EÖTVÖS JÓZSEF VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK
ÖSSZEGYŰJTÖTTE ÉS SZERKESZTETTE BÉNYEI MIKLÓS
ÉVEK
1831-1871
________________________________________
337
Szerelmen alapul e világ, s ahová csak tekintünk, ez érzemény képe áll élénkbe mindenfelől;
hasonlatossági állnak mindenütt, de csak egy szerető kebel tudja érteni ez érzeményt egész nagyságában.
338
A legszebb álomból egyszerre ébredünk, a paradicsomból egyszerre e kínos életbe jövénk, minden nagy öröm egy pillanatban vész.
339
Mi mély akna kell, hogy csak egy font aranyat találjunk! S ilyen a szív; ki van, ki - ha örömeit s azt összehasonlítja, mibe kerültek – nem mondaná meg, hogy nem érdemlé fáradságát, s hogy a hézag, melyet maga után hagyott, nagyobb, mint az, mit felhozott magával.
340
Van egy közhazája minden emberi szívnek, melyhez vágyódva feldobog: a szabadság.
341
S vajon irigyelheted-e azon hideg éghajlatok lakóját, hol a nap egy fél évig ragyog, de nem terem virágokat; s nem ilyen-e sokszor azok boldogsága,
kiket irigyeltek?
342
Mint a fa, melynek ágain ezer fellegek esője fejti a zöldet, melynek növésére a fenséges nap s az év változásai szükségesek, s mely mégiscsak egy kis kör felett vetheti árnyékát – ilyen az ember, az egész világnak köszönheti kifejlődését, s mégis mi keskeny a kör, melyre áldó hatalmát terjesztheti. Azért szeresd nagyon kis körödet, ember, boldogítsd egészen azokat, kik hozzád közel állnak; egy világ jótéteményeivel tartozol, s csak nekik fizetheted tartozásodat.
343
Mi csoda, ha a nap a föld gőzölgő légköréből fellegeket von s vészeket hoz, de maga e vész termékenyíti a határt.
344
Ki dicsőségét ma akarja élvezni, az ne várjon holnapot. – Vannak pillanatok, hol a közvéleménynek ellentállni első kötelességünk.
345
A zsidó gyűlöli a keresztényeket, szerető önnépéhez. Gyenge s hízelgő elnyomói ellen, hajolhatatlan, hol hite forog kérdésben. A Talmud tradíciójával küszködő, de az, ki a monoteizmust feltárta.
346
A gyermek első éveiben mindég legtöbbet nő, s így az orosz birodalom.
347
Ott, hol mondhatja: szabad vagyok, ott hazáját fogja találni minden ember.
348
A kriminális törvényeknek olyanoknak kell lenni, mintha a törvényhozó a bitót rossz szándékúnak gondolná; e törvényeknek egyetlen kegyessége az, hogy
senkit ne sújtsanak inkább, mint előre láthatá.
349
Bármennyi repkény akaszkodik reá, a tölgyet nem fogja földhöz vonni.
350
Minden napnak megvagyon alkonya, de lehet-e felejtenünk, hogy koránya is vagyon, bájló s szép, s ha a virág végre elveszti is leveleit, vajon hát kevesebbé virágozott, kevesebbé illatozott-e azért. – Ki sok örömöt vesztett, boldog volt, s miként a koldus biztosságát senki nem irigyli, úgy balgatagság annak sorsa után vágyódni, ki nem szenvedett soha. Az élet aranyérc, a leggazdagabbnak is csak egy kis része becses, de vajon nem jobb-e, ha végre csak salakja - a fájdalom - marad, mintha a kincs a kőben marad, s soha nem csillogott.
351
Felleghez hasonló az emberi élet: egy világos gőzvonal úszik az égen, s most dagadva nő, terjed, hullámzik, percről percre setétebbé vált, a déli nap csillogó sugárral futja körül, az est arannyal festi, s mennyi villám s dörgés belsejében, s mégis, ha végre földre szállt, mi vala benne való – egypár csepp.
352
Minden, amit élvezünk, kölcsönhöz hasonló; midőn kaptuk, gazdagoknak érezzük magunkat, de a sors el nem engedi a rövid öröm kamatjait, s ha visszatekintünk, látjuk, hogy minden örömért végre több bánattal fizettünk, mint maga örömünk vala.
353
Miként nem volna az aggnak élete nehéz? Nem hágy-e minden év terhet maga után, s nem kell-e végre egész éltünk terhét egyszerre viselnünk elgyengült vállainkon?
354
A tükör, mely a nap sugárjait egész fényében veti vissza, hideg marad, a fekete föld felmelegszik, s setét marad; s ilyenek az emberek: nem azok, kik érzelményeidre leglángolóbban felelnek, a legmelegebbek mindég.
