Pálóczi Horváth Ádám és a nők

Végzettségét tekintve földmérő és jogász volt, de otthon érezte magát a matematika, a fizika, a csillagászat, a filozófia rejtelmeiben is. Bámulatos sokoldalúság és változatos érdeklődés jellemezte. A korabeli közélet a kiválóan rögtönző, éles eszű poétát becsülte benne, aki társas összejövetelek központjaként verseivel, dalaival, táncos lábával és kiváló énekhangjával nyűgözte le kortársait (főleg a szépasszonyokat). Másokat pedig ellenszenvvel töltött el különc hajviselete és hagyományőrző ruházata. (Csimbókos poétának nevezték elöl-hátul pántlikára kötött hosszú haja miatt.)

Szépirodalmi és tudományos munkásságát, valamint irodalomszervező tevékenységét, benne a Zalában (Füreden és Petrikeresztúrban) eltöltött két évtized eredményeit Németh József és Péterffy Ida irodalomtörténészek kellő alapossággal feltárták, ezúttal csupán viszontagságos életének egy – de meghatározó szeletére – a nőkkel való kapcsolatára térünk ki.

Már diákkorában a vidám, táncos és dalos rendezvények központi alakja volt. Debreceni éveire így emlékezett: „Nem tagadom, közel 500 ember között én voltam az első korhely." Munkába állása után Pápán is feljegyezték róla, hogy a farsangi mulatságon török basa maskarában ropta a táncot és udvarolt „Juditnak, Rosillának, Susannának". A költőfejedelem Kazinczy Ferenc így jellemezte: „Víg, pajkos, tréfás, elmés és igen alkalmas mindenre ... de minden cselekedeteiből érettség, filozófiai csendesség és a mértéken túl ható, de nem vak áhítatosság látszik... A legfényesebb ízlésű párizsi dáma is elfelejti, hogy neki bajusza borítja be száját, hogy hajai tornyokba nincsenek fürtözve, hogy dohány parműmírozta ruháit, s gyönyörködve mulat társaságában."

22 éves korában megházasodott. Első felesége Oroszy Julianna a Balaton vidékének egyik legműveltebb asszonya, aki a magyaron kívül német eredetiben is olvasta a korabeli írók-költők műveit. Szellemiekben méltó társa volt Horváth Ádámnak. Így jellemezte első közös éveiket: „Részegülve a szerelem legszebb édességével... oly szépen kezdtek élni, hogy egy pár angyalnak kellett ez egy pár házast vélni." S bár az együtt töltött 11 év (1782-1793) a költő munkásságának legtermékenyebb időszaka (7 kötet, röpiratok, drámák, regények, versek, humán és reáltárgyú írások), a házasság hamar zátonyra futott. Az asszony nehezen viselte férje gyakori utazásait, kicsapongásait, a magárahagyatottságot. Pálóczi pedig azt panaszolja Kazinczyhoz írott levelében, hogy felesége jobban szereti az olvasást a házasélet örömeinél: „jobb szereti az Könyves Házat, mint az Ágyas Házat... kár, hogy a bába elejtette, inkább illett volna férfinak." Panaszkodik az őt ért intrikák, pletykák miatt is. Régi barátjának Sárközy Istvánnak – aki második házassága révén rokona lett – is azt tanácsolja erősen gondolja meg, ha házasodni kíván: „Sok Nimfát egy Asszonyért miért is hagynál el?

Miért hagynál egész ménest Akármely kanczáért,

Szabadságod' mért vetnéd Zálogba szoknyáért?"

