Azon a nyáron kórházba kerültem, nemigen foglalkoztam a világgal, különben is, 16 évesen más az ember érdeklődése. Amikor kiengedtek, apám tolt a biciklijén, mert a lábam gipszben volt. Éppen a Széchenyi téren kerekeztünk, amikor a fákra erősített hangszórókon a rádió bemondta Rákosi lemondását követően Gerő főtitkárrá választását, amit „örömmel fogadtak a munkások". Olyan furcsán hangzott ez a szöveg: örömmel fogadták, de miért a munkások, és minek örültek?

Erre apám is morgott, pedig politikai ügyben csak egyszer fakadt ki addig, amikor a napi 25 dekás kenyérfejadag idején a bemondó kilóban olvasta be az éves búzatermést, ami olyan iszonyatos nagy szám volt, hogy alig tudta kimondani. Később megkezdődött az iskola, levették a lábamról a gipszet, hamar október vége lett, és egy különösen szép reggel, amikor olyan őszi mézszínnel sütött a nap, suliba menet, az akkori szokás szerint ablakba kitett rádiók hírei mögött lövések dörögtek. Mentem Újszegeden, és nem értettem, mit hallok, lőnek a rádióban?

Huligánok, fasiszták, fegyverletétel

Késő délelőttre a tanárok nyugtalansága ránk is átragadt. A szüleink is csak találgattak, a rádióadások zavaros hangjai sem maradtak abba, sok volt az adáspótló zene, majd Gerő beszélt, és huligánokat meg fasisztákat szidalmazott, akik fegyverrel támadtak a néphatalomra, de leverték őket. Délután már nem lőttek a hírek alatt, de a rádióban meg többször bemondták: aki leteszi a fegyvert, kegyelmet kap!

De miért kérik őket fegyverletételre? Hol maradt a rendőrség, azoktól egész addig mindenki félt, most meg lőhetnek az utcán a huligánok? A zavart éreztem, ezek a kérdéseim lettek volna, ha lett volna kinek feltenni. De ilyeneket még azokban a napokban sem szabadott mondani, ezt biztosan tudtam, ezért befogtam… És ezt a hallgatást még csak nem is kellett tanítani annak, aki beleszületett abba a világba.

Másnap reggel ugyan ismét elkezdődött a tanítás, de nem ment a tanároknak, és nekünk sem. Mindenkit az érdekelt, mi történik Pesten, ám ezt a tanárok sem tudták, mi meg éreztük, ha kérdeznénk, sem mernének őszintén válaszolni. Így azután úgy tettünk, mintha komolyan vennénk a tanítást.

A Belvárosi hídon nem csak a békés tüntetők jelentek meg, hanem a Nagylak felől érkező szovjet tankok is. Fotó: Móra Ferenc Múzeum archívuma

 

Szegeden akkor reggel még minden csendes és látszólag rendezett volt, mint évtizedekkel később megtudtuk, a helyi pártvezetők (vagy húszan) rövid úton kimenekültek az országból, át a határon – irány Tito országa, ahol elegáns szállodákban laktak Palicson. Amint a szovjet tankok megjöttek, ők is előkerültek.

Kicsivel később, 10 óra körül, talán már becsöngettek a nagyszünet után, amikor egyszeriben a Radnóti-gimnázium és a közgazdasági szakközép ablakai alatt utcai gyülekezésre figyeltünk föl. A mi osztályunk éppen odanézett a magasföldszintről. Tanári parancsra eleinte igyekeztünk nem törődni a kinti hangzavarral, de egyszer kórussá egyesültek, és hihetetlen, de nekünk kiáltoztak, minket hívtak! Az addig alaktalan hangok felénk dübörögtek: Gyertek ki! Gyertek ki! – szólítottak.