355
Ifjú korunk teli bánattal, teli számtalan kis s nagy keservekkel s áldozatokkal, melyeket majd az élet kíván, majd önkeblünk önkényt ajánl; s miért nézünk hát oly vágyódva vissza e napokra, miért lengi körül mintegy mennyei illat emlékeit? – Nem a világban, minmagunkban fekszik a különbség: angyalok valánk, s lakhelyünk mennyeknek látszott.
356
Van-e valami szomorúabb, mint látni e fenséges természet általellenében az embert nyomorúságában? Mint emelkedik kebled e teremtés szép csudái között: a magas hegy, mely ezeredes nagyságában emelkedik előtted, a nyájas völgy s tiszta folyója, a gazdag vegetáció a magas tölgytől a legkisebb fűszálig, s ahová csak fordulsz, mindenütt zöld és virágozás, mindenütt egy boldog teremtmény örömzajgó hangjai; ki maradhatna itt hidegen, ki nem irigylené a pacsirta szárnyait, hogy felemelkedve, mint ő, teremtője közelébe vihetné köszönetét! De nézd az embert e szép világon, nézd őt fáradva mindennapi kenyeréért, süllyedve ezeredes láncainak terhe alatt, szegényen, nyomorultan, megvetve, s mond: e szép világ s virágozó csudái, s minden, mi oly dicsőnek, oly fenségesnek látszott, elég-e még lelkednek, elég-e csak vigasztalásul is. – Lehet-e felejtened nemednek kínjait, felejtened mindazon rejtett bánatot, mely e szép világon körülötted tűretik, felejtened önkeserveidet? – Ó, ki ezt tehetné! Ki bogárként csak egynapi életre születnék, ébredve a nap első sugárinál, elhalva, midőn a nap a hegyek megett leáldozik; ki mást nem látva, mint egypár bimbó fejledését, nem hallva mást, mint a madarak víg dalait, meghalhatna anélkül, hogy sejdítené, hogy e napra éj, e virágdús tavaszra tél, e szép korra - melyben magát oly erősnek s boldognak érezé - bánat s gyengeség évei fognak következni; az talán egy nagy dicső világnak gondolhatná ezt, s minket boldogoknak, kik rajta élhetünk – de mi, úgy gondolom, valamennyien tovább élünk, mint kellene.
357
Ez élet regényhez hasonló; ki türelmét nem veszti, s lapot lap után lelkiismeretesen végigolvas,
minden beszélgetésen átmegy, minden leírást a végső gombig összeállít, soha semmit olvasatlan nem hágy, vagy csak egy lappal is tovább néz, mint kellene, azt az egész talán mulathatja, s ha végére ért, legalább bátran mondhatja, hogy pénzéért annyit éldelt, amennyit csak éldelnie lehetett. De miként néhány emberek könyvek olvasásánál, úgy némelyek az életnél elvesztik türelmeket; alig mentek át az első lapokon, már az egésznek vége után tekingetnek, ahelyett, hogy nyugodtan tovább olvasnának, ami éppen jön, a legérdekesebb helyeken előre átmennek; mi csoda, ha ezek a könyvben, melyen végre mégis át kell menniek, csak unalmas, régösmert dolgokra találnak. Nem kellene soha előre forgatnunk könyvben.
358
Vannak erényes asszonyok, kik férfinak semmit nem bocsátanak meg nehezebben, mint azt, ha ez erényt sokára próbára nem tevé, s nem ada alkalmat fényes bebizonyítására.
359
A napsugártól világítva egyformán ragyog minden: a mocsár, mint a tiszta forrás, ragyogva állnak előtted; s így az ember boldogsága között. De nézd őket homályos napjainkban, s csak akkor ítélhetsz tisztaságokról.
360
Csak ha földhatárunk setéten áll, gyanítjuk, mennyi fénypont ragyok egünkön.
361
A szerelem álom, sokszor kínzó, néha bájteli, mindég csodálatos, de soha nem független azon lelki állapottól, melyben támada; éberségünk gondolati tovább fonódnak álmainkban, s ha szerelmünk lelkeinket kínokkal tölti, s néha, midőn mindent ád, mit tőle kívánhatunk, mégsem elégíti ki szíveinket, csak a múltba kell tekintenünk, s feltaláltuk a magyarázatot. A szív - ez egy kupa, melyből örömeinket s bánatunkat merítenünk kell, - alján mindég megtart valamit előbbi nedvéből, s ki egykor örült, bánat között mindég valami édest fog találni, ki szenvedett, az megtart örömei között is némi keserűséget.
362
Nem hiszi senki, mennyit hazudunk e világon: a gonosz erényeket színlel, a jobb sokszor hibákat, hogy a többségnél jobbnak ne látszassék, s mindenki legalább hallgatás által sérti az igazságot. S vajon ez jobb-e? Ha szólni mernénk, természetünk - mely, bármit mondjanak is néhányan, mindég csak jobbhoz vezérel – rég kivítta volna győzelmét, de gyáván hallgatunk, s az alávalóság dúsan sarjadozik engedékenységünktől ápolva. – Nemcsak nem hazudni, hanem az igazságot megmondani – ez kötelességünk, s ki ezt nem tevé, vétkezett, ki hallgat, hazudott.
