Payday Loans

Keresés

Aczél Elvtársnak Szeretettel PDF Nyomtatás E-mail
Jövőrontó közelmúlt

Aczél Elvtársnak Szeretettel

 

2014. november 4.

URL: http://mult-kor.hu/aczel-elvtarsnak-szeretettel-20141103

Nem olyan régen a Szent István park déli csücskénél intettünk búcsút Újlipótváros kultúrforradalmárainak, a 20-as, 30-as évek meghatározó értelmiségijeinek, köztük Radnóti Miklósnak, akinek halálhíre 1945 tavaszán érte el Gyarmati Fannit, éppen akkor, amikor végre valahára lezárult a – hazatérést megkoronázó meglepetésnek szánt – hivatalos névváltoztatási kérelemhez kapcsolódó eljárás. Ez alkalommal, tizen-egynéhány évvel és két utcasarokkal odébb folytatjuk a környék kultúrtörténeti felfedezését, amelynek keretében végiglátogatjuk a Kádár-korszak kultúrpolitikájáért felelős Aczél György életéhez vagy munkájához kapcsolódó helyszíneket és épületeket. Nem egészen meglepő, viszont annál inkább izgalmas módon útvonalunk gyakran visz majd vissza bennünket a már jól ismert utcákba és házakhoz, ezzel is ráerősítve arra a megállapításra, hogy a Pozsonyi út környékén bizony mindig zajlott az élet. Merker Dáviddal, a Hosszúlépés. Járunk? Aczél György nyomában Újlipótvárosban című sétáján jártunk.

Aczél György

 

Kőművessegédből az ország elsőszámú kultúrpolitikusa

Mielőtt azonban belevágnánk, érdemes röviden áttekinteni, ki is volt valójában Aczél György. Az az ember, aki kőművessegédből autodidakta módon – többek között Szerb Antal segítségével – képezte magát Magyarország egyik tagadhatatlanul legolvasottabb emberévé, s akinek egyik legnagyobb költőnk, Radnóti Miklós volt a keresztapja. Aki majd ötven éven keresztül teljhatalmú ura volt a magyar kulturális életnek, s akinek egy szava pillanat alatt felemelt vagy ellehetetlenített bármilyen művészt. Aki a pártelitből egyedüliként a pesti Balzac utcát választotta az ún. rózsadombi káderdűlő helyett. Akinek személyes könyvtára annyi – a kor ünnepelt vagy éppen dicsőségre vágyó, Aczél kegyeit lelkesen vagy kényszerből kereső művészember által – dedikált könyvet tartalmaz, hogy jobbnak látta azt halála után 30 évre titkosítani.

 

Ha elolvassuk életútját, vagy a vele közelebbi ismeretségbe került kortársak beszámolóit, egy művelt, kissé sznob, de a feltűnést szándékosan, szinte rutinból kerülő ember portréja rajzolódik ki, akit nem a politikai hatalomvágy vezérelt, sokkal inkább önnön fontosságát élvezte, leginkább akkor, ha kértek tőle. Aczél György 1917. augusztus 31-én Appel Henrik néven, Budapesten született szegény, zsidó származású családba. Apja halála után árvaházba került, s kőművessegédnek tanult. A 30-as évek elején előbb a Somér ifjúsági cionista mozgalom, majd a Magyar Kommunista Párt (MKP) tagja lett, ahol – a második világháborút szerencsésen túlélve – lassan lépegetett felfelé a ranglétrán. 1945 tavaszától előbb az MKP budapesti, majd V. kerületi, 1946 augusztusától pedig a Zemplén megyei irodájának munkatársa volt.

Aczél

Aczél György családja körében

Az 1947-es „kékcédulás” választásokon az MKP jelöltjeként szerzett országgyűlési mandátumot. Az 1949. májusi választásokon újrázni tudott, ám alig két hónappal később, július 6-án letartóztatták. Szabadulása után rehabilitálták, és bár komoly tisztséget hivatalosan nem tölthetett be, tulajdonképpen innentől datálható hatalma: előbb – az MSZMP megalapítása után – Központi Bizottsági tag, majd a művelődésügyi miniszter egyik helyettese lett, s ez utóbbi tisztségében növi ki magát a korszak legbefolyásosabb kultúrpolitikusává. Annak ellenére, hogy konkrét pozíciója és az általa vezetett különféle bizottságok neve szinte évről évre változott, informálisan egy személyben vált az 1956-tól a nyolcvanas évek elejéig terjedő időszak kulturális ideológusává és irányítójává.

