|
Ötödik rész
Recsk
(részlet)
353354
A régebbi táborlakóktól hamarost megtudtuk mindazt, amit amúgy is sejtettünk; hogy hozzátartozóinknak nem írhatunk, látogatót nem fogadhatunk, levelet, csomagot nem kaphatunk, sőt a szocialista munkatáborban könyv, újság, sőt papír és ceruza sincs. Így kiderült, hogy az információ, melyet a tarcsai szűrőben kaptunk, cseppet sem volt túlzás.
A táborlakó kétszáz szociáldemokrata szerint, akik a nyár elejétől tartózkodtak itt, és a kerítést meg a többi barakkot elkészítették, a bánásmód érkezésünk pillanatától megjavult. A nagy tölgyfák koronájára szerelt kötélhágcsós őrbódékat, melyek kőkorszakbeli lesállásokhoz hasonlítottak, leszerelték; de a lángszórókkal és géppuskákkal ellátott modern tornyok cseppet sem voltak barátságosabbak.
Megengedték, hogy evés közben a földre üljünk, míg az őslakók mindaddig sohasem ülhettek le hajnaltól estig, még étkezéskor sem. Reggel, délben és este felsorakoztatták őket, és megparancsolták: ereszkedjenek térdre, kulcsolják imára kezüket, és rimánkodjanak Istenhez, adja meg a mindennapi kenyerüket. Miután ezt vagy tucatszor elismételtették – amit a rabok nem is bántak, mert térdelés közben kissé pihentek – az ávós őrmester feléjük fordult: „Na lássák, fasiszta állatok, nincs Isten. Imádkozzanak Rákosi elvtárshoz!” Az ima, melyet ilyenkor el kellett mondaniok, így hangzott: „Rákosi Mátyás, irgalmazz nékünk, a nép piszkos ellenségeinek, és ne hagyj minket éhen dögleni, bár ezt érdemeljük.” Ezután az őrmester intett a háttérben várakozó szakácsoknak, hogy hozzák a kondért.
Érkezésünk után ez elmaradt. Hogy felsőbb parancsra történt-e, avagy a változatlan létszámú őrség a megháromszorozódott rabokat egyszerűen nem tudta oly mértékig kínozni, mint a szociáldemokrata őslakókat – ezt nem tudtam eldönteni. Engedélyt kaptunk hát, hogy az ebédszünetben leüljünk, de az ázott, lucskos agyagba senkinek sem volt kedve letelepedni. A reggeli három deci árpakávét, a déli levest, főzeléket meg az esti főzeléket állva ettük a dombtetőn, a tábori konyhák előtt, melyek kondérait póznákra szegezett hullámbádog védte az eső ellen. Rendszerint egyetlen hajtásra ittuk ki a levest, kikanalaztuk a főzeléket – háromszor hetenként mindenki automatikusan számolta, hány darabka lóhús jutott neki – aztán leguggoltam Gábori, Garamvölgyi és Egri mellé. Egri egy cigarettát matematikai pontossággal háromfelé vágott, és tüzet hozott. Garamvölgyi nem dohányzott, de példátlan nagylelkűséggel, a napi két deka gyümölcsíz helyett cigarettajárandósá355gát vette fel, és nekünk ajándékozta. Így, guggolóállásban meséltem barátaimnak Afrikáról, Kaliforniáról vagy Párizsról, ők pedig mozdulatlanul, elbűvölten figyeltek, mintha észre sem vennék, hogy az eső patakokban csorog a nyakukba.
Két hónapig, pontosan karácsony reggeléig esett. Néha megszakítás nélkül zuhogott, olykor csak napközben vagy éjjel esett; volt úgy, hogy tízszer-hússzor kiderült délelőtt, és ugyanannyiszor újra megeredt. Köpenyeink csak a második nap délutánján kezdek átázni; de aztán nem volt segítség. Eleinte a barakkban szárogattuk őket. A téglából épült kályhában tiszteletreméltó tűz lobogott, de százötvenen voltunk hozzá. Ha köpenyeinket a kályhára terítettük, tüzet fogtak, ahhoz pedig, hogy tartsuk, túlságosan fáradtak voltunk. Néhány nappal később zubbonyaink válltömése, melyen a nedves rönköket hordtuk, ingünkkel együtt végleg átázott.