363
Majdnem úgy járunk kedveseinkkel, mint folyókkal: dicső nagyságban állnak előttünk, de ha a forráshoz visszamenénk, ugyan mi kis része az egésznek ered ott; s ha kedveseinknél csak való tulajdonait látnánk, s nem azt, mi környülményei s önkebleink forrásából eredve képét nagyítá, sokszor mi maradna. – Az, kit szeretünk, mindég csak ideálunk perszonifikációja; s költői természeteknek sokszor elég, ha az, kit szeretnek, nem áll ellenkezésben képzelmeikkel, hogy képzelt édeniket feltalálva gondolják.
364
Nagy tulajdon a szépség, s habár sokszor más jó tulajdonok nélkül, s habár néha hibákkal, mindent eltűrünk, ha szépség engeszteli ítéletünket, s mint a digitalis purpureánál elfelejteti, hogy a piros kelyhek mérget rejtenek; de való kielégülést mégiscsak a lélek szépségében találhatunk. Mint teste, úgy a férfilélek is valami asszonyi után vágyódik, lelkünknek természete kettős, s az asszonyi rész kiegészítője férfilelkeinknek. - Mint a folyó csak akkor válik széppé, ha magas sziklavilágából kirohanva virágzó völgyeken kígyózik át, ilyenek gondolataink; a folyó belőlünk ered, tőlünk jő mozgása, tőlünk a zúgás, mellyel a csendet omolva eltölti, de szépekké csak az teszi, ha egy szelíd női kebel felvéve magába, csillogó tükörére lefesté virágozását, s nyugtalan rohanását csendes folyássá simítá.
365
Nem szólni magáról – ez a műveltségnek egyik fő rendszabálya. Nem kellene szólnunk arról sem, mi minket leginkább érdekel; nincs biztosabb módja másokat untatni, mintha arról szólunk, mi minmagunkat leginkább mulat.
366
A csodálatos hatás, melyet új eszmék néha gyakorolnak, éppen annak tulajdonítható, mert nem újak, s mert az, mit egyes lángész formuláz, éveken át már ezereknek titkos gondolata volt.
367
Sokat szólunk elvekről, előre jól megfontolt tervek s szándékokról, de végre az, ki visszatekintve múltjára megvallaná az igazat, talán többnyire látni fogja, hogy azon tetteink oka, melyek legtovább terjedő következéseket vontak magok után – a véletlen eset vala.
368
A tölgy lassan nő.
369
Ha egünkön nap nem sugárzanék, a föld terméketlenné válna, s terméketlenné a szív, ha mi neki magasról sugározott, eltűnik, minden más sértés idővel kiépül.[?]
370
Úgy járunk néha a legjobb társasággal, mint midőn koldusokkal találkozva, apró pénzünk nincs, és forintjainkat kiadni restelljük.
371
Sok jámbor kisasszonyszemek többet mondanak, mint nyomtatva olvasniok szabad volna.
372
Ki a mát csak arra használja, hogy a holnap s tegnapról gondolkozzék, s kinek jelene csak emlékekből s reményekből áll, az soha megelégedve nem érezheti magát. Nincs oly boldog élet, melynek szomorú pillanatai, sőt időszakai ne volnának; s ki nem tud vagy nem akar felejteni, s a jelen szűk lapjain egész múltjának szomorú történetét följegyezve hordja, ne panaszkodjék, ha arra semmi más nem fér.
373
S mi volna hát a szerelem, ha nem találna mindég módot kedvesei vigasztalására.
374
Nincs semmi önbánatunkban oly vigasztaló, mintha mások terheiben osztozunk. – Mint a mázsáló egy teher alatt lesüllyed, s ha a másik serpenyőre is hasonló terhet raksz, ismét egyensúlyba jön, mintha üresen állna – ilyen a szív. Önös bánatod lenyomja terhével, de tégy rá új terheket, s emelkedik ismét, mintha nem is volna mit hordania.
375
Semmiről sem hallunk oly különböző ítéleteket, mint az emberekről, s ennek fő oka - meggyőződésem szerint – abban fekszik, mert saját magunkviselete szerint az emberek is egészen különböző módon viselik magokat irányunkban. Az ifjú, ki teljes bizalommal lép valamely társaságba, többnyire nyájasoknak s előzékenyeknek találta ugyanazokat, kik a komor férfiú irányában hidegen elzárkóznak.
376
A csillagok, a tenger túlpartja, a kék hegylánc legmagasabb csúcsai, minden, mitől távol állunk, magához vonja vágyainkat, s vajon ki mondhatja, hogy azon örömeket, melyeket a végzet körébe helyzett, élvezé, hogy karjai, melyeket a távol szerencsének kitár, mindent, mi mellette áll, már körülfogának. – Mint az alchimista a leggazdagabb aranyeret míveletlen hagyná, s retortái előtt tovább fárad lehetetlen mesterségében, így bánunk a szerencsével: alkotni akarjuk, s nem keresni, s azért nem találjuk. – Mint néhányan aggkorokban, úgy a szerencsére nézve távollátók vagyunk: amit észreveszünk, elérhetetlen, s mi mellettünk áll, azt nem látjuk.
