Payday Loans

Keresés

A legújabb

Egy siket-néma-vak leány önéletírása
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. november 14. kedd, 13:46

Képtalálat a következőre: „helen keller”

Helen Keller
Csöndes, sötét világom
Egy siket-néma-vak leány önéletírása

 

Helen Keller amerikai süketnéma, vak írónő önéletrajzi írása megrendítően szép példáját nyújtja egy olyan életútnak, amelynek célja a teljes értékű társadalmi lét.

Helent gyötrelmes útján mindvégig a kitartás, az akaraterő és a tudásvágy vezérelte. Megtanulta az elemi jó modor szabályait, a kézjelek használatát, eljutott a hangos beszéd elsajátításáig, majd egyetemet végzett. Minderre nem lett volna képes tanárnője, az elhivatott gyógypedagógus, A. M. Sullivan nélkül, aki a hatóságokkal és a kor szellemével szembeszegülve, mindvégig kitartott a fogyatékos lány mellett. Az ő naplófeljegyzésein és egy vakokat nevelő intézet igazgatójához írott beszámolóin keresztül megismerhetjük nevelői módszereit és elveit, valamint más tanítók véleményét Helenről, fejlődéséről. A könyv a gyógypedagógus-képzésben alapvetően fontos munka, de Helen életének megkapó, felemelő, kitartásra, akaraterőre nevelő története - széles körben ajánlandó, mert kiváló példa a másság elfogadtatására is.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu

 

A hálózatos verzió megnyitása 
Open the online version

HELEN KELLER

 

CSÖNDES, SÖTÉT VILÁGOM

Egy siket-néma-vak leány önéletírása

 

 

Dr. Boros György fordítása
Szerkesztette: Török Ilona

 

 

FEJEZETEK

Előszó
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV.
XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII.
Helen Kellerről tanítói
A kiadásról

 

 

 


Pont Kiadó, 1997

 


 

Előszó

Aki eddig még nem találkozott e könyv írójának nevével, és kíváncsian belelapoz a könyvbe, valószínűleg már néhány bekezdés átfutása után hitetlenkedve keres vissza a címoldalra, és nézi meg gondosabban az alcímet is. Lehetséges, hogy egy siket-néma-vak leány önéletírását tartom a kezemben? - tűnődik.

"Egy meleg júliusi napon két kisgyermek ült a veranda lépcsőin. Az egyik olyan fekete volt, mint az ébenfa, haja kis fürtökben összekondorodva. A másik fehér volt. Haja hosszú, aranyfürtű." - emlékezik az akkor ifjú írónő életének egy hatéves kori, gondtalan jelenetére.

És a sok, a halló-beszélő-látó olvasót is elragadó, hangulatos, emlékezetes kirándulásról, utazásról szóló leírás? Íme, közülük véletlenszerűen az egyik: "Téli havas táj borult a világra s a reggeli órában már alig lehetett ráismerni a tájra. Az utak el voltak födve, egyetlen határjelző nem látszott, csak a sok hó s a kiemelkedő bozontos fa."

És még egy feljegyzés a New-York-ban töltött két évéből: "A nagyszerű öböl méltóságos csöndben fürdött az októberi napfényben, s a hajók úgy jöttek-mentek mint hiú álomképek. Az óceán felé haladók lassan-lassan eltűntek, mint a felhők, midőn arany helyett szürke mezt öltenek. A hazatérők gyorsabban igyekeztek, mint a megérkező madár, midőn fészkét meglátja."