Csizmáink nedvességét jóval nehezebben szoktuk meg. Este gyakran egyszerűen nem tudtuk lehúzni, és kénytelenek voltunk csizmában aludni, máskor pedig a csizmahúzóként működő agyag a legrosszabb pillanatában rángatta le őket a lábunkról. Esténként mind a nyolcszázunkat sakktáblaszerűen, egymástól két lépésre sorakoztattak a domb lejtőjén, ahol a parancsnokság állt. Az ávósok, zseblámpával kezükben, széltében-hosszában rohangásztak soraink között. Néha két óráig is eltartott, amíg összeszámláltak bennünket. Pedig igyekeztek, mert minél előbb el akartak készülni, hogy lemehessenek a faluba; de nem tudtak számolni, és minél jobban siettek, annál kevésbé stimmelt a létszám. Utána oszoljt vezényeltek; ilyenkor hanyatt-homlok rohantunk le a sötét domboldalon, frissen vágott rönkök és fatuskók között, le a patak medrébe és fel, a másik dombra, ahol fabarakkjaink ajtai felett sárgásvörösen pislogott egy-egy tizenhatos égő. Az ávósok ott futottak a nyomunkban, és az utolját rugdosták, pofozták, míg mindenki bent volt a barakkban, és ránk zárhatták az ajtót. Akinek lemaradt a csizmája, csak másnap reggel indulhatott keresésére. Ilyenkor a tésztaszerű agyagból úgy ágaskodtak ki a csizmák, mint a szemétdombra vetett kályhacsövek. A víz bokáig állt bennük; nem is bajlódtunk kiöntésével; egyszerűen beleléptünk.
Mégsem akadt senki, aki az esőt szidta volna. Túlságosan is nyilvánvaló előnyökkel járt: reggelenként nedves falevelekkel dörzsölhettük kezünket és arcunkat, hogy a mosakodást pótoljuk, melyre nem nyílt lehetőségünk. Ha esett, az ávósok bódéikba húzódtak, és nem mutatkoztak. Kápóink pedig, akiket a nacsalnyik (igazgató) elnevezéssel tiszteltünk, tábortüzeiknél melegedtek. De volt az esőnek egy kevésbé kézzelfogható előnye is. Zárt világunknak, melyből túlságosan szép, fájdalmas, ábrándokat keltő kilátás nyílt, az eső szűkebb, józanabb és a valóságnak inkább megfelelő korlátokat szabott. Eltakarta szemünk elől az ország két legmagasabb hegycsúcsát, a Kékest és a Galyatetőt, a luxusszállodával együtt, ahol Zsuzsával kellett volna a nyarat töltenem, s ehelyett a félig mocsárrá varázsolt erdőség közepén primitív életmódunkhoz tökéletesen illő díszlettel szolgált. Ezt a jelenséget még a gon356dolkodás mesterségében kevésbé járatosak is megérezték, és hálával adóztak a mindent beborító, kéthónapos esőnek, mely kétes értékű és még kétesebb időtartamú létezésünket a maga nyirkos ködébe burkolta.
Egyik délután egy vadcseresznyefa törzse mellett hajlongtam, kezemben a fűrész egyik végével; a másikat Egri fogta. Úgy húzogattuk, mint egy lassított filmfelvételen. A fűrészport néztem, mely parányi kúp formájában gyűlt össze a földön, közvetlenül a fa törzse mellett; amikor a kúp másfél centi magas volt, esőcsepp hullott a hegyére, úgyhogy fehér vulkánnak tűnt, tengerszemmel kráterében. Több esőcseppnek kellett következnie, melyek elmossák a fűrészporvulkánt, tehát elfordultam, hogy ne legyek pusztulásának szemtanúja, arrafelé, ahol magasan a fűben, egy földiszederbokron még maradt öt vagy hat vérpiros levél.
