1. Kire lövetsz, belügyminiszter? -
egy legendás vers és hamarosan az öncáfolata...
TAMÁSI LAJOS
Piros vér a pesti utcán
Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs már teendő?: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?
Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?
Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
...Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.
Tamási Lajos (1923.01.01., Nagykónyi - 1992.11.26., Budapest) József Attila-díjas költő. Nevéhez fűződik az 1956-os forradalom egyik legismertebb verse, a Piros a vér a pesti utcán.
A vers célratörő, szókimondó verbalizmusa tömegeket hódított, szíveket rendített meg. Az évtizedek során, ahogy oldódott ötvenhat emlékének tilalma, ismét a közrajongás tárgya, a politikai líra agyonidézett darabja. Kevesebben figyeltek föl rá, hogy megírása után két évvel újabb verssel már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után helyreállították a rendet.
TAMÁSI LAJOS
A csepeli gyorsvasúton
Hőség, sietség, karok zsibbadt
ringásán a sebesség döccen,
ezrek tódulnak ki a gyárból,
magam meg a könyvtárból jöttem.
Ketten szorítunk egy fogantyút,
így is dobál előre-hátra
a villamos - öreg a társam,
s az oldalán revolvertáska.
Nézem közelről ősz-borostás
arcán a szögletes soványság
barázdáit, s mintha csak látnám
apám mindennap-esti mását.
S míg a szelíd Kis-Duna-parton
zakatolva robogunk végig,
beszélgetünk, s a világ sorsát
rendezzük a Boráros térig.
- Bizony, apám, én sok vitában,
botlásban vergődtem nemegyszer,
azt hiszem mégis, az a lényeg,
hogy jó helyen van ez a fegyver.
A meghasonlás, a szöges ellentmondás tényét kezdetben nem sokan feszegették, de aztán kategorikusan ellene fordították. 1990-ben az akkori Magyar Nemzetnek nyilatkozva mesélte el az első vers keletkezéstörténetét: október 25-én buszon utazott hazafelé, Zugligetbe, s aközben ötölte ki verse alapgondolatát.
A „kire lövetsz, belügyminiszter?” szónoki kérdés pompásan rímelt a vérre és jelzőjére, hiszen az akkori belügyminisztert éppen Piros Lászlónak hívták. Megesküdött rá, hogy az odahaza befejezett verset „teljes hittel és szívvel írtam meg”. Ennek ellenére, a mai irodalmi közhangulat pálfordulásként könyveli el a gyors hang- és véleményváltást.
Tamási esete jól példázza az akkori idők tudathasadásos szellemi feszültségét, amikor a mindenáron való megfelelni vágyás hevében ugyanaz az alkotó példás illeszkedéssel simult egymással szöges ellentétben álló trendekhez, így vélvén becsülettel szolgálni népe érdekeit. Mindettől eltekintve, a két Tamási vers - a költői életmű végül is időlegesen a megbélyegzettség süllyesztőjébe került - az ötvenhatos események jellegzetes, korhű dokumentuma.
2. Egy októberi éjszaka naplólapjáról
KÁNYÁDI SÁNDOR
Naplótöredék
A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.
A szél, a szél
katonaszaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.
A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó, isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.
Kolozsvár, 1956. október 25, éjszaka.
3. Egy „felejthetetlen” vers
Az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb huszadik századi drámaírója és költője, Páskándi Géza életét sokkal rövidítette meg az a hat esztendő, amelyet 1956 után Románia börtöneiben és munkatáboraiban töltött. Nem igaz! című verse e munkatáborok egyikében született, s mivel a foglárok és a hatalom cenzúrája mást nem viselt volna el, hosszú időn át csak fejben létezett. Félve a felejtéstől, Páskándi Géza arra kérte egy rabtársát, hogy ő is tanulja meg. A rabtárs valóban nem felejtette el a verset, és 1990-ben, a romániai fordulat után közzétette azt.
Páskándi Géza
NEM IGAZ!
Nem igaz, hogy a rács a rabság,
hanem az igás szolga-szégyen,
hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,
mert távíród, se könyved nincsen,
az atomszázad közepében.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem az ember szégyenében,
hogy poklokra szállott az Éden.
Ki tudja, hányszor kaszabolta
kis zsuppjainkat tatár-horda,
vityillónk omlott szellőtől gyakran,
de áll időn át moccanatlan
börtönök béna rendje.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem a gondolatban,
belül a szürke agyban
felismerés, ó már te ködlesz,
hogy amíg vályogot vetsz,
azt hiszed, házad épül,
ámde végül
az is bitorló börtönöd lesz.
