Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az elfelejtet lét vizsgálata
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. október 09. hétfő, 06:25

Képtalálat a következőre: „milan kundera könyvei”

Milan Kundera

CERVANTES ALÁBECSÜLT ÖRÖKSÉGE

Réz Pál fordítása

 

1

 

1935-ben, három évvel halála előtt, Edmund Husserl híressé vált előadásokat tartott Bécsben és Prágában az európai emberiség válságáról. Az „európai” jelző Husserl értelmezésében a földrajzi Európán túlterjedő (például Amerikát is magába ölelő) szellemi identitást jelentett, mely az ókori görög filozófiával született meg. Husserl szerint a történelemben először a görög filozófia tekintette a világot (a maga egészében) megoldandó kérdésnek. Nem avégett faggatta, hogy valamilyen gyakorlati szükségletet kielégítsen, hanem azért, mert „az emberen eluralkodott a megismerés szenvedélye”.

Husserl olyan mélynek ítélte a válságot, hogy kérdésesnek tartotta, vajon túléli-e Európa. A válság gyökerét a modern idők kezdetén vélte felfedezni, Galileinél és Descartes-nál, az európai tudományok egyoldalúságában, amelyek a világot a technika és a matematika puszta vizsgálati tárgyává zsugorították, s látóterükből kirekesztették az élet konkrét világát, ahogyan ő nevezte, a Lebensweltet.

A tudományok fellendülése a szakdiszciplinák alagútjaiba kergette az embert. Minél többet gyarapodott tudása, az ember annál inkább szem elől tévesztette a világ egészét és önmagát, s elmerült abban, amit Heidegger, Husserl tanítványa, szép és szinte mágikus formulával „a lét feledésé”-nek nevezett.

Az ember, akit Descartes egykor „a természet urává és birtokosává” emelt, játékszerévé lett azoknak az erőknek (a technika, a politika, a történelem erőinek), amelyek meghaladják, túlcsapnak, uralkodnak rajta. Ezeknek az erőknek szemében az ember konkrét létének, „életvilágá”-nak (die Lebenswelt) immár semmi értelme, semmi értéke sincs: eleve elenyészik, feledésbe merül.

 

2

 

Azt hiszem, naivitás volna a modern időknek ezt a szigorú szemléletét egyszerűen elítélésnek tekinteni. Inkább azt mondanám, hogy e két nagy filozófus feltárta a kor kettősségét, azt, hogy e kor egyszerre hanyatlás és haladás, s hogy – mint minden, ami emberi – születésében hordja pusztulásának csíráját. Ez a kettősség az én szememben nem alacsonyítja le az utolsó négy európai évszázadot, amelyekhez már csak azért is szorosan kapcsolódom, mert nem filozófus vagyok, hanem regényíró. Ugyanis az én számomra nemcsak Descartes a modern idők megalapítója, hanem Cervantes is.

A modern időket vizsgálva e két fenomenológus alighanem figyelmen kívül hagyta Cervantest. Amivel azt akarom mondani: ha igaz, hogy a filozófia és a tudományok megfeledkeztek az ember létéről, még világosabbá válik, hogy Cervantesszel egy nagy európai művészeti ág kezdődik, mely nem egyéb, mint ennek az elfelejtett létnek a vizsgálata.

Valamennyi nagy egzisztenciális témát, amit Heidegger a Lét és idő-ben elemez, s amelyekről azt mondja, hogy a korábbi európai filozófia elhanyagolta őket, a regény négy évszázada (a regény európai reinkarnációjának négy százada) feltárta, felmutatta, megvilágította. A regény a maga módján és a maga logikájával sorra felfedezte a lét különböző vonatkozásait: Cervantes kortársaival azt kérdi, mi a kaland; Samuel Richardsonnal azt kezdi vizsgálni, „ami belül történik”, feltárja az érzelmek titkos életét; Balzackal felfedezi az ember beágyazottságát a történelembe; Flaubert-rel bejárja az addig terra incognitának tekintett mindennapokat; Tolsztojjal az irracionalitásnak az emberi döntésekre és magatartásokra tett hatását vizsgálja. Mélyére ás az időnek: Marcel Prousttal a megragadhatatlan múltat, James Joyce-szal a megragadhatatlan jelent kutatja. Thomas Mann-nal azt vallatja, hogy az idők mélységesen mély kútjából felszállva hogyan vezérlik távirányítással lépteinket a mítoszok. És így tovább.

