Néhány nap és hivatalossá válik, amit már úgyis tudunk, azaz 2024-ben Párizs, négy évvel később Los Angeles rendezi meg a nyári olimpiát, bár ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jövő heti limai kongresszusán netán fordítva osztják ki a szerepeket, akkor sem történik semmi. Két pályázó két dátumra, legyünk őszinték, innen nézve teljesen mindegy a sorrend. Azzal, hogy a momentumos ifjak még az év elején kihúzatták Budapestet a 2024-re pályázók listájáról, nemcsak az idehaza olimpiát rendezni vágyóknak, de a NOB nagyurainak is alaposan keresztbe tettek, kényszerpályára irányítva a reformokat hirdető, ám az elképzeléseket egy mamut gyorsaságával megvalósító szervezetet. Mindez csak azért fájó, mert az elmúlt hónapok bizonyították, igenis tudunk mi, ha arról van szó, odatesszük magunkat, a pazar győri EYOF és budapesti cselgáncs-világbajnokság mellett minden igényt kielégítő csúcskategóriás vizes vb-t rendeztünk, amelynek végén Julio Maglione, a FINA uruguayi elnöke minden idők legjobbjának minősítette az eseményt. Higgyék el, nemcsak udvariasságból mondta, mert ez a szokás, valóban így is gondolta. Természetesen fogalmam sincs, mennyire volt tisztában az eseményt megelőző honi politikai szájkaratéval, ám az tény, hogy a versenyt körülvevő fantasztikus hangulat, a magyar érmek, a rekordok, a világot elárasztó lenyűgöző képek a fővárosról és a Balatonról takarék üzemmódba helyezték az ellendrukkereket.

Persze felfogható ez amolyan elegáns gesztusnak is, ha már ránk figyel a világ, ne köpködjük a sajátjainkat, ám inkább hajlok arra, hogy felmérték, abban a valamivel több mint két hétben öngól lett volna károgni, ugyanis a Duna Arénában, a Margitszigeten, a Városligetben és Balatonfüreden megteltek a lelátók, világnézettől, politikai meggyőződéstől függetlenül mindenki együtt szurkolt, énekelt, dobolt, élvezte a pillanatot. Jó volt látni, hogy nemcsak az aranyat, az érmeket, a helyezéseket, a selejtezős szereplést, egyszóval magát a teljesítményt értékelte a lelátó népe, amely – és ez a nyáron megkérdőjelezhetetlenül igazolást nyert – igenis vágyik arra, hogy büszke lehessen, s világgá kiálthassa: ezt megcsináltuk, mert képesek vagyunk rá.

Az olimpia is ilyen lett volna.

Abban a tizenhét napban – feltéve, hogy a NOB mellettünk dönt – a hírek nem a túlárazott létesítményekről, az alkalmasság megkérdőjelezéséről, a politikai szócsatákról szóltak volna, hanem a csúcsokról, az aranyakról, a sikerekről, a drámákról, a sportról és persze Budapestről, Magyarországról. Ez a lehetőség azonban elúszott, s reálisan nézve egyhamar nem is tér vissza, 2032-nél, de inkább 2036-nál előbb esélyünk sincs a rendezésre, már ha egyáltalán szóba jön, bár ahogy most állnak a dolgok, még ez is kérdéses. Ennek ellenére azt gondolom, ne tegyünk le arról, hogy valami olyat csináljunk, amire odafigyel a világ, s ami ezt a sportot a végtelenségig imádó országot, nemzetet úgy összehozza, mint a vizes világbajnokság.

Rendezzük meg az első és egyben hagyományt teremtő Magyar Játékokat!

Hogy mi a csudáról írok?

Olyasmiről, ami még sohasem volt, s amivel nemcsak a sport iránti elkötelezettségünket, hanem alkalmasságunkat egy nagyszabású, világméretű multisportesemény megrendezésére is bizonyíthatjuk. E sorok olvasói bizonyosan hallottak már az egykori brit gyarmatbirodalom országainak fesztiváljáról, a Nemzetközösségi Játékokról, de talán nem mindannyian tudják, hogy az 1930 óta létező, az olimpiához hasonlóan négyévente megrendezendő eseményt a sportolók úgy élik meg, mintha az ötkarikás játékokon vennének részt. Jövőre az ausztráliai Gold Coast, 2022-ben a dél-afrikai Durban lesz a házigazda, 2026-ra pedig – tessék megkapaszkodni – nem kettő, nem három, hanem hat(!) város nyújtotta be rendezési szándékát.