377
Anyag oly erős nincs, mely mindennek ellentállhatna; a kőbe bevésheted nevedet, mint a viaszba, a különbség köztök csak az, hogy a kő megtartja vonásidat, a viasz minden új érintésnek enged. Nem az érzéketlen, az, ki megtartja érzeményeit – férfi.
378
A hernyó befonja magát, s önalkotott sírjában vesztegel, s csak ha ezt széttöri, repülhet; s ilyenek vagyunk mi, szét kell törni a láncokat, melyekkel önösségünk befonja magát, csak ha e körből kiléptünk, emelkedhetünk.
379
Hétpecsétű könyv az élet, s ha ezeket egymás után feltörtük, s a könyv nyitva fekszik előttünk, benne idegen nyelv ismeretlen betűit találjuk, s miután végre ezt is megfejtettük, hosszú fáradságunk eredménye többnyire csak azon meggyőződés, hogy a könyv nem felelt meg várakozásunknak.
380
Kitűnő emberek nem állhatnak közel egymáshoz anélkül, hogy kezet ne fogjanak, vagy hajba ne kapjanak egymással; s az emberi természetnek nem nagy becsületére válik, hogy az utóbbi sokkal valószínűbb.
381
Nem ösmerek szegényebbet nyelveinknél, ha érzelmekről szólnak; minden mesterség külön szavakat alkota magának, a legkisebb szerszámnak, a legkisebb készítési különbségnek nem hibázik neve, csak érzelmeink, csak lelkünk belső működésének nincs szava.
382
Az ember örökre rejtély fog maradni, de leginkább annak, ki csak anyagi részét tekintve, azt, mit kézzel nem foghatunk, valónak ösmerni nem akar, s elfelejti, hogy anyagi külszínünk alatt még valami rejtezik, valami, minek éppen oly kívánati s szükségei vannak, mint testünknek, s néha tettekhez kényszerít, melyek a materialistának balgatagságnak tetszenek, s mégis éppen oly ellentállhatatlan szükség eredményei, mint hogy eszünk. – De valamint hallanunk kell a muzsikát, hogy a táncosok lépéseit értsük, úgy csak az, ki a lélek belső hangjait ösmeri, ítélhet az emberek tetteiről.
383
Nincs veszedelmesebb része észbeli tehetségeinknek, mely többször hibás ösvényhez vezetne, mint hasonlító tehetségeink. Főképp újabb időkben hány hibás ítélet alapul egy szépen hangzó frázison!
384
Ne hidd, hogy szív van oly kemény, melyre szerelmed hatással nem volna; a kemény gyémánt ellent nem állhat, ha gyémánttal jő érintésbe, s a legkeményebb szív enged a szív hatásinak.
385
Ha reggel nincs harmat, többnyire még az est előtt esőt várunk; s így arra, kinek könnyei ifjúságában nem folytak, néha egész könnyzápor vár. Szükséges, hogy ifjú korunkban nemcsak kiforrjunk, de hogy ki is sírjuk magunkat.
386
Ez sorsa a valónak: alig elhintve magként, elveszti formáját, rothadásnak indul, de mégis csírázik.
387
Nincs ember, kinek nem volna jó oldala. – Mint a pénz, mely címerezve egyfelől, a másikon emberarcot mutat, úgy minden viszonyok s környülmények között az emberi természet soha egészen nem tűnik el.
388
Ó, ha az emberek néha meggondolnák, mi könnyű szerelmet találni, mennyiszer kis áldozatok, a legparányibb szolgálatok által lehet megszereznünk, mi másképp élnének! – Amerika vadjai haszontalan tükördarabokért s üveggyöngyökért cserélték ki aranyokat, s mennyiszer nem kívántatik még kevesebb, s mennyiszer nem tagadjuk meg ezt is.
389
Az író feladása használni Habár erőt adott is a természet, mellyel a közönségesen túlemelkedhetünk, habár oly magasra érhetnénk, hol vasként a sokaság fegyvere nem érheti el reptünköt, habár minden emberi érintéstől szabadok lehetünk, nem kell, nem szabad ez erőt használnunk. Csak az, ki a sokasággal némi részben rokon maradt, hathat, csak azon lánc által, mely legmagasabb röptét gátolja, emelheti másokat fel magához; s mit ér minden babér, ha ezt tenni elmulasztá. Terméketlen dicsősége csak vétkének nagyságát mutatja.
390
Isten egy kincset rejtett minden szívbe. Szeress! s fel fogod találni.
391
Mi a szabadság annak, ki láncokat nem ösmer? Mi a vagyon, ha éldeletei között felnőttünk? Kérdezd a szolgát, kérdezd a koldust, s ők meg fogják mondani, mit bírsz.