Pálóczi Horváth Ádám két korabeli képmása, illetve röpiratának címlapja. Utóbbi a nők egyenjogúságáért vívott küzdelem legelső magyar megnyilvánulása volt. Fotó: Zala Megyei Levéltár

A Lipót császár időszakában született törvény lehetővé tette a protestánsok számára a válást, így Zala Vármegyében az első válás kétes dicsősége Horváth Ádámé és Oroszy Juliannáé. Mivel gyermekük nem volt és a gazdasági ügyekben is gyorsan megállapodtak, a vármegyei törvényszék Zalaegerszegen 1793. május 11-én, Pálóczi 33. születésnapján „szeretetlenség" okán kimondta válásukat. „Sem a közönséget botránkoztatni, sem egymást kirekeszteni nem örömest akarván, szép móddal és atyafiasan ... a törvények rendes útján örökösen elváltunk." – írta a költő. Egy életrajzírója szerint: „Karonfogva vezette a sententia hallására hitvesét, annak felolvastatása után újból megkínálta jobbjával, s csókkal vált el tőle a bírók előtt." S mindketten gyorsan új házasságban keresték a boldogságot.

Alig telt el három hónap, s Horváth Ádám szeptember 17-én új asszonyt vezetett oltár elé: Sárközy Jusztinát, az előbb említett barát, Sárközy István, későbbi somogyi alispán közeli rokonát.

Bár az újabb házassága, ha lehet még boldogtalanabbra sikerült, Pálóczi Horváth Ádám soha nem szűnt meg tisztelni és szeretni a női nemet. Bizonyítja ezt „A magyar asszonyok prókátora" című prózában írt röpirata, amelyben korát megelőzően harcolt a női egyenjogúságért. Azt javasolta, hogy a nőknek is adjanak lehetőséget az országgyűlés tanácskozásának meghallgatására, hiszen így műveltebb gyermekeket tudnak nevelni: „Nem csupán szép nem az ő nevük, s nemcsak gyönyörűségre termettek, hanem olyan derékségeik vagynak, amelyek minden Nemre való tekintet nélkül nagy embert illetnek. Ha egy királyné koronát viselhet, s jól is igazgathat: nem látom által mért ne igazgathat jól, viselkedne mint a törvényes, mind a polgári igazgatásban hivatalokat a koronán alól is."

Mondandójának hitelét ugyanakkor radikálisan lecsökkentette a 4 nappal később szintén általa kiadott röpirat (A férfiak felelete), amely összegezte a várható ellenvetéseket javaslatára. Jelzi, hogy a férfiak csak akkor engednek, ha a nők a férfiak elsőbbségét elismerik; a gyermekeket idegen szokásra nem nevelik; idegen öltözetekben nem járnak; a nemzeti nyelvet szorgalmasan tanulják és a gyűléseken soha közbe nem szólnak. Végül felhívja a nők figyelmét „Ti vagytok egy oly különös titkos erő az Országban, mely formálhatja a nemzetet. Ezt az erőt rosszra ne fordítsátok."

Ez a két röpirat a nők egyenjogúságáért vívott küzdelem legelső magyar megnyilvánulása.

A hölgyek között oly népszerű poéta magánélete ismét zátonyra futott. Sárközy Jusztina nem volt szellemi társa férjének, s gyakori távolléteit is nehezen viselte. Napirenden voltak a veszekedések – Pálóczi bevallása szerint az asszony „zsarnokoskodott" felette, amelyet ő nem bírt elviselni. Erősen hihető azonban, hogy a zsarnokoskodásnak megvoltak az alapos okai. Sárközy István felháborodva írja Kazinczynak 1809-ben, hogy Horváth Ádám egy szegény prédikátornak a lányát, Kazinczy Klárát magához vette. Felesége úgy fogadta, mint pajtásnéját, amíg rá nem jött, hogy a férje vele csalja meg. Szakítás lett a vége a dolognak. 1808. június 16-án külön költöztek – válás nélküli egyezséggel. Így éltek Sárközy Jusztina 1818-ban bekövetkezett haláláig. Horváth Ádám „nevelt lányával" visszaköltözött Zalába, Petrikeresztúrba. Második felesége halálakor így ír Kazinczynak: „meg kell köszönnöm, hogy tőlem elkülönözött, s engedett 11 esztendőt, mint egynéhány munkáknak, az ő Xantippei alkalmatlankodása nélkül elkészítésére" ... „munkáimnak már eddig is nagyobb részit annak köszönöm, hogy 1808-tul fogva Klári hagyott azokra reáérni, amit a boldogultnak Xantippei természete, alig engedett volna." (Xantippei a házsártos, zsarnokoskodó nők szimbóluma)