Mindezek ellenére egész életében kerülte a fényűzést, saját magának csak nagyon indokolt esetben kért szívességet és saját bevallása szerint a párton belül a diktatúra puhább vonalát képviselte. (Úgy fogalmazott, hogy ő a kötelező rossz, amelynél azonban bőven lehetne rosszabb.) Megítélése ebből kifolyólag a mai napig rendkívül polarizált; se szeri, se száma a róla szóló anekdotáknak és személyes élményeknek, amelyek egy része felmagasztalja, másik része elítéli Aczélt. Vitathatatlan tény, hogy az általa alkalmazott három T elve bizonyos esetekben segített megtalálni a kiskapukat számtalan magyar alkotó számára, akik a "tűrt" és "tiltott" kategóriák határán egyensúlyoztak, de éppen ilyen gyakran ítélt némaságra vagy élethosszig tartó küszködésre számtalan tehetséges művészt és tudósembert.

Pártolói szerénységnek állítják be tartózkodását, míg ellenségei szerint ez nem feltétlenül úriemberségéből, mint inkább félelméből és börtönélményeiből táplálkozott. Utólag olyan vélemény is napvilágot látott, amely szerint számtalan, a korszak meghatározó alakjának számító művésznek tulajdonképpen nem nagyon volt semmilyen közvetlen kapcsolata Aczéllal. Akárhogyan nézzük is, tagadhatatlan, hogy egyedülálló kapcsolatrendszerrel rendelkezett – mind a párton belül, mind azon kívül is – , s ilyen-olyan okból szinte mindenki kereste a kegyeit.

Nos, erről a pontról, véleménynyilvánítás nélkül indulunk el a sétára, amelynek tehát semmiképpen sem Aczél felmentése vagy meghurcolása a célja, sokkal inkább egy korszak hangulatának, közéleti ritmusának megidézése.

40-es évek: a kezdetek

Aczel

Az Országház kupolacsarnokában március 31-én ünnepélyesen kiosztották az 1977. évi Kiváló és Érdemes Művész címeket. Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, a kitüntetett Hofi Géza, Komlós János, a Mikroszkóp Színpad igazgatója és Lázár György, a Minisztertanács elnöke

Sétánk az Újlipótváros peremén, a Jászai Mari téren álló, a szakzsargonban csak Fehér Házként elhíresült épületegyüttesnél indul. A második világháborút követően a megszálló szovjet csapatokkal és különféle választási csalásokkal megtámogatva a magyar történelem során első ízben nyerte meg az 1947-es országgyűlési választásokat az MKP. A győzelmet követően a Palatinus házak déli lakóépületeit – amelyeket a számtalan bombatalálat miatt a világháború után szinte teljesen ujjá kellett építeni – nevezték ki a Belügyminisztérium új épületének. Az átalakítást egyébként maga Rajk László és Kádár János felügyelte, s az épületben Aczél mellett természetesen irodát kapott többek között Péter Gábor is. A visszaemlékezések szerint Aczélhoz legkönnyebben kora reggel, 7 és 8 óra között lehetett bejutni, és kivétel nélkül mindenkit fogadott (telefonszáma szerepelt a telefonkönyvben, így bárki, bármikor felhívhatta és audienciát kérhetett). Az épület mindenkori státuszát kétszeresen aláhúzza az a tény, hogy 1989-ig csak úgy elsétálni nem lehetett előtte, viszont meglepő módon emlékmű vagy emléktábla sincs sem a homlokzaton, sem a közelben.

