Egressy Gábor olyan korban és olyan társadalomban élt, amelyben a sokoldaluság az egyik legnagyobb erénynek számított. Mindenekelőtt színészként vonult be a halhatatlanok közé, de a kortársak tanúsága szerint remek rendező, dramaturg és színikritikus volt. Foglalkozott a színészet elméleti kérdéseivel, színész-nemzedékeket nevelt fel, lapokat szerkesztett, cikkeket, útirajzokat, sőt verseket is írt, darabokat fordított és dolgozott át. Petőfi barátjaként részt vett a kor haladó politikai mozgalmaiban, merész és sikeres katonaként harcolt és csapatokat szervezett a szabadságharcban.

A középnemességnek abból a tehetséges rétegéből származott, amely a reformkorban nemcsak álmodozott egy gazdag és független Magyarországról, de megpróbálta fel is építeni azt. 1808. március 24-én született (Sajó-) Lászlófalván, Borsod-megyében. Édesapja, Galambos Pál református lelkész - aki kiváló szónok és nagy zenei tehetség volt - hat gyermekét, köztük Benjámint azaz Bénit, a későbbi neves zeneszerzőt, a Szózat megzenésítőjét, gondos nevelésben részesítette. Legidősebb fiát, Gábort a miskolci gimnáziumba íratta be és bizonyára papnak szánta, de legalábbis valami szolíd polgári foglalkozást kívánt neki. A sors azonban közbe szólt. Miskolcon ugyanis épen ez idő alatt épült fel és nyílt meg a legelső magyar színházak egyike, ahol Déryné is játszott. "Nem szükség festenem az első benyomást, mit a színház bűbájos képei tőnek egy falusi suhanc lelkére, akit szerény sorsu szülői spártai szigorral és vallásos érzelmekben neveltek" - írja későbbi önéletrajzában Egressy Gábor. A puritán nevelés azonban eleinte még visszatartotta a színpadtól, míg újabb kényszerítő hatás nem érte. Önéletrajzát így folytatta: "Az 1789-iki eszmék hozzánk is eljutottak. E század elején Felső-Magyarországban egy Czakó nevű protestáns pap a gondolat szabadságát a papi szószékről merte hirdetni s emiatt elvesztette hivatalát. Sok viszontagság után Miskolcon állapodott meg, s ott mint magántanító éldegélt, ha ugyan a nyomort életnek lehet mondani. Esténként bejárt hozzánk is az iskolába, hol mi, tógátlan theológusok, nyolc-kilenc kamarában, összesen harmincan-negyvenen laktunk. És ilyenkor az öreg beszélt nekünk sohasem hallott, igaz és nagy dolgokat. Az ámulat és csodálat megdermeszté idegeinket, s egész éjeken át nem jött álom szemeinkre. Mi volt ez?... A világosság legelső érintkezése az ifjú lélek szemeivel, azon pillanat, midőn az állati sötétség börtöne megnyílik, midőn a szűk határok eloszlanak és legelőször tekintünk a - végtelenbe. A tiszta, szabad lég, s ebben a lélek legelső szabad lélegzete. Nagy és elhatározó percek ezek az ifjú ember életében. Fordulópontok, melyek a cselekvő lélek mozgásának irányt szabnak. Elhatározzák tehát az én jövőmet is. A színpad hatása, mely eddig bizonyos démoni igézetnek látszott, most úgy tűnt föl előttem, mint a legnemesebb szükségérzetnek kielégítése. A legjogosabb érvek örömeit nem zavarta többé a »tilos«-nak erkölcsi érzete. Az eszményi szép iránti vonzalom ellenállhatatlansága az ész világánál lőn igazolva, szentesítve. Röviden: ezentúl színházi élményeimet görög és római klasszikusaim, eme legbecsesebb kincseim árán szereztem meg, hogy végre magam is utánuk költözzem - Thália templomába". A becses köteteket egykor nagyapja, Ábrahám, aki a svéd követnél volt nevelő, Hollandiában és Belgiumban vásárolta meg és unokájának adta. Áruk azonban csak színházjegyekre volt elég, a továbbiakban, mikor megszületett színpadra lépésének elhatározása, az ifjú színész-jelöltnek magának kellett megteremtenie a megélhetéséhez a pénzt. Még hozzá elég nehezen. Első ízben 1826. júniusában lépett fel Rozsnyón Jánosi (Kakas) színtársulatában Gombos Imre Szent a törvény, szent az esküvés című drámájában Angelo szolga szerepében. Galambos Pál, miután megtudta, hogy fia színésznek állt, két ízben is érte ment és hazahozta, de az harmadszorra is megszökött, s végül úgy eltűnt, hogy puritán édesapja emiatt buskomorrá vált, s idő előtt elhalálozott. Őmaga elszenvedte mindazt a nyomort és gyötrelmet, amely a kor vándorszínészeinek osztályrészül jutott. Éhezett, fázott, kitaszított és megalázott volt, de azt csinálhatta, amit mindennél jobban szeretett. Sorsa szinte úgy alakult, mint Jenőy Kálmáné Jókai regényében. Volt színlaposztó, súgó, világosító, díszítőfestő, balett-táncos, kardalnok, magánénekes és színész, mindig az, ami éppen szükségesnek bizonyult. 1828-ban Miskolcon az erdélyi dalszínész társulathoz csatlakozott, s előbb Kassán töltött közel öt évet (itt Ottó szerepében résztvett Katona Bánk bán-jának bemutatóján), majd Kolozsvárt hármat. Csak a telet játszotta végig ezekben a városokban, nyaranta mindig vándorolt. Kilenc év alatt mintegy 57 magyar városban és színpadon fordult meg, Jánosi, Láng, Gőde, Megyeri, Balla színtársulatainál működött. Végre 1835-ben a budai magyar színigazgatók, Fáy András és Döbrentey Gábor meghívására Budára jött, ahol szerződtették. Első ízben Des Arnould és Fournier Vasálarc című darabjában lépett fel.