Az öregedő költő sok melegséggel ír Kazinczynak nevelt lányáról, aki csak névrokona a nagy nyelvújítónak. Vezette a háztartását, gondozta őt, s engedte az irodalomnak élni. Ezekben az években kerített sort Horváth Ádám arra, hogy az emlékezetből és hallomásból összeszedett régi és új dalokat kötetekbe másolja, kottákkal, jegyzetekkel lássa el, szólás- és közmondásgyűjteményt állítson össze és nyelvészkedjen.

Viharos szerelmi élete lecsillapodott. Bár a megbántott rokon Sárközy István 72 tételes listát talált Pálóczi hagyatékában szerelmeiről, amelyben bizonyítottnak látta mindhárom feleség megcsalatását – a petrikeresztúri évek a Kazinczy Klárához fűződő hálás szeretetről szólnak. Második felesége halála után azonnal feleségül vette Kazinczy Klárát. (Barátainak azzal magyarázta, hogy nem korábban tette ezt, mert egy régi kapcsolata miatt sokáig valódi lányának hitte nevelt lányát.) „12 esztendei állhatatosság, és igaz hűség sokat érdemel! legalább én előttem, akinek még asszonyi hűséghez – de még hálaadatossághoz sem vala szerencsém, csupa csuda..." A házasságra Klárának „érdeme sok van ... és én hozzám illő, hogy azokon, mellyekben őtet örökösömnek szántam e tettemmel is bátorságossá tegyem! Az esküvőn Dukai Takács Judit volt a nyoszolyólány.

Nem tagadva meg önmagát Horváth Ádám Petrikeresztúron maga köré gyűjtve e környéken lakó nemes kisasszonyokat, Göcseji Helikon néven irodalmi kört hozott létre, nagy kedvvel javítgatva, segítve az abban résztvevők nyiladozó tehetségét. A zalai művelődéstörténet számára jelentős kör tagja volt Kazinczy Klára is. Férje biztatására verseivel, dalaival részt vett a keszthelyi Helikoni ünnepségeken is. Ő mentette meg a széthullástól a Göcseji Helikon költőinek szövegeit. Ő teremtette meg Horváth utolsó esztendeiben a nyugodt alkotás feltételeit. S mint később kiderült, szellemi örökségének hűséges gondozójaként – ő mentette meg a költőt a feledéstől azzal, hogy Horváth Ádám 1820. január 28-án bekövetkezett halála után, évtizedes munkával, testvérével lemásolta a tekintélyes kézirat együttest, s két vaskos kötetben 1835. március 24-én átadta a Magyar Tudós Társaságnak, hogy „őket az örök semmisségtől megmentené". Ez tartalmazta többek között az Ötödfélszáz énekeket, amely a költő halála után 133 évvel került először kiadásra, s indult azóta is tartó hódító útjára. Benne Horváth Ádám utolsó rá jellemző fricskájával: „Vagynak ezen gyűjteményben némely olyan fajtalanabb darabok is, mint amilyeneket valaha Sappho írogatott, és elvétve Ovid... Ezeket én amint egymás után öszveírtam, eltakarva, bevarrva tartom, nehogy valakit megbotránkoztassanak, hanem ha maguk önként úgy akarják; különben is gyűjteményem ... halálom előtt aligha lát világot. Vagynak ellenben benne szent énekek is..." S valóban igaz: az akkor pornográfnak tartott dalok a XXI. században már egyáltalán nem tűnnek bántónak s verseit, dalait nemcsak vidám társaságokban, hanem protestáns templomokban is éneklik ma is.