Az épület történetének talán egyetlen vidám fejezete, hogy a nagy átalakításban elfelejtettek étkezdét kialakítani, ami viszonylag hamar elég sok embernek feltűnt, ezért az épülethez hozzácsapták a híd lábának másik oldalán, a mai Újpest rakparton álló épület egy részét: ez lett a BM menza. Rengetegen étkeztek itt: mivel a 9 millió magyar állampolgárból körülbelül 1 millió ember állt ilyen-olyan megfigyelés alatt a rendszerváltás előtt, a minisztériumi dolgozók mellett az ÁVH kötelékében dolgozó tartótisztek és ügynökök létszáma is döbbenetesen nagy volt. Jellemző a korszakra, és az ebből adódó társadalmi berendezkedésre, hogy a nyugdíjazottak később külön kérvényezték, hogy továbbra is járhassanak az étkezdébe. A rendszerváltás óta az épület üresen áll és egy kinyomozhatatlan kilétű tulajdonos kínálja megvételre – tudjuk meg Merker Dávidtól.

A BM menza (a sétáról készült további képekeinket a fotóra kattintva tekintheti meg)

A pártelit többi tagjával ellentétben Aczél magánéletében is az Újlipótvárost választotta, s nem akáderdűlőről, hanem a Balzac utca 43-ból járt az Újpest rakpartra dolgozni. Miközben sétálunk lakása felé, érdemes ennek kapcsán pár szóban érinteni a kerület 40-es, 50-es évekbeli szociotörténetét is. A századfordulón még határozottan a külvárosnak számító – gyárakkal és kertekkel szabdalt – területen az urbanizáció keretében a 20-as évekre számtalan újépítésű, a kor lakóparkjainak számító épületegyüttes készült el, amelyekkel Újlipótváros a város másik korabeli határkerületének, a továbbra is népi hatást keltő Lágymányosnak vált ellenpólusává. A gyorsan urbanizálódó kerületben hamar létrejött egy zsidó negyed, amelybe tehetős, többnyire értelmiségi zsidó családok költöztek, s amely ezáltal a második világháború idején zajló zsidóüldözés egyik budapesti gócpontja lett.

Aczel

Ruttkai Éva színművész és Aczél György a Parlament Vadásztermében, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím átadását követően. A háttérben Törőcsik Mari színművésznő

A házak túlnyomó többsége védett vagy csillagos házzá vált, azoknak a lakóknak a nagy része pedig, akiket nem deportáltak, külföldre ment. Az üresen maradt lakásokat hamar új lakók foglalták el, így alakítva ki egy nagyon érdekes, kétpólusú közösséget, amelynek egyik felét az ott maradt, de erős külföldi kapcsolatokkal rendelkező polgári családok, másik felét a beköltöző, párthű, és gyakran kevésbé képzett lakosság alkotta. Nem meglepő módon tehát Újlipótváros a világháborút követően, minden politikai rendszer idején "óvatoskodó" kerületnek számított, amelynek zsidó lakossága révén jól emlékezett még a huszadik század első felének viharaira, illetve az itt élő párthű lakosság révén sokáig a rendszerrel szimpatizáló, éppen ezért bizonytalan tömeget jelentett.

1956 novemberében a város többi pontján már javában zajlottak a harcok, amikor ezeken az utcákon a tankok mellett még szinte úgy sétálgattak az emberek, mintha a forradalom egy távoli, tőlük függetlenül zajló dolog lenne. Ne felejtsük el, hogy a kerület párttitkára ebben az időben Biszku Béla volt. Amikor a forradalom végül megérkezett Lipótvárosba, abban a rövid időben, ameddig lehetett, egy második hullámban még többen távoztak korábban kivándorolt ismerőseik és családtagjaik után külföldre.

Ezzel együtt 1949-ben ide, egészen pontosan a Szent István parkba tervezték Raoul Wallenberg szobrát, amelyet azonban – a közben nem kívánatos hőssé váló zsidómentő személye miatt – sohasem lepleztek le, helyette Debrecenbe vitték, ahol a rajta szereplő kígyó végett gyógyszerészeti szimbolikát tulajdonítottak neki. A "cívisvárosból" később már nem engedték visszahozni, még a tér sarkán lakó Hatvany Lajos közbenjárására sem. A szobor másolatát végül Demszky Gábor budapesti főpolgármester avatta fel 1999-ben. A dolog pikantériája, hogy számos túlélő beszámolója alapján a második világháború során Aczél náci tisztnek öltözve és színészi képességeit kihasználva jó néhány zsidót mentett meg a biztos haláltól. Ezen alkalmakkor határozottan odalépett a Duna felé menetelő emberekhez, és németül szólította fel a valódi náci tiszteket arra, hogy rá és társaira bízzák a konvojt, az embereket azután visszakísérték a védett lakásokba, vagy hamis menlevelekkel külföldre menekítették őket.

