Payday Loans

Keresés

A legújabb

Nemzetgyilkosság és Széchenyi István "Blick"-je
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. október 07. szombat, 07:04

Széchenyi István

Gr. Széchenyi István "Blick"-je

 

ELŐSZÓ


Képtalálat a következőre: „széchenyi istván blick”

 

E töredékeket, ugy mint alább közöltetnek, azon tiszteletre méltó, gyakorlati müveltségü, de szerencsétlen magyarok egyike adta át nekem, kik anélkül, hogy valami bűnt követtek volna el, a durva önkény által üldöztetve kényszeritve valának hazájukat elhagyni - ha életüket a bitón vagy valamely börtön sötét fenekén végezni nem akarták.

Szándéka volt a kiadást személyesen eszközölni, de egy fájdalmas betegség meggátolta abban. Érezte hogy szive megszakad, s nem volt már képes arra, hogy azon javitásokat megtehesse, melyeket szükségesnek talála müvén, melyet bizonyára forma tekintetében is tökéletesitett volna, ha ideje marad, ámbár mint ő maga bevallotta, s mint a jelen kisérletből is látszik, teljesen incompetensnek érezte magát a német nyelv irányában.

Midőn őt legutólszor meglátogattam - hazájának sorsát keserü könnyek között panaszolván - igy szólott hozzám: "vegye ön ezen tarka barka aphorismákat, ugy amint én azokat a legiszonyubb lélekfájdalom, s az időnként felvillámló reménysugár változó esélyei közt papirra tettem. Égesse el őket, de ha azt hiszi, hogy a sok szalma közt itt ott, talán egy értékes szem is találkozik, mi a gondolkodásra, és az "audiatur et altera pars" alkalmazására okot szolgáltathat, ez esetben rendelkezzék azokkal tetszése szerint."

Ezek voltak az utósó szavak, melyeket a halálra sebzett számüzött szájából hallottam.

Midőn most müvét tekintem, még az első tekintetre trivialisnak tetsző helyekben is a legmélyebb fájdalom nyilatkozatát találom, mert a kétségbeeséssel határos fájdalom ép oly kiméletlenül használja a legotrombább tréfát, mint a jogosult keserü panaszt.

Ezen eredeti töredékek minden sora a legmélyebb gyülöletet tanusit minden iránt, ami német: és ha mi németek őszintén kérdezni akarjuk, hogy honnan ez ellenszenv fajunk iránt, lehetetlen be nem vallanunk, hogy magunk vagyunk annak okai. Magyarországon ezelőtt nagyon szerettek bennünket, a szlávok, görögök és oláhok közt soha sem birtunk népszerüséggel, s különösen a magasabb rendü szép nem nagy előszeretettel volt irányunkban: minden felé azt láttuk, hogy német müveltség és szokások terjednek ott; és most Magyarország mindenek közt legjobban gyülöli e nemzetet.

Alkalmam volt e sorok szerencsétlen szerzőjével gyakran beszélni e változás felől: felelete mindég a következő thema variatioja volt:

"A bitorlás mindenkor ellenszenvet és gyülöletet költ. Ti németek mintegy 40-50 millionyi nép vagytok; mi magyarok alig 13-14 millió, s ebből csak 8 millió valódi magyar. Miért akartok bennünket elnyelni? nem okosabb lenne, ha mély tudományotokat, egész erőtöket arra forditanátok, hogy végre egy nemzetté egyesüljetek, a helyett, hogy más fajok germanisatiojával vesződjetek? És azt hiszitek, hogy ezen illoyalis ábrándképetek sükerülni fog? Oly vakok vagytok, hogy nem látjátok, hogy elméleti, emészthetlen törekvéstek ép az ellenkező eredményt idézi elő? oly képzelődők vagytok-e, hogy nem látjátok be, hogy beolvasztási tulajdonokkal éppen nem birtok? Hiszen más fajokkal érintkezve inkább ti olvadtok be: ez tény, melyet csak az tagadhat, ki magát és másokat szándékosan tévutra vezetni törekszik. Nézzünk Amerika, Anglia, Franczia- és Oroszország felé, s mit tapasztalunk? Talán azt, hogy a német sebet üt e nemzetiségeken; nem, sőt ellenkezőleg azt, hogy a német lassanként kivetkezik nemzetiségéből: sőt Magyarországban is - a legbiztosabb tudomásom van erről,- napról napra erősbbül a magyarság, mióta a németek coute que coute nemzetiségét eltörölni akarják - a németek, kik tudományosságuk, és sok jeles tulajdonaik daczára a gyakorlati államélet mezején, sajnálatra méltó alakot mutatnak."

