Grüll Tibor
Kenyeret és cirkuszt

A Péneiosz és Alpheiosz folyó völgyében, szelíd lankák között fekszik Olümpia. Zeusz szent körzete - merthogy városnak aligha nevezhető - 1170 éven keresztül adott otthont a négyévente megrendezett olimpiai játékoknak. A görög-római világ valamennyi sportolója igyekezett magának és szülővárosának dicsőséget szerezni az itteni vadolajfa-koszorú elnyerésével. A játékok idejére általános fegyverszünetet hirdettek ki, amelynek következtében az olimpia a béke jelképévé vált. Az olimpiai játékok szellemisége azonban a klasszikus görög világ hanyatlásával kezdett megváltozni: a stadionban lelkes amatőrök helyett kitenyésztett profi sportolók küzdöttek, az erkölcsi megbecsülés helyett egyre fontosabbá vált az anyagi haszon, s a játékokon való részvételből gátlástalan politikusok igyekeztek maguknak erkölcsi tőkét kovácsolni.

 

Az olimpiai láng megérkezik Pápua Új-Guineára. Világméretűvé vált az eszme     Foto: Reuters

A görögök nem képeztek egységes társadalmat, s nem volt egységes birodalmuk sem. Kultúrájukkal hódították meg a Földközi-tenger térségét, amelyet mindenestül áthatott az agón, vagyis a versengés, a küzdelem szelleme. Nevelési rendszerükben a szellem művelése mellett a test ápolása is kiemelt szerepet kapott: így jött létre a görög embereszmény, a kalokagathia („jóság és szépség”), melynek célja az erkölcsös, művelt és testileg is edzett férfi kinevelése volt. Csakis ennek figyelembevételével érthetjük meg, hogyan maradhatott fenn szinte változatlan formában csaknem 1200 évig az olimpiai játékok intézménye.

A versenyek

„Ünnepi játék sincs, ami méltóbb / Dalra, mint Olümpia” - énekelte az ókori olimpiák koszorús költője, Pindarosz. Bár az első olimpiai játékot i. e. 776-ban jegyezték fel - ez lett a görög időszámítás kezdőpontja -, a versenyek eredete messze a görög őstörténet homályába vész. Annyi bizonyos csak, hogy az olimpiai viadal sokat változott az első feljegyzések óta. Itt ismertetett formája a klasszikus korban (i. e. V. század) szilárdult meg.
A modern olimpiák is rendelkeznek sajátos rituálékkal, mint például a fáklyás futás Olümpiából, a nemzetek felvonulása, az eskütételek, a győztesek nemzeti himnuszának eljátszása stb. Mivel az ókorban Olümpia Zeusz szent területe volt, a játékok is vallásos jelleget öltöttek. Az ünnep első napján közös áldozatot mutattak be Zeusz oltárán, ekkor osztották be a versenyzőket, és eskették meg a bírákat. A második napon rendezték meg a 18-20 év közötti fiúk versenyeit. A harmadik és negyedik napon zajlottak a nagy versenyek. A hosszútávfutás volt az első szám, ami az olimpiai stadion hosszának valószínűleg huszonnégyszeres lefutását jelentette (kb. 4600 méter). Utána következett a legősibb versenyszám, a stadion-futás (192 méter); majd a kettős stadion-futás, amikor oda és vissza kellett a távot megtenni (384 méter). A gyakorlatot nehezítette, hogy puha, süppedős homokban és mezítláb kellett futni. A futószámok után jött a birkózás, majd az öklözés. Ez utóbbi szó szerint „vérre ment”, mivel a bokszolók disznőbőr szíjat tekertek kezükre, amit ólomból vagy bronzból készült dudorokkal láttak el. Ókori anekdoták szerint az egyik ökölvívónak kiverték a fogait, de az lenyelte azokat, hogy ellenfele ne vegye észre; egy bokszolót pedig Akrokherszitésznek, vagyis „Kézfejes”-nek hívtak, mert az volt a szokása, hogy ellenfelének elkapta ökölbe szorított kézfejét, és azt megszorítva összetörte csontjait. A harmadik nap versenyeit a pankration zárta le, amely az öklözés és a birkózás elegye volt, de ebben nem viseltek kesztyűt. Erről a versenyszámról is akad anekdota: egyszer egy Arrakhión nevű birkózót ellenfele megfojtott, miközben az kitörte amannak lábaujjait. A fojtogató kínjában feladta a versenyt, mire a bírók győztesként hirdették ki Arrakhión holttestét… A negyedik napot a lovasversenyek nyitották meg, majd azt követte az öttusa (ez ugrásból, futásból, diszkosz- és gerelyvetésből, valamint birkózásból állt). Az utolsó versenyszám, amely az ünnepeket zárta, a teljes fegyverzetben végzett fegyveres futás volt. Az ötödik nap már csak ünnepléssel telt: a győzteseket megjutalmazták, ünnepi lakomát adtak tiszteletükre. 

