Payday Loans

Keresés

FTC-Újpest gyermeki szemmel PDF Nyomtatás E-mail
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2017.10.21 23:27 Frissítve: 2017.10.21 23:52

Gyermeki szemmel – Csillag Péter publicisztikája

 

„Figyelj, nem kell aggódni. Ez már nem az a Fradi–Újpest” – legyintett fradista barátom, amikor felvetettem neki vad ötletemet, hogy kiviszem hétéves kislányomat a szombati derbire.

Julcsika ügyesen rajzol, szépen énekel, kedvesen eljátszik plüssdelfinjével és plüsskaralábéjával, bátyja futballrajongásából azonban semmi sem ragadt rá. Stadionban sem járt még korábban, apja munkája és testvére szenvedélye csak mint valami családon belüli furcsa hóbort csapódott le nála. Noha tavaly nyáron ő is piros-fehér-zöldre festve sodródott anyja oldalán a Nagykörúton hömpölygő ünneplők között, a futball nem hagyott rajta mély nyomot; nem lelkesítette fel különösképp, de nem is csorbította érdeklődését a világ egyéb dolgai iránt.

Furcsán hangzik talán, de nála jobb partnert keresve sem találhattam volna a Fradi–Újpest meccsnézéshez. Miközben gyermeki nyitottsággal figyel és elemez minden körülötte zajló eseményt, biztos lehettem benne, romlatlan jelleme, zabolázatlan őszintesége, csillapíthatatlan kíváncsisága éles tükröt tart a kulturáltnak és családbarátnak mondott mai NB I-es csúcsszolgáltatás elé. Ha egy hétéves kislány képes örömet találni az efféle sportprogramban, nem volt haszontalan a harc a magyar futballt övező balkáni viszonyokkal, lepusztult körülményekkel. Ellenkező esetben viszont jobb szembenézni a tapasztalattal: hiába a szép új tányér, ha az étel ugyanúgy büdös benne.

„Ez már nem az a Fradi–Újpest...” – visszhangzottak fejemben barátom nyugtató szavai a stadion felé biciklizve, de egyre kevésbé voltam meggyőződve az igazáról. Mögöttem kislányom szőke haját lobogtatta a szél, menet közben vidáman újságolta, hogy az összefirkált bácsis plakátokról hány új csúnya szót tanult meg mostanság. A témához úgy kanyarodtunk, hogy előzőleg óvatosan figyelmeztettem, a stadionban bizony rondákat is kiabálnak, olyankor jobb lesz, ha befogja a fülét. „Inkább még jobban kinyitom!” – sandított rám szemtelenül, és akkor én is csak mosolyogtam rajta.

Aztán amikor a stadionban először felzúgott a „f...szopó”-rigmus, Julcsika meg csak pislogott mellettem szendén, kicsit úgy éreztem magam, mint a gonosz apuka, aki hároméves gyerekét befizette egy jó kis bungee-jumpingra. Próbáltam bölcs szülőként elmagyarázni neki, hogy az ellenfelet szidni nem szép dolog, ilyen otromba szavakkal meg pláne nem, ő meg engedelmes gyermekként úgy csinált, mint aki okosan megértette apuka szavait.

Talán nem igazságos, hogy éppen a sértő élménnyel kezdem, hiszen már addig is számos különleges tapasztalatban volt részünk. A vénaszkenner például csak a felnőtt emberek világában számít rettentő tárgynak, egy gyermek számára roppant szórakoztató találmány, a Fradi-stadion biztonsági embereinek rejtélyes és megfejtésre váró játéka. „Papa, miért kellett odatartanod abba az izébe a kezedet? Tényleg beláttak a bőröd alá? De honnan tudják, ha másnak a vére folyik az érben?”

Bár újságírói elfogulatlanságom jeleként szigorúan kerültem a zöld és a lila színek viselését, a körülöttünk kavargó zöld-fehér forgatagban Julcsika pontosan érezte, tarthatatlan a diplomáciai semlegességünk. Hosszas vizsgálat után talált magán némi zöldet, a zoknija és a papírzsepis zacskója révén gyorsan beilleszkedett a Fradi-társadalomba, sőt merészen kijelentette, hogy a lila az utolsó előtti helyet foglalja el kedvenc színei listáján (a „világösszesszíne” és a rózsaszín között). Hogy miért? „Mert” – szólt a tömör válasz. Hiába, a gyermekek még bonyolult magyarázat nélkül is képesek eligazodni az életben...

Roppant tanulságos egy kislány szemével látni a stadion életét. Ha azt mondom, a pályán zajló események abszolút hidegen hagyták, igen finoman fogalmaztam (jellemző párbeszéd: „Azt a', mekkora felső kapufa volt! Láttad ezt a lövést?” „Nem.”). Kérdései révén világossá vált ugyanakkor, hogy bár a közönyös felnőttek ebből már mit sem sejtenek, gyermeki szemszögből mennyi varázslatos jelenséget rejt magában egy futballstadion.