50-es évek: az újrakezdés

Az 50-es évek elején a Rajk-pert koncepciós pernek minősítik, rehabilitálják és újratemetik a kivégzetteket, Aczélt és társait pedig kiengedik a börtönből. Különös időszak ez, hiszen a tévedhetetlennek hitt szovjet vezetőség önkritikát gyakorol, és szinte elismeri, hogy nem tévedhetetlen. Valami elkezdődik, amely megágyaz az ’56-os forradalomnak, s egyben elindít egy olyan folyamatot is, amely után a párt mindenhol, még saját magán belül is ellenséget szimatol. Második állomásunk a Pozsonyi út 15-17., Imre Katalin otthona; az írónő a nevét viselő irodalmi csoport vezetője, a kommunista rendszer egyik legelkötelezettebb híve volt, akiből teljesen szürreális módon a paranoid pártpolitika megteremtette saját belső ellenzékét.

Imre tulajdonképpeni bűne mindössze annyi volt, hogy a forradalom idején és azt követően más fiatal kommunista írókat és költőket gyűjtött maga köré, amelynek gyümölcseként közösen készített antológiájuk Tűztánc címen 1958-ban napvilágot is látott. Az irodalmi értéket kevéssé képviselő kötet megjelentetésének jutalma a kommunista elit teljes ellenszenve és üldözési mániája lett, olyannyira, hogy Imre lakását élethosszig bepoloskázták, a tagokat és találkozóikat pedig folyamatos megfigyelés alatt tartották.

A ma már groteszknek ható beszámolók mindenhol összeesküvést sejtettek, és azt sugallták, hogy a születés- és névnapi összejövetelek valójában egy, a hatalmon lévő kommunista pártot leváltani kívánó, illegális kommunista párt szervezéséhez szolgáltak fedősztoriként. Valószínűleg sohasem tudjuk meg, hogy a süteményezés közben lefolytatott kedélyes beszélgetések valóban egy rettenetesen körmönfont kódrendszer szerint történtek-e, de az tény, hogy Imre annyira kétségbeesett a rendszer bukásától, hogy 1989-ben, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásakor azonnal kivetette magát lakása ablakán.

Az épülő kommunista rendszer nem volt mindenben ennyire paranoid és zárkózott, ha a Nyugatról volt szó. A Pannónia és Felka utca sarkon ma is álló, 1953-ban épült BM garázsban szép számban álltak a pártelit kedvenceinek számító Chevrolet-k és BMW-k, amelyek a második világháborúban maradtak Magyarországon. Hogy az autók amortizációja és az alkatrészhiány az 50-es években se látszódjon meg a járműparkon, a pártvezetés egészen nyakatekert megoldásokat talált. 1955-ben például egy amerikai segélyszervezet ajánlott fel pénzt a holokauszt túlélőinek és családjaiknak, amit a kormány Chevrolet-ben kért „kifizetni”, majd inkább az államkasszából, forintban adta oda azok ellenértékét a kedvezményezett családoknak.

Kádár kedvencei a Mercedesek voltak, amelyeket két év után „leselejteztek”, hogy a pártvezetők civilben is kényelmesen utazhassanak. Aczélnak egyébként a nyugdíjazásig nem volt saját autója, és utána sem választott drága autót, egy VW Golfot vezetett. Az épület másik érdekessége Madarasssy Walter domborműve, amely a női egyenjogúság jegyében autószerelő nőket és férfiakat ábrázol.