A győztesek

Az ókori olimpiákon dicsőséget csak a győzelem hozott. A részvétel önmagában nem volt erény, a vereség pedig lemoshatatlan szégyent jelentett. Ez magyarázza, hogy a római időkben már azt imádkozták a résztvevők: „Vagy győzelmi babér, vagy halál!” Rekordokat - legalábbis a szó mai értelmében - a görögök nem tartottak nyilván. A győzteseket többnyire csak társaikhoz viszonyítva állapították meg, vagy valami különlegességet jegyeztek fel róluk: birkózó, „akit sohasem kényszerítettek térdre”; atléta, aki „ugyanazon a versenyen győzött ökölvívásban és pankrationban” stb. Mikor mégis abszolút adatokat közölnek, a számok sokszor egészen hihetetlennek tűnnek. Phaülosz 55 lábnyi ugrásánál (16,94 méter) nyilván valamiféle hármas- vagy ötösugrásról lehetett szó. Ugyanakkor Phaülosz diszkoszvető teljesítménye (95 láb = 29,26 méter) messze elmarad a mai rekordoktól. A súlyemelők teljesítményét is kétkedve fogadják a mai kutatók. Nem mintha Bübón 143 kg-os kőtömbje felemelhetelen súly lenne, de ugyancsak bajos lehetett egy 33 x 68 x 69 cm-es tömböt megfogni. Az ókori versenyek abszolút csúcstartója - győzelmei számát illetően - a thaszoszi Theaganész volt, aki 22 év alatt 1103 versenyt nyert meg. A „csak az első számít” szabály alól csak a pentatlon (ötpróba) és a fogathajtás volt kivétel, az előbbinél a győzelemhez elég volt három számban első helyezést elérni; az utóbbinál pedig nem a hajtó vagy lovas, hanem az istállótulajdonos számított győztesnek!
Az olimpiai győzteseket szinte isteneknek kijáró ünneplésben részesítették. Hazájukban különleges előjogokat élveztek és magas pénzjutalomban részesültek. Bár a versenyzők nem hazájuk „színeiben”, hanem egyénileg indultak, a győzelemkor megnevezték, hogy mely város polgárai, így közvetve dicsőséget hoztak városukra. Történtek is megvesztegetési kísérletek, hogy a győztes valamely más állam polgáraként hirdesse ki magát. Szótadész, a 99. olimpia hosszútávfutó-bajnoka krétainak vallotta magát, mint ahogy az is volt. A következő versenyen azonban már epheszosziként mutatkozott be, mivel az ottaniak lefizették. Ezért szülőföldje súlyos pénzbüntetésre ítélte. 
A győztesek gyakran vállaltak politikai szerepet is: az éliszi Pantarkész például nemcsak a fogathajtó versenyt nyerte meg, hanem sikerrel közvetített az élisziek és akhaiaiak közötti háborúban, és elérte a hadifoglyok kölcsönös kicserélését. A „sportdiplomácia” másik esete, amikor az i. sz. II. század végén egy olimpiai pankration-bajnokot, egy bizonyos G. Pereliosz Alexandroszt választottak be szülővárosának, Thüateirának Rómába induló követségébe, hogy segítsen a szenátusnál egy kis támogatást kieszközölni az útkarbantartáshoz. Thüateira városatyái nyilván abban reménykedtek, hogy a hírneves sportoló jelenléte hatni fog a császárra, kiről köztudott volt, hogy híve a görög játékoknak. 