Igy beszélt ő. És mit felelhettem én erre méltányosan? Fájdalom igaz, hogy mi németekül elméleteinkbe belebolondulva nehány év óta felfedeztük a módját annak, hogy magunkat az egész világ által meggyülöltessük. Szolgáljon ez intésül, hogy a bitorlásnak, és különösön azon kihivásoknak, melyeket fajrokonink közül sokan "minden és mindenki" irányában negélyeznek, végét szakitsuk: és ismét szeretni fognak benünket mint ezelőtt, és ismét tért fogunk nyerni, mig ma naponta veszitünk abból.

Sok ideig küzdöttem magammal, valjon nyilvánosság elé bocsássam-e a rám bizottat, s aztán hogy egyet s mást, mi előttem kissé élesnek látszott, ne szeliditsek-e rajta.

Az első kételyt illetőleg a kötelesség érzete győzött, melylyel a haldoklónak tartozni véltem, ugy gondolkodván, hogy nem áll jogomban hazája sorsa fölött elsirt hattyudalát elnyomni; de más oldalról meg is levén győződve, hogy hagyatékának mély bölcsészetü részletei sok jót fognak okozni az emberek között, s tökéletesen felérik, sőt tulbecscsel birnak a helyenként előforduló trivialitások felett, melyek azonban távol vannak attól, hogy különösen a bécsi trágárságok utánzásainak tekintethessenek, s ellenkezőleg inkább ez alacsony genre kigunyolásának tarthatók; a második pontra vonatkozólag szintén arra határoztam magan, hogy egy betüt sem változtatok rajta. Az egész lehetne ugyan kerekebb, correctebb, s talán tetszetősb is, de erő és eredetiségben veszitne általa, s ezenkivül, pietasból e nemes férfiu iránt, kinek szive a jog, erény és szépért vert, rám bizott müvét szépségei és hiányaival együtt szórul szóra akartam átadni a világnak, ugy amint ő azt mély fájdalmai között fogalmazta.

London, 1858 márt. l-én.
F. K.

Képtalálat a következőre: „széchenyi istván blick”

***
Képtalálat a következőre: „szilágyi a magyar nemzet története”


A Bach-korszak rendszere által valószinűleg utoljára, de leghatalmasabban lépett föl a

centrálizáló és germanizáló törekvés. Ily erőteljes és részletes szervezést soha sem

nyert az, s mégis biztosan meg lehetett jósolni bukását. Nem is ismerve a központosító

és németesítő rendszer ellentétét, a nemzeti védekezést, mégis biztosan meg lehetett

jósolni föltétlenűl bekövetkezendő csődjét és végleges elzüllését. A lélektannak

csodálatos rejtélye maradna, ha igaz volna azon felfogás, mely a Bach által stilárisan is

inspirált „Rückblick”-en átvonult. Lehetetlen, hogy több évi tapasztalat föl nem

világosította volna a császár ministerét rendszerének tarthatatlansága felől; vagy pedig

az emberi hiúság és hatalomvágy csodálatos erővel bir az itélet és látóerő

eltompítására, sőt megsemmisítésére. Valószinű, hogy Bach Sándor nem volt

meggyőződve könyve tartalmának igazságáról, hanem csakis azt czélozta, hogy

segitségére siessen már hét év mulva szakadozó és pusztuló rendszerének. Igy jött létre

1857 októberében hires röpirata, a „Rückblick auf die jüngste Entwicklungsperiode