Kazinczy Klára mélyen gyászolta férjét. „Óh kedves férj – óh jó barát – aki mindenem valál..." „Megfosztva attól, kiért éltem, kit lelki kellemiért szerettem" – írta párját búcsúztató verseiben. Aztán lassan végképp elhallgatott – a szellemi hagyaték gondozása kötötte le energiáit. Többé nem ment férjhez. 1849. augusztus 14-én halt meg Teskándon.

Dr. Gyimesi Endre/Zala Megyei Levéltár

p.s.:

 

76. A házasság hasznai és kárai

Másféle a természet majd minden emberben,
Alig látni egyformát kettőt egy ezerben,
Ki hetykét, gőgöst szeret, ki szelid-ártatlant,
Ki a páros életet, ki meg a páratlant.

Pedig ha válogatás nélkűl megvizsgáljuk,
Mindeniket jónak is, rossznak is találjuk;
Mindenikben van, ami gyaláz és magasztal,
Vagyon, ami keserit, van, ami vigasztal

Hol van annál szebb élet, mint aki párjával
Szelid galamb-formán él, s úgy bir, mint magával;
Kiket egymáshoz páros hűség kötelezett,
S kőlcsön mossa az egyik kéz a másik kezet.

Ha sír, van siralmában aki részesűljön,
Ha örűl, van ki vele egyszersmind örűjön.
Könnyebb pedig, ha van társ a nyomorúságban,
Párosodik az öröm a páros vigságban.

Ha mihez kap, van aki tiltsa, vagy javallja,
Ha bánkódik, van párja, aki vigasztalja;
Öröm pedig a búsnak a jó vigasztaló,
A házastársnak a társ éppen arra való.

Öröm az igaz társnak itala s étele,
Ha ehetik-ihatik hiv párjával vele.
Szert mindenik állandó kincsekre tevének,
Kincse egyiknek szive a másik szívének.

Van őríző mellette, ha fekszik ágyában,
Ártatlanúl nyúgosznak egymás árnyékában,
Nem égnek a fajtalan szerelem lángjával,
Mert ez úgy él amazzal, mint tulajdonával.

Ha elfáradt, ölében van, ki megnyugtatja;
Ha beteg, ha nyomorúlt, van ki apolgatja.
Nincs pedig annál egy-egy nagyobb gyönyörüség,
Mint ahhoz ki magán nem segithet, a hűség.

Egyszóval, sok hasznait a páros életnek,
De azok közt ám, akik igazán szeretnek,
Csak aki már próbálta, az tudja mondani,
Aminthogy ez a szokás már nem is mostani.

De lehet ezt a jót is, mint mást, rosszá tenni,
Lehet rossz feleségnek s gonosz férjnek lenni;
S mivel már közönséges nagyon e rosszaság,
Nem csuda, ha nem tetszik soknak a házasság.

Aki párosodik csak bujaság kedvéért,
A leány csak legényért, emez menyecskéért,
Nem eggyez ez az igaz házasság céljával,
S csuda itt a párosság ha nincsen híjjával.

Sok rossz csupán csak azért kíván férjhez menni,
Hogy, ha magot szaporít, tudja kire kenni;
Sok legény azért kíván feleséget venni,
Hogy, ha mást nem kap, tudjon kivel hálni s lenni.

Sok asszony a férjével meg nem elégeszik,
Néha Pazifaeként bikahust is eszik.
Sok férjfi jó Junóját néha megútálva
Vétkezik mint Jupiter, vad bikává válva.

S ez a legnagyobb oka a lármás életnek,
Ah! akik ezt nem tudják, boldogok lehetnek,
Ez a holtig való kinos keserűség
Mikor nincs, avagy csak köz mással is a hűség.