A nézők

1896-ban Athénban az első modern olimpiai játékok számára tágas, új stadiont építettek, amely csaknem háromszor belefért volna a ma legnagyobb futballstadion, a riói Maracana 120 000 főt befogadó gigantikus épületébe. Modern korunk stadionőrületének láttán hajlamosak lehetnénk arra gondolni, hogy ez a görögöknél is így volt. Ezzel szemben i. e. 776-ot követően mintegy kétszáz éven át Olümpia semmi említésre méltó berendezést nem biztosított sem a nézők, sem a versenyzők számára. Még az V. században épült stadion „lelátója” is csupán egy füves domb volt, amely körbevette a küzdőteret. A játékokat csakis férfiak látogathatták, megtekintésük ingyenes volt. A legelső „szállodát” Leonidaion néven az i. e. IV. században emelték, de a vízhálózatot és a csatornázást csak ötszáz évvel később, a dúsgazdag athéni Héródész Attikosz építtette meg a városban. 
Az ókori írók a hőséget, a port és a zajt emelik ki leggyakrabban az olimpia hetével kapcsolatban: „Nem tikkadsz-e el ott? Nem taszigálnak, szorongatnak? Nem fürdesz-e rosszul? Nem ázol-e bőrig, valahányszor esik? Nem tipródsz-e a tömegben, nem vesz-e körül ordítozás és más bosszúság? De hát úgy gondolom, hogy kibírod és elviseled mindezt, ha a látnivalók emlékezetességével hozod egyensúlyba” - írta a görög származású római filozófus-rabszolga, Epiktétosz. Az ókori versenyek látogatóinak számát ma kb. 40 000-re becsülik, ami tekintetbe véve a kezdetleges közülményeket, csakugyan szinte megoldhatatlan problémák elé állíthatta a hatóságokat, akik korbácsokkal felszerelt „közegekkel” próbálták a rendet fenntartani. 
A tömeghangulat a versenyek lefolyására is hatással volt. Feljegyezték, hogy i. e. 212-ben a thébai Kleitomakhosz ökölvívóbajnok mérkőzött meg IV. Ptolemaiosz egyiptomi király védencével, egy bizonyos Arisztonikosszal. A nézők eleinte az egyiptomit támogatták, mert örültek, hogy valaki ki mert állni a szuperbajnokkal. Részrehajlásukat megelégelve azonban Kleitomakhosz egyszer csak abbahagyta a küzdelmet, és a tömeghez fordult: „Avagy nem tudjátok, hogy én Hellász dicsőségéért küzdök, Arisztonikosz pedig Ptolemaiosz király dicsőségéért? Vajon jobban szeretnétek-e, ha egy egyiptomi vinné el a győzelmi olajágat azzal, hogy megver egy görögöt, mint hogy egy thébai és boiótiai legyen a világ ökölvívóbajnoka?” Mondanunk sem kell, hogy a görög drukkerek tüstént észbe kaptak, s Kleitomakhosz harsány biztatásuktól kísérve meg is nyerte a versenyt.