A regény állandó, hűséges kísérője az embernek a modern idők kezdete óta. A „megismerés szenvedélye” (amit Husserl az európai szellem leglényegesebb vonásának tekint) ekkor uralkodott el rajta, hogy megvizsgálja az ember konkrét életét, és megóvja azt „a lét feledésé”-től; hogy az „életvilág”-ra állandó fényt vetítsen. Így értelmezem és egyszersmind osztom is azt a konokságot, mellyel Hermann Broch azt hajtogatja: felfedezni azt, amit csak a regény fedezhet fel – ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem fedezi fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés.

Hadd tegyem hozzá: a regény Európa műve; felfedezései, jóllehet különböző nyelveken történtek, egész Európa osztályrészének tekintendők. A felfedezések egymásra következése (és nem a régi szövegek összegezése): ez az európai regény története. Teljességgel csak ebben a nemzetek fölötti összefüggésben vizsgálható és érthető meg egy-egy mű értéke (vagyis felfedezéseinek jelentősége).

 

3

 

Amikor Isten lassan elvonult arról a helyről, ahonnan a világegyetemet és annak értékrendjét irányította, ahol elválasztotta egymástól a jót meg a rosszat, és értelmet adott mindennek, Don Quijote kilépett házának kapuján – és nem ismert rá a világra. Mert a világ, minthogy eltűnt a Legfőbb Bíró, egyszerre csak félelmetesen többértelműnek tűnt; az egyetlen isteni igazság száz és száz viszonylagos igazsággá bomlott szét, ezeken osztoztak az emberek. Így született meg a modern idők világa, s vele a regény, ennek a világnak képe és modellje.

gondolkodó ént a mindenek alapjának tekinteni, ahogyan Descartes tette, s ily módon egyedül szemben állni a világegyetemmel: jogosan nevezte ezt a magatartást Hegel hősiesnek.

Kettősségnek tekinteni a világot, ahogyan Cervantes tette, arra kényszerülni, hogy egyetlen abszolút igazság helyett egy sereg egymásnak ellentmondó viszonylagos igazsággal nézzünk szembe (a regényhősöknek nevezett képzeletbeli énekben megtestesült igazságokkal), tehát egyetlen bizonyossággal rendelkezni, a bizonytalanság bölcsességével: ez nem követel kisebb erőt.

Mit akar mondani Cervantes nagy regénye? Óriási irodalom foglalkozik ezzel a kérdéssel. Vannak, akik a regényben Don Quijote ködös idealizmusának racionalista bírálatát látják. Mások épp ennek az idealizmusnak magasztalását fedezik fel benne.

Mindkét értelmezés téves, minthogy nem egy kérdést akarnak találni a regény tengelyében, hanem erkölcsi állásfoglalást.

Az ember olyan világra vágyik, ahol a jó és a rossz világosan megkülönböztethető, mert vele született a csillapíthatatlan igény, hogy mielőtt megértene, ítélkezzék. Erre a vágyra épülnek a vallások és az ideológiák. Csak akkor tudnak megbékülni a regénnyel, ha annak relatív és többértelmű nyelvét lefordítják a maguk ellentmondást nem tűrő és dogmatikus nyelvére. Megkövetelik, hogy valakinek igaza legyen; vagy Anna Karenina egy korlátolt zsarnok áldozata, vagy Karenin az áldozata egy erkölcstelen nőnek; vagy az igazságtalan törvényszék ítéli el az ártatlan K.-t, vagy isteni igazság rejtőzik a törvényszék mögött, s K. bűnös.

Ebben a „vagy-vagy”-ban nyilatkozik meg az, hogy képtelenek elviselni az emberi dolgok lényegi viszonylagosságát, képtelenek szembenézni a Legfelső Bíró hiányával. Ennek a képtelenségnek következtében nehéz megérteni és elfogadni a regény bölcsességét (a bizonytalanság bölcsességét).

 

4

 

Don Quijote útnak indult, s a világ kitárta előtte kapuját. Szabadon beléphetett ebbe a világba, s amikor kedve tartotta, visszatérhetett házába. Az első európai regények a határtalannak tűnő világban tett utazások. A Mindenmindegy Jakab azzal indul, hogy két hőse egy országúton vándorol; nem tudjuk, honnan jönnek, hová tartanak. Olyan időben élnek, melynek sem eleje, sem vége, olyan térben, melynek nincsenek korlátai, valahol annak az Európának közepén, amelynek jövője sohasem fog véget érni.

