Faludy György
François Rabelais
Pantagruel
François Rabelais
Pantagruel
I. kötet
Középkori francia vidámságok könyve
I. kötet 3
A KÖNYV EREDETI CÍME:
PANTAGRUEL
ROY DES DIPSODES
RESTITUÉ A SON NATUREL
AVEC
SES FAICTS ET PROUESSES ESPOVENTABLES
COMPOSÉS
PAR FEU M. ALCOFRYBAS
ABSTRACTEUR DE QUINTE ESSENCE
[LYON, 1533]
I. kötet 4
PANTAGRUEL
A DIPSZÓDOK KIRÁLYA
AMILYEN VALÓJÁBAN VOLT,
AZ Ő CSODÁLATRAMÉLTÓ TETTEINEK
ÉS CSELEKEDETEINEK HISTÓRIÁJA
ÍRATOTT
AZ ISTENBEN BOLDOGULT ALCOFRYBAS MESTER
A KVINTESSZENCIÁK ABSZTRAKTORA ÁLTAL
I. kötet 5
Tízsoros vers
A Szerző Játékos Szellemének Dícséretére
Clement Marot (†1544), híres költő, Rabelais kortársa. – Octavien Mellin de Saint-Gelais ugyancsak költő és kortárs.
I. kötet 6
A szerző elöljáró beszéde
Hírnévvel és jelességgel ékes lovagok, nemesemberek és ti többiek, mindenfajta épületes és tisztes foglalkozás kedvelői, akik a minap megvásároltátok, elolvastátok és meg is emésztettétek Az Óriás Gargantua Felmérhetetlen Becsű Krónikáját és akik, hívő lelkek módján hitelt is adtatok ez írásnak, akár a Szent Biblia és az Evangéliumok szövegének, és valahányszor kisasszonyok és dámaságok társaságában kifogytatok a szóból, hosszú és élvezetes történeteket mondtatok el nékik e könyvből: – amiért nem kis méltánylást, sőt örök dicsőséget érdemeltek.*1
Ráadásul még azt ajánlanám: hagyja abba mindenki foglalkozását és fittyet hányva mestersége kötelmeinek, semmi másra figyelmét ne pazarolja, mint e krónika tanulmányozására, amíg szóról-szóra tudja. Akkor aztán, ha holmi véletlen folytán a könyvnyomtatás mestersége feledésbe merülne, vagy a könyvtárak veszendőbe mennének, mindenki kitaníthatná gyermekeit Gargantua felől. TörtéI. kötet 7nete szájról-szájra járhatnak, valamint a kabbala, a kései nemzedékek között. Mert e história több lelki táplálékkal bővelkedik, semmint azt bolházkodó szenteskedők képzelik, kik az ilyen pajzánságokhoz annyit sem konyítanak, mint Raclet professzor Justinianus törvénykönyveihez.*2
Számos magasrangú, hatalomban dúslakodó nagyurat ismertem, kik, ha rőtvadra vagy akár kacsára vadásztak és az üldözött állatnak nyomaveszett, miközben sólymaik, mert a zsákmány megugrott, szomorúan köröztek a magasban, míg ők búsan lógatták orrukat. Ezt könnyen elérhetitek. Ám, mihelyt, vígasztalódásuk egyetlen forrásául Gargantua fent említett, felmérhetetlen becsű krónikáját újra olvasták, keserű morfondírozás helyett virágos kedvre derültek.
Más bizonyítékokat is gyűjtöttem (és ezúttal eszem ágába sincs tréfálkoznom), mint például azokét, akiket heves fogfájás marcangolt és már-már vagyonuk javát orvosokra költötték, anélkül hogy kínjaikra enyhülést találtak volna. Rögvest felgyógyultak, mihelyt Gargantua Krónikáját két forró türülközőbe bugyolálták és némi szárított varjúszarral meghintve, a fájó ponthoz szorították.
És mit szóljak a francusrágta szegényemberekről, vagy a köszvényesekről? Hányszor kényszerültünk szenvedéseik tanújává lenni, mikor kenőccsel bezsírozott ábrázatuk úgy csillog, mint a bordélyházi rézkilincs, foguk vacog, mintha állkapcsukban valaki az orgona vagy a spinét billentyűit verné és szájuk habzik, mint a vadkané, mikor kutyák szorongatják! Mit tehet az ilyen ember? Egyetlen vigasza, ha a szóbanforgó könyvből néhány oldalt felolvasnak néki. Hányat láttam közülük, kik a Sátán egész atyafiságára megesküdtek volna, hogy Gargantua tetteinek hallatára megkönnyebbülést éreznek és a pokol helyett csupán a pokol tornácán*3 gondolják magukat, – amiként vajudó I. kötet 8asszonyok is megkönnyebbülnek, ha Szent Margit legendáját felolvassák nékik.*4
Ez sem elég? Mutassatok még egy könyvet, tárgyalja légyen a tudomány bármelyik ágazatát s iratott légyen bármely nyelven, mely íly kiváló sajátságokkal rendelkezik, ennyi érdemmel bővelkedik és én nagy adag pacallal fizetek néktek. Hasonlíthatatlan, páratlan, egyedülálló mű; ilyen könyvet hiába kerestek, uraim, s ezt vallom róla a jelenben és vallom a jövőben, a máglyafüstig, – excluzíve. És aki ellenkezőjét állítja, imposztor, szédelgő, predesztinációs szakadár*5 és gazember!