Olümpia és a politika

Mint azt a fenti történet is mutatja, a politika sokféle módon volt jelen az ókori olimpiai játékokon. A sportversenyek idejére meghirdetett fegyvernyugvás (ekekheiria) azt a pragmatikus célt szolgálta, hogy a nézők és sportolók háborítatlanul tudjanak eljutni a szent városba. Az olimpiák jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy i. e. 776-tól i. sz. 261-ig - a különböző időkben dúló háborúk és súlyos politikai-gazdasági nehézségek ellenére - mindig megtartották! Ezzel szemben a modern játékok rövid fennállásuk során is háromszor szenvedtek halasztást: 1916-ban, 1940-ben és 1944-ben, a két világháború miatt. 
A politika így is többször beleszólt az ókori olimpiák menetébe. Az árkádiaiak és a pisaiak i. e. 364-ben, éppen a 104. olimpiai játékok közben támadták meg Olümpia szent körzetét, az Altiszt. A kortárs történetíró Xenophón szerint a Zeusz-templom tetejéről lövöldözték ellenfeleiket, de a versenyzők ügyet sem vetettek rájuk, és tovább küzdöttek. Mikor az élisziek - akiknek örökös kiváltsága volt a játékok megrendezése - visszaszerezték politikai fennhatóságukat a város felett, ezt a játékot érvénytelennek nyilvánították. Egy ízben még bojkottra is sor került, bár ennek nem politikai okai voltak, mint az 1980-as moszkvai olimpia idején. Az történt, hogy a szigorúságukról hírhedt versenybírók, az éliszi hellanodikészek rajtakapták Kallipposz athéni öttusázót, amint az a siker érdekében „megbundázta” társait. A bírók olyan hatalmas összegű pénzbüntetésre ítélték, amit Athén méltánytalannak érzett, és bojkottálta a további versenyeket. Csak akkor voltak hajlandók fizetni, amikor a delphoi jósda azzal fenyegette meg őket, hogy másként soha többé nem fordulhatnak hozzájuk jóslatért. 
A hellénizált világ minden részéről négyévente hatalmas tömegeket vonzó játékok nagy lehetőséget jelentettek a népszerűségre törekvő politikusoknak. Plutarkhosz jegyezte fel, hogy a spártaiak egy csodálatosan szép harci szekérrel ajándékozták meg az athéni politikust, Themisztoklészt: „Mondják, hogy a következő olimpiai játékon, mikor Themisztoklész a stadionba lépett, senki sem törődött a versenyzőkkel, egész nap őt bámulták, tapsolták és csodálattal mutogatták az idegeneknek. Themisztoklész megvallotta barátainak, hogy úgy érzi, elnyerte Görögországért vállalt fáradalmainak méltó jutalmát.” A gátlástalan köpönyegforgató athéni politikus, Alkibiadész i. e. 416-ban fényes győzelmeket aratott az olimpiai kocsiversenyen. A következő évben erre a rendkívüli győzelemre hivatkozva vitte keresztül Szicília megtámadásának tervét, amely két évre rá végzetesnek bizonyult Athén számára: „Athéniak! A vezéri tisztség nemcsak mindenki másnál inkább megillet engem … hanem magam is meg vagyok győződve róla, hogy méltó vagyok rá. Hiszen mikor olyan nagy pompával jelentem meg az olimpiai versenyeken, a hellének igazi hatalmánál sokkal nagyobbnak látták hazánkat, holott korábban azt hitték, hogy tönkretette a háború. Én ugyanis - amit előttem még egyetlen magánember sem tett - hét fogatot indítottam a versenyen, s az első hely mellett a másodikat és a negyediket is megszereztem…” 
Miután II. Philipposz és fia, Alexandrosz (a későbbi Nagy Sándor) megszerezte a hatalmat Görögország felett, négyévente Olimpiában nagy jelentőségű politikai tanácskozásokat tartottak. Családi emlékművet (Philippeion) is emeltek a város szent körzetében. Philipposz három egymást követő olimpián aratott győzelmet kocsi- és lovasversenyeken. De Nagy Sándor, aki nemcsak kitűnő lovas, hanem remek futó is volt, állítólag azt felelte, amikor felkérték, hogy vegyen részt az olimpiai küzdelmekben: „Csak ha királyok lesznek az ellenfeleim.” Az olimpiai játékokat elsőként ő kapcsolta össze általános „békepolitikával”. Diodórosz szicíliai történész szerint: „Az olimpiai játékok idején Alexandrosz elrendelte, hogy valamennyi száműzöttnek vissza kell térnie hazájába, kivéve azokat, akiket szentségtörés vagy gyilkosság miatt száműztek. Kiválasztotta legöregebb makedón katonáit, és elbocsájtotta őket a szolgálatból, összesen tízezret. Megtudta, hogy sokan közülük eladósodtak, ezért egyetlen nap alatt kifizette tartozásaikat.”
146-ban a rómaik elfoglalták a Peloponnészoszt, és hatalmuk alá vonták az olimpiai játékokat. 85-ben a római tábornok, Sulla kifosztotta a szentélyt, hogy az ott talált javakat a Mithridatész elleni háborúra fordíthassa. A 175. olimpiát (i. e. 80-ban) pedig egyszerűen áttelepítette Rómába. 
A császárkorban az olimpiai játékokat is beleillesztették a „Kenyeret és cirkuszt” propagandájába. 67-ben Nero parancsára megváltoztatták a játékok menetét, olyan sajátos számok bevonásával, mint a tíz ló vontatta kocsik versenye, valamint a dal- és tragédiaverseny. Nero ezenkívül más számokban is indult - nem meglepő módon valamennyiben ő győzött, beleértve a „különleges” versenyszámokat is. A különféle helyi jelentőségű, pénzdíjas versenyek száma a római korban ezer fölé emelkedett. Voltak ugyan nagy jelentőségű állami játékok is, ám ezek tekintélyben sohasem tudtak a jó öreg olimpiai küzdelmek fölé nőni. A görögbarát Hadrianus császár 131-ben elhatározta, hogy Athén központtal egy pánhellén szövetséget hoz létre, és itt alapítja újra az olimpiai játékokat, mert Élisz elmaradottsága és megközelíthetetlensége már nem felelt meg a modern kor követelményeinek. Vakmerő kísérletét maguk a sportolók buktatták meg: nem voltak hajlandóak részt venni a császár által szervezett összgörög játékokon. 