60-as és 70-es évek: az aranykor és a vég kezdete

A párt jobboldali kulturális ellenzéke természetesen valamivel valóságosabb volt, mint a baloldali, és ennek a csoportnak az egyik vezetője is kötődik Újlipótvároshoz. A Katona József utca 27. falán található az az emléktábla, amely Bence György filozófusnak – aki egy itteni csillagos házban élte túl a holokausztot, s ebből adódóan nem volt igazán szívbajos típus – állít emléket. Bence a 60-as években végezte el az egyetemet, és több társával – köztük Kis Jánossal és Ludassy Máriával – együtt az újságírói körökben „Lukács-óvoda” néven elhíresült csoport egyik alapítója lett.

Fehér Ház

Jászai Mari tér, Belügyminisztérium épülete, a mai Képviselői Irodaház ("Fehér Ház"). Fotó: Fortepan

A csoport tagjai akkor kerültek a párt látókörébe, amikor 1968-ban aláírták az ún. korculai nyilatkozatot, amellyel egyedüliként álltak ki a prágai tavasz eseményei mellett. Mivel ezzel elég egyértelműen szembehelyezkedtek a hivatalosan elfogadott marxizmussal, a felsővezetés nyomására előbb kirúgták őket állásaikból, majd teljesen alkalmatlannak nyilvánították őket a tudományos munkára, szellemi száműzetésbe kényszerítve mindannyiukat. A dolog iróniája, hogy miután ilyen módon ellehetetlenítették őket, további fogást nagyon már nem találtak rajtuk, így bár a Lukács-iskolához tartozó Heller Ágnes visszaemlékezései szerint Aczél többször elmondta nekik, hogy ha pár évig csendben vannak, szép lassan visszaszivároghatnak majd a tudományos életbe, a csoport tagjai előbb igyekeztek kézirataikat külföldre juttatni, majd nagy részük a 70-es években elhagyta Magyarországot, hogy külföldi egyetemeken folytassa a munkát és váljon világszerte elismertté.

A nagy ember hiúságán tehát csorba esett, és a külföldi események mellett az értelmiséget tovább bátorította, hogy Aczél tagadhatatlanul kezdett kiöregedni az elitből. A fenti eset is rávilágított arra, hogy nem bírt már olyan befolyással a fiatalokra, mint korábban, nagy részüket már nem is ismerte. Informális pozíciója ekkor azonban még megmaradt. Ezt példázza a BM épület híres-hírhedt freskójának története. A szóban forgó szekkó Bernáth Aurél festőművész munkája, aki Aczél közeli barátja volt, s akit 1968-ban kértek fel, hogy álmodja meg a Magyar Népköztársaságot szimbolizálni hivatott grandiózus alkotást. Az idős művészt övező tisztelet és Aczél szava még ért annyit, hogy a példátlan, félmillió forintos – ez 19 évi átlagkeresetnek felelt meg – honoráriumot, valamint második Kossuth-díját látatlanban odaítélték anélkül, hogy a terveket bárki megnézte volna.

Talán ez is, és Aczél korábban említett megcsappant hatalma is hozzájárult ahhoz, hogy Bernáth meg merje festeni azt a Munkásállam című munkáját, amely az egyik legkifinomultabb fityiszt mutatta a rendszer arcába. A festményt hosszas várakozás után ünnepélyes keretek között lepleztek le, és a hirtelen beállt – vélhetően kínos – csendben láthatóvá vált, mennyi minden allegóriájaként lehet értelmezni, kivéve azokat az gondolatokat, amelyek glorifikációját a megrendelők feltehetőleg várták – magyarázza Merker Dávid.

Bernáth

Bernáth Aurél (1895-1982) Munkásállam-történelem című, 12x8 méteres szekkó faliképét készíti az MSZMP Központi Bizottsága székházának előcsarnokában