A hátteret ismerők számára nyilván ebben nincs semmi meglepő, elvégre itt nem egy megújulni képtelen, korrupciótól megrendülő szervezet önigazoló marketingrendezvényéről van szó, a Nemzetközösségi Játékok a britek és az egykori gyarmatbirodalmak békéjének, összetartozásának jelképe. A mi nagy játékunk is valami hasonló szerepet tölthetne be az Ausztráliától Kanadáig a világ különböző zugaiban élő magyarok lelkében. Gondoljanak csak bele: négyévente összejönnénk, és együtt ünnepelnénk a magyarságunkat, azt, hogy bárhová sodort bennünket az élet, bármit is gondolunk a világról, jobbról vagy balról nézzük a dolgokat, ugyanaz a gyökerünk, az anyanyelvünk, a nemzeti identitásunk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak benyújtott pályázatban szereplő létesítmények egy része már áll, egy részét pedig az elkövetkező években felépítjük. Van sportarénánk, uszodánk, sportcsarnokunk, lesz futball-, atlétikai és kerékpáros-stadionunk, ne mondja nekem senki, hogy ezekre nem lenne érdemes olyan multisporteseményt alapozni, amely ugyan nem olimpia, mégis különleges, csak a miénk, s ami négyévente újra meg újra megtöltené a lelátókat.

Mert ne legyen senkinek kétsége, így lenne.

Ezzel nemcsak a szűkebben vett környezetünkben, határainkhoz közel, Erdélyben, a Délvidéken, a Felvidéken, Kárpátalján élőknek kínálnánk lehetőséget arra, hogy eljöjjenek az anyaországba, s megmutassák magukat, sportjukat, kultúrájukat, hanem a távolabb élő, európai, észak- és dél-amerikai, ausztráliai magyarság is négyévente visszatérő vendégünkké válna. Olyan vendéggé, aki az uszodában, az atlétikai pályán, a stadionban, a kézilabdacsarnokban vagy a pingpongteremben ugyan szlovák, román, ukrán, amerikai, argentin, esetleg ausztrál színekben versenyez, de a célba érkezését követően, a mindent eldöntő mérkőzés, asszó, játszma utáni gratulációt köszönömmel fogadja. Mégpedig magyarul.

Nagy álom?

Kétségkívül.

Megvalósíthatatlan?

Nem hinném.

Nyilván számos kérdést vet fel az ötlet, az első talán mindjárt az, mikor is legyen az első Magyar Játékok. Való igaz, a rendkívül sűrű versenynaptár nem könnyíti meg a helyzetet, de ha a britek lassan kilencven éve találnak alkalmas időpontot a Nemzetközösségi Játékok megrendezésére – de példaként hozhatnám a területi alapon megszervezett Ázsiai, Pánamerikai, Összafrikai, Csendes-óceáni vagy újabban az Európai Játékokat –, akkor ez nekünk sem okozhat gondot. Javaslatom is van. Közeleg a trianoni diktátum évfordulója, ami mindannyiunkon örökké fájó, gyógyíthatatlan sebet ejtett, s a szerződést ugyan 1920 júniusában írták alá, ám egy évvel később, 1921. július 31-én lépett életbe, azaz 2021 nyarán lesz éppen száz esztendeje annak, hogy magyar családok szakadtak el egymástól, egy nyelvet beszélők kerültek a nagyhatalmak döntése következtében a határ egyik vagy másik – fogalmazhatnék úgy is, hogy szerencsésebb vagy szerencsétlenebb – oldalára.

Az első Magyar Játékoknak nem is lehetne méltóbb időpontot találni 2021-nél.

Tökéletes, mi több, elegáns válasz a múlt sérelmeire. A magyarokat mindig is felvillanyozó sport ürügyén összejövünk, szurkolunk, megismerjük egymást, majd elköszönünk, de csak időlegesen, azzal a tudattal, hogy négy év múlva ismét találkozunk. Hogy milyen sportágakban méri össze erejét magyar és magyar, tulajdonképpen mindegy is (na jó, annyira azért nem, okosan összeállított listára és a kultúrákat is bemutató kiegészítő fesztiválprogramra van szükség), elvégre nemegyszer láttuk már, hogy mifelénk a futballtól kezdve a cselgáncson, a kézilabdán, az öttusán át az úszásig minden jöhet, a lényeg a jó hangulat és siker.