Fél századdal Diderot után Balzacnál eltűnt a távoli láthatár, ahogyan a táj eltűnik a társadalmi intézmények – a rendőrség, a igazságszolgáltatás, a pénz, a bűn világa, a hadsereg, az állam – modern épületei mögött. Balzac ideje már nem a boldog semmittevésé, mint a Cervantesé vagy Diderot-é. Viszi a vonat, s ezt a vonatot történelemnek hívják. Könnyű felszállni rá, leszállni róla bajos. De ez a vonat még nem ijesztő, sőt van benne némi varázs, kalandot ígér minden utasának, s a kalandokkal együtt marsallbotot.

Emma Bovary szeme előtt már olyannyira beszűkül a látóhatár, hogy egy kerítéshez hasonlít. A kalandok e kerítés túloldalán történnek, s a nosztalgia, amit irántuk érzünk, elviselhetetlen. A mindennapok unalmában jelentőséget nyernek az álmok és álmodozások. A külvilág elveszített végtelenségének helyébe a lélek végtelensége lép. Kibontakozik az egyén pótolhatatlan egyszeriségének nagy illúziója, a legszebb európai ábrándok egyike.

Csakhogy a lélek végtelenségéről álmodott álom nyomban elveszti varázsát, amikor a történelem, vagy az, ami megmaradt belőle, egy mindenható társadalom emberfeletti ereje, megkaparintja az embert. Marsallbotot már nem ígér neki, legfeljebb földmérői állást. K., szemben a bírósággal, K., szemben a kastéllyal: mit is tehetne? Nem sokat. Álmodozhat legalább, mint egykor Emma Bovary? Nem, ehhez túlontúl szörnyű helyzetbe került, s az, mint egy porszívógép, magába szippantja minden gondolatát, minden érzelmét: nem tud másra gondolni, csak a perére, földmérői állására. A lélek végtelensége, ha van olyan, az ember jószerivel felesleges függelékévé lett.

 

5

 

A regény útja úgy rajzolódik ki, mint a modern időkkel párhuzamos történet. Ha hátrafordulok, hogy felmérjem tekintetemmel, furcsán rövidnek és zártnak tűnik. Vajon háromszáz esztendős utazás után nem maga Don Quijote tér-e vissza a faluba egy földmérő álruhájában? Egykor útnak indult, hogy kalandjait maga válassza meg, s most, a magasban trónoló kastély alatt fekvő faluban nincs más választása, ráparancsolják a kalandot: nyomorúságos perpatvar lett belőle a közigazgatással, egy iratcsomóban elkövetett tévedés következtében. Mi történt a kalanddal, a regény első nagy témájával, háromszáz év után? Tulajdon paródiájává változott? Mit jelent ez? Azt, hogy a regény útja egy paradoxonba torkollott?

Igen, akár ezt is hihetjük. És nem egyetlen paradoxonnal van dolgunk, hanem egy sereggel. A Švejk, a derék katona talán az utolsó nagy népi regény. Nem döbbenetes-e, hogy ez a humoros regény egyszersmind háborús regény, cselekménye a hadseregben és a fronton játszódik? Mi történt a háborúval és a háború szörnyűségeivel, ha egyszer mulatságos témává lettek?

Homérosznál, Tolsztojnál a háborúnak teljességgel követhető értelme volt: a harc Szép Helénáért vagy Oroszországért folyt. Švejknek és bajtársainak a frontra indulva fogalmuk sincs, miért mennek háborúba, s ami még meghökkentőbb, ez nem is érdekli őket.

De hát mi egy háború motorja, ha sem nem Heléna, sem nem a haza? A puszta erő, mely erőként akar megnyilatkozni? „Az akarat akarása”, melyről később Heidegger fog beszélni? Nem az rejlett-e minden háború mögött, kezdettől fogva? De igen, természetesen. Csakhogy most, Hašeknél, minden ésszerű érvet levetkőzött. Senki sem hisz a propaganda locsogásában, még azok sem, akik kiagyalják. Az erő meztelen, éppoly meztelen, mint Kafka regényeiben. A törvényszéknek ugyanis semmi haszna K. kivégzéséből, mint ahogy a kastélynak sincs haszna a földmérő meggyötréséből. Vajon miért akarta uralni a világot tegnap Németország, miért akarja uralni ma Oroszország? Hogy gazdagabb legyen? Vagy boldogabb? Nem. Az erő agresszivitása teljességgel önzetlen, oktalan, nem akar egyebet, mint tulajdon akarását; vegytiszta irracionalitás.