Egressy nem ösztönös színész, hanem nagyon is tudatos művész volt. Mindig rendkívül felkészülten lépett a színpadra, ahogy maga vallotta, például a Hamlet szerepével mintegy másfél évig foglalkozott, mielőtt előadta. Mivel nem a legelőnyösebb testi adottságokkal bírt: izmos felsőtesttel, éles, erős arcvonásokkal, gyenge orgánummal, ezért tehetségével, műveltségével, vasszorgalmával pótolta megjelenése hiányosságait, keltett illúziót. Feljegyezték például róla, hogy szeretett barangolni a Svábhegyen, mert itt a kirándulók kocsijainak zajában edzette, gyakorolta a hangját. Erre szüksége is volt, mert vándorszínészként igen sokoldalúnak kellett lennie, fellépett komikus, bonviván, hősszerelmes szerepkörben, de főleg a tragikus figurákat - Shakespeare alakjait - jelenítette meg nagy hitelességgel. Kora legintelligensebb, legtanultabb színészének tartották, aki keményen megdolgozott minden sikeréért. Önmagával és másokkal szemben egyaránt nagyon igényes volt, valamennyi szerepét szüntelenül csiszolta, javította, újra és újra átgondolta, felfrissítette. Szerepkönyvének lapjait teleírta jegyzeteivel, kidolgozva, hogy az adott szerepben mikor, hol, hogyan kell a színpadon megszólalni, mozogni, viselkedni. Nem a deklamálást tartotta a legfontosabbnak, hanem - akár egy modern színész - a gondos lélektani megalapozottságot, hitelességet. Hányatott élete sok élménnyel ajándékozta meg, s ezeket jól használta fel. Sokat tudott az emberekről, cselekedeteik mélyebb okairól, s ezt képes is volt a színpadon megjeleníteni. Ahogy Kassai Vidor, pályatársa megjegyezte: "Egy mozdulattal, egy tekintettel, egy sóhajjal oly sokat tudott mondani, mint más jeles egész monológgal, sőt többet, mert kevesebbel mondotta!" Ugyancsak ő írta meg az alábbi kis történetet is, mely igen jellemző Egressy igényességére, hatalmas hivatásszeretetére:

"Egyszer kérdést intéztek hozzá, hogy amikor vidéken vendégszerepel, szintén úgy játssza-e szerepeit, mint itthon.

- Hogy kérdezhetnek illyet? - felelte. - Természetesen, legalábbis úgy, hacsak jobban nem.

- De hiszen azok azt meg sem értik.

- Nem is azoknak játszom én, hanem magamnak, még adnak is érette valamit."

A kortárs kritika ellentmondásosan ítélte meg színészi teljesítményét. Vörösmarty és Bajza olykor élesen bírálta tulságosan természetesnek minősített játékstílusáért, mondván, hogy nem elég ihletett, emelkedett, "a köznapi conversatio hangján mondatnak a legmélyebb jelentésű helyek". Petőfi viszont el volt bűvölve III. Richárd alakításának láttán, s versben ünnepelve barátját, azt írta: "Lerészegíted szomjas lelkemet művészetednek édes italával". A mai kritikusok valószínűleg Petőfinek adnának igazat.