A mai kor embere, akinek ha - ami nem valószínű - csupán a televízió áll rendelkezésére mint ismeretforrás, akkor is naponta találkozhat a közvetlen valóságában egyáltalán nem létező, számára egzotikus állatokkal, növényekkel, a körülötte soha elő nem forduló természeti jelenségekkel, s tudhat még egyre többet embertársairól. A kinyílt világból megismerhető különlegességek között az emberi másságokról, főként a mindenkit érintő vagy elérhető súlyos betegségekről, sérülésekről is sok szó esik. És egyre gyakrabban hallhatunk azokról a szerencsére nem mindenkit érintő, de mindenkit elérhető és érdeklő rendellenességekről is, amelyek a születéstől jelen lehetnek, vagy később keletkezhetnek és az életút végéig megmaradnak, mint pl. a siketség, a vakság, a mozgáskorlátozottság. Ilymódon az információkra nyitott ember megtudhatja, hogy a látó, halló, jól mozgó átlagemberre szabott világban hogyan élnek az akadályozott emberek, hogyan pótolják hiányaikat, környezetük hogyan segíti vagy nehezíti törekvéseiket, milyen lehetőségek állnak rendelkezésükre képességeik fejlesztésére, tehetségük kibontakoztatására.

És mégis meghökken az először felületesen olvasottakon, valami megfejtésre váró titkot, talán csodát sejt az olvasó, vagy éppen csalásra, szemfényvesztésre gyanakszik.

Pedig nem csoda és főként nem csalás, szemfényvesztés az, amiről ez a különlegesen érdekes és megejtően szép írás szól. Egy valóságos emberrel, egy rokonszenves fiatal amerikai nővel ismerkedünk meg, aki mindössze abban különbözött az átlagemberektől, hogy látásától és hallásától másfél évesen megfosztva, rendkívül nehezítetten, kerülő utakon, de szerencsére kitűnő szociokulturális feltételek mellett bontakoztatta ki nem mindennapos tehetségét.

Ezt a mintegy húsz éven át tartó küzdelmes önmegvalósítási folyamatot követhetjük nyomon a könyvben. Tegyük mindjárt hozzá, most már hangsúlyosan, hogy nem egy idős ember lezárt életútjának folyamatával ismerkedünk meg, hiszen Helen Keller 88 évesen halt meg, tehát küzdelmekben, eseményekben rendkívül gazdag további évtizedek következnek még az itt feltáruló kezdeti időszak után. Ám ez a kezdeti időszak, mint minden ember életében, meghatározó jelentőségű volt számára. Sőt az e könyv megjelenésekor 24 éves írónő egészen kora gyermekkora, az első tanítója, Sullivan kisasszony kitűnő, 7 éves korától nyújtott páratlanul sikeres pedagógusi közreműködése előtti években történtek is igen fontosak voltak szinte hihetetlen teljesítményei megalapozásában.

A könyvben is találunk egy-egy utalást erre, de a modern gyógypedagógia hiteles szakirodalmi közlései alapján bizonyossággal állíthatjuk, hogy a szülőkön, mindenekelőtt az édesanyán túl, a fenti első idézet "ébenfa" hasonlattal illetett kisgyermek szereplőjének, a könyvben másutt is emlegetett, három évvel idősebb kis játszótársnak, Marthanak hallatlanul nagy érdemei voltak Helen fejlődésében.

Kettejük kapcsolatában, tanulta meg - később pontosan már sohasem regisztrálhatóan - a mindennapos viselkedési szokásokat, ismerte meg a közelében levő tárgyakat és a sok együttes hancúrozás alakította ki az első kommunikációs eszköztárat is.

Így, amikor az általa "lelkem születésnapjának" nevezett 1887. március 3-án, a 21 éves "Tanító", Miss Anne Mansfield Sullivan megjelent Helen életében, egy a közvetlen környezetében már "kitűnően" tájékozódó, eleven, kíváncsi és tegyük hozzá, hogy alaposan elkényeztetett gyermekkel indult el a könyvben részletesen feltáruló, valóban fantasztikus pedagógiai történet.

Egy kivételes életutat megjárni képes gyermek és egy kivételes nevelő egyéniség találkozása ez.

Sullivan kisasszony ugyanis azon túl, hogy korábban már a híres Perkins-intézetben a kevésbé tehetséges Laura Bridgmann siket-vak lánnyal foglalkozott, és éppen akkor lett szakképzett gyógypedagógus, egyéni adottságai és körülményei révén is igen alkalmas volt Helen nevelésére.