A magyar siker.

Ami persze a Magyar Játékokon – még, ha nem is ez a lényeg – mindenképpen garantált.

A korszakos ötletek általában maguktól értetődnek, triviálisak. Persze csak utólag. Először azért csodálkozunk rájuk, rajtuk, mert ragyogók, másodszor azért, mert nem értjük, miért nem nekünk jutottak az eszünkbe. Sőt, másnak sem. Ezek az érzések, gondolatok kavarogtak bennem, amikor Szűcs Miklós kollégám felvetette, hogy a brit Nemzetközösségi Játékok mintájára rendezzük meg – természetesen nem lapunk, hanem hazánk – a Magyar Játékokat. (Aki már e ponton nyüszíteni kezd, ne mérgezze tovább a lelkét, keressen neki tetsző cikket honlapunkon.)

Azt javasoltam, rögzüljön ez az idea írásban, így született meg a Nemzeti Sport pénteki publicisztikája. Részben ösztönzésül másoknak, részben önvédelemből magunknak. Az elmúlt években ugyanis két kezdeményezésem – hozzuk haza és temessük itthon újra az Aranycsapat gólzsákja, Kocsis Sándor hamvait, illetve Grosics Gyula és Buzánszky Jenő egyszerre kaphassa meg a Nemzet Sportolója-címet, mert különben csak az egyiket sohasem választották volna be a másik rovására – megvalósítói feledkeztek meg arról, honnan merítettek. Persze sebaj, a lényeg, hogy Kocsis itthon nyugszik, a Bazilika altemplomában, Grosics és Buzánszky pedig még éltében kapta meg az elismerést a jobbára későn hálás utókortól. Én meg, ha nagyon akarom, előveszem a régi Magyar Nemzet aktuális számát, és rábökök: innen indultunk.

Most pedig, a Magyar Játékok esetében a Nemzeti Sporttól. Illetve két alapkérdéstől: érdemes-e, lehetséges-e megrendezni e versenyt? Az első felvetésre természetesen igen és nem válasz is adható. A nemmel sincs semmi gond, akik utóbbit vallják, azoknál itt minden további nyűg nélkül vége is a történetnek, semmilyen formában, sem sportolóként, sem szurkolóként, sem szimpatizánsként nem kell szemernyi részt sem vállalniuk belőle. Megfelelő szponzori háttér bevonásával talán még adófizetőként sem; nálunk újabban ez a végső ütőkártya, miközben senkit sem zavar, hogy nem csak a komolyzene kedvelőinek anyagi hozzájárulásával szerveznek államilag dotált koncerteket, előadásokat, és a kórházak nőgyógyászati osztályait sem csupán lányaink, asszonyaink felajánlásaiból működtetik.

Az érdemes-e kérdésre érkező igen felelet mellett szinte felesleges is érvelni. Az összetartozás érzése – a németben ez olyannyira alapfogalom, hogy egyetlen, kétségtelenül nem rövid szóban képes kifejezni, jelesül: Zusammengehörigkeitsgefühl –, legyen az bármely közös cél, eszmény, érték, szokás, belülről élhető és érthető meg igazán. Érvényes ez a nemzettudatra, de mindenre, a hosszútávfutásra, a bélyeggyűjtésre is. Kívülről korlátoltság kijelenteni, hogy az is hülye, aki szaladgál vagy bélyeget gyűjt, belülről ugyanekkora együgyűség azt mondani, nem is ember, aki nem ezt teszi. Ezért éppen elég, ha a Magyar Játékok is „fél-össznemzeti” ügy lesz.

Egyik előfutárát, mondhatom, kistestvérét, a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot születése óta ismerem. Láttam, amint az első futballtornát a Ferencváros stadionjában megnyerő udvarhelyi srácok letérdeltek a kezdőkörben, és elénekelték a székely himnuszt, jártam a beregszászi, a dunaszerdahelyi és még számos egyéb regionális versenyen, ahol felvidéki, kárpátaljai, délvidéki tizenévesek úgy küzdöttek a magyarországi nyolcas döntőbe kerülésért, mintha az életük múlna rajta. Kevésbé emelkedett, sport- és földközelibb élményem még több akad, például ott álltam Kaszás Pál, Lisztes Krisztián nevelőedzője mellett a Nyárádszereda győzelmével záruló fináléban, és a mester azt mondta: a hetest és a tízest már haza sem engedné, azonnal zöld mezt húzna rájuk.