Kafka és Hašek tehát egy roppant paradoxonnal szembesít bennünket: a modern idők korában a karteziánus értelem sorra szétmarta a középkorból örökölt valamennyi értéket. De az értelem teljes győzelmének pillanatában a tiszta irracionalitás (az egyedül tulajdon akarását akaró erő) fogja birtokba venni a világ színpadát, minthogy egyetlen általánosan elfogadott értékrendszer sem lesz már, mely útját állhatná.

Ez a paradoxon, melyet mesterien világított meg Az alvajárók-ban Hermann Broch, egyike azoknak a megállapításoknak, melyeket legszívesebben végparadoxonoknak neveznék. Akad még néhány. Például: a modern idők arról álmodoztak, hogy a különálló civilizációkra bomlott emberiség egy szép nap egységbe fog tömörülni, s ezáltal az örök béke birodalmába lép. Napjainkban földgolyónk története – végre – csakugyan oszthatatlan egész, de az emberiség oly régóta álmodott egységét az ide-oda vándorló, állandó háború valósítja meg és biztosítja. Az emberiség egysége azt jelenti, hogy nincs hely, ahová bárki is megszökhetne.

 

6

 

Az előadások, melyekben Husserl kifejtette nézeteit Európa válságáról és annak eshetőségéről, hogy az európai emberiség eltűnik, filozófiai végrendeletét alkották. Két közép-európai fővárosban mondta el őket. Ez az egybeesés mély jelentést hordoz: Nyugat ugyanis – első ízben történelme során – épp ebben a Közép-Európában tapasztalhatta Nyugat halálát vagy pontosabban önnön részeinek lecsonkolását, amikor Varsót, Budapestet és Prágát bekebelezte az orosz birodalom. Ennek a szerencsétlenségnek szülője az első világháború volt, melyet a Habsburg-birodalom robbantott ki, s amely ennek a birodalomnak szétdarabolásához vezetett, és egyszer s mindenkorra felborította a legyöngült Európa egyensúlyát.

Az utolsó békés kor, amikor az embernek még csak tulajdon lelke szörnyetegeivel kellett viaskodnia, Joyce és Proust kora, elmúlt. Kafka, Hašek, Musil, Broch regényeiben kívülről tör az emberre a szörnyeteg, s történelemnek hívják; nem hasonlít már a kalandorok vonatára; személytelen, kormányozhatatlan, kiszámíthatatlan, érthetetlen – és nem menekülhet előle senki. Ez az a pillanat (közvetlenül az első világháború után), amikor a nagy közép-európai regényírók fényes pléiade-ja megpillantotta, megközelítette, megragadta a modern idők végparadoxonját.

Regényeiket azonban nem szabad úgy olvasnunk, mint társadalmi és politikai jövendölést, egy előlegezett Orwellt. Amit Orwell mond, ugyanilyen jól (vagy inkább sokkal jobban) el lehetett volna mondani egy esszében vagy egy pamfletben. Ezek a regényírók viszont azt fedezik fel, amit „egyedül a regény fedezhet fel”: megmutatják, hogy a „végparadoxonok” körülményei között hirtelen hogyan változik meg minden egzisztenciális kategória értelme: Mi a kaland, ha egy K. cselekvési szabadsága merőben illuzórikus? Mi a jövő, ha A tulajdonságok nélküli ember értelmiségi hősei nem is gyanítják, hogy holnap kitör a háború, és elsöpri életüket? Mi a bűn, ha Broch Hugeneau-ja nemcsak hogy nem bánja meg a gyilkosságot, amit elkövetett, hanem elfelejti? És ha a kor egyetlen nagy komikus regényének, Hašek Švejk-jének színtere a háború, mi történt akomikummal? Mi a különbség a magánélet és a közélet között, ha K.-t soha, még szeretkezés közben sem hagyja magára a kastély két küldötte? És ilyen körülmények között mi a magány? Teher, szorongás, átok, mint el akarják hitetni velünk, vagy, épp ellenkezőleg, legdrágább kincsünk, amit a mindenütt jelen levő kollektivitás éppen napjainkban pusztít el?