Meg kell vallanom, hogy természetesen akadnak bizonyos könyvek, melyek érdemét és a bennök rejlő jótulajdonságokat tagadásba venni nem szándékszom. Teszem fel Az üresmeszely, Az őrjöngő Roland, Róbert a Fenegyerek, A bracchiumos Szaracén, Rettenthetetlen Vilmos, Huon Bordeauxból, Montevielle és Matabrune*6 történetei. Mégsem: egyik sem hasonlítható és nem állja a versenyt a Krónikával, melyről beszélek. Erre tanít a tapasztalat is, melynek során az olvasóközönség felismerte Gargantua krónikájának kiválóságát és érdemeit, amiért két hónap leforgása alatt több példányt vásároltak fel mint amennyi Biblia kilenc év alatt elkél.
Azért tehát, hogy szabad időtöket még kellemetesebben töltsétek – és mi lehetne nékem, alázatos szolgátoknak, hőbb kívánságom? – újabb, hasonló könyvet ajánlok fel néktek, legfeljebb hogy még hitelesebbet és értékesebbet nyújtok. És ne higgyétek, hacsak rá nem akarjátok szedni magatokat, hogy úgy szólok mint a zsidók a Törvényről. I. kötet 9Más csillagzat alatt születtem; a hazugságot hírből sem ismerem és nem bizonygatok mást mint a színigazat. Azt is hitelesen és lelkiismeretesen, mert akinek nincs lelkiismerete, annak nincs semmije. Úgy szólok hozzátok tehát, mint János apostol a Jelenések könyvében, quod vidimus, testamur, vagyis: azt vallom, amit láttam. Így írtam meg a vitéz Pantagruel hajmeresztő cselekedeteinek históriáját, miután hópénz fejében attól kezdődően szolgálom őt, mikor hátulgombolós nadrágot viseltem, egészen a mai napig. Most pedig, az ő engedelmével, hazajöttem falumba megnézni: él-e még valaki az enyémek közül?
De, hogy ezen elöljáró beszédemnek végére jussak, egyet kívánok még idejegyezni. Lelkemet, testemet, beleimet és zsigereimet az ördög öreganyjának adományozom, ha e történet során akár egyetlen szót lódítok. Hasonlóképpen a fránc törje ki nyakatokat, nyavalya hempergessen a földön, üszkösítse meg a rákseb pofacsontotok, a búbos pestis dagassza hónotok, verjen ki a ragya, hegedüljön a vitustánc örökös nótát talpatok alá; igen, a higanykenőcstől tüzes kiütés bujjék feneketekbe és kénköves párában, lángok közepette szálljatok alá, mint Szodoma és Gomorra lakói, a pokol fenekére, ha fenntartás nélkül hitelt nem adtok mindannak, amit jelen könyvemben elétek tárok.
I. kötet 10
I. fejezet
A nagy Pantagruel származása és ősi nemzetsége
Mivel nincs sürgősebb dolgunk, kecsegtetőnek és egyúttal tanulságosnak tartjuk, ha a jó Pantagruel élete forrásánál, azaz származásánál egy percenetre elidőzünk. Valamennyi krónikás, amint látom, így kezdi történetét, nemcsak az arabok, a barbárok és a latinok, hanem a pogány görögök is, a borforrások örökös kedvelői, valamint az Evangéliumok szerzői, azaz Szent Lukács és Szent Máté őexcellenciáik.
Meg kell jegyeznetek, hogy a világ teremtése táján – régmúlt időről beszélek, negyvenszer negyven a négyzeten, vagy még több éjszakával ezelőtt, hogy a régi druidák időszámítását használjam,*7 – röviddel annakutána, mikor Káin megölte testvérbátyját, Ábelt, az igaz ember vérével áztatott föld egy bizonyos esztendőben
kiváltképpen naspolyában, elannyira, hogy ezen időszakot a nagy naspolyák korának keresztelték és így idézik az emberek emlékezetébe: akkorák voltak ugyanis, hogy három jutott egy szakajtóra.
A nevezett évre vonatkozó naptárat a lomtárban találtam.*8 A nagyböjt ideje nem márciusra esett és augusztus közepe májusban volt. Október havában viszont, avagy lehet, hogy szeptemberben (elővigyázatosan fogalmazok, nehogy tévedést kövessek el) következett el az évkönyvekben nevezetes hét, melyet a három csütörtök hetének mondunk, azaz amikor a naptár szószoros értelemben egymásután háromszor mondott csütörtököt. Ennek okát a szökőnapokban kell keresnünk, mivel a nap letért útjáról mint a részeg ember és a holdat öt fonálnyira eltérítette pályájáról. Ugyanekkor a firmamentumon bizonyos vibrálást éreztek, minthogy a Szűznek nevezett csillag elkapta egy üstökös farkát, minek láttán a Fiastyúk szégyenében megfordult és a Mérleg nevű csillagkép serpenyőjébe köpött, amitől az is himbálódzni kezdett. Minde jelenségek oly csodálatosak és annyira nehezen fejthetők meg, hogy csillagászaink mit sem észleltek belőlük; igaz, nagyon jó szem kell hozzá, hogy az ember odáig lásson.
Természetes, hogy a nép boldogan falta a naspolyákat, nemcsak nagyságuk, de pompás ízük miatt is. De miként Noé, ez a szent ember, kinek mindannyian lekötelezettjei vagyunk, amiért a venyigét ültette, mely a nektáros, gyönyörűséges, pótolhatatlan, égből származó, vidító és isteni folyadékot ajándékozza nékünk, melyet bornak nevezünk – nos, ahogy Noé ivás közben el-elvetette a sulykot, mert kezdő lévén, az ital erejét és sodrát még nem ösmerte, úgy ették az akkori emberek is mohón és mértéktelen élvezettel a nagy, duzzadt naspolyákat. Ennek csodás és változatos következménye lett. Valamennyiök testének egy-egy része módfelett feldagadt. E testI. kötet 12rész személy szerint különbözött. Egyeseknek hasa puffadt fel és úgy domborodott mint a hétakós hordó; ez a mindenható gyomor, melyet Szent Pál említ. Tulajdonosaik a vidám és mulatós cimborák. Közülük született Szent Pánkrácius és Szent Karnevál.