Soknak azért nincs dolga jól, nincs becsűlete,
Mert nem egyez amazzal ennek természete;
Ha egyik nagyon fösvény, másik vesztegető,
Készen van ott még élvén mind sír, mind temető.

Néha az asszony feljebb héjjaz az uránál;
Mely rosszabb mindeniknek a pokol kínjánál;
Vagynak ezeken kivűl más házi keresztek,
Kiket, bóldogok vagytok, akik nem éreztek!

Van szintúgy a páratlan, egyes életben is,
Ami hasznos, ami szép, ami kelletlen is.
Tudnak sokan magános életet úgy élni,
Hogy nem akarnák páros élettel cserélni.

Ki magát megtanúlta szűzen tartóztatni,
Nem szokta sem egy, sem más dolgába avatni,
Ki nem érzi melegét a Vénus tüzének,
Örvend és örvendhet is páratlan éltének.

Sem fiára nincs gondja, sem feleségére,
Szabados, nem köteles senki hűségére;
Ha senki szerelmére nem buzdúl a vére;
Nem vágy sem más férjére, sem menyecskéjére.

Egyedűl él gond nélkűl magános házában,
Ha mi titkos búja van, tartja csak magában,
Öröm az is, ha más nincs, akarmi bajában,
Hogy senki sem tekinget a szíve titkában.

Egyszóval, mint akarmi szabad madár, úgy él,
Sem hűségtelenségtűl, sem panasztúl nem fél.
A gavallér nem szenved, nem tűr a dámának,
A dáma, ha nincs ura, ura ő magának.

De e szabadságbúl is származhatik rabság,
Lehet e nagy jóbúl is rossznál is rosszabbság,
Változhat ez örömbűl minden nap siralom,
És nyughatatlansággá ez a nyugodalom.

Ha nem szűz a magános a magánosságban,
Esik, eszre sem vévén, nem reménylt rabságban,
És gyakran olyannak lesz, nyomorúlt! rabjává,
Akinél jobb lett vólna mást tenni mátkává.

Ha nem győzi szerelme tüzeinek hevét,
Torkán akad, s nyelni kell ökrendezve levét,
Ritka pedig az olyan, aki megállhassa,
Hogy vagy neki ne legyen, vagy ő más kakassa.

A legény addig módiz, hogy egyszer módjával
Titkon szabaddá hagyják mind inggel, szoknyával;
S követi tilalmasan a maga kárával,
Amit szűzen vihetne véghez a párjával.

A leány, minthogy módi, nem tartja szégyennek,
Egyre csapni a levet, mind annak, mind ennek.
Szintúgy rá-tartja magát, hogy szűz az ő neve,
Egyszer eszre sem veszi, hogy kurvává leve.

Játszik a policia bemázólt szinével,
Mintha nem is esmerné, titkos kedvessével;
S míg csak színnel kártyáznak, nő a vojta száma,
De mihelyt tök lesz a tromf, megbukik a dáma.

S mikor sok mézes mérget, melyet titkon nyala,
A már szembetűnt Vénus torkára forrala,
Akkor osztán sajnosan, de későn fájlalja,
Hogy az édes téjfelnek savó vólt az alja.

Mind ezt tehát, mind amazt csak az ártatlanság
Teszi jóvá, a többi mind haszontalanság.
Mind párral, mind pár nélkűl lehet szűzen élni,
S lehet szüzesség nélkűl mindeniktűl félni.

A szüzesség a minden kincseknél drágább kincs,
Ellenben nagy szegénység van ott, ahol ez nincs;
A nőtelen s a nős is magát ugy tarthatja
Boldognak, ha ťszűz vagyokŤ, igazán mondhatja.

Nem a himen s a frenum csinál szűzességet:
Az szűz, akit idegen tűz nem lankaszt s éget.
Szűz lehet mind a páros sziv, mind a páratlan,
Ha bújaság vétkétűl igazán ártatlan.