392
Száz s száz lábnyi mélyre leássa magát a bányász, keresve a kincset, mely őt boldogítani fogja; s lenn, lenn fogod feltalálni boldogságodat, ember, de nem oly mélyen; 6 lábnyi föld örökre eltakarja ez életet ezer gondjaival előtted, s bánat nem fogja többé szorítani árva kebledet.
393
Ha lelkedet bú terheli, s egyike azon nehéz óráknak vonul át rajtad, melyekben a szív érzi, hogy bánata nagyobb, mint hogy emberek között vigasztalást találhatna, menj ki a szabadba, tekints körül, s gondold, hol most e kalászok hullámzanak, hol a rét zölden terjed előtted, hány ezer szív hamvad örök álmában, nyugtalan, mint a tied, teli vágyakkal s bánattal; s vajon nem pihennek-e ők mind, s te panaszkodol e percnyi szenvedések ellen.
394
Nincs nevetségesebb, mintha valaki dicsőséget keres mellékes utakon.
395
Jaj annak, kinek a tömegnél több vagy kevesebb ész jutott; ezt ostobának, amazt bolondnak hirdeti a világ. – Ha valamiben arany a középszerűség, az észben bizonyára az.
396
Valamint anyag nincs, úgy nincsen szív, mely bizonyos körülmények között ne lágyulna meg. Csak a hévfok különböző.
397
Midőn Isten az embernek elvévé édenét, valamit kelle adnia helyébe. A sírt adá.
398
Minden ügy, melyet csak hideg okok támogatnak, s mely ellen lelkünk nemesebb érzeményei felszólalnak, veszni fog.
399
A vagyon borhoz hasonló: a józannak kevés kell, a mérsékletlennek mennyivel többet emészt, annyival inkább nő szomja; sok vagyon a mérséklettnek haszontalan, a mérsékletlennek ki nem elégítő.
400
Sorsunkban tőlünk csak egy függ: az, hogy a helyet, melyre a végzet által állíttattunk, egészen betöltsük; ki mást keres, balgatag. Természetadott helyzetünkből kilépnünk nem lehet, s azon erő, mely a sors ellen küszködve haszontalan elvész, talán kellemetessé vagy legalább tűrhetővé tehetné azt, mitől szabadulnunk mégsem lehet.
401
Ha némely nő, ki látszólag kellemes viszonyokban él, bizodalmasan elbeszéli múltját, mi szomorú történet ez! – S mégis, mennyit nem hallgat el minden nő még legmeghittebb barátja előtt is.
402
A különbség azon tekintet között, mellyel sok ember kedvesét szerelme első pillanatjaiban s később mint nőjét tekinti, sokszor olyan, mint midőn a hajnal felé gyönyörrel nézünk, s később, midőn a nap feljött, nem nézhetünk feléje anélkül, hogy szemeink könnyekkel telnének.
403
Ki életét magasabb célnak szentelé, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni fáradsága gyümölcseit; sok idő kell, míg az emberiség mezején a mag, melyet elhinténk, gyümölcsöket hozhat, s éltünk rövidebb, mint hogy ezt elérhetnénk; bizonyos csak az, hogy semmi jó, mit tevénk, elveszni nem fog, hogy minden mag, melyet elhintünk, meghozza termését, s ez elég jutalmul.
404
Tehetségeink hatásköre csekély, s bármily hatalmas légy, nem tehetél semmit, mit az emberi nem el nem érne nálad nélkül is, de közelítheted a pillanatot, melyben ez történik; s nem elég-e ez büszkeségednek, ha egy rossz törvénynek eltörlését csak egy órával siettetéd, ha egy nagy gondolatot, mely nemünket emeli, csak egy órával hirdetéd elébb, mint nálad nélkül történt volna; s habár nem mindenhatónak, nem érezheted-e hatalmasnak magadat e nagy világon, hol testedet hat lábnyi föld eltakarja, egy pár év felemészti, de gondolatid ezereknek irányt adhatnak, s változtatva s jobbítva száz ivadék által az egész emberi nem jövőjét zárhatják magokba.
405
Ki a sokaság előítéletei ellen ön vagy azon osztály előítéletei mellett küszködik, melyhez maga tartozik, balgatag; ki egy igazsággal áll fel ellene, győzni fog.
406
Azon kevés pillanat, melyben magunkat boldognak érezhetjük, a mozlimok szent városához hasonló, melyhez csak egy pusztán vezet át az út, s melytől visszatérve a vándort ismét puszta várja.
407
Vannak fájdalmak, melyeken, mint a himlőn, csak egyszer megyünk keresztül, de melyek, mint ez, többnyire eltörölhetetlen nyomokat hagynak magok után.