A játék vége

Az utolsó szabályos olimpiai játékokat 261-ben rendezték. Innentől kezdve csak csurran-cseppen az információ a játékok sorsát illetően. A katolikus uralkodó, I. Theodosius 393-ban úgy rendelkezett, hogy valamennyi pogány templomot be kell zárni, ezt követően Olümpiában szinte azonnal keresztény templommá alakították át az egyik pogány szentélyt. Az pedig aligha elképzelhető, hogy engedélyezték volna egy pogány rituálékkal teletűzdelt sportverseny megrendezését, különösen abban a városban, amely a barbárok támadása következtében amúgy is félig romokban hevert.
Az ókori olimpiák tehát aligha hasonlítottak „az amatőr sportolók megszentelt ünnepeihez” - amilyennek sokan képzelik őket. Annak ellenére, hogy a vallásos máz mindvégig rajta marad a versenyeken, sokkal inkább hasonlítottak a modern olimpiai játékokra: a politikai, nemzetieskedő és gazdasági elem is fontos szerepet játszott bennük. 1875 és 1881 között német régészek tárták fel az ókori Olümpia romjait, Ernst Curtius vezetésével. Pierre de Coubertin báró írta ekkoriban: „Németország feltárta Olümpia maradványait; miért ne kelthetné életre Franciaország annak régi dicsőségét?” A modern olimpia atyja azzal a céllal hívta életre az olimpiai eszmét, hogy az a történelmi folyamatosság, a nemzetköziség, a politikai semlegesség és a szabályszerűség mellett a világbéke fontos eszköze lesz. Célkitűzései mind a mai napig nem valósulhattak meg. A négyévente más-más országban megrendezett játékok legtöbbször a rendező ország „dicsőségét” szolgálták, ami különösen komoly erkölcsi problémákat vetett fel az 1936-os, náci Németországban rendezett olimpiai játékokon. Mint ismertes, a XX. müncheni olimpián, 1972. szeptember 5-én a kora hajnali órákban palesztin terroristák vérfürdőt rendeztek az izraeli sportolók között. Azóta nem csak a pax Olympicában vesztette el hitét a békevágyó emberiség. Az olimpia mára globalizálódó világunk egyik legnagyobb gazdasági-politikai cirkuszává lépett elő. A legutóbbi Atlantai Olimpiai Játékok (1996) szervezői szerint 197 ország 10 700 versenyzője vett részt a küzdelmekben, és kb. kétmillió ember kerekedett fel világszerte, hogy szemtanúja lehessen a látványosságoknak. Azoknak száma, akik a televízión keresztül nézték az olimpiai eseményeket, elérte a 3,5 milliárdot. 
(A szerző történész)
folytatjuk: a 2. részben az antik és modern gladiátori játékokkal foglalkozunk.:

Grüll Tibor
Kenyeret és cirkuszt 2. rész Halálos játékok

A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Kivált a vásári komédiákért, cirkuszi kocsiversenyekért és a gladiátori játékokért tudtak lelkesedni. Az ókori szórakoztatóipar e sajátosan római formái egyszerre elégítettek ki vallási és politikai igényeket, s szolgáltak a nép mulattatására - ily módon a szociális feszültségek feloldásának is hatékony eszközeivé váltak. A római civilizáció ezen alapvető intézményeinek erkölcstelensége és kegyetlensége azonban még a józanabb kortársakat is elrémítette.

 

Jelenet a Gladiátor című filmből. A kegyetlenség kultusza

„Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bőkezűségre, mint a látványosságokra” - írta a filozófus-császár Marcus Aurelius nevelője, Fronto. A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római játékok alapvetően vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása. A császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Juvenalis szállóigévé lett „Kenyeret és cirkuszt!” mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta. A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfőbb rendezőjének tekintették, hanem személyes részvételét, sőt lelkesedését is elvárták. Augustus is rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben intézte ügyeit. A kegyetlenkedéseiről elhíresült Nero annak köszönhette népszerűségét, hogy valósággal őrjöngött a játékokért, ahol egyszerű polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben; Titus a gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány szókincsével pocskondiázta; Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz, bölcsen vigyázva arra, hogy ellenfelei fakarddal vívjanak ellene. A római császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat - ami jár, az jár - ők is megrendezték.

„Négy szín - egy szenvedély”