Egressy igényességéhez hozzátartozott műveltségének szüntelen fejlesztése. Idegen nyelvek tanulásához csak felnőtt fejjel, 27 évesen tudott fogni. Ahogy önéletírásában írta, lemásolta Lessing Hamburgi dramaturgiáját, és mire a másolást befejezte, nagyjából meg is értette a német szöveget. 1837. tavaszán Budáról Bécsbe gyalogolt, hogy ott az akkor fénykorát élő Várszínház előadásait tanulmányozza. Három hónapig ingyen lakott nagybátyja lakásában, s a karzatról figyelte a színészek játékát. E látogatását 1838-ban és 1839-ben megismételte. Közben franciául is tanult. 1840-ben, mint egy francia nyelviskola növendéke franciául adta elő a Fiatal férj című francia vígjáték címszerepét a pesti magyar színpadon. 1843-ban, több mint egyéves tanulmányutat tett München, Baden, Karlsruhe, Stuttgart, Strassburg érintésével Párizsba, ahol végleg megkedvelte a francia drámákat, s a kor híres tragikájában, Elise Rachelban gyönyörködött.

Ennél is fontosabb volt azonban számára, hogy Shakespeare-t népszerűsítse a hazai színpadokon. Nemcsak eljátszotta a leghíresebb Shakespeare szerepeket, de rendszeresen fordította is a nagy angol drámaíró műveit, bár csak németből és más szerzőkkel közösen, de jó színvonalon (Coriolanus, Macbeth, Tévedések vígjátéka, IV. Henrik, Lear király).

Közben tagja lett a Nemzeti Színháznak, melynek ünnepélyes megnyitásakor - 1837. augusztus 27-én - Vörösmarty Árpád ébredése című művében a költő szerepét adta elő. Nemzeti Színház-beli tagságával híre egyre nőtt, országszerte ismertté vált. A színház vezető művésze lett, leghíresebb szerepeinek felsorolása is jelzi ezt: Hamlet, Lear, Bolingbroke, Brutus, Coriolanus, III. Richard, Posa, XII. Károly, Mátyás király, Dózsa, Marót bán, Brankovics, Petur, Bánk bán. Ismertségéhez hozzájárult az is, hogy 1837-től rendszeresen publikált. AHonművészbe kezdett írni 1837-ben (Levéltöredék Bécsből), majd írt az Athenaeumba (1838-42), a Regélő Pesti Divatlapba (1844), aSzikszói Enyhlapokba (1843), a Pesti Divatlapba (1844), a Honderűbe, a Figyelmezőbe, a Társalkodóba, az Életképekbe (1847-48), aMárcius tizenötödikébe (1848). Írásai többnyire színészeti tárgyúak, elméleti kérdések felvetései, szerepelemzések, színikritikák, de vannak köztük jegyzetek is francia-, németországi utazásairól.

A Nemzeti Színház színpadán szerepelni valaha ma már fel nem foghatóan nagy rangot, kitüntetést jelentett. Mindenekelőtt a magyar nyelv ápolását, a hazai irodalom és kultúra gyámolítását tűzte ki célul minden színész. Így érthető, hogy Egressy, aki különben is túlérzékeny, sértődékeny ember volt, mikor anyagi és foglalkoztatási okok miatt a drámai és operai tagok között kiélesedett a helyzet (az igazgató a jövedelmezőbb zenés darabokat pártolta) megvált a Nemzeti Színháztól és ismét főleg vidéken vállalt fellépéseket.

Hányatott színészi élete során bejárta az országot, tapasztalta annak szegénységét, a nép széleskörű elégedetlenségét. Saját személyes élményei is arra ösztönözték, hogy a forradalmi változások hívévé szegődjön. Erdélyi Jánossal, Kazinczy Gáborral, Petőfi Sándorral való barátsága pedig még inkább radikalizálta.