Másoknak válla dagadt meg. Innét származnak a púposak; mintha dombocskát hordoznának lapockájukon. Országok szerint, különböző méltóságokban ma is láthatók szerte a világban; az ő soraikból való Aesopus, kinek meséi és dícséretreméltó tanulságai írásban is fennmaradtak.
Másoknak ama testrésze duzzadt meg, melyet a természet magvetőjének nevezünk. E szervük oly bámulatosan hosszúra, nagyra, vastagra, erőteljesre, fenyegetőre és a régi római Priapus szobrokéra hasonlóvá vált, hogy gazdáik övnek használhatták és ötször-hatszor csavarták derekuk köré; emellett úgy ágaskodott jókedvében mint a lándzsa, mely pontosan céljába talál. Az ilyen emberfajtának azonban – a női nem tanúsága szerint – sajnálatos módon magva szakadt, mert, ahogyan az asszonynép kedvenc nótája mondja:
Másoknak herezacskóik fúvódtak fel, elannyira, hogy három itce fehérbor is beleférne. Ezektől születtek a lotaringiaiak. Gatyapőcükbe*9 tökeik nem férnek bele, I. kötet 13sem gazdáik combja elé, hanem hátraesnek és általverik nadrágjaik ülepét.
Másoknak combja növekedett meg. Láttukra azt gondoltad volna, hogy darvak vagy flamingók közelednek, avagy gólyalábon sétálnak feléd. Nemi szervüket az ilyenek a második emelet helyett az ötödiken hordják, a hölgyek szájának magasságában; ha szobrász ábrázolja őket, úgy azt mellszobor helyett lábszobornak hívják.
Másoknak orruk nőtt akkorára mint a pároló lombik csöve; emellett pattanásokkal, szemölcsökkel, pörsenésekkel, varrokkal, forradásokkal és kelésekkel teljesek. Színükre nézve violák, feketék avagy bíborszínűek és dudorokat tenyészőek: mintha csak edénymázt kentek volna reájuk. Ilyen orral büszkélkedhetett Panzoult kanonok úr és Piédeboys orvostudor Angiers városából. E nemzetség megveti a köleskását és a hegy levével jegyezte el magát. Közülük való volt az orros Ovíd, a költő, és mindazok, kik „ha berúgnak – vétkeikről mit sem tudnak”.
Másoknak füle hosszabbodott meg oly mértékben, hogy dublont, bricsesznadrágot és kabátkát lehetett volna kiszabni belőle és még mindig maradt volna elég egy spanyol-divatú süveghez. Úgy hírlik, hogy a Bourbonnaisben ez az emberfajta még mindig virul, amiért „bourbonnaisi nagy fülekről” beszélünk.
Másoknak viszont egész teste megnyúlt; e nemzetségből származnak az óriások, köztük e könyv hőse, Pantagruel. Ezekből első vala Saramuci,
aki nemzé Faramucit,
aki nemzé Szaramucit,
aki nemzé Hapálit-ot,
aki nemzé Nimródot,
aki nemzé Atlaszt, ki vállán hordja az eget, nehogy fejünkre essék,
aki nemzé Góliátot,
aki nemzé Eryxet, talpatlan poharak feltalálóját,
aki nemzé Titiust,
aki nemzé Oriont,
aki nemzé Polyphemust,
I. kötet 14aki nemzé Cacust,
aki nemzé Otust, ki elsőnek szerezte be a bujakórt, amiért nyáron nem ivott friss bort, Bartachim tanúsága szerint,
aki nemzé Messzelátót,
aki nemzé Magassházyt,
aki nemzé Langalétát,
aki nemzé Toronylétrát,
aki nemzé Póznalábyt,
aki nemzé Aegeont,
aki nemzé Briareust, kinek száz karja volt,
aki nemzé Porphiriust,
aki nemzé Adamastort,
aki nemzé Anteust,
aki nemzé Agathot,
aki nemzé Porust, Nagy Sándor ellenfelét Indiában,
aki nemzé Arranthast,
aki nemzé Gabbarát, aki feltalálta, hogy a másember egészsége ürügyül szolgál, hogy inni lehessen rá,
aki nemzé a második számú Góliátot, kiről Plinius szól,
aki nemzé Offót, kinek hatalmas ormánya arra szolgált, hogy hordóból szippantsa a bort,
aki nemzé Artasét,
aki nemzé Oromedont,
aki nemzé Gógot, Mágógot és Demagógot, aki a hegyesorrú cipőt feltalálta,
aki nemzé Sisyphust,
aki nemzé a titánokat, kik közül Herkules született,
aki nemzé Enakot, a bibliai óriást,
aki nemzé Fierabrast,*10 kit Olivier győzött le, frantzia főúr és Roland bajtársa,
aki nemzé Morgánt, ki elsőnek csíptetett okulárét orrára, miközben kockát vetett,
I. kötet 15aki nemzé Fracassust, kiről Merlinus Coccaius írt,
aki nemzé Ferragust,
aki nemzé Hammhammot, marhanyelvek kéményben való füstölésének feltalálóját (mert addig csak besózták, mint a sonkát),
aki nemzé Bolivoraxot, ki kapásból kapta be a legyeket,
aki nemzé Bujáncot, kinek puhafából volt a herezacskója, de somfából a hímvesszeje,
aki nemzé Toszódit, kinek sosem volt elege,
aki nemzé Vasrágót,
aki nemzé Sir Mentit,
aki nemzé Galahádot, flaskák feltalálóját,
aki nemzé Hersentit,
aki nemzé Hetykepetykét,
aki nemzé Szaracént,
aki nemzé Vandalúzot Andalúzból,
aki nemzé Farabúst, az arabust,
aki nemzé Álmorávi Álmorálit,
aki nemzé Tombolondot, akit Ogier, a dán győzött le, Frantziaország hűbérura,
aki nemzé Mabrunt,
aki nemzé Nyasgemet,
aki nemzé Kiss Farkast,
aki nemzé Nagy Farkast,
aki nemzé Grand Gosiert,
aki nemzé Gargantuát,
aki nemzé Pantagruelt, uramat és parancsolómat.