Az első élő meccsélmény majdnem mindenkinek valami furcsa felismeréssel párosul; van, aki a csapatok színes mezére, más a pálya nagyságára, esetleg a közönség őrjöngésére csodálkozik rá, én például egy nyolcvanas évek végi Vác–Siófokon az előttem szaladgáló játékosok közelségén álmélkodtam. Megszokott, jelentéktelen tapasztalatokká szelídül mindez az évek távlatából, abban a pillanatban azonban egy hirtelen feltáruló, titkokkal teli, mesés birodalom első képeinek hatnak. „Papa, miért van előttünk háló?” „És akkor a többi oldalon miért nincs?” „Minek tettek ki oda egy hatalmas 12-es mezt?” „Miért csíkos a pályán a fű?” „A Fradinak miért nincs kapusa? De hát ő nem lehet az, a kapusok egyesben védenek, rá meg kilencven van írva.”

Be kell látnom amúgy, barátomnak igaza van. Ez már nem az a Fradi–Újpest, amelytől a szüleink féltettek minket a kilencvenes években, amelynek rituáléja a véres utcai összecsapással és a szilánkosra rúgott metróablakok csörömpölésével volt teljes. Nyugodt szívvel hagytam ott kislányomat egy hoszteszlánynak, amíg a szünetben bementem a mosdóba, amikor pedig neki volt dolga, egy önként jelentkező szurkolóhölgy azonnal vállalkozott, hogy bekísérje a női mosdóba. A női vécé előtt kígyózó sor arra is alkalmat kínált, hogy meggyőződjem arról, mégsem csak én vagyok olyan elvetemült, hogy ártatlan gyermekemet bedobom a Fradi–Újpest izzó poklába: a várakozókon végignézve számos Julcsi korú kislány erősítette feltételezésemet, hogy nem ördögtől való dolog a családi derbilátogatás.

Vettem tökmagot is, ahogy azt igazi meccsnézőnek illik, a termékét „Hajrá Fradi, kell a mani!” reklámszlogennel hirdető árus nyílt kommunikációja amúgy is megnyerőnek hatott. Mellékes részletnek tűnhet, ám bizonyos szempontból a tökmag, szotyi a futballkörnyezet átalakulásának jelképe lett. Amíg az omladozó betonkaréjon, a félig letört támlájú műanyag széken ülve egyértelmű volt, hogy a megrágott mag héját magunk elé köpködjük, az európai sztenderd a szotyizási kultúránknak is odavágott. Jóllehet a régi stadionokban szocializálódó nézők többsége ma sem csinál gondot a szemetelésből, egyre gyakoribb látvány a magok maradékát zacskóba, újságba gyűjtő korszerű szurkolóké.

„Papa, hová köpjem?” – kérdezte Julcsi, miután a gondos apai útmutatásokat követve túljutott széttrancsírozott péppé rágott tökmagja feldolgozásán. „Ide” – nyitottam ki neki egy zsebkendőt, és magam is elcsodálkoztam, honnan tört elő nálam hirtelen ez a mintapedagógusi, européer kultúrpolgári reflex. Ő azonban csodálkozva fogadta a zsebkendős megoldást, szétnézett a szektorban, és józanul ellenvetette: „De hát a többiek eldobják...”

Nincs a tiszta gyermeki szellemnél erősebb kritikusa a felnőttek ügyeskedésének. Sokszor azt gondoljuk, a mesékhez szokott, a képzelet gazdagságát még nem felejtő kisfiúk és kislányok igénylik a valóság megszépítését, megmásítását. Ehhez képest, amikor tollaival térdünket súrolva, műkarmaival a betont kaparva elsétált sorunkban a beöltözött Fradi-totemállat, és előttünk, mögöttünk mindenki fotót kért a sastól, hétéves kísérőm unottan megjegyezte: „Ez nem sas, hanem sasjelmezbe bújt ember.”

Hasonló élességgel jósolta meg az 1–0-s végeredményt, és még Bödét is bemondta előre, igaz, itt tetten érhető bátyja hatása. Sebi nemrég focis társaival együtt látta a Groupama Arénában a Feröer elleni válogatott meccset, és amikor a később Fradi-csatár nekiállt előttük melegíteni, bekiabálták neki, hogy rúgjon egy gólt. Ő feléjük fordult, és megígérte nekik: „Igyekszem...”

Most ennyire direkt kérés nem hangzott el, ám mivel Julcsi a teljes pályára lépő mezőnyből egyedült Bödéről hallott már korábban, mástól nem is várhatta a győztes gólt.

És megint a kiszámíthatatlan gyermeki érdeklődés példája: miközben a Fradi-stadion a 82. percben tombolva ünnepelte az Újpest ellen gólt fejelő játékost, lányom megbabonázva figyelte az eredményjelző táblát, amelyen sok-sok rezgő-mozgó „ó” betűvel írták ki a „Góóóól!”-t. Kifelé menet roppant szülői fantáziával megkérdeztem tőle, mi volt érdekes, különleges, jó és rossz a meccsben, mire ő lényegre törően megadta az összetett, pontos választ: „Semmi, semmi, minden, semmi.”

LAST_UPDATED2