A rómaiak egészen a városalapító Romulusig vezették vissza kocsiversenyeik eredetét. Cirkuszi játékaik „védőszentjének” Consus alvilágistent tartották, akinek föld alatti temploma Róma legnagyobb arénájában, a Circus Maximusban is megtalálható volt. A rómaiak hiedelme szerint ez a szentély az Alvilág egyik lejárata volt, amelyen keresztül bizonyos időpontokban a halottak szellemei az élők közé jöttek. A lovas- és kocsiversenyek színhelyéül szolgáló „Legnagyobb Cirkuszban” - ezt jelenti a Circus Maximus név - Vespasianus korában kétszázötvenezer néző élvezhette a látványosságokat. Rajta kívül még négy cirkuszépület volt a városban, melyek közül az egyik pontosan a mai Szent Péter-székesegyház helyén terült el a Vaticanus mezején. 
A cirkuszi játékok - legalábbis külsőségeikben - mindvégig őrizték vallási jellegüket, melyben a diadalmenet elemei és ősi áldozati szokások vegyültek. A díszes felvonulás (pompa) a Capitoliumról indult, és egy diadalíven át jutott be a cirkuszba. A menet élén a verseny rendezője haladt pompás kocsijában, feje fölé egy rabszolga aranykoszorút tartott. Őt követték a kocsijukban álló versenyzők, a végén haladtak az istenszobrok, mögöttük a papokkal és a consulokkal. A felvonulást lovasok, táncosok, énekesek, zenekarok tették változatossá. Egy menetben négy négylovas szekér (quadriga) állt rajthoz, amelyek hétszer kerülték meg a pályát: egy futam 8400 méter hosszú volt, s mindössze 15 percig tartott. A verseny legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor egy-egy fogat - római tolvajnyelven szólva - „hajótörést szenvedett”. Ez gyakran előfordult, hiszen a finisben a hajtók mindenáron ki akarták harcolni a győzelmet, ezért sokszor szántszándékkal okoztak balesetet.
A versenyben részt vevők négy - később hat - „versenyistállóhoz” tartoztak. A legrégebbiek a fehérek és a vörösök voltak, a császárkorban jöttek létre a zöldek és a kékek; s Domitianus idején vezették be a kérészéletűnek bizonyult bíbort és aranyat. Ma már talán csak a futball-szurkolótáborok „kemény magja” képviseli azt a mentalitást, amely a rómaiakat általánosságban jellemezte. A tudós-irodalmár Plinius így panaszkodott a rómaiak túláradó játékszenvedélye felett: „És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme, de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, ezt emide helyeznék át, a rokonszenve és a biztatás azonnal átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat.” A császárkor évszázadaiban a két legfontosabb „párt” (factio) a zöldek és a kékek voltak: az előbbit a császár és a köznép, az utóbbit a szenátus és az arisztokrácia támogatta. A játékőrület nyomai még a köztemetőkben is fellelhetők. Az egyik síron például, amelyet egy 19 évesen elhunyt fiú anyja emelt, ezt olvassuk: „Caecilius Pudensnek, a kékek párthívének”. Mintha ma valaki azt vésné a fia sírjára: „X. Y., élt tizenkilenc évet, a Fradinak szurkolt”. A factiókhoz tartozás komoly társadalmi előnyt is jelenthetett Rómában. Vitellius, aki eredetileg Caligula lovásza volt, úgy nyerhette el Germania tartományi kormányzóságát, hogy a „kékek” egyik magasrangú vezetője közbenjárt érdekében. A pártok klubokat is működtettek, Caligula például szinte mindig a zöldek klubjában tartózkodott, sőt ott is étkezett. Római mintára alakult factiókat találunk szerte a birodalomban: Karthágóban, Antiochiában és Bizáncban is. Ez utóbbi helyen a pártok - a modern latin-amerikai „futballháborúkhoz” hasonlóan - még zendülések okozói is voltak: 532-ben a kékek és a zöldek összefogtak a császárok (Justinianus és Theodosius) ellen. Kitört a híres Nika-lázadás, amely 30 ember életét követelte. 

„Öld, vágd, égesd!”

Alig kelt fel a nap, Róma szűk utcáin máris sűrű tömegben hullámzottak a nézők Róma hatalmas amfiteátruma, a Colosseum felé. Hamarosan kezdetét vette az aznapi műsor. Először egy sereg gyilkost, rablót és „felforgató elemnek” bélyegzett politikai foglyot hajtottak ki a porondra, akiket a bíróság vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítélt. A szerencsétleneket mezítelenül egy oszlophoz kötötték, majd felhúzták a rácsokat és beeresztették a hóhér szerepére kiszemelt oroszlánokat, tigriseket, medvéket. A napokon át éheztetett fenevadak vérfagyasztó üvöltéssel vetették magukat a védekezni képtelen áldozatokra, és a nézősereg ordítozása közepette szétmarcangolták őket. De a felbőszült állatok sem maradtak sokáig urai a porondnak. A karzaton íjászok jelentek meg, akik fegyverükkel célba vették őket, s a közönség most már a fenevadak haláltusájában gyönyörködhetett. A szünetben kivonszolták a tetemeket az arénából, s a vértől iszamós talajt homokkal szórták fel. 
A tulajdonképpeni állatviadal (venatio) csak ezután következett. Ezúttal a távoli országokból begyűjtött fenevadakkal fegyveres gladiátorok szálltak szembe, vagyis egyenlő volt a küzdelem. A vadállatok és gladiátorok párharca addig folyt, ameddig az amfiteátrum ketrecei ki nem ürültek. Addigra rendszerint delelőre hágott a nap, s a nézők egy része elindult hazafelé ebédelni. Mások viszont az ebédszünetet is itt töltötték, mivel most is akadt látnivaló: ismét bűnözőket tereltek a porondra, akiknek ítélete párviadalra (ad gladium) szólt. Ez a „párbaj” szintén a nyilvános kivégzés egy fajtája volt: a küzdők egyikének fegyvert nyomtak a markába, akivel szemben a másiknak csupasz kézzel kellett védekeznie. És jaj volt annak, aki a biztos halál elől futásban keresett menedéket! A megfogyatkozott közönség bosszús kiáltásai nyomán a szolgák korbácsütésekkel, éles karddal vagy tüzes vassal kényszerítették, hogy vállalja a reménytelen küzdelmet. „Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!” - kiabálta a közönség, a látványtól borzadó Seneca füle hallatára. De a győztes sem kerülhette el sorsát: amint csúfos hóhérmunkája véget ért, fegyverét másnak adták, s nemsokára ő is szétszabdalva hevert áldozata mellett. Mire az utolsó ember is elvérzett, újra megteltek a lelátók. Mindenki a nap fénypontjára készült, kezdődhetett a gladiátorok viadala. 
Kisvártatva szélesre tárult a küzdőtérre nyíló kapu, s bevonultak a császári gladiátoriskolák kemény edzéseken kiképzett hivatásos bajvívói, akik a biztos megélhetés és dicsőség reményében életüket is hajlandók voltak kockára tenni. A több száz felvonuló gladiátor négy fegyvernemre oszlott: a szigonynyal és hálóval küzdő retiariusok; a sisakban, karddal vagy lándzsával harcoló murmillók; az egyenes kardot és hosszú négyszögletes pajzsot viselő samnisok; a görbe szablyával és kerek pajzzsal felszerelt thrákok; valamint a lovaspárbaj, a szekérharc és más fegyvernemek specialistái. A menet megállt a császári páholy előtt, és elharsogta az üdvözlés hagyományos szavait: „Üdvöz légy császár, a halálba indulók köszöntenek!” Rendszerint két különböző fegyverzetű gladiátort állítottak egymással párba, murmillo retiariusszal, samnis thrákkal került össze, hogy annál érdekesebb legyen a küzdelem. 
Minden fegyvernemnek megvolt a maga szurkolótábora, s a lelkes drukkerek sokszor hatalmas összegekben fogadtak, hogy melyik viador fog győzni! Mikor a küzdelemben valamelyik harcos a földre került, magasra emelt kézzel a közönségtől irgalomért könyörgött. Ha a nézők számára szimpatikus volt, felfelé emelt mutatóujjal jelezték: megkegyelmeznek neki; a lefelé fordított mutatóujj a halált jelezte: „Vasat belé!” (Recipe ferrum!) Aztán ünnepi pillanatok következtek: a győztes a szurkolótábor üdvrivalgása közepette átvette a neki járó pénzjutalmat; sőt, ha többszörös győzelmével rászolgált, megkaphatta a felszabadítását jelképező fakardot. 