Jól tudom: e családfa átböngészése után egyeseknek nem egészen indokolatlanul kételyei támadhatnak. Azt kérditek: igaz lehet-e mindez, holott a vízözön idején az emberek neme kipusztult, kivéve magát Noét és bárkája hét utasát? Már pedig az általam említett Hápálit*11 nem volt közöttük. Kérdéstek jogosult.
I. kötet 16
Oly válasszal szolgálok, mely tökéletesen kielégít benneteket, ha ugyan fejetek lágya valóban benőtt, kivált a koponyacsont tájékán. Jómagam akkoriban nem tartózkodtam a hely színén, szemtanúnak nem jelentkezhetem. Ám nagy elégedettségemre szolgál, hogy hivatkozhatom a héber írástudók tekintélyére, kik egybehangzóan állítják, hogy fent nevezett Hápálit valóban nem tartózkodott Noé bárkájában, hiszen nagysága miatt el sem fért volna benne. Hanem rácsücsülve, úgy lovagolt rajta, mint kisgyermek a hintalovon, vagy mint ahogy a Berni Bikának nevezett svájci vitéz lovagolt egyik nagy, követ okádó ágyúnk csövén és tette tönkre azt a Marignan melletti csatában.*12 Isteni gondviselés segítségével Hápálit így vezette Noé bárkáját: egyik lábával az egyik, másik lábával a másik oldalon kormányozta az árban. Az utasok jókor felismerték szolgálatai jelentőségét és a kéményen keresztül bőséges elemózsiával szolgáltak néki, mint ahogy ezt máshol, Lukiánosz elbeszélése szerint, Jupiterrel Ikáromenipposz is megtette.
Megértettétek a dolgot? Ha megértettétek, úgy igyatok jókora kupával, de tisztán! És ha nem hiszitek, úgy hiszi a piszi.
I. kötet 17I. kötet 18
II. fejezet
A híres-neves Pantagruel születéséről
Négyszázkilencvennyolc és egy híján húsz esztendős korában Gargantua nemzé fiacskáját, Pantagruelt, ki hitvesétől, Badebectől, az utópia-béli amauróták királyának leányától született.*13Nevezett Badebek gyermekágyban halálozott el. Pantagruel bámulatos nagyságú és fölötte súlyos volt, úgyhogy világrajöttekor anyjának el kellett pusztulnia.
Ám, hogy a fiúcska nevét megérthessétek, melyet a keresztségben nyert, tudomásotokra kell hoznom, hogy azon esztendőben Afrika minden országában kivételes szárazság uralgott, elannyira, hogy az aszály immáron harminchat hónapja, három hete, negyvenkét napja és tizenhárom órája tartott, nem utolsó sorban a nap heves sugárzása és a föld szikkadtsága következtében. A kánikula Illés próféta idejében*14 sem volt ennyire szörnyű. Egyetlen fa nem hajtott levelet, a rétek elasztak, a folyók mezítlenül takarták fel ágyukat, a források kiapadtak. I. kötet 19A nyomorult, éltető elemüktől megfosztott halak a szárazföldön ugráltak és üvöltöztek, a madarak leestek a levegőből, mert hiányzott belőle a vízpára, mely fenntartja őket.*15 Farkasok, rókák, vaddisznók, dámvadak, nyulak, hódok, menyétek és más állatok szomjú torokkal vagy holtan hevertek szerte a mezőségben.
Az emberekre sanyarú sors várakozott. Nagy, kilógó nyelvvel láthattátok őket, mint az agarakat, ha hét óra hosszan futnak egyfolytában. Némelyek a kutakba vetették magukat, mások tehenek hasa alá másztak, hogy némi árnyékot leljenek. Homérosz „kiszáradtak”-nak nevezte őket. Az egész ország megbénult. Siralmas volt elnézni, mit nem tettek, hogy a szomjúság kínjaitól megszabaduljanak. A papok legnagyobb gondja maradt, hogy a templomok szentelt vizét megőrizhessék. A Szentatya és a kardinálisok szigorú rendelkezést hoztak, mely szerint mindenki csak egyszer márthatja bele ujját. Ha valaki a templomba lépett, húsz tátott, szomjú száj várta az ajtóban, hogy az elfröcskölt vízből egyetlen cseppecskét kaphasson. Mert boldog az ember, ki a friss, jóízű víznek soha nincs híjával!
