindenkinek, hogy ha a gyereke eléri mindazt, amit szeretne, legyen pék, cukrász, virágkötő, bármi, azt akkor úgy élje meg, ahogy én. Nekem így kerek most minden!
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
Rovat: Apa + Anya • Kiemelt
Címkék: Balázs, Dzsudzsák, foci, Nyírlugos
Szomorú: drasztikusan lecsökkent Dzsudzsák Balázs ára - fotó
Dzsudzsák Balázs/Fotó: RAS-archívum
Alaposan leértékelték Dzsudzsák Balázs figuráját.
A magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitányának játékfiguráját 1499 forint helyett mindössze 269 forintért árulják az egyik üzletben, ez pedig tökéletesen leírja, hogy milyen is volt a válogatott 2017-es éve.
A játékosokról mintázott figurákat még 2016 májusában, a tavaly nyári Európa-bajnokság előtt mutatták be. Akkor még hatalmas népszerűségnek örvendett a nemzeti tizenegy, ám azóta folyamatos lejtmenet van, ez pedig már az áruházakban is megmutatkozik.