Ungarns”. E műve által, melyet Bach csak 200 példányban adott ki s melynek anonym

szerzőjévé egyik irodalmi napszámosát tette, a császár ministere nemcsak igazolni

akarta rendszerét, hanem egyszersmind föl akarta tárni e rendszer nagy

eredményeit.1 Félre akarta vezetni Európát s igazolni fölfelé önmagát. A külföld ugyanis

rokonszenvet érzett Magyarország iránt. Az emigratio fekete színekkel rajzolta le,

különösen az angol sajtóban, az absolutismus gyűlöletes rendszerét, Bach be akarta

bizonyítani, hogy Magyarországnak igen is jól folyik dolga. Már a mű előszavában

fejtegette, hogy nincs Európában ország, mely nagyobb haladást és fejlődést mutatna,

mint Magyarország. Magyarországot megtette gyöngynek, melynek fénye emeli a

császári korona fényét, s nincs oly osztrák, a ki a birodalom e fontos részének

fejlődésében örömét és büszkeségét nem találná. Öntudatosabb hypokrisissel soha még

elnyomó nem hizelgett az elnyomottnak. Nem kevesebb mint 14 kemény pontozatban

bizonyítgatta Bach, hogy Magyarország boldog, mert áldást hozó rendszere alatt

boldognak kell lennie. Az első pontban előadott közjogi fejtegetései csak szánalmat

kelthetnek. Kimutatja ugyanis, hogy az új alakulás nem pusztán valamely fölülről jött

ténynek, hanem hosszú, százados fejlődésnek és belső szükségességnek eredménye.

A haladás és művelődés hozta létre, úgymond, a birodalom centralisatioját, mert

Magyarország sem vonhatta ki magát az általános irányból s meg kellett felelni a „viribus

unitis” császári jelszó követelményeinek. Az állam- és nemzetgyilkosság tehát Bach

hazug és szenteskedő világításában a történeti fejlődés és a cultura ténye gyanánt jelent

meg. A régi Magyarország és alkotmánya az inculturát és a történelmi fejlődés gátját

képezte. Persze nem volt 1848, mely Magyarországot újjá és modernné teremtette s a

történelmi fejlődésnek új irányt adott.


A „Rückblick” czimlapja.
A budapesti egyetemi könyvtár példányáról

De természetes, hogy mindjárt a munka első részében elárulja Bach a valódi czélt és valódi indokot. Magyarország különállása képezte a reactio okát s annak megszüntetése s a birodalomba való olvasztása az absolut uralom czélját. Magyarország különállása – úgymond – az összbirodalomban lekötötte annak főéleterejét, megakasztotta egészséges vérkeringését s veszélybe lökte egész organismusát. A reactio tehát nyiltan bevallotta, hogy Magyarországot be akarja olvasztani a birodalomba. A mű további részeiben szól a minister a belorganisatióról, a népnevelésről, humanistikus intézményekről, az ősiségről, természetesen ennek megszüntetéséről, a telekkönyvről, dohánytermelésről stb. Természetes, hogy igen behatóan foglalkozik a nyelvkérdéssel is; de csodálatos, mily ellentétbe kerül röpirata nemcsak a márcziusi alkotmánynyal, hanem egyszersmind első belügyministeri köriratával. Az utóbbiban még a fajoknak és nyelveknek teljes egyenjogúságáról beszélt, míg röpirata a centralisatio nyelvévé nyiltan és határozottan a német nyelvet tette. A birodalmi nyelvnek  úgymond – a birodalom egyes országaival való érintkezésben bekövetkezett alkalmazása szükségkép a birodalmi egység eszméjéből folyik. Ugyanezt egyszersmind a közszolgálat érdeke tette szükségessé. Ez volt oka annak is, hogy Magyarországon századokon át a latin volt a hivatalos nyelv, mert ezt mindenki értette. A közvetitő és kormányzó nyelvvé szükségkép a német lett, mert ennek irodalma leggazdagabb, a birodalom egy részének anyanyelve s az olasz tartományokon kivül csaknem mindenütt beszélik, értik és irják. A germanisatió vádjával szemben elégségesnek tartotta a minister az egyenjogúság elismerésére való hivatkozást. Ez egyenjogúság azonban csak a márcziusi alkotmány és a bemutató körlevél papirlapjain maradt. A tény az volt, hogy Thun behozta a közép- és felső iskolákba a német tannyelvet. Schmerling pedig behozta az igazságszolgáltatásnál a németet, sőt gróf Taaffe elnökségének idejétől a bécsi legfőbb törvényszékbe olvasztott hétszemélyes tábla birái is németül adtak elő. Bach nagy kegyesen csak azt engedte meg, s azzal dicsekedett, hogy a népiskolák tannyelve magyar. Talán még ez is német lehetett volna?