A filozófus*16 felveti a kérdést: mitől sós a tenger árja? Ezzel kapcsolatban elmondja, hogy Phoebus, a napisten, egyszer, a nap fogatának hajtását fiára, Phaetonra bízta. Nevezett Phaeton azonban nem értette a kocsihajtás mesterségét. Az ekliptika útját követni képtelen volt és az irányt is elvétette. Oly közel jutott a földhöz, hogy a tájat fölperzselte, csak úgy, ahogy a mennybolt szomszédos részét is elégette. E területet a fitudósok azóta is Via lacteának, azaz Tejútnak nevezik, míg a balga emberek Szent Jakab ösvényének mondják, viszont a sokkal jobban értesült költők azt állítják: ez az a hely, hová Juno tejének egy része elcsorgott, mikor a kisded Herculest I. kötet 20szoptatta. Phaeton kocsihajtása közben a Föld felhevült és a verejték oly módon ellepte, hogy kiizzadta az Óceánt. Ennek következtében váltak a tengerek sóssá, minthogy minden veríték sós. Hogy állításomról megbizonyosodjatok, csak éppen tulajdon verítéketeket kell megízlelnetek, vagy a vérbajosokét, amikor izzasztással kezelik őket.
Hasonló csapás ismétlődött Pantagruel születésének nevezett esztendejében. Egy bizonyos pénteki napon, mikor az emberek nagy ájtatossággal körmenetet formáltak, litániákkal és imákkal könyörögtek esőért és esdekeltek résztvevő irgalomért az isteni kegyelemtől, a tikkadt földből szemlátomást nagy vízcseppek fakadtak, mint amikor valamely ember nagyhevesen izzad. És a szegény nép megörvendezett, amiért ekkora jótétemény érte. Némelyek úgy vélekedtek: a légtengerben uralkodó reménytelen szárazság miatt maga földanyánk segített a bajon és tulajdon erejéből izzadta ki az esőt. Más, bölcsebb emberek olybá nyilatkoztak, hogy ez az eső az antipódusokból szivárgott át, mint ahogy Seneca feltételezi Questionum naturalium című műve negyedik kötetében. De tévedett. Mert, alighogy vége volt a processziónak, az emberek összegyűjtötték a harmatot és szürcsölni kezdték a tele köcsögökből: akkor vették észre, hogy keserű és sósabb, mint a tenger árja.
Atyja, Gargantua választotta számára a Pantagruel nevet, mert ilyen napon született világra. Ugyanis a panta görögül „mindent”, „valamennyit” jelent, míg a gruel szónak mór nyelven „szomjas” a jelentése. Így akarta megörökíteni, hogy születése pillanatában mindenkinek szikkadozott a torka. Egyúttal prófétai erővel tapintott reá, hogy fiacskája majdan a borra szomjúhozók uralkodója és fejedelme lészen. Mindez ebben az órában más előjelekből is nyilvánvalóvá vált. Mert miközben a bábaasszonyok segítő kezüket tartva készen, Badebek asszony ágya körül várakoztak, annak hasából mindenekelőtt hatvannyolc öszvérhajcsár lépett elő, egy-egy sóval megrakott öszvért vezetve száron. Ezután sonkával és füstölt nyelvvel terhelt kilenc dromedár következett, I. kötet 21majd számszerint hét, sózott angolnával rakott teve. Végül huszonöt saroglya zárta a menetet, póréhagymával, disznóhússal, hurkával, szalonnával, továbbá zöldpaprikával és fokhagymával dosztig megrakva. E látványtól a bábák meghökkentek, de egyik-másik így szólt:
– Szép felvonulás ez! És milyen kívánatos elemózsiák! Ezentúl az ivással sem fukarkodhatunk; rá kell szoknunk, mint a német zsoldoskatonáknak. Mert ezek a bor utikalauzai és jó lovának sarkantyúi, amiért kedvező előjelet látok bennük.
Miközben így trécseltek, Pantagruel is megszületett. Sűrű szőrcsimbókok borították, mint a medvéket. Mire a bábák egyike a következő, a jövendőbe világító szavakra fakadt:
– Busa szőrzettel jött a világra. Ez azt jelenti: csodatettek végrehajtására hivatott. És ha közben meg nem hal, nagy kort kell megérnie.
I. kötet 22
III. fejezet
Mint kesergett Gargantua életepárja, Badebek halála miatt?
Ki is volt az, aki nem tudta Pantagruel születésekor: mit tegyen és hol áll a feje? Ez az ő édesatyja, Gargantua volt. Egyrészt ott hevert hitvese, Badebek, holtan, kiterítve; másrészt ott ordibált újszülött fiacskája, a szépséges, erőteljes kis Pantagruel. Nem tudott mihez fogni. Kétségek gyötörték: vajjon zokogni kezdjen felesége utáni búbánatában, avagy fia születése miatt nevessen örömében? Mindkettőre alapos filozófiai oka volt és a páros szillogizmust elméjében szépen felfektette. De hát éppen ez kínozta, amiért nem volt képes a helyes utat kiválasztani. Úgy vergődött e dilemmában, mint egér a csapdában, madár a lépvesszőn.
– Sírjak-é – mardosta önmagát – és ha igen, miért? Elhalálozott az én drága jó oldalbordám, e világi mindenem. Nem láthatom többé, hozzá hasonlót nem is lelek; jaj, mily pótolhatatlan az én veszteségem! Nagy Istenem, mit vétettem, hogy így kell bűnhődnöm? Miért nem engem ragadtál ki az árnyékvilágból, mikor nála nélkül amúgy is lassú tengődés lesz az életem? Te drágalátos Badebek, szívecském, aranyom, édes kurvácskám, csöppségem (pedig jó három mérföld és négy sing hosszú I. kötet 23volt a boldogult), madárkám, bogaracskám, gatyakorcám, hát nem leszünk többé együtt e világon? Jaj neked, szegény Pantagruel, elvesztettük szülőanyádat, nyájas dajkádat, a drágalátos nagyasszonyt! Hah, kaján halál, mily fondorlatos módon, mily hátulravaszul ragadtad ki kezemből őt, ki erényeiért örök életet érdemel!
