Payday Loans

Keresés

A legújabb

Örökbefogadás PDF Nyomtatás E-mail

Képtalálat a következőre: „Örökbefogadás”

M. SZÁNTÓ JUDIT

Örökbefogadás

Máskor tele van az idősotthon ilyenkor, kora délután a lakókkal. Ki sétál, ki üldögél, ki pedig a hintaágyat részesíti előnyben. Kora délután mindenki a szabadba vágyik. Sorban jelennek meg a nővérek is, a kerekes székhez kötött lakókat tologatva.

Hanem most, januárban gyakran kényszeríti őket az időjárás a házban maradásra. Ebben a mai orkánszerű szélben sincs másképp. Ezeken a napokon délutánonként megtelnek a társalgók. Ha már nem lehet levegőzni, legalább egy kis trécseléssel üssék agyon az időt. Különösen a nők vannak ezen a véleményen.

Itt ül már kora délután Karola, Betti és Zsuzsa. No, és természetesen Terike, aki ma az érdeklődés középpontjában áll: várja a fiát, hogy elvigye a nagy ünnepségre, unokája keresztelőjére. Már önmagában az esemény is elegendő lenne arra, hogy ma ez legyen a fő téma. Maga a helyzet azonban olyan különleges, hogy még fokozottabban tarthat igényt közérdeklődésre.

Mielőtt azonban belekezdenének az eset megvitatásába, üdvözlik Mancit, aki ekkor lép be, és elfoglalja ülőhelyét.

– Jól vagy, Terike? – érdeklődik.

Merthogy a kérdezettnek tegnap igencsak szédülős napja volt. Ám ezúttal mosolyogva megnyugtató választ ad.

– Igen, teljesen rendbe jöttem. – És még hozzáteszi, tudva azt, hogy most igen nagy jelentősége van ennek: – El tudok menni. Izgatottan várom Bandit. – Ránéz az órájára, és megjegyzi: – Még egy órát kell rá várnom, négyre ígérte. Náluk maradok éjszakára. Mert, ugye, holnap lesz a különleges, nagy nap.

Hogy miért különleges?

Bandi és Ági tizenhat éve házasok. Kapcsolatuk ma is egyetértő, bensőséges, csupán egyetlen zavaró dolog van közös életükben: tizenhat éve hiába várnak gyerekre. És tíz kerek esztendő, meg a sok hasztalan orvosi beavatkozás után végül úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy babát. Csakhogy ez nálunk nem olyan egyszerű. Hiába jártak apróságokat megismerni, hiába kérvényeztek, majdnem hat év kellett ahhoz, hogy végre hazavihessenek egy hathónapos kisfiút. A jelenlevők természetesen mindnyájan ismerik az esetet, és együtt örülnek annak, hogy Bandiék végül is magukénak tudhatják a féléves babát.

Ki tudja, hányadszor tárgyalják már ebben a körben a történetet. Most is szó esik arról, hogy örökbefogadás esetén nem közlik az új szülőkkel, ki az anya, nehogy ez a későbbiekben gondot okozzon.

– Mert némelyik nem gondol a következményekre. Aztán, amikor itt van a baba, a legegyszerűbb örökbe adni – mondja az egyikük.

– Ó, ki tudja, mi kényszerítette erre a lépésre? – Így a másikuk.

– Bizony, azt soha nem lehet tudni – mormogja egy harmadik.

– Talán még etetni se tudta volna rendesen, ha nála marad – vélekedik Eszter, aki épp az imént érkezett. – Bizony, a szegénység nagy úr. Én tudom, mi az. Nyolcan voltunk testvérek, és apám korán meghalt. Az anyám csak nagy nehézségek árán tudott eltartani minket. És pici korunktól dolgoznunk kellett. Alig nyolc éves múltam, amikor Pestre adott kiscselédnek.

– Négykor jönnek érted? – kérdezi Terikétől Betti. – Miért olyan későn? Akkor már sötétedik.

– Előbb úgyse játszhat a picivel – magyarázza meg Karola. – Ebéd után biztosan alszik.

– Csak tátottam a számat – merül el Eszter a múltjában. – Hogy miket láttam ott… A falból jött a víz… no, és a villany! Csak felkapcsolom, és világít…

– Alszik? – nevetett fel Terike. – Nem ér rá. Mennek a babauszodába. Azért jön a fiam olyan későn értem.

– Hogy mik vannak! Babauszoda… Ki hallott ilyet? – csodálkozik Betti.

 

Kapcsolódó kép

 

Eszter már a múltjában jár, halkan, szinte csak saját önmagának mesél: – A narancsot se ismertem – nevet fel. – Sőt, még a citromot se. Aminek csak úgy ki lehet facsarni a levét…

– Hát… nincs rossz sora ennek a babának – állapítja meg Zsuzsa.

– Pedig jártam én a falunkban a gróféknál is – motyogja maga elé Eszter. – De még ott se volt ilyesmi…

– Jó helyre vitte ezt a gyereket a sors – szögezi le Karola. – No, és hogy fogják hívni?

Eszter hallja is, nem is, de egészen más dolgok foglalkoztatják. – És mindig kaptam enni. Sohase feküdtem le éhesen.

