Károlyi Béla, a kolozsvári sikeredző 40 éve a világ élvonalában

Talán nincs még egy olyan személyisége a tornasportnak, aki akkora hatással lett volna rá, mint Károlyi Béla. A 73 éves szakember negyven éve tartozik a világ élvonalához. Két ország legendája, világbajnoki és olimpiai aranyakban mérhető a munkássága. Ennyi időt senki sem töltött el rajta kívül az élvonalban. A sportújságírók (MSÚSZ) különdíját kapta csütörtök este, ezért jött Budapestre.

Az egész világ azt a titkot kutatja, hogyan lehet valaki sikeres az 1976-os olimpián a diktatórikus Romániával, és hogyan vezetheti ugyanő a teljesen más berendezkedésű Egyesült Államok női tornász válogatottját negyven év múlva. Miközben az amerikaiaké lett 1996-ban és 2012-ben a csapatarany, a legutóbbi világbajnokságon pedig a csapattagok öt aranyat nyertek.

Értelemszerűen Rióban is a legnagyobb favorit a csapat, erősebb, mint valaha. Erre kértem elsőként választ tőle.

„A fejlődés megállíthatatlan. Mindig egy lépéssel a világ előtt járni, folyamatos újítások nélkül nem lehet elöl haladni. Olyan edző voltam, aki nemcsak áll, mint egy oszlop.”

Az edző szerint az is nagyon fontos, hogy az ember valahogy direkt módon hatással tudjon lenni a tornára. „Amit Cukahara csinált, azt mi már végrehajtottuk előtte, de az elemet róla nevezték el”, említ egy példát arra, hogy az embernek direkt módon hatással kell lennie a sportágára. És hozzáteszi: „azt mondják, ez nekem sikerült”.

És mi volt a sikere titka a két országban? „Romániában rájöttem, hogy a fiatal gyerekek hajlékonyabbak, mint a már érett nők, a meglett asszonyok, és jobban is terhelhetők. Amerika megerősített abban, hogy a fizikai felkészítés is fontos, és más szemléletűek ugyan, de éppúgy óhajtják a sikert. És nyilván kellenek az apróságok, a kis finomítások, de így áll össze a nagy egész” – mondta az Indexnek.

Károlyi 1942. szeptember 13-án, az akkor éppen Magyarországhoz tartozó Kolozsváron született.  Kalapácsvetésben szeretett volna olimpikon lenni, de nem jutott ki, végül testnevelő tanár lett. A következő fontos dátum 1963 az életében. Akkor fejezte be tanulmányai egy részét, és ugyan lényegesen többre taksálták a tudását a tanárai, áldásukat adták arra, hogy Vulcanba kerüljön, ott foglalkozzon a gyerekekkel. És akkor vette feleségül a szerelmét, a székelyudvarhelyi Erőss Mártát, aki régebben tornász volt. (Kapcsolatukat a kitartás szimbólumának nevezi, ma ő a kapitány, a férj pedig a menedzser, de ne szaladjunk ennyire előre.)

„Nem volt hosszú esketés azon a havas reggelen, öt perc talán, mindketten kiestünk a munkából egy órára. Aztán egyikünk ment az egyik, a másik a másik irányba, mert Lupény, ahol Márta dolgozott, és Vulcan, ahol én, szomszédos települések. De azóta kitartunk egymás mellett. Szenvedélyesen szerettük már akkor is, amit csinálunk, és nincs másként most sem.”

Vulcan bányászváros a Zsil völgyében, de amikor még nagyon jól működött a bánya, akkor sem volt olyan, mint Komló vagy Tatabánya. Soha nem volt jómódú település, most is az egész Európai Unió egyik legszegényebb területe. Őt ugyanakkor odakötötte a nagyapja, akinél kisgyerekként a nyarakat töltötte, aki tanító volt a kisvárosban.

Levetkőztette a gyerekeket, seprűvel mentek neki

„Nagy szegénység volt akkor is, mikor megérkeztem. Lázasan, hatalmas ambícióval, tele ötlettel és vággyal láttam munkának. A helyiek persze meglepődtek, hogy van itt egy tornatanár, aki komolyan veszi a munkáját, és órát akar tartani a gyerekeknek. Ezért amikor felsorakoztattam őket, le is vetkőztettem. Ez akkoriban nagy szentségtörésnek számított, hogy merek én ilyet tenni, hogy lehetek ilyen perverz, hogy ezeket a drága kis pulyákat egymás mellé állítom. Holott én csak azt szerettem volna, hogy az a ruha, ami rajtuk van, lehetőleg ne szakadjon tovább, vigyázzanak rá, mert szegények garantáltan nem kaphattak volna jobbat.