A kegyetlenség kultusza

„Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják, ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevő karddal kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és halál eltűrésére, de a szem számára biztosan nincs” - írta Cicero, aki néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán. A kegyetlenkedés, az élet semmibevétele mélyen beleivódott a rabszolgtartó római arisztokrácia szemléletébe. Számos rabszolga volt kénytelen eltűrni ura kegyetlenkedéseit, még akkor is, ha erre semmi okot nem szolgáltatott. A rabszolgák nemcsak adásvétel tárgyát képezhették - így gladiátornak is eladhatók voltak -, hanem urukkal szembeni vétségükért hamar az arénában találhatták magukat.
A köztársasági időkben nagy szenzációnak számított, amikor Caesar háromszázhúsz pár gladiátort állított a porondra (persze nem egy napon). Fogadott fia, Augustus még nagyobb arányú viadalokkal akarta a népet elkápráztatni. Feliraton fennmaradt önéletrajzában büszkén említette: „Háromszor rendeztettem gladiátori játékokat a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében. Ezeken a játékokon körülbelül tízezer ember küzdött a porondon.” Az őt követő uralkodók valamennyien szenvedélyesen hódoltak a gladiátori játékoknak: Caligula maga is fellépett a porondon, Claudius pedig nem is titkolta perverz élvezetét, amit a leterített bajvívók haláltusája okozott neki. Egy-egy nyilvános kivégzésért még ebédjét is hajlandó volt elhalasztani, s eközben nyájasan tréfálkozott a nézőkkel. Titus a Colosseum felavatását száznapos viadallal ünnepeltette, de még rajta is túltett Traianus, aki fényes hadigyőzelmét 123 napig tartó játékok megrendezésével tette emlékezetessé: ez alkalommal tízezer embert mészároltak le az arénában. Marcus Aureliusról tudjuk, hogy filozófushoz méltóan megvetette az effajta alantas szórakozást - nem úgy felesége, aki állítólag maga is egy gladiátor karjaiban vigasztalódott, s a római rossz nyelvek szerint fia, a későbbi Commodus császár is ebből a viszonyból származott. Kétségtelen, hogy Commodus cseppet sem emlékeztetett filozófus apjára, rajongott az amfiteátrumi küzdelmekért. Ő maga is megtanulta a gladiátori mesterséget, sűrűn volt együtt gladiátorokkal, még az arénában is fellépett; a győzelem persze csak az övé lehetett. Igaz, meg is fizettette fellépését: minden alkalommal egymillió sestertiust kapott a rendezőktől.
A rómaiak meglehetősen nagy képmutatására vall, hogy a mészárlások közepette a cirkuszban található isten- és császárszobrokat lepellel takarták le. Mint mondták azért, hogy a szobroknak ne kelljen az öldöklést végignézniük. Claudius, aki különösen szerette a harcosokat és elítélteket felkoncoltatni, a kivégzések meg-megújuló árdatában gondot viselt arra, hogy Augustus szobrát áthelyeztesse, „nehogy minden idejét lepel alatt legyen kénytelen eltölteni”. A római értelmiség közül szinte senki sem emelte fel szavát az embertelenségek ellen. Nero császár nevelője, a sztoikus Seneca tiltakozott egyedül egy levelében: „Puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak… Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják oda magukat parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgokat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.” 