408
Nem nevetséges-e, hogy némely emberek vesztettnek vélik az időt, melyet kedveseiknek szentelének, s csak azon órákat hiszik haszonnal töltötteknek, melyekben úgynevezett nagy célokért fáradva, az örökké háládatlan sokaságnak éltek; mintha a pénz, melyet a nép között elszórunk, kamatozna, s nem az, melyet egyeseknek kölcsönözénk; mintha józanabbak volnánk, ha való boldogságunkat fenséges álmaknak feláldoztuk; mintha lemondva e magas ábrándozásokról, magunknak s kedveseinknek való örömöket szerezhetnénk.
409
Ha a férfi gyermeksége reményit emlékivel összehasonlítja, ha látjuk, hogy azon kevés öröm is, melyet éltünk nyújta, nem onnan jött, hol vártuk, s miként egészen mások vagyunk, mint egykor lenni akartunk, ki nem szomorodnék el gyengeségén.
410
A nap hatalmának műve, ha a fák új levelet hajtanak, s a virágok illatozva nyitják kelyheiket; de hány ibolya fonnyad, hány életdús csíra szárad el e meleg sugarak alatt, melyeknek ama virulást köszönjük? Ilyen a szerelem!
411
Mennyit vesztettek jó hírben az állatok, mióta Aesop s más meseírók által az emberi szenvedélyek képviselőinek választattak, s a szegény róka mint furfangos házibarát lépett fel.
412
Nagy fájdalmak inkább vigasztalódnak sokszor azon kis mindennapi kínzások által, melyeket éltünkben szenvedünk, mintha nagy szerencse adódnék vigasztalásul.
413
Hogy e földön sok emberszív dobog, mely soha nem volt - nem lehetett – boldog, bizonyos. Az-e oka, hogy - mint tiszta arany - nemes kedélyük lágyabb s hajlékonyabb, mint hogy a mindennapi élet körében el nem görbednék, s számtalan benyomásokat s sebeket nem kapna; bámuljuk-e tökélyeikért, vagy szánjuk, mert szerencsétlenek?
Azon boldogító mennyei pillanatok, melyeket teli szívek érzelmiben élvezénk, nem pótolják-e ki a szenvedéseket, melyeket társaságok ránk hozott – az mindenki ítélje meg önérzeménye szerént; bizonyos csak egy: hogy ily személyek kíméletet érdemelnek, mert minden fájdalom szent, melyet nem önösség alkota.
414
Sokszor épp a legjobb férfiak azok, kik nőiket legszerencsétlenebbekké teszik; s tudatlanul, anélkül, hogy csak sejdítenék, a női kebel nem ösmert érzeményeit sértve nőikkel több való kínt, több keserű órákat okoznak, mintha egyszer jó sort vernének rajtok.
415
Egy tengerésztől hallám, hogy hajótöréseknél többnyire azok vesznek el, kik úszni tudnak, míg látszólag sokkal inkább veszélyeztetett társaik a hajótöredékekhez kapaszkodva megmenekszenek.
Hasonlót látunk az életben is, hol a nagy hajótörések után, melyeket sokszor szenvedünk, éppen a hatalmasabb egyéniségek - kik saját erejökben bíznak - vesznek el; míg az, ki szétrombolt létének töredékeihez ragaszkodik, nemcsak magát, de néha birtokának legbecsesebb részét menti meg.
416
Az erőtlenül hengergő golyó egyszerre kőre ér, s új ívben emelkedik, s új erővel sújt. Így gondolatjaink: a legérdektelenebb tárgy felébresztheti szunnyadó erejét, s mit legaljasabbnak gondolánk - egy darab kő, mely előttünk hever, egy fűszál, mely mellettünk hajlong – új s nehéz működésre hozhatja. Hogy? - ki tudja azt? Bizonyos csak egy: hogy e nagy világon - melynek urainak csúfoltatunk – tárgy oly csekély nincs, mely a büszke ember legfenségesebb tehetségeit nem kényszeríthetné munkásságra.
417
Mint gyermekek boldogságról álmodozunk, mint ifjak szerelemről, dicsőségről, mint férfiak birtok, hatalom, tudományról, mint aggok mennyországról. Hol van, ki e nagy világon megvetéssel tekinthetne a költőre. Oly szűk a kör, melybe végzetünk által záratánk, miként nem írnánk legalább valamit börtönünk falaira, hisz végre, ha visszatekintünk, úgysem bírunk mást, mint hogy álmodánk.
418
A szabadság gyakorlásának szomorú következése néha az, hogy az egész nép az uralkodó s jobbágy hibáiban egyszerre részesül; s így Franciaországban, hol az idő még rövidebb, mint hogy következéseiről ítélhetnénk, s hol a zsarnokság ledőlte újabb, mint hogy legalább a társasági szokásokban nem maradtak volna meg hibái. –
Egyáltaljában ki csudálhatja, hogy mi évek előtt még csak mag vala, eddig ily kis növényeket hajtott, hogy ott, hol oly rövid idő előtt még egy más elem létezett, most, mint az apály után csak a magas hullámok hiányát, s még nem a virulást látjuk, mely e földet majdan el fogja borítani kalászaival.