A vízszintesen három részre osztható freskó legfelső sávjával sok gond nem volt, a felhő az felhő. Az „átverés” a két alsó sávban történik: legalsó részében dolgozó munkásokat látunk, de ha közelebbről szemügyre vesszük, egyértelművé válik, hogy igazából senki sem dolgozik, az izmos sztahanovista munkások a csinos munkáshölgyekkel próbálnak ismerkedni. A freskó legizgalmasabb része mégis egyértelműen a zseniálisan megkomponált középső sáv, amelyben a kor több ismert értelmiségije, például Déry Tibor, valamint a vezető politikusok – köztük Nagy Imre, de maga Aczél és Kádár János is – szerepelnek. A jelenet szerint egy gyűlést látunk, ahol az előadókat nagyszámú hallgatóság hallgatja. A dolog szépséghibája, hogy az előadóknak nincs szája, Kádár János sakkozik, Aczél pedig az ajtófélfának dőlve látványosan unatkozik. Nem tudni, hogy az előre kifizetett tiszteletdíj, Bernáth személye, vagy Aczélhoz fűződő viszonya miatt, de meglepő módon az ügynek szinte semmilyen visszhangja nem lett, sőt megvolt a kötelező méltatás is. A rendszerváltás után a képet először a szoborparkba akarták átköltöztetni, majd letakarták, és így maradt egészen 2004-ig. Jelenleg tizedmásodpercekre lehet megpillantani, ha az ember a fotocellás ajtó előtt álldogál kitartóan, és azonnal bedugja a fejét az ajtónyíláson, ha az kinyílik.


Bernáth Aurél 1895-ben látta meg a napvilágot Marcaliban, régi földbirtokos család sarjaként. Mikor megszületett, a korábbi földeket a család már régen elveszítette, ennek ellenére Bernáth megengedhette magának, hogy festőnek tanuljon, s a nagybányaiakként ismertté vált csoporthoz csatlakozva, majd hosszabb bécsi tartózkodás után a 20-as és 30-as években már rendszeresen állított ki a legnagyobb budapesti kiállítóterekben. 1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Első alkotói virágkorát egyértelműen a 20-as évek végén, 30-as évek elején élte, ekkorra datálhatóak legismertebb – a nagybányai hagyományokon alapuló, impresszionista stílusban megalkotott – művei, majd az 50-es évek végétől újra reneszánszát éli, s számos köztéri – leginkább állami funkciót betöltő épületbe szánt – alkotás fűződik a nevéhez. A Munkácsy-díjas Érdemes- és Kiváló művésszé avanzsáló Bernáth kétszer is megkapta a Kossuth-díjat.

A rendszer aranykorához tartoznak a séta legizgalmasabb helyszínei is, a Dunapark ház ikerépületei, amelyeket mintha arra teremtettek volna, hogy ügynöklakások létesülhessenek bennük. Természetesen az eredeti tervekben nem azért alakítottak ki fürdőszoba nélküli apró lakásokat a ház legfelső emeletének egyik félreeső folyosóján, hogy a tartótisztek itt találkozhassanak a besúgókkal, sokkal inkább a 30-as évek diszkrét megoldásai voltak ezek titokban eltölteni kívánt pásztorórákra, amelyek után a két fél úgy tudott a két épületet összekötő folyosón, és ezáltal a másik épület lépcsőházán át távozni, hogy ha állt is valaki a bejáratnál, sohasem jött rá, miért nem jön ki, aki egyszer bement.

80-as évek: a végjáték

Nyugdíjazását követően Aczél György a Balzac utcából a Szent István park 26-os szám alá költözött, ahol ezután kormányőr álldogált a kapu mellett kialakított kis őrbódéban, a város egyik legbiztonságosabb lépcsőházává téve az épületet. A háromszobás lakásban padlótól plafonig álltak azok a bizonyos dedikált könyvek, az éjjeli szekrényen pedig a konyak, amelyből Aczél vendégeit kínálta. A Kádár-korszak kulturális életének irányítója 1991-ben hunyt el. Lányai a dedikációkat kitépték, s azokat elzárták, míg a könyveken túladtak. Kultúrpolitikai tevékenységéről Varga Ágota készített interjúkat, amelyek könyv és film formájában is napvilágot láttak, ezekben egykori művészek, valamint Aczél lányai és unokája vallanak "Aczél-történeteikről".

Hosszúlépés. Járunk? Aczél György nyomában Újlipótvárosban. Jegyárak: Felnőtt 2700 Ft, Gyermek/Nyugdíjas/Fogyatékkal élő 2200 Ft, elővételben. A séta hossza: kb. 2,5 óra. A következő séta időpontja 2014. november 30. 11:00 További információ