„Oroszlánok elé a keresztényeket!”

Bár a zsidóság és a kereszténység nem zárkózott el eleve a sporttól - amennyiben az nem kapcsolódott pogány rítusokhoz, mezítelenséghez vagy erőszakhoz -, a római gladiátori játékokat elutasította. Amikor Heródes Jeruzsálemben színházat és amfiteátrumot építtetett, ahol állatviadalokat és gladiátori játékokat is bemutattak, Flavius szerint a zsidók elítélték ezt az új szokást, mivel „istentelenségnek tűnt a szemükben embereket dobni a vadállatok elé más emberek szórakoztatására”. Tertullianus, Karthágó püspöke A látványosságokról írt könyvében részletesen foglalkozott a kereszténység és a cirkuszi játékok kapcsolatával. Az 1. zsoltár alapján bizonyította, hogy a keresztények számára tilos a cirkuszok és amfiteátrumok látogatása. A színházi és cirkuszi látványosságok valamennyi kelléke a bálványimádásból ered; magát az épületet a Napistennek szentelték; a cirkusz és a templomok díszei is ugyanazok, vagyis a „cirkusz tisztátalan istenségek birtoka”. A keresztény tartózkodik a dühtől, így a cirkusztól is, „ahol a veszett düh van az első helyen”. A pogányok kétszínű emberek, mást gondolnak magukban és másként viselkednek a tömegben: „Aki az általános törvény szerint elhunyt ember holttesténél borzongást érez, ugyanaz az amfiteátrum magasából a lehető legnagyobb nyugalommal nézi a szétroncsolt és szétmarcangolt, vérben ázó testeket; sőt, aki az emberölés bűnét elítélve jön a látványosságra, ugyanaz a vonakodó gladiátort vesszővel és korbáccsal kényszeríti az emberölésre, s ugyanaz, aki minden nevezetesebb gyilkosnak az oroszlánt kívánja, az a kegyetlen gladiátornak kér fakardot, a szabadságot jelképező kalapot adja neki jutalmul.” Egy keresztény viszont nem élhet kétszívű emberként! Tertullianus így foglalja össze, mit kell éreznie egy kereszténynek a cirkusszal kapcsolatban: „Gyűlölnünk kell a pogányoknak azokat az összejöveteleit és gyűléseit, mert ott káromolják Isten nevét, ott bennünket naponta az oroszlánok elé követelnek, ezért határozzák el az üldözéseket, és onnan indulnak ki a próbatételek.” 
Valóban, a fentebb említett brutális kivégzési módokat a rómaiak előszeretettel alkalmazták keresztényekkel szemben. A vértanú akták jóvoltából részletes - ha nem is minden ízükben hiteles - leírásokkal rendelkezünk az üldözések alatti kivégzésekről. Lugdunumban (Lyon) 177-ben negyvennyolc hívőt ítéltek vadállatok elé vettetésre, Euszébiosz szerint a nézők név szerint követelték kivégzésüket. A kapott sebektől azonban egyikük sem halt meg, ezért egy hóhérsegéd (confectiarius) adta meg nekik a kegyelemdöfést. Egy előkelő római asszonyt, Perpetuát, rabszolganőjével, Felicitasszal együtt 202/203-ban ítéltek halálra és végeztek ki a karthágói arénában, más keresztényekkel együtt. Aktája kíméletlen részletességgel írja le szenvedéseiket. Elítéltetésük után a börtönből rögtön az amfiteátrumba vezették őket. Egy Saturninus és egy Revocatus nevű keresztényt leopárd és medve elé vetettek, Saturust pedig előbb egy vadkanhoz, majd egy medvéhez kötözték, de az állatok nem akarták bántani őt. Perpetuát és Felicitast előbb két felbőszített tehén elé vetették, amelyek megtiporták őket, de nem halálosan. Végül a tömeg követelésére valamennyiükkel a gladiátorok kardja végzett. Bár Nagy Konstantin már 325-ben elítélte a gladiátori játékokat, további kétszáz év kellett ahhoz, hogy végleg megszüntessék őket a birodalomban. 
(a szerző történész)