Nem is rácsban van a rabság,
a kintiekre gondolásban.
akik ölelnek és aratnak -
nem a rácsban, hanem a gondban,
hogy a rabok, jaj, kint maradtak.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem hogy ember lehull,
s így kell, hogy éljen,
szűkölve féljen,
munkátlanul.
Tunyuló észre, s ölbe tett kézre
ítéltetett,
ő, aki földből,
Isten javából,
izmos erőből,
munka porából,
úgy vétetett.
Nem is a rácsban van a rabság,
nem is a hajtépésben,
céltalan sok lépésben,
falhoz forduló imában,
nem is a múltban és a mában,
okoskodásban, a kerekben,
nem is az idegingerekben,
hanem az indulatban
felugró vad tudatban,
hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan!
Nem is a rácsban, nem a falakba
vágyunkkal vésett nőalakba',
hanem szép eszünk tengelyében,
ekörül forgunk este, délben
s ez a bolyongás el sose ül.
Rabság helyett nem a szabadság,
hanem a szebbnek tűnő rabság
csalogat minket már egyedül,
s a hitetlenség tengelyére,
mint könnyű légy a lágy fogóra
ráragadunk, s nincs olyan óra,
hogy ne donognánk - jövőtlenül!
4. Egy végzetes temetői szavalat
Bartis Ferenc:
Utószó
Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben -
És mégis élünk
Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak -
És mégis élünk
Elvadult a dúlok lelke
Kórót terem tarló mezsgye
Pusztul a föld egyre-egyre
Hull a szikla tenyerünkbe -
És mégis élünk
Fogaskerék futószalag
Egyik elmegy másik marad
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad
Zokognak a kövek szavak -
És mégis élünk
Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek -
És mégis élünk
Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére;
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége… -
És mégis élünk!
1956. november elsején a Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, egyetemi hallgatóként elszavalta az erdélyi szellemi nagyságok, Brassai Sámuel, Dsida Jenő és Kriza János sírjánál az Utószó című költeményét. A vers legendás refrénjét, amit sokan a vers címével is azonosítanak, “és mégis élünk” az egész tömeg vele szavalta, kiáltotta. Ez adott ürügyet adott a magyarországi forradalom- és szabadságharccal rokonszenvező erdélyi fiatalok tömeges letartóztatására. Bartis Ferenc hét év szigorított börtönt kapott, de a román állam bosszúja szabadulása után, évek múlva sem hagyta békében, így Magyarországra költözött.
5. Egy rockopera betétdala
Az 1956: Aki magyar… című rockoperában szerepel a Mi volt 1956, barátom? c. vers, írta Adorján András és Kocsis L. Mihály, az aláfestő zenét Jenei Szilveszter szerezte.
Mi volt 1956, barátom? Múlt, ami elmúlt?
Egy nép, amely elhullt? Hol volt, hol nem volt…
Se élő, se holt.
Elfelejtetted a Tettet?
Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett.
Sokáig nem is lehetett hallani,hogy mi volt ez a Valami.
Hogy Valami volt: s ez a szabadság.
És hogy’ futott előle a Gazság! Pattant a ránk szorított bilincs,
Amikor utcára lépett a sok Nevenincs.a sokat emlegetett Nép.
Aki látta, felejthetetlen a kép:ahogy ott vonult,
Ahogy a Veres Csillag az utcára hullt. ahogy dőlt a Szobor,
s még dőltében is ölt.ahogy egy nép ellen fordult a Gyilkos tőre,
s aki addig nem hitte: láthatta, hogy gyilkosa is ő, nem csak őre.
azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság?
És hogy mert szabad vagy, a jövődet is visszaadják?
a csillag lehullt, a Nap ragyog.
azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?!
Nem kértél sokat, csak az életed, s balgán azt hitted,
hogy ellenértéknek beszámíthatják talán a véredet.
Vér-vár.
Vér-vád.
Vér- ver.
aléltan elhever. a puszta föld.
Ököl.
Szorít,
elernyed.
Földedbe bevernek, mint jelzőkarót. Élethosszig fizetheted ezt az adót!
Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár.
Mi volt az életed? Hiába kérdezed…
ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra:
ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában.
6. Jobbágy Károly
A RÁDIÓ MELLETT
Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen."
Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.
Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,
de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.
Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes..."
csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? - sose számít.
M á s o k csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a "rádiók kiabálnak,
mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.
És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.
Budapest, 1956. október 29.
Forrás: Irodalmi Újság, 1956. november 2.