Petőfi rajongott Egressy művészetéért és később, mint barátot is nagyra tartotta. Mikor 1839. tavaszán kellékes és statiszta volt a Nemzeti Színháznál, gyakran látta és távolról tisztelte a nagy színészt. 1844. augusztus 7-én pedig egy Macbeth előadás után öltözőjében felkereste és személyesen is megismerkedett vele. Szeptemberben megírta hozzá hódoló versét, októberben pedig Egressy segítségével lépett fel a Nemzeti Színházban, de ott megbukott. Később egy házban laktak, Petőfi csak akkor ment színházba, ha barátja játszott, s bevonta Szendrey Júliával alakuló kapcsolatának minden részletébe is. Jellemük sok mindenben hasonlított: rajongók és sértődékenyek, pedánsak és munkaszeretők, becsület és művészet dolgában egyaránt igényesek, már-már "kínosan" tisztességesek voltak. Barátságuk következtében Egressy tagja lett a Pesten élő fiatal írók, művészek, hírlapírók csoportjának, a "Fiatal Magyarország"-nak (előbb Vörösmarty Csiga-vendéglőbeli köréhez tartozott). Gyakran megfordult a Pilvax-kávéház híres kerek asztalánál, a "közvélemény asztalánál", s belekapcsolódott az ott folytatott politikai vitákba. Részt vett március 15. forradalmi eseményeiben is, a 12 pont megszövegezésében, Landerer nyomdájában a sajtó lefoglalásában, a Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen, tagja lett annak a bizottságnak, melly felszólította a városi tanácsot a 12 pont elfogadására, s jelen volt Táncsics kiszabadításánál is. Este fellépett a Nemzeti Színház ingyenes előadásán, a Bánk bánban. "De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végighallgatni. Neki a Talpra magyar kellett" - írta Jókai Mór a híres napra visszaemlékezve. "Mit lehetett tenni, II. Endre fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s comparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét." Egressy a továbbiakban tagja lett a Közbátorsági Választmánynak is, mely a forradalom vívmányainak megvédésére alakult, s ennek jegyében a nemzetőrség megszervezését és felfegyverzését tűzte ki legfőbb célul. Személyes példájával támogatta a Közbátorsági Választmányt, maga is nemzetőr százados lett, majd elkísérte Kossuthot toborzó körutjaira is.

A szabadságharc kitörésétől kezdve az egész Egressy család részt vett a küzdelmekben. Béni, a neves zeneszerző a 14. honvédzászlóaljhoz csatlakozott, s a főhadnagyságig vitte. A kápolnai csatában (1849. február 26-27.) súlyosan megsebesült, lábadozása alatt komponálta a híres Klapka-indulót. (Dembinszky, Görgey, Klapka vezette a kápolnai csatát magyar részről). Ákos, Gábor 18 éves fia az 1. honvédzászlóaljnál katonáskodott. Édesapja maga vitte a sorozó bizottság elé. Egressy Gábort október 15-én népfelkelési- és kormánybiztossá nevezte ki a Honvédelmi Bizottmány Szegedre illetve Csongrád- és Csanád megyékbe. Itt ugyanis nagy volt a baj, a szerb határőrvidék fellázadt. Az ideérkező Damjanich-csal és Kiss Ernővel együtt szervezte az ellenállást, rövid idő alatt 13.000 önkéntest toboroztak, s Nagykikindát visszafoglalták. Ezután a Kiskunság és a Tisza vidékén működött hasonló feladatokkal, de személyes konfliktusok miatt Kossuth a kormánybiztosi megbízatást a "megbízhatatlan színésztől" visszavette. Februárban Egressy Borsodba ment, Miskolcon és környékén 500 fős szabadcsapatot toborzott, s azokkal Hurbán emberei és Schlick tábornok ellen vonult. Tavasszal a felsőmagyarországi "védsereg" egyik zászlóalját bízták vezényletére, az osztrák fogságból csak nemrégiben szabadult fia segédtiszt lett mellette. Kitűnő katonának bizonyult, sorra ütközeteket nyert, rengeteg felszerelést zsákmányolt előbb Beniczky Lajos ezredes dandárjában, majd Dembinszky hadosztályában. Fényes sikereit bizonyítja, hogy maga Szemere Bertalan gratulált hozzájuk a Honvédelmi Bizottmány nevében egy szép levélben, melynek csupán kezdő sorait idézzük: "Önt üdvezlem e téren. A harmadik pályát is fussa dísszel. Bátorság, akarat, veszély keresztülviszi minden veszedelmeken. De tartson fegyelmet mindenki irányában. Legyen igazságos, részrehajlatlan, mint az örök igazság; kedvezés és félelem nélkül."