A fehérnépek jöttek seprűvel, kapanyéllel, így támadtak nekem. Aztán szép lassan megértették, csak jót akarok, istenfélő ember vagyok, ahogy ők is.”

A férfiakkal is meg kellett vívja a csatáját, akkor már használnia kellett a fizikai erejét, de vállalta, hogy betér a kocsmába, nem futott el. Az egyik megtermett moldovai bányász rögtön kiszúrta, ahogy a pult felé ment. Mutogatott rá, mint egy gazemberre.

„Belém is kapaszkodott, de elég jó erőben voltam, és 124 kiló, leütöttem. A főiskolán nem mozogtam rosszul a ringben. Még ketten nekem jöttek, azokat is ellöktem, állon vágtam, és csak arra figyeltem, van-e bicska valamelyiknél, mert akkor pórul járhatok. Nem volt, mentem tovább a pulthoz.

Aztán az egyik öreg székely bányász a pultnál megkérdezte, hogy én annak a Károlyinak vagyok-e a rokona? Mondtam neki, igen, az unokája vagyok, és akkor átölelt.

Megveregette a vállam, én meg kértem a kis fizetésemből mindenkinek egy deci pálinkát. Azt hiszem, akkor fogadtak el, akkor érezték meg, hogy közülük való vagyok, onnantól más szemmel néztek rám.”

Az első sikereit is ezzel a kis csapattal érte el, országos versenyekre mentek, pedig csak egy kis, olajozott padlójú tornatermük volt. Az első gerendát valamelyik bányász faragta baltával, azon lehetett gyakorlatokat végezni. A nemzeti bajnokságon kiemelkedő eredményt értek el, az őket elkísérő bányászok, akik addig azt sem tudták hány gyerekük van, hirtelen büszke családapák lettek, kurjongatva drukkoltak.

Az országos sikerek kezdete

A sikerességére felfigyeltek a sportág vezetésében, rábíztak az első országos tornaközpont vezetését a mai Onestiben. Itt akadt rá a később ötszörös olimpiai bajnok Nadia Comanecire, aki rögtön kitűnt a tehetségével.

Az egyeduralkodó Dinamo Bukarestnél irigykedtek is, hiszen a felnőtt válogatottnál sikeresebb volt a gyerekekkel. Az első nemzetközi versenyére már 1972-ben elvitte a tornászait. Akkor azonban megtiltották, hogy 14 év alattiak szerepelhessenek (most is van alsó korhatár). Az igazi áttörést 1975 hozta meg, akkor ugyanis bemutatkozott a már említett Comaneci.

„Megsérült valaki, a helyére kellett beugrani. Mint egy tünemény, már úgy mozgott akkor is. Már akkor odacsaptunk az Európa-bajnokságon. Egy év múlva Nadia olimpiai bajnok lett. Tízpontos gyakorlattal. Fantasztikus és felejthetetlen volt.

Aztán partikra járt, elhízott, sírva jött elém a következő olimpia előtt, hogy vegyem vissza a csapatba. Először nemet mondtam, de mivel a szemében láttam a lángot, visszavettem.”

Károlyi Béla és Nadia Comaneci (Fotó: Graham Finlayson)

Comaneci vállalta a nagy terhelést és a fegyelmet. Károlyi munkájának ez is alapja volt. Úgy gondolja viszont, hogy mivel mindig újat tanultak a lányok, nem volt nekik unalmas, észre sem vették, hogy múlik az idő, eközben egyre csak többek és jobban képzettek lettek.

Comaneci nyert még két aranyat Moszkvában, gerendán egy olyan egykezes átfordulással nyert, amit korábban senki sem csinált.

A csapatban viszont a szovjetek lettek az elsők, és mivel Károlyi felhívta a figyelmet a bírók manipulációjára – előre a tízesre hajtotta az egyikük a lapocskákat, ő pedig bemutatta ezt a kamerának – a hazatérés után fogyott a levegő körötte. Addig sem élt oxigénsátorban, mert a román edzők nem nézték jó szemmel a tevékenységét, de akkor erősödött fel a hajsza ellene.

1981-ben döntött úgy, az amerikai túrára elmegy a csapattal, de onnan már nem tért vissza Romániába. Márta menni akart vissza, mert Andrea lányuk otthon maradt. Károlyit letartóztatták volna, ezért volt tanácsosabb az USA-ban maradni. Távollétében el is ítélték, de Andrea nemzetközi segítséggel – a segélyek folyósításának egyik feltétele volt Károlyi lányának kiengedése volt – kimenekítették az akkor már egyre lejjebb sodródó Romániából.

Dolgozott kikötőben, festést vállalt, a bevándorlási hivatalnál nem volt neve, csak száma, pedig már akkor a világ egyik leghíresebb tornaedzője volt.