Miss Sullivan 1866-ban, Sprinfiedben (Massachusetts államban) született, szegény ír bevándorlók gyermekeként. Részeges apja sokszor elverte, majd amikor édesanyja korán meghalt, kisöccsével együtt egy bostoni szegényházba került elesettek, nyomorban felnőttek és gyengeelméjűek közé. Öccse, Jim rövidesen meghalt, ő pedig 14 évesen, félig vakon, tanítványként került a vakok Perkins-intézetébe. Ott hamarosan feltűnést keltett szívós akaratával, tanulmányaiban való gyors haladásával, tehetségével és az elesettek iránti mély együttérzésével.

Hogy kettejük szimbiozisában, azaz folytonos, valóságos együttműködő együttlétükben, különösen a nevezetes "víz" szó-fogalom felismerés történet után, Helen immár "tudatosan" hogyan jutott először az alapismeretek, majd a tudományok és idegen nyelvek birtokába - az is feltárul előttünk a könyvben.

Talán legjobban az általa "sötét felhő"-nek nevezett, 12 éves korából származó esemény érzékelteti, hogy milyen kerülő utakhoz kell az embernek (különösen a gyermeknek) folyamodnia, ha az alkalmazkodási, tanulási követelmények meghaladják lehetőségeit, s ugyanakkor milyen kudarcok is érhetik, amíg megtapasztalja, hogy másokkal ez másként történik.

"Abban az időben mindent, amit olvastam, mohón nyeltem el, anélkül, hogy saját gondolatomnak tartottam volna, s még most sem tudom jól elválasztani a magam gondolatait azoktól, amelyeket könyvekben találtam. Ennek, gondolom az az oka, hogy benyomásaimat mindig mások látása és hallása után szerzem,"

Helen egyetemi felvétele után már tudja, hogy a tudományok megismerésének járt útjai el vannak zárva előle, hogy járatlan utakon kell keresztül törnie, hogy sokszor, a látó-halló embereknél jóval többször kell a másoktól szerzett tapasztalatokkal megelégednie. De gyermekként még csapdába esik, úgy ír le egy benne élő, készen kapott történetet, mintha az az ő saját élményeiből állt volna gondolati egésszé. És amikor ezt környezete észreveszi és megszégyeníti, csalódottan és boldogtalanul védekezik.

A "titok" megfejtésében az ő önmegfigyelésein alapuló megállapításai visznek közelebb bennünket.

Egyik levelében, 1899-ben, egy akkor Bostonban divatos impresszionista festőművész képeiről tesz említést.

"Itt mindenki a Sargent-féle képekről beszél. Azt mondják, hogy bámulatra méltó arckép-kiállítás. Mennyire szeretném, ha én is láthatnám a szemeimmel. Mennyire tudnék gyönyörködni szépségükben és színükben. No, de örvendek, hogy így sem vagyok megfosztva minden élvezettől. Legalább a barátaim szemével én is látom, ami nekem igazi öröm. Annyira hálás vagyok, hogy tudom élvezni a barátaim által összegyűjtött és kezemre tett (ti. tenyerébe írott) szépségeket."

A szobrokkal való találkozásairól tett vallomásai is nagyon tanulságosak.

"A múzeumok és műcsarnokok is sok mulatságot és inspiratiót nyújtanak. Sokak furcsának találhatják, hogy kézzel élvezni lehessen a hideg márvány szépségét, kifejezését anélkül, hogy a látást segítségül hívhatnók; s mégis tény, hogy én a nagy szoborművek szépségéből valóságos élvezetet tudok meríteni."

Mindez számunkra kevésbé meglepő, ha tudjuk, hogy Budapesten nemrégiben pl. a Kiscelli múzeumban szoborkiállítást rendeztek vakoknak, vagy hallottunk róla, hogy vak iskolások rendszeresen látogatják a múzeumokat, hogy kezükkel ismerkedjenek a tárgyakkal.