Gábori mögöttünk állt, és baltájával a soron következő fát ékelte. Főként arra figyelt, illetve azt szagolta, nem közeledik-e ávós. A még meglehetősen sűrű erdőben eleinte akkor pillantottuk meg őket, ha már késő volt. A dilemma megoldhatatlannak tűnt. Ahhoz, hogy úgy dolgozzunk, ahogyan megkövetelték, nem kaptunk elég ennivalót; ha pedig guggoláson, ácsorgáson kaptak, megvertek, és levittek a fogdának használt bunkerbe, melyben térdig állt a víz, és ahol három-négy napig nem adtak ennivalót. Így hát az volt a kérdés: éhen halunk, vagy szabotálunk? Ha fát fűrészeltem Egrivel a tisztáson, csak éppen meghasítottuk a rönköt, s ugyanabban a vágásban három-négy órát járattuk az élével felfelé fordított fűrészlapot, de ezt a módszert fadöntésnél, közvetlenül a gyalogösvény mellett nem alkalmazhattuk.
Szerencsére erzékszerveink elképesztő gyorsasággal durvultak el, illetve finomodtak ki. Arcom, kezem, lábam a nedvesség, vállam és derekam a ránehezedő rönkök nyomásával szemben majdnem közönyössé vált, ujjaim és tenyerem elszarusodtak: tapintóérzékem virtuálisan megszűnt. Látómezőmet készakarva korlátoztam, akár többi bajtársam. Meghajtott fejjel, kissé görnyedten jártam vagy álltam; nappal sohasem egyenesedtem ki, csak éjjel, ha leoltották a villanyt, és a szalmazsákon beszélgettünk. Semmitől sem óvakodtam jobban, minthogy széles ívben körbejárassam szemem, mint egy világítótorony. Az ávós vagy a nacsalnyik, még ha háttal is állt, automatikusan visszafordult az ilyen világítótornyok felé.
Szaglási és hallási érzékeink kifinomodása félelmetes volt. Recski tartózkodásom második hetében rájöttem, hogy az ávósokat ugyan öt méter távolságból sem látni a sűrű erdőben, de már száz méterről szagolhatni őket. Rabtársaim egy része azt állította, hogy őrzőink valamelyik szomszédos városban, Gyöngyösön vagy Egerben, letartóztattak egy illatszertgyárost, és parfümjein megosztoztak.
Hasznunkra szolgált, hogy a hegy északi lejtőjén dolgoztunk; általában északi szél fújt, és az ávósok a völgyből jöttek. Szaguk idővel annyi357ra erősödött, mintha fél pohár parfümmel öntötték volna nyakon magukat; a parfümszag mellett később már sapkájuk prémjéről is szagoltuk őket, mint az üldözött vad. Ugyanígy voltunk a konyhával: ötszáz méter távolságra szagoltuk, hogy ebédre káposzta, borsó, lencse, krumpli vagy bab lesz-e; legfeljebb a babot tévesztette össze szaglási hallucinációba tévelyedett orrunk a főtt sonka illatával; de sejtettük, hogy sonkát nem főznek nekünk. Az illatszertár kirablása oly nyilvánvalónak tűnt, hogy eleinte elfogadtam a mesét, és csak néhány héttel megérkezésünk után jöttem rá az igazságra. Nem a parfüm szagát éreztük ávósainkon; azok ilyesmit nem használtak. De mivel mi nem mosakodtunk, és szappanunk sem volt, az ávósok mosdószappanának pacsuliszagát parfümnek éreztük.
Kevés jelenségnek láttuk ekkora hasznát. Minthogy a fűrészek járása, kidöntött fák roppanása, kőtörő kalapácsok csattogása, fejszék, balták, ácsbárdok suhogása közben hallóérzékünkre nem számíthattunk, szaglószervünkre bíztuk magunkat. A szagló őrszolgálatot minden csoportban egy ember látta el. Ezúttal Gábori volt az őr; Egri meg én, kik a földön guggoltunk, a sebzett vadcseresznyefa törzsének ecetszagában amúgysem voltunk alkalmasak figyelésre.