Tanárunk becsukatta az ablakokat, ám ez mit sem használt, a kinti tömeg skandálta a hívást, ahonnét időnként fölhangzott a szívig érő hívó szó: Aki magyar, velünk tart! Tanárunk ekkor egyszerűen kirohant a teremből. Egyik osztálytársunk kiszaladt a portára, de lógó orral jött vissza, az iskola nagykapuját bezárták, arra nem lehet kimenni. Újra kinyitottuk az ablakokat, mire még inkább fölzúgott a kinti kórus: Gyertek ki! Gyertek ki! Aki magyar…

De az ablakpárkány és a járda között jó ötméteres távolság volt, az iskolakapu zárva, hogy menjünk? Mégis mentünk! Először röpültek a táskák, majd őket követték a diákok. Kiugráltak a tüntetők közé, akik kitárt karral segítették társainkat. Ketten maradtunk mindössze az osztályban, mindketten felmentettek tornából…

A szabadság röpke napjai

Évtizedek teltek el, az ablakon kiugró osztályról soha nem esett szó az osztálytalálkozókon. Sok év után, természetesen a rendszerváltás után, az osztályterem ablakaira nézve egy öregdiák-találkozón idézte föl valaki a történetet, mire egyszeriben fölforrósodott a hangulat, és egymás szavába vágva emlékeztünk. Végre kibeszéltük magunkból a közös titkot, ami évtizedekig közös bűn is volt, hurcoltuk is eltemetve annyi éven át: mi is tüntettünk Szegeden!

És nem csak aznap! A szabadság szegedi röpke napjainak egyikére tüntetést szerveztek a Széchenyi térre, ahová már az egész iskola hivatalos volt. Egyik tanárunk, a köztiszteletben álló nyelvész igazította kettős sorokba a radnótis diákokat a tömegben. Büntetésként később nyugdíjazták, bár minden bűne az volt: lelkünkre kötötte, egymást el ne veszítsük, amint meghallgatjuk a szónokokat, induljunk haza.

A Takaréktár utcáig nem volt semmi gond. Mint emlékezetes, a demonstráció tragikusra fordult, de ez tőlünk függetlenül történt így. Eredetileg a Takaréktár utca csak gyülekezési pont volt, majd a Széchenyi tér következett volna, ha odaengednek. Ám a város valamely tudatlan ökre lezáratta az utca térre néző torkolatát, géppisztolyos katonák sorfalát állítva ott keresztbe. Géppisztoly a fegyvertelen tömeggel szemben!

Az első szegedi áldozat

A teret elzáró parancsot semmi nem indokolta, hiszen ha az emberek a téren hallgatták volna a szónoklatokat, nem alázzák meg őket méltóságukban. A katonák ott álltak lábhoz tett gépfegyverekkel, és a tiszt vezényszavára vártak – belénk lőnek! A tömeg értetlenül nézte őket, mit keresnek itt, mi békés szándékkal jöttünk, fegyvertelenül. A Himnuszt énekeltük többször is, és valahányszor elhangzott, közelebb s közelebb léptünk a fegyveresekhez. Amikor a tiszt értékelése szerint veszélyesen megközelítettük a sorfalat, tüzelőállásba vezényelte katonáit – ilyenkor meghátráltunk, és a történet újraindult.

Közben volt csillapító beszéd az utca sarkán lévő „vasalóház" patika fölötti erkélyéről, de egyik fél sem tágított. Egyszeriben váratlan menet érkezett a Kossuth Lajos sugárút felől, és kivágott címerű, vértől átitatott nemzeti zászlóba takarva egy holttestet hoztak felénk. A forradalom első szegedi áldozata máig tisztázatlan körülmények között veszítette életét. Baradnay Gyula sebészprofesszor, akkori kórboncnok állítja: fölülről lefelé érte a lövés Schvarcz Lajost.

A halott megérkezése fölborította az addig sem békés helyzetet, és a tömeg fölzúdult lelkiállapotban meglódult a katonák felé, el akartunk jutni a mintegy tízméternyire ránk váró, üres Széchenyi térre. Ekkor a tiszt többször is sortüzet vezényelt. Egy emberként hasaltunk, szorosan tapadtunk az utcakőre. Keserves volt. A nevében magyar hadsereg sortüzei fenyegették, alázták, lőtték meg testvéreiket. Mindenki megrendült, tehetetlen dühöt érzett, a tüntetés föloszlatása a megalázottak haragjára váltott.