Szemere bizalmát hamarosan még jobban megszolgálta: résztvett Kassa ostromában és megsebesült. Lábadozása alatt Pestre utazott, s bár sebe még nem gyógyult be teljesen, május 21-én ő is ott volt a honvéd seregben Budavár ostrománál. Ákos fia a Svábhegy felöli odalon rohamozott, őmaga a Lánchíd felől kapaszkodott a falakra. A két Egressy a Szent György téren találkozott, egészen úgy, mint a Baradlay fiúk Jókai regényében. Budavár bevétele után ismét a Nemzeti Színház tagja lett és júniusban kétszer fellépett. A történelem azonban újra megszakította sikeres színészi pályáját. Amely napon Görgey bevette Buda várát, az ifju osztrák uralkodó, I. Ferenc József kézcsókra járult Varsóban I. Miklós elé, hogy segítséget kapjon "minden oroszok" cárjától a magyarok ellen. Június közepén a cári fővezér, Paszkevics csapatai már át is lépték a határt. Az osztrák seregek élén Haynau maga is támadásba ment át. Pest egyre veszélyeztetettebb várossá vált. A kormány a honvédsereg Maros menti összpontosítása mellett döntött, s elhatározta, hogy a fővárost harc nélkül feladja. Egressy Petőfi felszólítására, vele együtt Erdélybe ment, Bem táborába. Marosvásárhelyen látta utoljára barátját, amikor az csatlakozott Bemhez, aki Lüders ellen vonult Segesvárra. Szászsebesen tudta meg Bem hadsegédétől, hogy a költő a csatatéren eltűnt, s mikor tíz napig semmit se hallott róla, már sejtette halálát. "Milly villámgyorsan ragadta fatuma őt az élet végpontja felé, s két hét alatt!... És ha elgondolom: milly tündöklő fényűek voltak e genius végnapjai!... Költészetének hattyúdala, nejétőli elválása után; kedvének szilajsága egész utunk alatt; szikrázó szeszélye; mintha szelleme lőpor gyanánt akarna kilobbanni; mindannyi hírnökei egy közellevő nagy pillanatnak. És egyszer csak elvész szemünk elől, mint futó csillagfény... Eltűnik mint Homér, hogy sírját ne tudja senki..."

A csatavesztések és a gyászos hírek hatására Déván át Lugorsra huzódott vissza Egressy, a határ közelébe. Augusztus 13-án itt tudta meg a temesvári csata szomorú végét, majd másnap a világosi fegyverletétel hírét. Kossuth menekülése után maga is puszta életének megmentésére gondolt, s Mehádián, Orsován át augusztus 23-án török földre lépett. Törökországban egy évet és egy hónapot töltött Vidinben, Sumlán, Rusztcsukon, Nikápolyban, Negotinban, Semendrián (Szendrőn), Belgrádban és Istambulban. A honvágytól az anyagi nélkülözésig, a kiszolgáltatottságtól az emigrációs testvérmarakodásig átélte mindazt a keserves érzést, amit sorstársai, s talán azóta minden magyar, aki elhagyta szülőföldjét. Végül nem bírva ezt a helyzetet, 1850. szeptember 16-án illegálisan visszatért magyar földre, noha távollétében a haditörvényszék halálra ítélte. Ez afféle öngyilkos cselekedet volt, s hogy mozgatórugóit megértsük, tudnunk kell, rajongásig szerette feleségét, a jeles színész húgát, Szentpétery Zsuzsikát, és egész családját, s nem kívánta őket a bizonytalan emigrációs élet nyomorúságának kitenni. Hozzájárult mindehhez, hogy a törökök gondolkodtak azon, miszerint az osztrák követeléseknek engedve, azokat a magyar tiszteket, akik nem tértek át a muzulmán vallásra, kiadják. Egressy saját lelkiállapotáról így írt feleségének: "Én sokáig tusakodtam magammal, hogyha a kiadatás csakugyan valósuland, mit legyek teendő az utolsó perczben? És végre azt határoztam, édes, hogy inkább fogoly és nyomorúlt koldus leszek hazámban, mintsem Istenemet megtagadjam és hazámból magamat örökre kizárjam. Én tehát, édes, határozottan feltettem magamban, hogy hazamegyek, mihelyt bocsátanak és jövő sorsomat a császár kegyelmének vetendem alája." Kéri feleségét, vallja azt, férje a kormánybiztosságot nem a császár, hanem a szerbek ellen fogadta el, és a császári sereg ellen sohasem harcolt, hogy Windischgrätz pesti bevonulásakor lemondott a kormánybiztosságról, visszatért a színészethez, s hogy politikával csak "kénytelenségből és erkölcsi erőszakból" foglalkozott.

Tudjuk, Haynaut július 9-én felmentették teljhatalmú kormányzói tisztéből, s helyére a konszolidációra inkább törekvő Albrecht főherceg lépett. Egressy reménykedhetett az új helyzetben az enyhébb ítéletben, de hazatérése akkor is igen kockázatos volt. Önbecsülését pedig be nem gyógyuló seb érte megalázkodásával.