A mit pedig Bach Magyarország gazdasági fölvirágzásáról irt vagy diktált, az egyenesen Potemkin falvaival való szédelgés. Megtette Magyarországot gazdaságilag fölvirágzott s bőségben úszó országnak, mely nem tudja hová tenni dús jövedelmeit, át és át van szőve jó útakkal, vasutakkal s távirdahálózatokkal, a civilisatio minden áldásával. A valóságban azonban a magyar nemzet súlyos társadalmi és gazdasági válságaival s egy mindent kiaknázó fináncz-rendszer pusztitó következményeivel harczolt. A jó útak és vasutak többnyire csak papiroson léteztek. Potemkin-falu volt a virágzó jóllét; de már tartalmának híre is lesújtólag, részben pedig ingerlőleg hatott a közvéleményre. A mély sebeinek fájdalmait még mindig érző nemzet azt tapasztalta, hogy nem elég, hogy elnyomják, hanem még játékot is űznek vele. Nem elég, hogy megsebzik, hanem még hypokrita gúnyolódás pellengérére is állitják. Nem csoda, ha a döblingi tépelődőt Bach merénylete kihozta sodrából s még egyszer kezébe adta a rettenetes tollat, melyet aztán mint gyilkot forgatott meg a császár ministerének testében. És nem csoda, hogy Széchenyi válasza szinte leirhatatlan hatást ért el az országban, melynek lelkesült örömrivalgását csak a fentebb rajzolt zsandáruralom fojthatta el.


Gróf Széchenyi István.
Bálint B. metszete Györgyi A. 1860-iki festménye után

A mikor a hóhért akasztják, e tény mindig nagy örömriadalt szokott okozni. Annál nagyobb volt a bár elfojtott örömriadalom Magyarországon, mert Széchenyi a nemzeti ügy eltipróját egy fenséges zavarral küzdő lélek isteni erejével és egy csodálatos stilus spanyol kínzó kamrájának rettenetes eszközeivel justifikálta erkölcsileg. Hogy mikép lehet egy-egy aphorisma hüvelykszorítóvá, egy-egy gúnyos fölkiáltás az eleven hust tépő szigonynyá, a dilemma és logika miként lehetnek spanyol csizmákká, ezt megmutatta Széchenyi könyve, a „Blick”.2 Sokan megkisérlették e munka irályának és szerkezetének kritizálását; de csak a naivság vállalkozhatott erre. Egy szabálytalan csoda, egy bámulatos hihetetlenség, a classikus formáknak és a szörnyűnek egyesűlése, a tébolylyal küzdő, de egy kinyilatkoztatásra megtisztuló isteni elmének alkotása e munka. Gyulai Pál jellemezte legszerencsésebben Széchenyi e bizarr alkotását, s helyesen mondja, hogy Széchenyi lángesze csak „Blick”-jében nyilvánult igazán, a humor és satyra e rettentő vegyületében, mely egészen illett kedélyállapotához. „Ily munkát csak egy mélyen szerető és gyűlölő szív, egy zseniális lélek kétségbeesése teremthet. Itt minden, mi Széchenyi lelkében beteg elem volt, táplálhatta, fokozhatta teremtő erejét. Pedig csak ily munka illett egy kétségbeesett államférfiúhoz, egy önkínzó hazafihoz, egy megzavarodott bölcshez, minő Széchenyi volt. A humornak mindig joga volt összeolvasztani a fölségest és triviálist, a tragikait és komikait s a valódi szatira soha se viselt glacé-keztyűt. Juvenalis és Swift maró gúnyja egyesült itt Shakespeare hamleti és leari humorával; s bár Széchenyi töredékes modora nem nyújthat művészi egészet, néhány lapja vetekedik a legnagyobb humoristákéval.”