Garamvölgyi Janika nem tartozott munkacsoportunkhoz. A tábor mérhetetlen irigységére az ávósok disznait őrizte. Az állást egy nagyon szép, fiatal ávós jóvoltából kapta, akit a szőke gyilkoselnevezéssel tiszteltünk. Jancsi nem csekély pszichopatológiai érzékkel néhány anekdotát mesélt a szőke gyilkosnak Heliogabalus császárról. Egyebek közt azt, hogy a fiatal cézár az egész birodalomból Rómába hozatta a legszebb és nemileg legfejlettebb fiúkat, akikkel meghívott vendégek előtt szeretkezett. Ha megunta őket, levágatta nemi szerveiket, és ezekkel a nemi szervekkel etette a capitoliumi farkasokat. A szőke gyilkos el volt ragadtatva. A Lampridius-féle anekdotán szerzett kondási állása teljes semmittevésen kívül azzal az előnnyel járt, hogy Janika az ávós konyháról származó moslékot elehette a disznók elől. Reggelenként, amikor makkozni hajtotta kondáját, útba ejtett bennünket. Ilyenkor tarisznyája nyers kukoricáját elosztotta hármunk közt; estig rágódtunk rajta, mint holmi nagyon kemény cukron. A disznóknak csak egy-két maroknyit tartott meg, hogy az erdő sűrűjébe érhessen velük; ott aztán kukorica helyett göcsös furkósbotjával terelte őket. Soha embernek nem volt ekkora tekintélye disznai előtt.
Hosszú, tiszta, szinte elegáns köpenyében, teknőckeretű szemüveggel, karba font kézzel állt előttük, mint egy rokokó pásztorjáték kondása. A maga monoton hangján és kissé nyegle modorában egyenest hozzám intézte szózatát. Arról beszélt, hogy rövidesen valamennyien elpusztulunk. Nem nagyon figyeltem. Esténként türelmesen meghallgattam mindenkit, és igyekeztem vigasztalni bajtársaimat. Nappal, az eső, a pára és a köd libegő szappanbuborékai közepén, mélyen köpenyem és bőröm alá húzódtam, és e jogomat fenn kívántam tartani. Hosszabb eszmecserére ilyenkor úgysem nyílt lehetőség, és a minden egyes mozdulatommal való ökonomikus gazdálkodás figyelmem javát lekötötte. 358Szükségét éreztem, hogy egyedül legyek önmagammal – este, a barakkban sosem lehettem –, és beszélgetés helyett álmok, fantazmagóriák között lebegjek, a köröttem libegő szappanbuborékkal együtt, a lehető leglazább lelki tartással.
Úgy vettem észre, hogy ellenálló képességemet elsősorban ennek a részint fakírszerű, részint szerzetesi és részben skizofrén révedezésnek köszönhetem. Mint ahogy nem bántam az esőt, ha végigcsorgott hátamon, úgy azzal sem törődtem, hogy hetek óta nem mosdhattam, hogy vizet sem ittam, csak a forrásból, ha ugyan munka közben véletlenül arra jártunk. Mindez kisebb testi gyötrelmet okozott, mint ahogy vártam, és szinte semmilyen lelki megrázkódtatással nem járt. Akklimatizálódtam a táborhoz, anélkül, hogy hozzászoktam vagy hozzázüllöttem volna; a kellemetlen impressziók testem perifériájának legszélén mozogtak: tudatom küszöbét ugyan átlépték, de nem a fájdalomérzék küszöbét. A legörvendetesebb tapasztalatot akkor szereztem, amikor megfájdult a fogam. Odakint egy-egy fájó zápfogam két-három napomat tette volna tönkre, amíg végre rászánom magamat, hogy kihúzassam. Itt nem volt fájdalomcsillapító vagy fogorvos: tehát tűrtem, mint a kőkorszak barlanglakói, akik nem ismerték a foghúzást és az aszpirint. Jól aludtam; napközben legfeljebb tudomásul vettem a tényt, de magát a fájdalmat igazán nem éreztem át – mintha nem is az én fogam fájna, hanem egy hozzám közelálló ember panaszkodnék, hogy fáj a foga.