Pestre jutva feladta magát, majd addig is, míg ügyét tárgyalják, megkereste a Nemzeti Színházat, amelynek igazgatósága lépéseket tett annak érdekében, hogy játszhasson. A hatóságok ezt azonnal megtiltották, s bár nem idézték nyomban haditörvényszék elé, rendszeresen meg kellett jelennie a katonai nyomozók előtt, akik nemcsak a szabadságharc alatti tevékenységéről faggatták, de az emigrációban élő társairól is. Szabadlábon élt, de nem volt meg sem a hivatása, sem a mindennapi kenyere. Eleinte színháza titokban operai előadások rendezésével bízta meg, s napidíjat utalt ezért ki neki, de a rendőrbesúgók hamarosan rájöttek erre, s feljelentették. Elesett tehát ettől a kis jövedelemtől is. Végül színésztársai támogatták, ő pedig talán kicsit lelkiismeret vizsgálat céljából is, meg azért is, hogy elfoglalja magát, végleges formába öntötte törökországi naplóját, melyet az emigrációban töltött közel egy év alatt írt.

Ez a napló csak részben politikai emlékirat, amenyiben beszámol a magyar szabadságharc végső napjairól, vezetőinek (Kossuthnak, Bemnek, Szemerének, Perczelnek, Mészárosnak, Batthyány Kázmérnak, Dembinszkynek, Guyonnak) a meneküléséről török földre, majd az emigráció belső ellentéteiről, tagjainak politikai, anyagi és személyes problémáiról, sőt a napi pletykákról is. Nagyobb részt rendkívül érdekes útirajz, amelyben a szerző elfogulatlan és élvezetes leírását adja annak a török birodalomnak, amely számára idegen, olykor ellenszenves és ahonnan szüntelenül hazavágyik. Semmi sem kerüli el a figyelmét, sem a közvetlen közelében, sem távolabb. Beszámol a közerkölcsökről, a tulajdoni és társadalmi viszonyokról, a rabszolgaságról, az igazságszolgáltatásról, a törvényekről, a vallási életről, a mezőgazdaság helyzetéről, a falusi és városi szokásokról. Megismerteti olvasóit a muzulmán életvitellel, a templomokkal, a fürdőkkel, a háremekkel, a bazárokkal, a piacokkal, a kávéházakkal és fogadókkal. Bemutatja a török otthont: kívülről és belülről az épületeket, a berendezési tárgyakat, az ételeket és italokat, az öltözékeket. Beszél az ünnepekről, a házasságkötés, az orvoslás, az utazás formáiról, de a török nyelv sajátságairól, népköltészetéről is. Érzékletes képet ad a jellegzetes tájakról - Jókai tollára is méltó volna például a Vaskapu vagy a Fekete tenger leírása - s a török birodalom népeiről: örményekről, szerbekről, oláhokról, bolgárokról, görögökről, cigányokról, törökökről. De bármennyire tárgyszerűen, pontosan, őszinte érdeklődéssel írja le környezetét, mint egykor Mikes Kelemen leveleit, úgy az ő sorait is áthatja a távoli, elvesztett haza iránti szüntelen, forró sóvárgás. Naplója végén is így köszön el a menedéket nyújtó török nemzettől: "Búcsút veszünk tőled nemeslelkű népe keletnek, fajtestvérünk az emberi kebel legszebb erényeiben!... Isten hozzád emberiség és becsület állodalma, melly hajlékot adál a földönfutónak, kenyeret az éhezőnek! Leborulok magas erényeid előtt izlámhit nemzete, mellyel pogánynak nevez ama keresztyén világ, mellynek koldusait a védelem és irgalom égi szárnyaival eltakarád!... Bocsáss meg a számüzöttnek, ki jóságodat az elfogultság s méltatlanság kegynélküli érzelmeivel viszonzá. Vad örjöngései voltak azok egy hazavesztettnek; sötét szülötti a mély keservek lázrohamainak; viszhangok egy elkárhozott kebel poklából, mellynek végtelen űrét s hiányait a mindenhatóság sem képes betölteni másként, mint e szavak mennyei valóságával: »szülőföld, hazai lég, anyai hangok, övéi közötti élet és halál«".