Az összmagyar diákbajnokság alapvetően gyermektorna, gyermeki erényekkel, gyermekbetegségekkel. A Magyar Játékoknak magasabb szintről, áttételesen a „haza a magasban” horizontjáról kellene indulnia. A brit Nemzetközösségi Játékok persze túlzó viszonyítási alap, nemhogy világbirodalmi, még birodalmi hagyományokra sem építkezhetünk. Másrészt olyan nációt is keveset találni, amelynek van ugyan anyaországa, de nemzettársainak 30-40 százaléka annak határain kívül él. Ezért is lenne tökéletes időzítés a Magyar Játékokat Trianon századik évfordulóján elindítani. Nem kivagyiskodva, hőbörögve, nem a „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz” jegyében, nem a békediktátum nyertesei ellen. Egyáltalán, senki ellen. Magunkban, magunknak, örülve egymásnak, az egy évszázada el nem szakítható, ellenkezőleg, a légiesedő határoknak köszönhetően sokkal könnyebben újrafonható kötelékeknek.

Hisz annyiféle csoport, közösség vagy akár „csak” sorsközösség rendezi meg a maga játékait, a miénknél sokkal nehezebben meghatározható keretek között. Például a hajléktalanok futball-világbajnoksága kapcsán – minden bántó szándék nélkül, éppen a hajléktalan léttel járó, legalább ebben az egyetlen esetben pozitív diszkrimináció okán – olykor azon tűnődöm, ki tekinthető hajléktalannak. Ha, mondjuk, az argentin győzelem érdekében Messi hetekig a parkban, padon aludna, akár ő is? Számos hasonló viadalt, tornát és kételyt említhetnék.

A Magyar Játékokon ez is magától értetődne: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyarul. Csak megszólal, és már át is veheti a nevezési lapot.

A bevezetőben említett második kérdés az, képesek vagyunk-e megrendezni a Magyar Játékokat? Erre súlyosabb elfogultság nélkül csak kategorikus igen válasz adható. Bár elképzelhető, hogy négyévente ismétlődne, ez mégsem olimpia, messze nem az, nem terhelheti meg a nemzetgazdaságot, aki nem kér, nem kap belőle, és adnia sem kell. Nincs mitől tartani, ezért a népszavazási kezdeményezés is felesleges. Kivéve, ha valamely láthatatlan politikai formáció legalább napokra láthatóvá kíván válni általa.

Vagy talán akkor sem, mert 2019-ben megérkezik hozzánk a tökéletes előfutár, amely egyrészt a kész, plusz ráfordítást nem igénylő létesítményeket, másrészt alkalmasságunk ékes bizonyítékát szolgáltathatja majd: a Maccabi Játékok, első ízben Budapesten! Tíz nap, mintegy 2500 sportoló, egy-két évre rá – a 2020-as vagy 2021-es dátumon még érdemes elmélkedni – a Magyar Játékok szinte csak „beleülne” a készbe. Ha 2019-ben nincs szemernyi ok sem az aggodalomra, 2020-ban vagy 2021-ben logikusan még annyi sem lenne.

A Maccabi Játékok jelentőségét Jusztin Ádám, a Maccabi Vívó és Atlétikai Club elnöke, a magyar kandidálás vezetője tökéletesen fogalmazta meg: „...nekünk ez sokkal többről szól, a magyar zsidóság jövőjének meghatározó eseményét szeretnénk megrendezni, amely rengeteg magyar zsidó fiatal számára mutatja meg, hogy a sport hogyan tanít egyszerre fegyelemre, ugyanakkor nyújt önfeledt pillanatokat.”

A Magyar Játékok méltatásakor akár ismételhetnénk is Jusztin sporttársat: a versengésnél sokkal többről szólna, a jelen önfeledt pillanatai mellett jövőképet adna, no meg természetesen a már fent említett összetartozás, az egymásra találás érzését.

Ez utóbbi nekünk, nálunk különösen fontos lenne. A mi „békétlen egymás mellett élésünkben”. Mert ezt is csak mi mondjuk egymás mellett élésnek, más nyelvek koegzisztenciát, együttélést használnak. Tanulhatnánk tőlük – és nem csupán nyelveket.