Az amerikaiak keresték, de azt hitték, nem maradt az országban, hanem továbbállt. Amikor már azt hitte, kilátástalanságában felhagy a tornával, összefutott az egyik edzővel, és sokat tanakodott megszólítsa-e. Megtette. Később ez az edző, Bart Connor vitte el a szövetséghez.

1984-ben Mary Lou Retton a Los Angeles-i olimpián megnyerte az egyéni összetettet. Szabó Katalint előzte meg, akit ő fedezett fel. A zágoni lány sikerének örvendett, és látta a keménységét, a szikárságát, amit gyerekorrában is.

Károlyi tehát Amerikában is befutott

Pontosabban csak azt hitte, mert élete legnagyobb csalódásának nevezte, amikor nem értették meg a kollégái, hogy központi felkészítés nélkül nem lesz siker. Az egyéni sikerek pedig mindenképp jönnek, ha van egy erős csapat. Ellenezték, amit mondott, így a válogatottal nem volt sikeres csak 1996-ban, igaz előtte is voltak érmes tanítványai, például Shannon Miller.

Károlyi sérülésekből nemcsak Comaneci eseténél, hanem akkor is hasznot tudott húzni, hiszen 1996-ban az amerikai tornacsapat olimpiai aranyérme az utolsó ugráson, Kerri Strug gyakorlatán múlt. Strug nem volt egy nagy tornász, de hihetetlen akaratereje volt, ezért is tette be a csapatba. Ha nem esik ki valaki, soha nem került volna rá a sor, aztán ő is megsérült.

Kifordult a bokája, de ugrania kellett. Különben elúszik az arany, amire nemcsak a csarnokban vártak 20 ezren, vagy még 50 millióanyian ültek az országban a tévé előtt, hiszen a torna Amerikában nemzeti ügy lett.

„Szégyellem magam, de nem jutott más eszembe, minthogy „shake it off”. És a jól ismert mondat: „you can do it”. Ezeket ismételgettem, hajtogattam folyamatosan perceken keresztül. A pici lány minden erejét és kitartását összeszedte, lerázta magáról a fájdalmat, elhitte, hogy meg tudja csinálni. Az oroszok már örültek, meg sem fordult a fejükben, hogy a sérült újra jár, az pedig pláne nem, hogy ugrik is. Kerri olyan gyakorlatot csinált, hogy talpra ugrasztotta az országot. Csodálatos érzés volt nekem is. Az ölembe vettem, vele együtt mentem a dobogó felé.

Nem hagyhattam, hogy egy ilyen akaraterejű lány az orvosi szobából nézze, amikor a társai életük legnagyobb sikerüket érik el. Azt mondta nekem, sérülten lehet élni, de álmok nélkül nem.”

Ismét eljött a válogatottól, majd 1999-ben visszahívták, mert a világbajnokságon leégtek az amerikaiak, egy bronzuk volt mindössze, csapatban pedig a hatodik helyre sodródtak.

Az utolsó pillanatban szabad kezet adtak neki, azt mondták, nincs olyan ajtó, ami a kedvéért ne nyílna ki. Az ellenzéke akkor is megvolt, ezért szerencsésebbnek gondolta, hogy egyet hátralépjen, és Mártának adja a karmesteri szerepet, mert őt jobban elfogadják.

2000-ben az amerikaiak váratlanul, a semmiből nyertek egy bronzot. Nem az aranyakkal, hanem ekkor fogadták el végérvényesen. Onnantól a módszer, hogy egy helyre tereljék a csapatot nemhogy zöld jelzést kapott, hanem azóta is esküsznek rá az amerikaiak. 2004-ben Carly Patterson már újra nyerte az egyéni összetettet. 2012-ben a csapat is bajnok a londoni olimpián.

A csapat pedig hol máshol lenne jobb helyen, mint a Houston melletti Károlyi-ranchen, ahol pávák, tyúkok mellett az egész ország legnagyobb gímszarvascsordája is van. Károlyi és felesége Rio után visszavonul, az utódnak nem lesz könnyű dolga, hogy ezeket a sikereket egyáltalán megközelítse.

A jelenlegi kedvenc

Simone Biles három aranyat nyert a legutóbbi vb-n, de neki mégis Maggie Nicholsa kedvence. „Simone-nak félelmetes testi adottságai vannak, még akkor is verhetetlen, ha egyszer leesik, olyan anyagerős a gyakorlata. Mindig nevet, az amerikai álom, a pozitív gondolkodás mintaképe. Nekem azonban Nichols a favoritom. Jó mozgású, jó gondolkodású, mindent megcsinál, amit mondunk neki. Már az Amerika Kupán februárban jó lehet, de stratégiai hiba lenne, ha egymás ellen versenyeztetnénk őket.”

(index.hu, Ághassi Attila)