Így szólván, zokogni kezdett, akkora könnyeket hullatva, mint a tehénlepény. Majd hirtelen fölugrott, mint a kisborjú és felröhögött, mert eszébe jutott a kis Pantagruel.
– Lári-fári, csemetécském, lábikóm, farkincám, keljfeljancsim, kisfiacskám, milyen gyönyörű vagy! Mekkora hálát érzek az Úristen iránt, amiért íly szemrevaló, bohókás, huncutul nevető, pajzán fiúcskával ajándékozott meg! Hollári hó, hopszasza, ihaj-csuhaj, milyen fene jókedvem van. Igyunk, pokolba a gonddal! A legjobb borból öntsetek, öblítsétek ki a poharakat, terítsetek asztalt! Kergessétek ki a kutyákat, szítsátok a tüzet, gyújtsatok gyertyát, csukjátok be az ajtót! Elő a levessel, engedjétek be a koldusokat, adjatok nékik, amit csak megkívánnak; itt van la, fogjátok a kabátomat, hadd öltöm fel az ujjast, hogy jobban vendégelhessem a pálinka-komámasszonyokat!
E pillanatban fülébe csendült a papok litániája, kik feleségét sírja felé kísérték. Rögvest abbahagyta a vidám beszédet és komor hangon folytatta:
– Uramisten, hát mindíg búslakodnom kell? Ez igazán elkeserítő. Végtére nem vagyok már fiatal, lassacskán elöregszem; veszélyes korba érkezem, mikor könnyen kaphatok lázat, aztán elvisz az ördög. Becsületemre mondom, okosabb, ha a sűrű pityergés helyett többet iszom. Feleségem meghalt, és bizony, könnyeimmel sem élesztem fel. Most már igazán jó helyre került, legalább is a paradicsomba. Ezentúl közvetlenül Istenhez imádkozik érettünk, nagy boldogság lett osztályrésze, nyomorúságainkat és bajainkat fel sem veszi. Ég óvja a szegény özvegyembert! Itt az ideje, hogy más asszony után nézzek.
I. kötet 24
– De mit akartok ti – fordult a bábák felé –, hol vagytok, nénémasszonyok? Ne is lássalak benneteket! Menjetek a temetésre, siessetek, én meg itt ringatom addig fiamat. Gyengélkedem mostanság; még megbetegednék odakint. Előbb igyatok egy kortyot, nem árt néktek, elhiggyétek szavamra.
Így azok engedelmesen elmentek a temetési szertartásra, míg a szegény Gargantua odahaza őrizte szállását. Közben epitáfiumot szerkesztett, melyet kőbe kívánt vésetni Badebek hamvai fölé:
IV. fejezet
Pantagruel gyermekségéről
A régi történészek és poéták tanúsága szerint egynémelyek igen különleges és nyakatekert módon születtek. A nevezetesebb eseteket felsorolnom helyszűke miatt nincs módom; kíváncsiságtokat kielégíthetitek Plinius hetedik könyvében. Ám hogy valaki születése után oly bámulatos fejlődést járjon meg, mint a kisded Pantagruel, azt aligha hallhattátok. Szinte hihetetlen mint növekedett testben és gyarapodott erőben, rövid idő alatt. Hozzámérten Herkules kismiska volt, ki tudvalévően két kígyót fojtott meg bölcsőjében, dehát e kígyók apró és satnya pondrók lehettek. Pantagruel sokkal csodálatosabb dolgokat mívelt. Nem részletezem, mint hörpintette fel egy-egy étkezése alkalmából négyezerhatszáz tehén tejét; átugrom rajta, mint kellett munkára fogni Normandia, Anjou és Lotaringia valamennyi kovácsát, hogy reggeli kásája számára főzőedényt kalapáljanak össze. Ezt a hatalmas üstöt ma is látni Bourges városának törvényháza mellett: a csecsszopó érces fogaival jókora darabot harapott le belőle, aminek mindmáig fennmaradt nyomára lelhettek.
I. kötet 27
Egy szép hajnalhasadtakor, mikor tehenei egyikén szopogatott (a történészek szerint ugyanis nem akadt dajka, ki emlőjéhez merte bocsátani őt), félkezével lerázta pólyáját, mely a bölcsőjéhez erősítette és két csüdjén markolva tehenét, leette tőgyét, félhasát, máját és veséit. Bizonnyal szőröstül-bőröstül falta volna fel, ha a tehénbőgésre az emberek oda nem szaladnak és az állatot ki nem tépik karmaiból. A tehén lábszárát így is megtartotta és csendesen elrágódott rajta, mint mifajtánk a virslin. Mikor a csontot el akarták ragadni előle, az újszülött egyetlen falatra bekapta, mint kárókatona a kishalat, utána pedig boldogan gügyögte: bonbón, bonbón. Beszélni ugyanis nem tudott még és ilymódon kívánta kifejezni: jónak találja és ezentúl is örömest veszi az effajta apróságot. Ezután szolgái erős drótkötéllel kötötték bölcsőjéhez, aminőket Tainben készítenek és amelyekkel a sóval rakott bárkákat vontatják Lyon városába, vagy amilyenekkel a Françoise nevű hatalmas hajót erősítik a parthoz Havre-de-Grace kikötőjében, Normandiában.
