EÖTVÖS JÓZSEF
VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK
ÖSSZEGYŰJTÖTTE
ÉS SZERKESZTETTE
BÉNYEI MIKLÓS
ÉVEK
1831-1871
1833
154
Bel- és külvilág
Nem oly nagy a világ,
s nem oly kicsi szívünk, hogy
ez, ha szeret,
amazt magába ne foglalhatná.
155
Sokakat megcsal
szívük melegsége,
de még többeket a szív hidegsége,
mert
az élet szebb örömeitől
fosztja meg az embert.
156
Ha hevesen szerető szív
az érzéketlenség hideg vizébe merül,
vagy meghasad ottan,
vagy legalább meghidegszik,
midőn a vizet alig melegíti.
157
Tiszta,
mint a fellegtelen égboltozat,
legtöbb embernek belseje;
de mihelyt hosszabb ideig
tündöklik rajta a szerencse napja,
fellegeket szül,
s örökre elborítja közönségesen.
158
Íme,
egy földanya kebele
számtalan virágokat terem és tenyészt,
örökké egy naptól világítva és melegítve.
Miért nem teremhetne szívünk is számtalan jót?
Miért nem nyomhatunk mi is
egész világokat szerető szívünkhöz?
És ha tesszük is,
miért nem világítja mindezt
az ész egyetlen ragyogó napja?
Azért,
mert ez és a szív közé
az úgynevezett
emberösmeret és életbölcsesség
zordon fellegei vonulnak,
sugárt hozzájok nem eresztenek,
maga pedig a szív
csak halvány s gyönge virágokat teremhet.
159
Minden ember
maga kezében tartja az örömpoharat,
de többnyire fagyva találja a drága italt;
sóhajtásokkal, könnyűivel
és sokszor csak
szívvérével
képes azt elolvasztani, hogy
néhány csöppet ihassék.
160
Mint vihar a lombot,
úgy szakítja el
a nagy boldogság
az embert az életről;
felviszi szédítő magasságra,
és elhal,
s leejti a repülőt.
De az nem esik vissza többé fájára –
a mély földre hull, és elrohad.
161
A képzelet
virágkoszorújában
egy here vagyon,
a túlság;
s ez egytől félvén,
hány számtalan
nem mer közelíteni a virágokhoz.
162
A kedv
hajlékony pálcához hasonló,
melynek egy végén a szomorúság,
másikon a vígság vagyon;
de egyetlen egy gondolat
egyik végét a másikhoz hajthatja.
163
Édes
harmathoz hasonlók
a csendes fájdalom könnyei;
ha már égetni kezdi
a boldogság napja belsőnket,
ők csöpögnek rá,
ők vidítják,
ők gerjesztik új életre.
164
Sok,
ami fáj,
magában hordja írját:
a skorpió-harapásának gyógyszerét,
keservünk - könnyeket,
életünk - a halált.
165
Az életnek nagy koszorújában
számtalan virágok találtatnak.
Körülfutnak a szemek,
s egy virágról a másikra,
míg a rózsához,
a szerelemhez nem jutnak;
de ezt megtalálván,
ezen többé nem tévelyegnek,
vagy legalább visszajönnek ismét.
166
A szerelem
hajnala a boldogságnak.
167
Életünk nap,
a szerelem napja.
Ha ez elalkonyodott,
láthatunk ugyan holdat és csillagokat,
melyek elaludt napunknak
kölcsönzött fényével díszlenek,
de napot többé nem látunk.
168
A szerelem forró,
hideg az élet.
Csak maga a barátság
melegíti állandóan valónkat.
169
A szerelem
éltünk nyara,
a barátság tavasza s ősze;
őáltala virul legszebb reményünk,
őbenne nő és nyiladoz a szerelem bájos virága,
s elélvén a szerelem édes álmát,
ő nyújt csendes nyugalmat,
valódi szerencsét és boldogságot
életünk őszi gyümölcseként.
170
A szerencse napja
számtalan árnyékokat,
barátokat tüntet fel;
ha elborul, nem oly fényesen,
de igazabban látunk mindent.