Nappali ábrándozásaim a legkülönbözőbb témák közt csapongtak. Többnyire a természet és a környező növényvilág lassú, intenzív, de azért hűvös szemléletére szorítkoztam, mintha csak természetrajzórán lennék. Elsőnek a falevelek színeváltozása foglalkoztatott; ezt figyeltem nap mint nap, ahogy az október végi fáradtzöldből vagy vérpirosból az aranyszínen át citromsárgává és kátrányfeketévé váltak, minden fa levele másként és máskor, míg végre lent a földön egyetlen gesztenyeszínű, monoton szőnyeggé olvadtak össze. De még ott is individuálisan viselkedtek: egyes levelek, mint a platáné, laposan terültek el a földön, mint agyonlőtt katonák; a tölgy levele hólyagosan felpüffedt, akár egy sűrű, pöfögő folyadék hártyája; a vadgesztenye kilyukadt és foszlott, csak erei tartották, mint ócska halászhálót a zsinórzata; a vadcseresznye és a bükk levelei összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele; példáját aztán a legtöbb levél is követte. A kis csövecskék összevissza forgolódtak és görögtek, míg megtalálták pusztulásuk végleges helyét az erdei tömegsírban; alagútjaikban gólyalábú, tojás alakú bogarak játszottak bújócskát, cinóberveres szárnyfedelükön két csúnya, fekete pettyel.
Sok kedvencem volt; így a vízipókok, amelyek szétszaladtak, ha szakállas arcom megjelent a forrás tükrében és parányi gyűrűket vertek fel futó lábaikkal, vagy a már tar galagonyabokrok, melyek lefele fordított, görcsös karmaikkal kínálták vörös bogyóikat, és számomra, ha nem is tudnám megmondani miért, Lady Macbeth karmait idézték: ahogy a bokrok és a fák mindig Shakespeare erdeit juttatták eszembe.
Azután az esőcseppek óriási, ezüst szőlőfürtje, mely ott lógott minden fán, amíg csak baltával bele nem vágtam törzsébe. Legjobban az a 359néhány aranysárga levél foglalkoztatott, melyek holmi különös véletlen folytán ottmaradtak a magasban, egy nyírfa hófehér, karvastag ága körül. Naponta négyszer csodáltam meg őket: reggel, ha munkába mentünk, délben, ha ebédelni indultunk, visszajövet az ebédtől és az esti bevonulásnál. Olyanok voltak, mint csontváz karján arany karkötő; de hasonlatomat túlságosan érzelmesnek találtam ahhoz, hogy mással közöljem. Gábori, aki testi-lelki jólétemet annyira szívén viselte, hogy minden mozdulatomat szemmel követte, többször is felnézett a nyírfára, bár aligha találhatta ki, mit látok ott.
A természet megfigyelése nem tarthatott sokáig. Néhány hét múlva már mindannyiunkat kétségbe ejtett az erdő pusztulásának látványa. Amíg csak egyes fákat vágtunk ki, nem gondoltunk az eredményre. A növények vékony száracskáinak elszíntelenedését és pusztulását sem vettem lelkemre; tudtam, hogy a tavaszi és nyári viháncolás után ennek kell következnie. Az erdő pusztulását azonban mindenki siratta; tudtuk, Magyarországnak kevés erdeje van, és ez a legrégibb és a legszebb. A moha, melyet WC-papír helyett használtunk, eltűnt, és helyébe a kopasz sziklákon az ürülék undorító lapos, sárgás napraforgói terpeszkedtek; lépteink nyomán a fű eltűnt és a tisztások sártengerré változtak. A csipkerózsák hosszúkás, vörös bogyóit letéptük, hogy vitaminszükségletünket fedezzük, a páfrányok gyökerét kihúztuk, mert édes volt, mint a szaharin. Valahányszor borókafenyők közelében dolgoztunk, teletömtem zsebeimet bogyóval. Amíg a készlet tartott, reggelenként három-három szemet osztottam ki barátaim között, mert ezzel pucoltunk fogat. Még órákkal később is éreztem számban; íze már olyannak tűnt, mint az első borovicska emléke, melyet nagyapám kocsmájában ittam, Fényes László társaságában, amikor Pán Simonhoz indultunk szánon.