A regény korszakai rendkívül hosszúak (semmi közük a divat hektikus változásaihoz), s az jellemzi őket, hogy a regény a lét melyik vonatkozásait vizsgálja elsősorban, így a mindennapiságnak a flaubert-i felfedezésben rejlő lehetőségei teljességgel csak hetven év múlva bontakoztak ki Joyce gigászi művében. Az a korszak, melyet a közép-európai írók pléiade-ja ötven éve nyitott meg (a végparadoxonok korszaka), azt hiszem, távolról sem ért véget.

 

7

 

Már régóta sok szó esik a regény haláláról: a futuristák, a szürrealisták, csaknem valamennyi avantgardista erről beszélt. Azt gondolták, a regény eltűnik a haladás országútján, átengedi helyét a gyökeresen új jövőnek, egy olyan művészetnek, mely semmiben sem fog hasonlítani ahhoz, ami azelőtt létezett. A regényt a történelmi igazságszolgáltatás nevében sírba fogják tenni, akárcsak a nyomort, az uralkodó osztályokat, a régi típusú gépkocsikat vagy a cilindert.

De ha a modern idők megalapítója csakugyan Cervantes, öröksége pusztulásának többet kellene jelentenie, mint pusztán stafétaváltást az irodalmi formák történetében: a modern idők végét jelezné. Ezért gondolom, hogy az üdvözült mosoly, mellyel a regény gyászbeszédét szavalják, léha dolog. Léha, mert én már láttam és megéltem a regény halálát, erőszakos halálát (betiltás, cenzúra, ideológiai nyomás gyilkolta meg), abban a világban, ahol életem jó részét töltöttem, s amelyet általában totalitárius rendszernek neveznek. És akkor világossá vált, hogy a regény veszendő: éppoly veszendő, mint a modern idők Nyugata. Akárcsak a világnak az emberi dolgok viszonylagosságára és sokértelműségére épülő modellje, a regény nem fér össze a totalitárius rendszerrel. Mélyebb ez az összeférhetetlenség, mint az, mely a másként gondolkodót az aparatcsiktól választja el, az emberi jogok harcosát a pribéktől, mert nem csupán politikai vagy erkölcsi, hanem ontológiai összeférhetetlenség is. Ami azt jelenti, hogy az egyetlen igazságra épülő világot és a regény sokértelmű és viszonylagos világát merőben más anyagból gyúrták. A totalitárius igazság kizárja a viszonylagosságot, a kételyt, a kérdést, ezért sohasem békülhet meg azzal, amit a regény szellemének nevezek.

No de nem adnak-e ki százával regényeket a kommunista Oroszországban, mégpedig óriási példányszámban, nagy sikerrel? De igen; csakhogy ezek a regények már nem küzdenek a lét meghódításáért. Nem fedezik fel a lét egyetlen új részecskéjét sem, csak azt erősítik meg, amit előttük más már elmondott; mi több: abban a társadalomban létjogosultságuk, dicsőségük, hasznuk annak megerősítésében rejlik, amit a többiek mondanak (amit mondaniok kell). Minthogy nem fedeznek fel semmit, nem is vesznek részt a felfedezések amaz egymásra következésében, amit a regény történetének nevezek; kívül esnek ezen a történeten, avagy a regény története utáni regények.

Csaknem ötven éve, hogy az orosz kommunizmus birodalmában megszakadt a regény története. Óriási esemény ez, tekintetbe véve, hogy milyen nagyszerű volt az orosz regény Gogoltól Bjelijig. A regény halála tehát nem agyrém. Már meg is történt. És most már tudjuk, hogyan hal meg a regény: nem eltűnik: kívül reked tulajdon történetén. Békésen, észrevétlenül kiszenved, s ezen senki sem háborodik fel.

 

Képtalálat a következőre: „mindenmindegy jakab”

8

 

De a regény vajon nem saját belső logikája következtében haldoklik-e? Vajon nem merítette-e ki valamennyi lehetőségét, ismeretét, formáját? Történetét, mint hallom, a régóta kimerült szénbányák történetéhez hasonlították. De nem emlékeztet-e jobban az elmulasztott lehetőségek, a meg nem hallgatott felhívások temetőjére? Négy felhívás különösen érzékenyen érint.