Történt, hogy az egyik urasági medve, melyet Gargantua udvarában tartott, elszakította láncát. A kisfiú szobájába vetődve, orcáját kezdte nyaldosni, mivel a szolgálónők nem törölték le szájáról a mézes tejet, melyen akkoriban tartották. Pantagruel kiszabadította magát béklyóiból, oly könnyeden, mint Sámson a filiszteusok között, megragadta mackó urat és ízekre szabdalta, mint a sültcsirkét, majd gőzölgő húsával alaposan befrüstökölt. Ez okból Gargantua, ki félt: még kárt tesz magában, négy hatalmas vasláncot kovácsoltatott fiacskájának, melyeket négy vassarokkal forrasztottak bölcsőjéhez. E láncok egyikét ma la Rochelle-ben láthatni: a kikötő két tornya közé feszítik esténként, hogy ellenséges hajók be ne lopódzhassanak éjnek idején. A második Lyonba került, a harmadikat Angiers-ben tették közszemlére, míg a negyediket elvitték az ördögök, amikor Lucifert kellett megkötözniök, ki abban az időben kólikát kapott, amiért rántottájában egy huszár őrmester lelkét ette meg fölöstökre. Így aztán a kis Pantagruel nyugton maradt és nem mozdult: a vasláncot nem tudta I. kötet 28olyan könnyen lerázni, már azért sem, mert szűkreszabott bölcsőjében annyi helye sem volt, hogy karját kinyújtsa, vagy izmait megfeszítse.
Ekkoriban Gargantua történetesen nagy lakomát adott az udvari előkelőségek és méltóságok tiszteletére. Úgy emlékszem: a mindenféle szolgák és szolgálónők a mulatság előkészítésével foglalatoskodtak, elannyira, hogy eszökbe se jutott a kis Pantagruel, ki ott hevert bölcsőjében, mintha csak félretették volna. Mit volt mit tennie? Hallgassatok ide! Először karjával próbálta szétfeszíteni vasbilincsét, ami nem sikerült. Erre addig rugkapálódzott, míg szétverte bölcsője végét, noha hétöles szálfákból ácsolták össze annakidején. Így ki tudta dugni lábát, amit nyomban meg is cselekedett és addig nyújtózkodott, míg talpával a földet érintette. Ekkor, nem csekély megerőltetéssel, felállt és elindult, úgy hordva magával bölcsőjét, mint falramászó teknősbéka páncélját. Akik látták, ötszáztonnás gályát véltek megpillantani, amint a viharban, hullámok oldalán élire áll.
Ily vértezetben lépett Pantagruel a nagyterembe, a lakmározók közé és megjelenésével nem kis riadalmat okozott. Mivel keze még mindig bilincsbe volt verve, nem lett volna képes enni, hacsak nagy kínnal az asztal fölé nem hajol. Így kezdte hörbölni és lefetyelni a fogásokat. Mikor atyja ezt megpillantotta, ama következtetésre jutott, hogy a szolgálók még éhen veszejtik csemetéjét. Ezért parancsot adott: vegyék le láncait. Ugyanezt tanácsolták a jelenlévő hercegek és nagyurak. Vélekedésükhöz csatlakozott Pantagruel udvari orvosa, aki azt állította: ha még tovább fektetik bölcsőjében, egész életében vesebajjal kínlódik majd. Erre kiszabadították és ülőhellyel kínálták. Pantagruel falatozni kezdett, még hozzá alaposan, de elébb egyetlen ökölcsapással ezer darabra verte bölcsőjét, miközben esküdözött, hogy soha többé vissza nem fekszik oda.
I. kötet 29I. kötet 30
V. fejezet
A nemes Pantagruel ifjúkori cselekedeteiről
Eként növekedett Pantagruel napról-napra, szemmel is láthatóan, ami az őket összekötő vérségi kapocs révén, szerfelett megörvendeztette édesatyját. Mikor még kicsiny volt, íjat készíttetett néki, hogy madárkákra lövöldözhessen. Ezt az íjat, melyet manapság kőhajító ostrom-masinának hívnak, Chantelle-ben mutogatják.
Később oskolába küldte, zsenge napjai múlatságára és tanulás kedvéért is, mégpedig Poitiers városába, ami Pantagruel nem kis hasznára szolgált. Poitiersben csakhamar észrevette: oskolatársai szívesen lopják a napot, de szabad idejükkel nem tudnak mit kezdeni. Ettől szíve elfacsarodott. Egy napon tehát felmászott a környékbeli magas sziklára, melyet Fullasztókőnek neveznek. Ott a mintegy tizenkét négyzetöles, ugyanennyi sing vastagságú szikladarabot felállította. Azért, hogy a diákok lyukas óráikban a sziklára mászhassanak, pástétomot meg sonkát faljanak ott, poharazzanak és nevüket késsel a sziklába karcolják. E híres történet emlékezetére a sziklát mindmáig Hordottakő néven ismerik*17, és a nevezett, I. kötet 31poitiersi tanoda lajstromába senkit föl nem vesznek, míg a courtellesi lóúsztató vizéből jócskán nem ivott, a Fullasztókőre fulladozva fel nem mászott és a Hordottakőre föl nem kapaszkodott.
Ezekután Pantagruel az őseiről szóló szépséges krónikákat tanulmányozta és ráébredt, hogy lusignani Geoffré*18, kit családiasan Nagyfogú Geoffrének szokott becézni, voltaképpen édesanyja nagynénje sógorának másodházasságból való dédapjának násza volt és ráadásul a közeli Maillezais-ben földeltetett el. A kegyelet hívó szavát követve, Pantagruel egy nap útrakelt, hogy sírját meglátogassa.