Máskor hagytam a természet pusztuló képét, és Zsuzskára gondoltam. Naponta hússzor-harmincszor megesett velem, anélkül, hogy nagyobb érzelmi megrázkódtatással járt volna. Ahogy a Portinari-leánynak, aki Firenze utcáin sétált, időnként nagyokat nevetett, nyáron megizzadt, evett, ivott és csacsogott, szinte semmi köze nem volt a testi funkcióitól és lététől is elvonatkoztatott, áttetszővé idealizált Beatricéhez, akiről Dante írt, úgy Zsuzska is transzcendentális kísértetté alakult át recski megérkezésem óta. Róla alkotott vízióm pontatlan volt, könnyed, és nem ébresztett nagyobb fájdalmat, mintha Nofretete vagy Vittoria Colonna képe jelent volna meg előttem. Valójában nem is történelmi személyre, hanem valamelyik lányalakra emlékeztetett Botticelli képeiről, vagy a Cluny rózsaszín és kék gobelinjeiről – nem is egy bizonyos lányalakra, hanem csak úgy általában. Testetlen volt, hidegen fénylő, mint a látomás; de úgy, mint egy mindennapos látomás, amely már nem hökkent és nem indít meg. Úgy gondoltam rá, mint régi halottra, akit ismertem. Csak titkon tudtam, hogy ravasz és agyafúrt játékkal áltatom magamat, amikor Zsuzska képének csak a negatívját látom, vagy akarom látni; mert őt nevezem ki halottnak saját vigasztalásomra, mikor én vagyok a halott.
Hirtelen újra hallottam Garamvölgyi hangját:
360
– A táborparancsnok megígérte a nacsalnyikoknak: szabadlábra helyezik mindet, ha bennünket az utolsó emberig kiirtottak. Nadabán Gyurka elárulta, hogy a meszesgödröt két méter mélyre, húsz méter hosszúra és 6,1 méter szélesre ásatták. Összesen 244 köbméter. Nadabán szerint köbméterenként három és egynegyed hullát lehet számítani; kétszáznegyvennégyszer három és egynegyed pontosan 793, a tábor létszáma, a nacsalnyikokat is beleértve. Világos? Véletlenül Robespierre rémuralmának dátuma is ezerhétszázkilencvenhá…
Jancsi szoborpózba dermedt, és pásztorbotjára támaszkodva, tátott szájjal bámult az erdőben eltűnt disznai után, mintha lelki szemével még mindig látná őket. Ugyanekkor Gábori ránk szólt:
– Vigyázat, jön a Sírásó!
Az ösvényen az úgynevezett bányamester – civil ruhás ávós altiszt tűnt fel. Tóth Andrásnak hívták; a Recsktől néhány kilométerre fekvő Egerszólátról származott. Falujabeli rabtársaink szerint hat esztendővel ezelőtt, a helyi nyilasok vezére volt; a pártszolgálatosokkal felásatta a zsidótemetőt, ahol ékszereket keresett, de nem talált. Aprófejű, hegyes, veres orrú, ronda emberke volt; magunk között csak Sírásónak neveztük.