De Helen így folytatja beszámolóját: "Midőn ujjaimat végig viszem a vonalakon és görbületeken, fölfedezem azt a gondolatot és érzelmet, amelyet a művész lehelt belé. Az istenek és hősök arcán éppúgy fölfedezem a gyűlöletet, bátorságot és szeretetet, mint az élő arcon, ha módomban áll megtapintani. A Diana mozdulatán megérzem az erdő szabadságát és kedvességét, s azt a szellemet, amely megszelídíti az oroszlánt és lecsillapítja a legvadabb szenvedélyt is. Az én lelkem gyönyörűséggel telik el a Venus nyugodtságán és bájos hajlásain. A Barré-féle bronzszobrokról ki tudom olvasni a művész titkait."

Lám, a tapintás útján szerzett tapasztalatait ő is kiegészíti képzeletével, amint azt mi is tesszük a látás útján szerzettekkel és így jutunk (látók és nem látók egyaránt) a legegyénibb művészi élményekhez.

Helen későbbi, e könyvben még nem ismerhető életútján Miss Sullivan hosszabb betegségének idején, majd annak halála (1936) után, 23 éven át Polly Thompson a titkárnője és kísérője. Polly is nagy hatással volt rá és nélkülözhetetlen élete mindennapjaiban. Mellette számos barátja, tisztelője, egy időben férfi titkára és egyben szerelme veszi körül.

Kora több kiválóságával is megismerkedik, akiktől sokat tanul és akikre ő is nagy hatással van. Azt már e könyvből is megtudjuk, hogy Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója az egyik legjobb barátja. Ezt azzal is kifejezi, hogy neki ajánlja életleírását, annak a Bell-nek, "aki megtanította a siketeket beszélni és a figyelő fület szót hallani az Óceántól a Sziklás Hegységig." Hasonlóan ismert már ebből az időből, hogy Mark Twain-nel is találkozik, aki szerint: "A XIX. század két legérdekesebb egyénisége Napoleon és Helen Keller volt." Később aztán Thomas Alva Edison, Rabindranath Tagore, Charlie Chaplin is az életre szóló barátok sorába kerültek.

Helen hosszú élete alatt sokfelé járt a világban; politikusokkal, divatos hírességekkel való találkozásairól nem ritkán szenzációs írásokban tudósítottak az újságok.

Különböző kongresszusokon vett részt és gyakran szerepelt nyilvánosan is. Így aztán nem csak szűkebb környezete ismerhette meg teljesítményeit. Például az 1931-ben New Yorkban rendezett nemzetközi vakságügyi konferencián az USA 39 képviselőjén túl 39 más ország 74 szakembere vett részt. A megnyitó beszédet angol nyelven Helen Keller tartotta úgy, hogy mondanivalóját a mellette álló titkárnője mintegy tolmácsolta is, a jobb megértés érdekében szakaszonként megismételte. A sajtó révén főként mint szenzáció került tálalásra Helen szereplése, de a szakemberek is sokáig és széles körben tárgyalták.

Arról, hogy érthető-e Helen Keller beszéde, a vélemények megoszlottak. A szakmaiak is eltértek, attól függően is, hogy vak vagy látó, angol vagy más anyanyelvű volt a nyilatkozó.

Magyarországot Herodek Károly, a budapesti vakok intézetének igazgatója képviselte, aki ezáltal közvetlenül is kapcsolatba került e kongresszuson Helennel.

Ő Helen beszédét a "jó kiejtésű" siketekéhez hasonlónak ítélte és mint szakember igen elismerően nyilatkozott erről a teljesítményről. Minthogy azonban a siket-vakság következtében a jól érthető hangbeszéd számos jellemzője, mint pl. hanglejtés, arcmimika, kísérő gesztusok természetes úton nem alakulhatnak ki, Helen beszéde ilyen értelemben betanult és "mesterkélt" volt, annyira, hogy a laikusok részéről többnyire "kirakati mutatványnak" minősült.

A titkárnővel való érintkezés módjáról is tudomást szerezhetett a nagy nyilvánosság. Bár Helen a szájmozgást ujjaival követve is tudott beszélő partnereivel érintkezni, ezúttal a "kézbeírás" révén cserélték ki gondolataikat.