Felhívás játékra. – Laurence Sterne Tristram Shandy-jét és Denis Diderot Mindenmindegy Jakab-ját vélem most a XVIII. század két legnagyobb regényalkotásának: azt a két regényt, amelyet roppant játékként képzelt el és írt meg szerzőjük. A könnyedségnek olyan hegyfoka ez a két könyv, amilyen magasra sem azelőtt, sem azóta nem jutott fel senki. A későbbi regényeket béklyózta a valószerűség parancsoló igénye, a realista díszlet, az időrend szigora. Elfordultak azoktól a lehetőségektől, amelyek e két remekműben rejlettek, noha azok képesek lettek volna rá, hogy a regény más jellegű fejlődését indítsák el, mint azt, amelyet ismerünk (igen, az európai regény másféle történetét is el tudjuk képzelni…).

Felhívás álomra. – A XIX. század elszunnyadt képzeletét Franz Kafka ébresztette fel hirtelen, mert neki az sikerült, amire később a szürrealisták igazi eredmény nélkül törekedtek: az álom és a valóság eggyéolvasztása. Régi esztétikai becsvágya ez a regénynek, már Novalis megsejtette lehetőségét, ám ez az egység olyan alkímiát igényel, aminek művészetét csak Kafka fedezte fel száz év múlva. Ez a hatalmas felfedezés nem annyira egy fejlődés beteljesülése, mint amennyire váratlan nyitás, mely arra tanít, hogy a regény olyan terület, ahol úgy robbanhat ki a képzelet, mint az álomban, s hogy a regény bátran felszabadulhat a valószerűség látszólag kötelező parancsa alól.

Felhívás gondolkodásra. – Musil és Broch léptette fel a regény színpadán a szuverén, sugárzó értelmet. Nem avégett, hogy filozófiává alakítsa át a regényt, hanem hogy az elbeszélésre építve minden racionális és irracionális, elbeszélő és elmélkedő eszközt mozgósítson, amely megvilágíthatja az ember lényét, hogy a legmagasabb rendű szellemi szintézissé emelje a regényt. Hőstettük vajon bevégzése-e a regénynek, vagy inkább ösztönzés egy hosszú utazásra?

Felhívás az időhöz. – A végparadoxonok kora arra készteti a regényírót, hogy az idő kérdését ne korlátozza az egyéni emlékezés prousti szemléletére, hanem a kollektív idő, az európai idő rejtélyévé tágítsa ki: Európa foglalkoztatja, mely hátranéz, hogy szemügyre vegye múltját, számvetést készítsen, felmérje tulajdon történetét, mint ahogy az öregember egyetlen tekintettel felméri tulajdon elmúlt életét. Ebből fakad az a vágy, hogy túllépjen a személyes élet időhatárain, amelyek közé mindaddig beékelődött a regény, s több történelmi korszakot építsen be a maga terébe. (Aragon és Fuentes már kísérletet is tett erre.)

De nem kívánom megjósolni a regény eljövendő útjait: fogalmam sincs róluk; mindössze annyit akarok mondani, hogy ha a regénynek csakugyan el kell tűnnie, nem azért kell eltűnnie, mert ereje kiapadt, hanem mert olyan világban él, mely már nem az ő világa.

 

Képtalálat a következőre: „Tristram Shandy”

 

9

 

A földgolyó történetének egységesítése, ez a humanista álom, melynek beteljesülését Isten kajánul megengedte, együtt jár a fergeteges redukció folyamatával. Igaz, a redukció termeszei öröktől fogva pusztítják az emberi életet: végül a legnagyobb szerelem is nyomorúságos emlékek csontvázává sorvad. A modern társadalom jellege azonban ijesztően felerősíti ezt a sorscsapást: az ember élete társadalmi funkciójává zsugorodik, egy régi nép történelme néhány eseménnyé, majd azok is irányzatos interpretációjukra, a társadalmi élet pedig politikai küzdelemmé, s az két nagyhatalom, kizárólag e két hatalom összeütközésére. Az ember valóságosan a redukció örvényében él, ahol az „életvilág”, amelyről Husserl beszél, végzetesen elszürkül, ahol a lét feledésbe merül.

Márpedig ha a regény létjogosultsága az, hogy állandóan fényt vetítsen az „életvilág” -ra, és megóvjon bennünket „a lét feledésé”-től, vajon napjainkban nincs-e nagyobb szükség a regényre, mint valaha is volt?