A „Blick” czimlapja.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának példányáról

Széchenyi maga is érezni látszott a műve ellen fölhozható ellenvetéseket; de megjegyezte, hogy bakóinasok, gyilkosok, embernyomortól és embervértől szagos egyének felől narancsvirágillatot terjesztőleg nem lehet beszélni. Ő maga is érezte, hogy Somssich Pál munkájának hangja egészen más, Zsedényi pedig ismeretes német röpirataiban elment egészen az aulikus keztyűs kézzel való kezelésig. S mégis Széchenyinek volt igaza, midőn úgy irt, a mint irt. Somssich Pál érdeme nagy volt, midőn a reactio kezdetén, tehát akkor bátorkodott felemelni szavát, a midőn a bátor és igazmondó szót a casamaták börtönei, vagy még kegyetlenebb dolgok tiltották. Somssich komoly érvelései azonban csak a nemzetet győzték meg különben is érzett jogairól és szenvedett jogtalanságairól. Széchenyi munkája erkölcsileg összetörte a már romlásnak indult rendszert s annak hanyatló államférfiát. Szinte azt lehetne mondani, hogy a személyes támadásban erősebb és élesebb, mint a rendszer megostromlásában. Bachnak még a származását is szemére veti, midőn apostrophálja, hogy Schwarzenberg Félix herczeg és a bitófa közé kellett volna állnia. „Herczeg úr! így kell vala szólnia, atyámfiai közt, és ezt nem restellem bevallani, van asztalos, a ki enyvszagú, van egy másik, czipész, a ki csirizszagú s nekem mégis sokkal kellemetlenebb az ön társasága, s elhagyom önt, mert ön vérszagú”. De a reactio tulajdonképen való feje, a Széchenyi szerint vérszagú Schwarzenberg Félix herczeg is részesül a nagy magyar kegyetlen ostorcsapásaiban. Lehetetlen tömörebben és mégis lesujtóbban jellemezni ezt a kéjencz nihilistát, ezt a lángeszét örökös mámorba fojtó főúri kéjelgőt, minden eszményinek e könnyelmű megvetőjét, a kit még az sem ment, hogy a politika végzetes útjára tévedt s ott vérben gázolt, még az se, hogy legalább tetteinek rugóját becsvágy vagy a hatalom szédülete képezte volna. Széchenyi nyiltan megnevezi, mint a magyar nemzet gyilkosát, becsületének meggyalázóját. „Vér csepeg le róla – úgymond – sok magyar nemzetség czímeréhez a bitófát csatolta s kiszívta a magyar nemzet szivének vérét”.


Széchenyi szobája Döblingben.
Rajzolta Cserna Károly

A nemzeti boszú vérpadának s boszuló bitófájának nevezhető eme rettenetes könyvvel, mert nagyon is ismeretes, nem szükséges bővebben foglalkozni. A míg a fenséges harag s annak sújtó mennykövei iránt érzés lesz a férfiassággal nem szakitó nemzedékekben, ezt a könyvet mindenki a szent borzalom egy nemével olvashatja s fogják is olvasni. És e könyv tulajdonképen még se tartozott bele a nemzet önvédelmi rendszerébe.

Ez a könyv különben is már akkor érkezett, a midőn a reactio kormányzata erejét és mérgét kezdte vesziteni. Oszlopait e kormányzatnak megrágta a szú s a szinte tébolyodott titán egy hatalmas mozdulata elégséges volt, hogy erkölcsileg ledöntse azt. Nem sokára ledöntötték a valóságban is a külellenség győzedelmes szuronyai.

forrás:

SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
A nemzet önvédelme.

 

Képtalálat a következőre: „szilágyi a magyar nemzet története”