– Kristóf lesz – mondja Terike, s egyre jobban élvezi, hogy a társaság középpontjába került. – Az édesanyja Gábornak hívta. Azt is meghagyják másodiknak.

– Engem is fogadtak volna örökbe – néz körül Eszter, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy senki sem figyel rá. – De az anyám nem adott…

– Azt mondja a menyem, hogy az egész lakást átalakították – folytatja Terike. – Átköltöztek a nagyobbik szobába, hogy elférjen Ági mellett a gyerekágy is. Később a Bandi fiam dolgozószobáját alakítják át a kisfiúnak. Az ott van a nagyszoba mellett, ott hallják majd a pici minden mozdulatát. Mert persze, az ajtót nyitva hagyják. Csak most az elején még nem akarják külön rakni.

– Pedig sokat koplalt szegény anya – folytatja saját magának suttogó monológját Eszter. – Mégse jutott nekünk elég.

– Terike, te egyenesen megfiatalodtál a nagyanyaságban – csodálkozik el Manci. – Nevet az arcod, az egész tested mosolyog.

– Igen, mintha a reumája is elhagyta volna – helyesel Karola.

– De ő igazi anya volt – szövi tovább a gondolatait Eszter. – Többen is örökbe fogadtak volna, de nem, ő nem adott.

– Nevetni fogtok, de valóban úgy érzem, mintha a reuma kirepült volna belőlem.

– Jól öltözz fel – tanácsolta Karola. – Olyan csúnya szél fúj.

– Jó, dolgos kislány voltam, többen is szívesen vettek volna magukhoz – motyog Eszter, már szinte tudomást se véve a környezetéről. – És nevetős voltam. Csak akkor pityeregtem, amikor nagyon éhes voltam.

– Kölcsön adjam a fehér kardigánomat? – kérdi Zsuzsa. – Tudod, azt a finom meleget…

– A Jocót is kérték, de anya őt sem adta – emlékezik Eszter.

– Á, az Ági irhabundáját hozza Bandi, hogy azt vegyem fel. Az a bunda olyan, akár egy kályha – legyint Terike.

– Jó anya volt. Áldja meg az Isten még az emlékét is! Csak szegény. Aztán az uram is olyan ágrólszakadt volt. Sokáig nem tudtunk könnyíteni a sorsán…

– Ó, már ki is készítettem meleg fehérneműt – nyugtatja meg a társaságot Terike.

– Pedig nem kíméltük magunkat. Munka után házakhoz jártunk, én mosni, mindketten takarítani. Az én Imrém még éjjeli őrnek is elszegődött. Nehezen bírtuk, de gyarapodtunk.

– Utána meg elmegyünk egy vendéglőbe.

– Igazán? Hová? – kíváncsiskodik Manci.

– Jaj, de sokszor nem tudott nekünk enni adni! – kesereg még most is Eszter az emlékein. – Ilyenkor csak simogatta a fejünket. És könnyes lett a szeme…

– Nem tudom pontosan. Valahová Budán.

– Nem is kell tudnia – avatkozik a beszédbe Zsuzsa. – Úgyis kocsival viszik.

– Svédasztalos ebéd lesz, mindenki annyit eszik, amennyit csak bír…

– Áldott jó asszony volt. Az Isten áldja meg még a haló poraiban is – tekint Eszter az ég felé.

– Tizennyolcan leszünk… – ábrándozik Terike mosolyogva, előre örülve a holnapnak.

– És akkor mások meg örökbe adják… – mereng tovább Eszter.

– Nem akarsz egy kicsit pihenni előtte? Egy órácskát még lefekhetsz.

– Dehogy fekszem. Ahhoz túl izgatott vagyok.

– Jó, hogy az utolsó éveit nálunk tölthette. Nem éhezett, és dolgozni se engedtük…

– És mit veszel fel, Terikém?

– Az én anyám? Dehogyis adott volna örökbe…

– Minden elő van készítve. Még fel is próbáltam. Olyan régen volt rajtam. De szerencsére jó.

– Mondtál valamit, Esztikém?

Ám Eszter nem hallja meg Karola kérdését. Nagyon el van foglalva a saját gondolataival.

Egy ideig hallgat, aztán megismétli: – Dehogy adott volna örökbe! Nem, a világ minden kincséért se…

– Bizony, Terikém, nagy napod lesz holnap – foglalja össze végül az elhangzottakat Betti.

Ebben a pillanatban Bandi tűnik fel a folyosón. Köszönti anyját (no meg az egész hölgykoszorút) aztán megsürgeti: – Igyekezz, mama! Kinn ül a kocsiban Ági a picivel.

– Készen vagyok. Csak ledobom a pongyolát, kabátot veszek, és már mehetünk is – próbál meg felugrani Terike. Nagy grimaszt vág, amikor a térdébe nyilallik, de erős akarattal elindul a szobája felé. Néhány lépést még sántikál, azután láthatóan enyhül a fájdalma.

Eszter is feláll, s mintha alvajáró volna, ellenkező irányba fordul, arra, amerre az ő szobája van. Néhány tétova lépés után kiszakad belőle: – Pedig talán könnyebb életem lett volna. Ó… talán még saját cipőt is kaptam volna!

 

Képtalálat a következőre: „Örökbefogadás”