Néhány kísérőjével indult Poitiersből, Legugében felkereste a neves Ardillon apátot,*19 és Lusignanon, Sansay-n, Celles-en, Colongesen és Fontaine-le-Comte községeken át,*20 ahol a széptudományú Tiraque-nál*21 tette tiszteletét, megérkezett Maillezais-be. Ott rögvest Nagyfogú Geoffré sírjához vezettette magát. Nagyon meghökkent, mikor ősének a templomban lévő képmását szemrevette. A kép dühöngő embernek ábrázolta, ki éppen fringiáját készül hüvelyéből kirántani. Mikor ennek okát tudakolta, a kanonok felvilágosította: oly irányban keressen magyarázatot, miszerint képíróknak és poétáknak nem lehet parancsolni. Tárgyukat úgy festik és ábrázolják, ahogy kedvök tartja. E válasz cseppet sem elégítette ki Pantagruelt.
– Bizonnyal nem ok nélkül ábrázolták így. Biztos vagyok: halála előtt nagy sérelem érte. Ez minket, utódait, vérbosszúra kötelez. Utána járok e dolognak és a cselekvés szabadságát a magam részére fenntartom.
I. kötet 32
Ezután nem tért vissza Poitiers-be, hanem sorra látogatta Frantziaország akadémiás városait: la Rochelle-ben hajóra szállt és Bordeaux-nak vette útját. E helyütt úgy találta: a polgárok meglehetősen tunyán éldegélnek, kivéve a kikötői rakodómunkásokat, akik a homokparton kártyáztak. Onnét Toulouse-ba tért, ahol kitűnően megtanult táncolni és két kézzel vívni, az ottani oskola diákjainak hagyományos szokása szerint. Szerencsére sokáig nem időzött ott, miután észrevette, hogy a diákok tanáraikat elevenen sütik, mint a vörös heringet.*22 Mint ahogy megjegyezte: Természeténél fogva már elég szárazra sikerült, semhogy, istenments, nedveitől így kívánna megválni. Montpellierbe távozott, ahol pompás mirevali muskotályt és jeles borcsiszárokat talált. A medicina tanulmányozására adta magát, de mindjárt megállapította: háládatlan, szomorkás mesterség, és az orvosok klistély után szaglanak, mint vén kanördögök. Ezért jogtudománnyal kezdett foglalatoskodni. De mikor megtudta, hogy csupán három parókás fiskális meg egyetlen tar jurista tartózkodik helyben, elhagyta Montpelliert. Útközben, kurta három óra alatt, felépítette a Guard hídját és az amfiteátrumot Nimesben, ami inkább isteni, mint emberi cselekedetnek tűnik, majd megérkezett Avignonba. Itt három nap múltán halálosan beleszeretett valakibe. Elvégre Avignon pápai birtok, ahol a nők mindennél jobban szeretik farukat ringattatni.
Mihelyt nevelője, kit Episztémonnak hívtak,*23 erről értesült, tovább vitte Angers városába, a Dauphiné tartományban. Hamarost belátták, hogy számukra ott nem nő fű. A város martalócai ugyanis folyton-folyvást összeverték a diákokat, ami Pantagruelt módfelett bosszantotta. Mikor egy szép vasárnapon a nyílt utcán táncolt a nép I. kötet 33és egy diák is részt akart venni az ünnepségen, a pernahajderek eltiltották a tánctól. Pantagruel ekkor megszalasztotta és a Rhône folyó vizéig űzte a gazfickókat, kik megfulladástól való félelmükben beleásták magukat a parti földbe, mint a vakondokok. E vakondtúrások, másfél mérföldre a várostól a Rhône mentén mindmáig láthatóak.
Innen három ugrással meg egy lépéssel Angersben termett, ahol szívesen tartózkodott volna hosszabb ideig, ha a pestisjárvány nem kergeti tovább. Bourgesben a jurispudenciát tanulmányozta hosszan és eredményesen. Szólása lett, hogy a jogtudomány kódexei arannyal hímzett, pompás és drágalátos könyvekhez hasonlítanak, melyeknek szaros a szegélye. „Mert”, mondogatta, „nincsenek e világon oly tanulságos tartalmú, jól szerkesztett, ékesen szóló könyvek, mint a Pandekták: de szegélyük, mármint a firenzei Accursius glosszái*24 tömény szarból valóak.”
Bourges-t odahagyva, Orléansba tért. Érkezését a kikapós diákok nagy tömege ünnepelte és bőséges lakomával várták. Rövidesen megtanították a játékra, melyet labdáikkal játszottak. Pantagruel valóságos mestere lett e szórakozásnak. A tanulók kirándulni mentek valamelyik szomszédos szigetre, ahol elővették labdáikat, labdaütővel kézben felálltak és labdáikat verték.
A fejfájást-hozó és szemkínzó tanulástól ott tartózkodása egész ideje alatt szigorúan tartózkodott, nehogy látását megrontsa. Mint ahogy az egyszeri tanár is megmondta: nincs szemrontóbb, mintha valakinek éppen látási képességei csökkennek. Mikor egyik diáktársa, aki a tudományokhoz ugyan nem konyított, de annál jobban táncolt és a labdajátékhoz is kiválóan értett, megszerezte a doktorátust, Pantagruel az akadémiára és a licenciátusra a következő mottót komponálta:
I. kötet 34
|