Még mielőtt a napló megjelent, 1851. augusztus 25-én Egressy amnesztiát kapott, amelyet október 7-én nyilvánosságra is hoztak. A kegyelmet Fáy András és Ráday Gedeon eszközölte ki számára. Fáy maga fogalmazta a kérvényt, s Ráday vitte el személyesen a művészetkedvelő Liechtenstein herceghez, aki Albrecht főhercegnek pártolólag továbbította. Bár Egressy a kegyelmet nem köszönte meg, s valószínűleg inkább szégyellte, mint örült neki, mégis hamarosan elterjedt róla, hogy ezt árulása, pontosabban az emigráció elleni kémtevékenysége fejében kapta. A közönség szemében megerősítette ezt a pletykát megjelent naplója is, amelyben Kossuthról nem a legkedvezőbb képet festette meg. Márpedig Kossuth és az elbukott szabadság ügye az emberek tudatában tökéletesen egybeforrt.

Úgy tűnik, a gyanú árnyéka, mely Egressyre vetült, valójában nem több árnyéknál, be nem bizonyított feltételezésnél. Kossuth nem egyszer megvetően szólt a színészetről, a költészetről, személyes konfliktusuk miatt elvette tőle a kormánybiztosi megbízatást, az emigrációban pedig nem törődött eléggé a szegényebb tisztek sorsával, ráadásul, noha Bem még kitartott volna, elhagyta az országot, s vele a szabadságharc ügyét is. Így foglalhatnánk össze Egressy véleményét a Kormányzóról, akit mégis, mindezek ellenére tisztelt korábbi tetteiért, s akinek nem is volt annyira a közelében, hogy bizalmas ügyeiről információkat továbbíthatott volna. Igaz, Egressy vidini társaságában egyesek felismerni véltek császári ügynököket, de kérdés, hogy őmaga tudta-e ezt róluk. Ami pedig perdöntően szól mellette, az az, hogy bár pontosan ismerte a Habsburgok által oly nagyon keresett magyar korona rejtekhelyét, nem árulta el azt. Ha meg akarta volna vásárolni a maga számára a kegyelmet, e titok elárulásával kockázat mentesen megtehette volna. Bár nehezen, de hajlott a kisebb megalkuvásra, ám a valódi árulásra nem - erre vall egész jelleme. Petőfi barátja volt, s ez eléggé igazolta őt Arany János szemében is, aki bizonyára nem üdvözölte volna hazatértét oly kitörő örömmel, ha hitelt ad az emberek gyanújának.

Amnesztiája ellenére sokáig csak vidéken játszhatott, gyakran műkedvelőkkel együtt, míg végre 1854. május 10-én Lear király szerepében a Nemzeti Színház színpadára is felléphetett. Ez még csak vendégszereplés volt, de 1855. április 9-én ismét tagja lehetett kedves színházának, mintegy négy évig, amikor különféle ellentétek miatt megvált tőle.

1860-tól szerkesztette és kiadta a Magyar Színházi Lapot, közel egy évig. Folytatta a színházról és a színészetről szóló elméleti fejtegetéseit, s ennek kapcsán Jókaihoz csatlakozva éles ellentétbe került a Gyulai-Greguss-féle kritikai irányzattal. 1863-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választotta irodalmi és művészeti tevékenységéért. Törökországi Naplóján kívül megjelentek írásai a Nagyenyedi Albumban (1851), a Pesti Naplóban (1851), a Magyar Hírlapban (1852), a Délibábban (1853), a Hölgy-futárban, a Fővárosi Lapokban, a Magyar Sajtóban (1855-56), a Színházi Naptárban (1857-58), s munkatársa volt az Egyetemes Encyclopaediának, a Szépirodalmi Figyelőnek, a Koszorúnak. De természetesen irodalmi munkásságához tartoznak versei, fordításai, átdolgozásai is, sőt dramaturgiai tevékenysége is, amelynek során színpadra segítette, átjavította Szigligeti, Vahot Imre, Obernyik Károly és mások műveit.

1864. június 26-án Scribe Egy pohár víz című darabjában Bolingbroke szerepében lépett fel, s előadás után szélhűdés érte. Gyógyulása idején a Színi Tanoda létesítésén buzgólkodott, amely végülis 1865-ben megnyílt, s ő lett első tanára. Tanítványai számára útmutatóul írta meg A színészet könyve című művét (1866). Bár szélhűdése után egy évvel visszatért a színpadra, de egészsége többé nem volt a régi. Mégis makacsul ragaszkodott igényességéhez, munka intenzitásához, a fárasztó próbák sokaságához, az átélt előadásokhoz. Ennek lett végül az áldozata. 1866. július 30-án Obernyik Brankovics című darabjának előadása alkalmával a színpadon esett össze a dráma csúcspontján. Eszméletét már nem is nyerte vissza, éjjel 1 és 2 óra között meghalt. Színészhez méltóan távozott a világból, ahogy egyszer pályatársairól maga írta versében:

1. Shakespeare. Julius Caesar. ^[VISSZA]

2. Mikor Bem a kormánynak jelentést tőn a felől, hogy Temesvár elleni működésében, Vécsey neki nem engedelmeskedett: e jelentésben Vécseyt gyávának, vagy honárulónak bélyegzé. - Klapka, mint akkori hadügyminiszter, azon gyanuból, hogy e levelet Petőfi Sándor, - mint Bem akkori segéde - fogalmazta, s a hírlapokban Bem tudta és parancsa nélkül közlötte: fogollyá tette Petőfit. Májusban Budapesten, s ez alkalommal őt kíméletlenül lehordta. E méltatlan bántalomért Petőfi más elégtételt akkoriban nem vehetvén, kilépett a hadseregből. ^[VISSZA]

3. Gyaur = hitetlen. Köpek = kutya. ^[VISSZA]

4. Julius Caesar. ^[VISSZA]

5. Shakespeare, Coriolán. ^[VISSZA]

6. Shakespeare, Julius Caesar. ^[VISSZA]

7. Nargila: dohányzó szer; azaz: vízzel töltött üveg szájára alkalmazott pipa, ugy hogy a dohányfüst a vízen átszűrve menjen a szárba, vagy inkább azon négy-öt rőfös bőr csőbe, melly finom drót tekercsre levén borítva, hajlékony mint a kígyó. Ezen csövön át a füstöt nem a szájba szokás szívni, hanem a tüdőbe lélegzeni. Nargilában csupán bizonyos persa dohányfaj használtatik, mellynek neve: t ö m b e k. Nagy darabokra van tépve; színe fejérsárga. Mielőtt pipába töltenék, ruhán át vízbe mártják és kifacsarják, hihetőleg azért, mert igen erős, és hogy lassan égjen. ^[VISSZA]

8. Shakespeare: Hamlet. ^[VISSZA]

9. Most Sismanovicsnak nevezi magát. Ez a viddini pashák örökös banquierja. ^[VISSZA]

10. Zerfi és Garossini Belgrádban tartózkodnak, honnan látogatásunkra jöttek ide. ^[VISSZA]

11. Bey: üres czim. Herczegnél kevesebb, grófnál több. Az őrnagyi rangosztálytól fölfelé minden államtisztviselő beynek czimeztetik. E czim fiuról, fiura száll. ^[VISSZA]

12. Shakespeare: Othello. ^[VISSZA]

13. Para: a legkisebb török pénz, nem nagyobb mint egy halpénz. Para gyökszóból származik a magyar parányi. ^[VISSZA]

14. A renegátok, mihelyt a török esküt a pasha előtt letették, azonnal mindnyájan török neveket kaptak. ^[VISSZA]

15. Effendi annyit jelent mint: ur, s egyszersmind irástudó. ^[VISSZA]

16. Dsamia és mashé: török imaházat jelent. ^[VISSZA]

17. Shaksp. Othello. ^[VISSZA]

18. Shaksp. Othello. ^[VISSZA]

19. Vörösmarty. ^[VISSZA]

20. Frank név alatt értetik itt keleten minden müvelt kaputos keresztény ember, kit az udvarias török e névvel is megtisztel: cselebi, az az:müvelt. ^[VISSZA]

21. Nizsán annyi mint nyakról függő katonai díszjel, melly alakjára nézve félholdat, csillagos vagy hadi szereket jelképez; benső értékére nézve pedig réz, ezüst, arany vagy gyémántokból van készitve. A főtisztek egyenruháin semmi jel nem levén mi rangjaikat megkülönböztetné: a tiszti rangfokozatokat nizsánaik minősége határozza meg; s előléptetésök vagy kineveztetésökkel együtt kapják a szultántól. ^[VISSZA]

22. Berzsenyi. ^[VISSZA]

1849-1850

Terebess Kiadó, Budapest, 1997

"Mert ha való,

hogy a magyarföldet a sorsviszályok

Europa minden nyelvü népfajával beülteték;

ha ott minden társadalmi és politikai osztály,

melly világkezdet óta létre jött,

az értelmi képzettség minden fokozata,

a jellemszélsőségek minden árnyéklata feltalálható:

ugy ez az emigratio csakugyan

Magyarország kicsinyben."