171
Kedvesünk tökélyeit
a szeretet üvegén mind egyesülve látjuk,
azért látszanak oly fényeseknek.
172
Ha ízlettel fonatnak
a társalkodás fonalai
szép szövevénnyé,
mindenkit mulatván,
hasznul is szolgál;
de közönségesen
csak tarka kötél fonatik,
mellyel mindenki
az unalom hidráját kívánja,
többnyire hasztalanul,
megfojtani.
173
Ha
magas bércen állunk,
s az alattunk kiterjedett vidéket látjuk,
nagy temetőnek tetszik,
melynek hegyei sírhantok,
völgyei sírgödrök,
és elkívánkozunk e halálvilágból;
de midőn
magasabbra emelkedünk
a világ minden bérceinél,
hogy az csak egyszerű keréknek tetszik,
midőn magasunkról
a számtalan jótettet, isteni képzetet
s a gyengéd emberszív rózsafényét látjuk –
akkor érezzük még tökéletesen,
mely jó ez a föld.
174
Csak akkor
látják szemeink a földet,
ha könnyek által mosattak ki.
175
Életünk
könyvhöz hasonló,
melyben sok kellemes
és sok kellemetlen találtatik.
Mi több?
Senki sem tudja,
mert egészen még
senki sem olvasta keresztül.
A laptól,
melyre valaki nyit, f
ügg: mifélét talál.
S ezért számtalanon,
félelemből, zárva hagyják.
176
Olyan az élet, mint a rózsa:
ki csak egyes leveleit, illatját
vagy csak töviseit ismeri,
nem mondhatja,
hogy rózsát látott;
csak ki az egész életet,
nemcsak töviseit vagy illatját ismeri,
mondhatja, hogy
élt.
177
Csendesen
fekszik előttünk az élet –
egy szép tükör,
melyből az egész természet
tündöklő szépségben és állhatatosságban
ragyog vissza.
Essék bele
a szerencsétlenségnek csak egy köve is,
s mindent állhatatlannak lát az emberi szem.
178
Tükörfolyamhoz hasonló
a képzelet,
melyben minden parti dolgok
csak reszketve tündöklenek vissza,
s a hiányokat
ragyogó nap vagy csendes holdvilág tölti be;
s így örülhet mindenki a folyam mellett,
csak virágokat
ne kívánkozzék szakítani e vizes világból,
mert a semmiséget meglátván,
rajta minden kedvét elveszti.
S mi más az élet képzeletnél?
179
Számtalan hajó
evez le az élet folyamán.
Elmúlt nemsokára a nyom,
melyet maga után hagyott a sajka.
Több más sajkának fenntartása,
s rettentő hajótörés,
vagy más sajkák rontása
tartják fenn
a révész nevét.
Számtalanon
mindezt tenni nem merik,
azért a folyó iszapos részén haladván,
azáltal akarnak ismertetni, hogy
a folyamot pillantatokra mocskították.
180
A tehetetlenség
szélszünet az élet tengerén;
mindenki bizonyos, hogy
általa sziklákra nem hajtatik,
de ha sokáig tart,
bármely nagy legyen az elme eledele,
felemésztetik,
s az ember elvész.
181
Legalább
azáltal használ
minden ember, hogy
az életnek egy üregét tölti be példájával,
és hogy azok, kik ügyeltek reá,
bátrabban járhatják útjokat.
182
Egy marad
az ember ábrázatja mindég,
különféle környülményekben
csak ruhát vált,
s vagy az öröm tavaszruháját ölti fel,
vagy a fájdalom őszi köntösét.
Nagy alkalmaknál
mindkettejét gyöngyökkel hímezi:
könnyek ezek,
mind a nagy öröm,
mind a nagy fájdalom
igaz tanúi.
Csak
az érzéketlenség udvari képe
jár szüntelen uniformban,
csak ez nem
hímezi gyöngyökkel köntösét soha.