Helen Keller
már korában sem az egyedüli tanult siketvak. Már volt szó Laura Bridgmannról, aki a vakok 1831-ben létesített bostoni Perkins-intézetében, az azt megalapító, korábban Európában is tanult Samuel Gridley Howe orvos-gyógypedagógus igazgató tanítványaként vált inkább csak szakkörökben ismertté. Ebben az intézetben később is számos siket-vak tanult és tanul ma is.

Érdemes tudni azonban, hogy már 1886-ban, Elisabeth Anrep-Nordin asszony kifejezetten siketvakoknak létesít intézetet Svédországban. Onnan - bizonyára azért, mert kivételesen tehetséges tanítványuk nem volt - név szerint nem ismer a nagyvilág senkit, de azt tudjuk, hogy a tanulók ipari munkára (pl. szövés-fonás, kefekötés stb.) felkészítése igen eredményesen folyt.

Helen Keller neve azért járta be a világot, mert - már tudjuk - különleges tehetsége révén egyetemet végzett, idegen nyelveket ismert és több szépirodalmi könyve jelent meg. Nehezített helyzetében megszerzett imponáló tudását és teljesítményeit több egyetem díszdoktori címmel honorálta.


Hasonlóan tehetséges, de világszerte csak szakmai körökben ismert siketvak volt Olga Ivanovna Szkorohodova, aki 1914-ben született és 5 éves korában vesztette el látását és hallását. Ő a harkovi vakok intézetében, az Iván Afanaszjevics Szokoljanszkij gyógypedagógus által 1923-ban siketvakok részére létesített iskola-klinikán tanult, majd a moszkvai egyetemen pszichológusi oklevelet és később kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Két olyan szakkönyvet írt, amelyekben mint szakember nyilatkozott saját személyiségalakulásáról, és a siketvakok pszichológiai tanulmányozása során szerzett tapasztalatairól. Több éven át dolgozott a világhírű zagorszki intézetben, siket-vak gyerekek között.

Magyarországon szerencsére mindig kis számban éltek siket-vakok. Közülük Egri Margit neve a legismertebb, aki Helen Kellerrel is levelezett. Ő valamivel 7 éves kora előtt vesztette el látását és hallását. Adler Simon, a vakok budapesti Wechselmann-féle intézetének igazgatója kezdte tanítani 1904-től. Margit is szépen haladt a tanulásban, eszperantó, német és angol nyelven levelezett sorstársaival. Egy felnőtt vakok intézetének szövőműhelyében dolgozott.

Ma a szakemberek szerte a világon arra törekszenek, hogy a lehető legkorábbi életkorban kezdjék el a siket-vak gyermekek szakszerű ellátását, és lehetőségeik maximumáig juttassák el őket.


Magam is gyógypedagógus vagyok. Siket-vakokkal nem foglalkoztam, de néhányukkal találkoztam. Valamennyien mély benyomást tettek rám.

Legutóbb a Vakok Batthyány László Gyermekotthonában, Budapesten láttam, hogy Fehér Anna gyógypedagógus igazgatónő hogyan foglalkozik velük a legmodernebb eljárásokkal.

És felidéződik bennem egy emlékezetes külföldi élményem is. 1982. májusában, egy kb. hatéves siket-vak ikerpárt vittek a Moszkva melletti zagorszki intézetbe. Megérkezésük másnapján jártam éppen ott látogatóban. A kertben találkoztam velük, amint két gyógypedagógusnővel játszottak. Az élénk, kíváncsi, kedves kislányok velem is meg akartak ismerkedni, hozzám bújtak, átöleltek, végigtapogattak. A rólunk készült fényképeket azóta is őrzöm. Amikor 6 év múlva újra ott jártam, megkerestem őket. Tanulmányaikban előrehaladt, csinos nagylányokként láttam őket viszont. Gyógypedagógus tolmács segítségével "kézbeszéddel" idéztük fel az első találkozást.

Távoli kis barátnőimre gondolva ajánlom e szép könyvet valamennyi olvasójának.


Budapest, 1997. október


Gordosné dr. Szabó Anna

Képtalálat a következőre: „helen keller”

 

4K