419
Az, ki a küzdelemben részt nem vett, a győzelem után csak a halottakat s azon számtalan sebeket látja, melyeken a diadal vásároltatott.
420
A legszerencsétlenebb pillanatok az átmenet pillanatjai; hisz még akkor is, ha a nap feljön, hidegebb határunk.
421
Ó, hogy e borozdákon, melyek alatt ily nemes mag fekszik, ennyi ganajat kell látnunk!
422
Nagy férfiai némelyikének a nép emlékműként követ állít, hogy megdobálhassa őket.
423
A balga még bizonytalan, az emlékmű mintájává vagy sárrá váljon-e.
424
Ne szüntelen változó érzeteinket, hanem inkább érdekeinket, melyek ugyanazok maradnak, tartsuk szemünk előtt; ez azon mágnestű, melyet követve, irányunkat soha nem vesztjük el – ezt tanácsolja a praktikus világ. De vajon a pont, melyhez a mágnestű által kijelölt irányt követve végre eljutunk, nem jeges pusztaság-e, melyben eldermedünk?
425
Ha az emberi nem történetén végigmegyünk, sok szomorú tanúságok között egy van, mely bizonyára vigasztaló: az, hogy minden kornak megvoltak erényei. Változnak ezek, s mint minden, úgy ezek megújulnak, de soha nem tűnnek el egészen, bármi szomorú viszonyokban éljen nemünk. –
Róma szabadságával megszűnnek a közerények, s ím a sztoikus iskola újakat ad. A középkor zsarnokjai vitézek, s itt-ott védői az elnyomottaknak - azaz azoknak, kik mások által nyomattak el -, a szolga maga legalább hívségében keresi erényét. – Minek jele ez? Minthogy az emberrel egy morális ösztön születik, mely minden forma alatt helyet talál magának, hogy az embernek morális érzete erényt kíván, bármik legyenek is manifesztációi.
426
A szívet, mint a malmot, könnyek hajtják.
427
Ha egy lócsaládban egy bámulatosan szárnyakkal születik, a világ talán Pegazusról szól, a tiszteletes család csak szörnyeteget lát.
428
Mint a ház összedül, ha alapja, úgy az ember nem állhat, ha életének fő gondolatja, melyen egész léte alapult, megbomlott.
429
Ha nyári vihar vonul át az égen, mindég találkoznak, kik avval dicsekszenek, hogy azt előre látták. Jól tudták, hogy e rendkívüli hőségnek nem lehet más következése. De vajon jut-e e bölcseknek eszébe, hány csíra, mely később virággá nő, fejlődött a forró órákban, melyek a vészt hozták? S ha életünk későbbi időszakaiban a bajokat érezzük, melyeket ifjúságunk szenvedélyei okoztak, jut-e eszünkbe mindaz, mit szenvedélyeinknek köszönünk, s mi kevésbé forró sugarak alatt sohasem fejlődhetett volna ki?
430
Valamint a világ dolgai az egyes emberre, bármi szerény helyzetben álljon, úgy a legigénytelenebb állású egyes ember is hatást gyakorol a világra, csakhogy senkinek nem áll hatalmában úgy hatni, mint akarja.
431
Nézd a vetést, ha hullámzó kalászokban előtted áll; az arató a kalászt le fogja vágni, s az egész termés csak mag egy új hasonló vegetációra. Mióta a világ áll, többre a kalászok nem emelkedhettek; s lám, ilyen az emberi nemnek sorsa is: a generáció, mely lekaszáltatott, magva egy újnak, de soha magasabbra nem emelkedhetett, megvannak természetes határai neki is.
432
Nemcsak gyöngeségtől, hanem akkor is, ha valami nehezet emelünk, meghajolnak térdeink.
433
Még a haldokló, kinek csak egy pillanatja marad, sem mondhatja, hogy még örülni vagy keseregni nem fog.
434
S vajon mi hát halhatatlanság e világon? Mindazon eszmék között, melyeket nagy költők, nagy gondolkozók hirdettek, s melyekért nagy férfiak haltak, hány van, mely nem lett volna századokig temetve, s feltámadva néha pillanatokra, a múlt omladékai felett nem süllyedne le ismét, s habár csak azért is, mert a késő ivadék, mely felkapta, nem bírta súlyát?
Hol van egy mindazon nagy nevek között, melyeket a múlt reánk hagyott, mely nem tapasztalta volna még halála után is e földi lét változásait; ragyogva egy percig, hogy szinte emberfelettieknek látszanak, nem vonta-e porba az utókor magas emlékeket, nem néz-e szánakozó mosolygással a nap tudósa ezeredes elődjére, vállat vonítva képzelt ösmeretei felett; Minósz s Drakón igazságszeretetében nem vérengzést, Spárta csudált alkotmányában nem kegyetlen vadságot lát-e korunk, míg a sztoa magas erényeire a keresztény vallás átkot mond? –
És mi mégis vágyódunk név után; s szívünk borzad a gondolatnál, hogy ez élet, mely keblünket eltölté, mint az esőszem felszíva a föld által, nem fog felmaradni utánunk, nem fog ott ragyogni a felszín sarában, mint mások. Ó, mi szegény, mi nyomorult lehet ez élet, melyben ily dolog szívünket reménnyel töltheti.