183
Bátran halad
az ember élte ösvényén,
de elején ne botoljon,
mert megütvén lábát,
egyszersmind bátorságát is elveszti.
Későbbi botlások lábát ha sértik,
bátorságát nem veszik el.
184
Kevés ember tud,
vagy akar legalább, élni azzal,
ami mindenkinek szabadon áll,
a dolog felsőjével;
és felette veszélyes a behatás:
sokszor vízerekre akad az ásó,
melyek munkáját nemcsak semmivé teszik,
de magát is rettentő veszélybe hozzák.
185
Két szem
mindég csak egy gondolatot,
egy szenvedelmet mond ki,
épszemű embereknél tudniillik;
kancsalokat kétszínűeknek mondunk.
Miért nem vagyunk e véleményben
oly emberekről is,
kiknek két fő részeik - szív és ész –
örökre ellenkednek s csatáznak?
186
Sokszor azt gondolja
az eszetlen muzsikus
az élet táncpalotájában, hogy
mindenki csak érte
s zengeményeiért táncol;
pedig azt csak kevés esztelen teszi,
mindenkinek különös kedvese vagyon,
kit forró kebléhez nyomván,
érte s körüle lejt.
187
Nem
a religió formája,
a religió maga boldogít.
188
Az igazság
gyöngyhöz hasonló,
mely a tudománytenger
legmélyebb fenekén fekszik;
bátran merül belé az ember, hogy
azokat kihozhassa,
s nyugalmát
és életét s mindenét ráteszi;
kijön végtére –
de midőn nyitja a csigát,
csak gyöngyanyát bír, s gyöngyöt nem.
189
A hold
csak gyenge
visszatündöklése a napnak,
és mégis
sokszor emennél inkább gyönyörködtet;
így vagyunk az igazsággal is:
gyenge visszatűnése
inkább boldogít
sokszor magánál az igazságnál.
190
Szobatudákosság rövid,
a természetben élés hosszú
látásúvá teszi az embert,
nemcsak testi-, de lelkiképpen is.
191
Csak
akkor írhatunk
lelkünk papírjára
tudományokat,
ha az az élet enyvén átvonatott.
192
Életünkben
csak egyet tudunk bizonyosan,
azt, hogy meghalunk - s már ez is vigasztaló.
193
Az egész emberiség
mozaikképhez hasonló:
az egyes kövek - emberek -
csak igen csekélyek
s egyszínűek közönségesen,
de az egész,
melyben minden részecske szükséges,
csudálatra ragad mindenkit.
194
Lenyomó,
ha feltekint ember
a számtalan világokra maga felett,
és ha meggondolja,
mi kevés ő a roppant mindenségben;
de ha a földre borulván, újra feltekint,
és ha csudálva látja a míveket,
melyeket maga teremtett,
és ha látja, mivé teheti a földet,
s meg magába tekint újra –
emelkedik lelke,
s büszkén látja, hogy
testvére az egész természetnek,
mert őbenne is ki van mondva
a nagy egyetemi gondolat:
kifejlés.
195
Termékeny
a dicsőség nagy tere.
Ki tetteket vet és vérrel öntözi,
annak felnő fája,
és
bizonyságot teszen felőle
jövendő években.
Néhány fa
minden más
többeken túl emelkedik fel.
De nem bizonyos,
vajon legnagyobb magvat vetett-e az?
s ha maga vérével öntözte-e,
vagy számtalan másokéval?
196
Embersokaság nép,
csak a szabadság teszi nemzetté.
197
Minden
nemzetben
nagy erő szendereg,
de szendereg csak,
és a pallérozás serkenti fel.
198
Gyermeknép erkölcsei
tojáshoz hasonlók,
csak meleg által fejlődhetnek.
199
Szív
lehet a fejedelem,
a törvényhozó kar legyen
ész,
a nép pedig
erő,
s szerencsések
lesznek az országok*
*A tipográfiai tördelés
a honlap-szerkesztő műve...
Az eredeti szöveg a MEK-ben:
Eötvös József Vallomások és gondolatok
|