De igen, azt hiszem. Csakhogy, sajnos, a regényt is megrágják a redukció termeszei, melyek nemcsak a világ értelmét zsugorítják össze, hanem a művek értelmét is. A regény (mint az egész kultúra) egyre inkább a mass media kezére jut, az pedig, minthogy a földgolyó történetének egységét kívánja szolgálni, a redukció folyamatát megnöveli, és egy adott irányba vezeti, az egész világon ugyanazokat az egyszerűsítéseket és kliséket terjeszti el, vagyis azokat, amelyeket vélhetően minél több ember, mindenki, az egész emberiség elfogad. Nem sokat számít, hogy a tömegkommunikáció különböző szerveiben különböző politikai érdekek nyilatkoznak meg. A felületi különbség mögött közös a szellem. Elégséges belelapozni az amerikai vagy európai politikai hetilapokba, akár a bal-, akár a jobboldaliakba, a Time-tól a Spiegelig: valamennyi egyformán látja a világot, ez tükröződik már tartalomjegyzékük sorrendjében is, az egyforma rovatokban, egyforma újságírói fordulatokban, az egyforma szókincsben és stílusban, az egyforma művészi ízlésben, de abban is, hogy egyazon hierarchia szerint tartanak valamit lényegesnek vagy érdektelennek. A mass media politikai különbségei mögött rejlő közös szellem: ez korunk szelleme. Azt gondolom, hogy ez a szellem szögesen ellentétes a regény szellemével.

A regény szelleme a sokféleség szelleme. Nincs regény, mely azt ne mondaná olvasójának: „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed.” Ez a regény örök igazsága, ám egyre kevésbé hallatszik ki a kérdést megelőző, sőt kirekesztő egyszerű és gyors válaszok hangzavarából. Korunk szelleme szerint vagy Annának van igaza, vagy Karenin-nek, s Cervantes régi bölcsessége, mely a megismerés nehézségeiről és az igazság megfoghatatlanságáról beszél, ennek a szellemnek számára terhes és felesleges.

A regény szelleme a folyamatosság szelleme: minden mű válasz a korábbi művekre, minden mű magában foglalja a regény valamennyi korábbi tapasztalatát. A mi korunk szelleme azonban aktualitáshoz kötött, az pedig olyan expanzív és olyan tág, hogy letörli láthatárunkról a múltat, az időt pedig a jelen pillanatra zsugorítja. A regény, amint beékelődik ebbe a rendszerbe, immár nem  (vagyis maradandóságra szánt szöveg, melynek célja az, hogy a múltat összekapcsolja a jövővel), hanem aktuális esemény csupán, mint annyi más esemény, olyasmi tehát, aminek nincs jövője.

 

10

 

Vajon azt jelenti mindez, hogy abban a világban, mely „immár nem az övé”, eltűnik a regény? Hogy hagyja, hadd zuhanjon Európa „a lét feledésé”-be? Hogy nem marad belőle más, mint a grafománok vég nélküli fecsegése, a regény története utáni regények halmaza? Nem tudom. Mindössze azt vélem tudni, hogy a regény nem békélhet meg korunk szellemével: ha ezután is a fel nem fedezettet akarja felfedezni, ha mint regény, továbbra is „fejlődni” akar, ezt másként nem teheti, mint a világ fejlődése ellenében.

Az avantgarde másképp látta ezt; az a becsvágy fűtötte, hogy harmóniában éljen a jövővel. Az avantgarde művészei csakugyan bátor, nehéz, kihívó, kigúnyolt műveket alkottak, de ők azzal a meggyőződéssel dolgoztak, hogy velük van a „korszellem”, s holnap igazat fognak adni nekik.

Régebben én is azt gondoltam, hogy műveink és cselekedeteink egyetlen illetékes bírója a jövő. Később megértettem, hogy a jövővel való flörtölés minden konformizmusok legrosszabbika, gyáva hízelgés az erősebbnek. Mert a jövő mindig erősebb a jelennél. Persze, csakugyan ő fog megítélni bennünket. És minden bizonnyal illetéktelenül.

De ha a jövő nem érték a szememben, kihez, mihez kapcsolódom? Istenhez? a hazához? a néphez? az egyénhez?

Válaszom éppolyan nevetséges, mint amilyen őszinte: senkihez és semmihez sem kapcsolódom, egyedül Cervantes alábecsült örökségéhez.

 

416px-honor_daumier_017