Csüggedten és megalázva

Nem mehettünk ugyan be a térre koszorúzni, tisztelegni máig őrzött hajdani nagyjaink szobrai előtt, de ez nem lett siker az elnyomó elvtársaknak sem. Megmutatkozott félelmük, elszánt gonoszságuk, hazug képmutatásuk. Nyomorult történetet éltünk át, fegyvertelen kiegyeztünk a túlerővel, csak hagyjanak boldogulni, ahogy lehet. Ezt a különös magyar helyzetet nevezték kiegyezésnek Kádár hatalma és népe között, így lettünk a legvidámabb barakk.

Tüntetők a Kossuth szobor előtt a Klauzál téren. Fotó: Móra Ferenc Múzeum archívuma

 

Minderről akkor, a szegedi tüntetés géppisztolyos letörésekor még mit sem tudtam. Amint csüggedten, megalázva kifelé botorkáltunk az utcából, mindenütt ijedtséget és haragot láttam az arcokon. Nem így képzelték a szabadság napjainak nyitányát, és csalódásuk fájdalmát nem enyhítette, hogy utóbb belátták: erőszak ellen nem lehet békés tüntetéssel szembeszegülni. Szegeden is lőttek a békés felvonulókra, valaki máig arctalan, tettéért soha felelősséget nem vállaló gyáva szörnyeteg parancsára.

Korosztályos társaim életérzését Gothár Péter Megáll az idő című feledhetetlen filmje fejezte ki. Pontosan azt üzente, amit átéltünk: ezeké a hatalom, és ezt nem is fogják kiadni a kezükből soha. Nem is tették utána még évtizedekig, és akkor is csak azért, mert a Nagy Testvér összeroppant.

Jobb érzésű ember nem ment a hídra

Mindez azonban még csak előzetes volt ahhoz a sokkoló élményhez, amit az akkor még egyetlen szegedi hídon átdübörgő tankok hosszú sora okozott. Nagylak felől lépték át az országhatárt, és Budapest „felszabadítására" vonultak. Egy borús, felhőktől terhes délután kerekeztem volna haza Újszegedre a hídon át, de azt mindenfelől lezárták a civilek előtt. Jobb érzésű ember egyébként sem ment a hídra, már ha nem volt neki kötelesség, mert dübörgött, rázkódott az egész építmény a bömbölő tankmotoroktól, sűrű füstbe burkolva a Tisza fölötti légteret.

A népek báván álltak a járdákon, félelemben. Az egyik tank a híd város felőli lejtőjén menet közben tüzelt a régi halászcsárda tetejére, ahonnét tán lövést észlelt. Legföljebb csak puskalövés lehetett, amit a tank torkolattüzével toroltak meg. Láttam, hogy egy férfi ordítva közöl valamit a múzeumkert magasságában. Levette a kabátját, odaadta egy társának, mert ő odafekszik a tank elé, ami ellen a barátai szintén üvöltve tiltakoztak.

Annyira megrémültem, hogy meg sem állva toltam tovább a kerékpárt, félszemmel hátrapislogva néztem, valóban leugrott a járdáról és az úttestre feküdt. A tank nem állt meg, de nagyon nem is tehette volna, hosszú sorban jött utána a harckocsisor, a szépséges Erzsébet-templom oldalától. Az úttesten magánkívüli izgalmában ordító férfit ketten fölkapták és visszahúzták a járdára, a tank talán lassított valamelyest, de hogy mit tett volna, ha az ember ott marad előtte – nem találgattam…

Szeged szerény kis hidacskája nagyon megrongálódott az átvonuló tankoktól, a hatalmas lánctalpak föltépték a járdaszegélyt védő acélsíneket, s azok fölkunkorodva mint óriás kések meredtek a levegőbe. Utána még hónapokig nem javították ki a híd sebeit.

A mi osztályunk rövidesen „indult az Életbe", két év múlva érettségiztünk.

Tráser László
(A szerző újságíró.)