435
Az ember, mint a madár, csak azon dalt zengheti, melyet természete vagy - ha szerencsétlen fogságot tapasztalt – mestere tanított; csakhogy nálunk a dresszúra természetünket nagyrészint elölte, s hogy fájdalom, az élet majdnem valamennyünket csak egy szomorú dalra tanítá.
436
Ó, ki ínséget nem tapasztalt, az nem ösmeri az embert egész fenségében; mindazon nagy tettek, melyek történetkönyveinkben állnak, mindazon szép szavak, melyeket fensőbb köreinkben annyiszor hallunk, nem ébreszthetik ez eszmét bennünk. Csak ha elhagyatva álltunk, remény nélkül, betegen s nyomorultan, s akkor lépett egy szerető kebel hozzánk, mely érez, akkor hisszük, hogy Isten képmása az ember.
437
Nem mindig csalnak, néha valók az emberek, s egynek hív szeretete visszaadja azon boldogságot, melyet százszor csalódva elvesztettünk.
438
Meg kell vallani, ha látjuk, miként szereztetik a köztisztelet, nemigen kívánatosnak látszhatik. Ha látjuk, miként emeli ez ingadó hullámzat éppen a legkönnyebbet legmagasabbra, miként hódol éppen annak, ki a zsarnok tömegnek szolgaként engedelmes vala, mint zajog ezerszájú örömében, ha dicső férfiainak egyike éljenért árura bocsátva meggyőződését, magát megalázta, nyugodtabban kezdünk gondolkozni a népszerűségről; s eszünkbe jut, hogy kár azért annyit fáradnunk, minek csalás elnyerésére sokszor elég, megtartására szükséges; s hogy miután a sokaság csak azt emeli s hurcolja magával, ki magát karjainak akarat nélkül átengedé, talán jobb valamivel alantabb állani, de legalább önlábainkon.
439
Szolgák vagyunk valamennyien; legyen Mammon, dicsőség, nép vagy egyesek, vagy önmagunk, mindenkinek van valamije, mi iránt akaratja nem szabad.
440
Valamint kevés ember van, ki valamely hasznos tevékenységre képes ne lenne, és senki nincs, ki tehetségei által minden pályára alkalmatossá válnék, úgy van az a szerencsével is. Minden ember, egyedisége szerint, csak a boldogságnak egy bizonyos nemét élvezheti; s azt tapasztaltam, hogy még többen csalódnak az iránt, amit kívánniok, mint az iránt, amit tenniök kell.
441
Nem ugyanazon tárgyakban kereshetjük mindnyájan boldogságunkat, de mindenikünknek van valamije, miben e boldogságot feltalálhatná; s egyik legnagyobb bajunk, hogy még azok is, kik kizárólag boldogságunkkal fáradnak, ezt elfeledik. Hány ember lehetne szerencsés, ha kedvesei ahelyett, hogy őt saját felfogásuk szerént boldogítni akarják, tűrnék, hogy a maga módja szerént legyen az.
442
A szerelem az, melyet adunk, nem az, melyet találunk.
443
Ó, hogy azon egy kincs, melyet e földön találhatunk, éltünk aranya - a szerelem – annyi idegen földi anyaggal vegyülve teremtetett, hogy az idő olvasztó tálában a kis darab érccel annyi salaknak kell maradni!
444
A szerelem sokszor vízhez hasonló: mennyivel többet látsz felszínén, annyival kevesebb ereszkedett belsőjébe.
445
Iparkodjál látni! Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen.
446
Tekints körül e világon, s lények véghetlen sorában, a nagy anyaföldtől az utolsó féregig vagy fűszálig nem öröm s megelégedés lép-e elédbe.
447
A skorpió-szúrást csak zúzott skorpiók verítékével gyógyíthatni; ó, s így hány ember vérezett, hogy azon sebeket, melyeket társai ütöttek, gyógyítsa.
448
Valamint a legkisebb növénynek kifejlődése nemcsak közvetlen körétől, de a földteke mozgásaitól függ, mely, midőn sajáttengelye s a nap körül forog, a nappal s éjszaka és az évszakok változását okozza: úgy nincsen ember - bármi szerénynek vagy függetlennek látszik helyzete -, kinek létére a világ politikai fordulatai befolyást ne gyakorolnának, s azért a politikai közönyösség, melyre Szolón méltán büntetést szabott, nemcsak szűkkeblűségnek, de egyszersmind igen korlátolt észnek biztos jele.*
*A tipográfiai tördelés
a honlap-szerkesztő műve...
Az eredeti szöveg a MEK-ben:
Eötvös József Vallomások és gondolatok
|