Indok nélkül és furkósbottal esett neki mindenkinek, akit antipatikusnak talált. Mindennap újabb és újabb áldozatot szemelt ki, de a zsidós külsejűeket megkímélte: a temető felásása miatt alighanem éppen elég kellemetlenségben volt része, míg az ÁVO kebelében biztos menedéket talált. Mégis ő volt az egyetlen ávós, akitől senki sem félt. Szaglóérzékünkre sem volt szükségünk, hogy közeledtét felderítsük; holott hol hajnalban jött, hol délben, hol napszálltakor. Mindig kapatosan, énekelve, dülöngve, krákogva, köpködve, káromkodva, fütyülve, böfögve és heherészve érkezett. Öltözete messziről elárulta: mintha farsangi menet heroldja tűnt volna fel a fák között. Zergetollas, zöld kalapot hordott, galambszürke, kurta bekeccsel, vajszínű lovaglónadrággal, piros-kék kockás skót harisnyával, hozzá glaszékesztyűt és cseresznyeszínű bakancsot. Ízlését mégis arisztokratikusan eklektikusnak kell mondanom, minthogy öltözetében Somsich József, Zichy Péter és Ambrózy Gyula grófok ruhatáruk egy-egy darabjára ismertek; nyitva hordott bekecse bélésén Pallavicini Frédi őrgróf üdvözölhette rég nem látott családi címerét.
Tüntető nyájassággal közeledett; amikor reggel kivonultunk, valamivel lejjebb az úton ült, az árokparton, a szemerkélő esőben, és a tőle mintegy tíz méterre álló tölgyfa odvába próbált beleköpni, de mindhiába! Közénk állt és elmagyarázta: mekkora kitüntetés ért bennünket azzal, hogy az ország legnagyobb kőbányáját mi tárhatjuk fel. – Az avatás napján mindnyájunkat szabadon engednek. Holtbiztos, mert én mondom – ismételgette rekedt hangján, és tekintetét a földre szegezte. Addig dolgozzanak keményen. Odakint bevezették a kenyérjegyeket. Itt napi fél kiló brúgót kapnak ingyen. Az egész ország magukat irigyli! És a Mátra legszebb, klimatikus gyógyhelyén üdülnek. Tudja-e Gábori, mire való a klimatikus gyógyfürdő?
361
– Arra, hogy az öregebbjét kigyógyítsák a klimaxból.
– Továbbá – fűzte hozzá Egri –, hogy akklimatizálják szervezetünk klímáját.
– Föltéve, hogy inklinálnak a kezelésre.
A bányamester vérvörös szemsarkából, gyanakodva figyelt. Alkoholszagát inkább kellemesnek éreztem: mintha láthatatlan, erjedő gyümölcsös puttonyok úsztak volna ki szájából a szélrózsa minden irányába. Bekecse belső zsebéből, a Pallavicini-címer felett, a párt napilapja kandikált ki.
– Az ország szépül – mondta. Botjával a szögesdrót és az őrtornyok fölé, a Kékes ködbe borult csúcsára mutatott. – Látta-e, Gábori azt a nagy tornyot, amit ott építenek a Kékesen? Tudja-e, mi az? És mire való?
– Az országos őrtorony, bányamester úr. Onnét figyeli az ÁVO a magyar temetőket.
– Marha. Meteorológiai állomás – mondta a Sírásó bosszúsan. – És tudja-e, Gábori, mit figyelnek az ilyen meteorológiai állomásról?
– Hogyne. A meteorokat.
– Hahaha! De nézzék – folytatta, és botjával belebökött az agyagba –, ez a hegy, amin állunk, több száz éves. Tán ezeréves is megvan. Ki tudja? Igaz? Mit röhög a pofámba, Gábori, maga állat? Ki akar hozni a sodromból? Az ilyen rohadt burzsujkölyöknek, mint maga, több érdeklődést kéne mutatnia. Pláne, ha geneológiáról van szó.
– Nem geneológia az, bányamester úr, hanem geológia.
– Genitológia!
– Gynekológia!
– Generalógia!
– Grafológia!
– Bánom is én! Tudja-e, mi az?
– Hogyne. Az a tudomány, melynek segítségével a rejtett kincset kikaparhatni a föld méhéből, ha kell, még a zsidótemetőből is.
A bányamester hörgő, állati hangot hallatott. Nem értettem, mi célja Gáborinak a részeg ember ingerlésével. A következő pillanatban a Sírásó megpörgette botját, mire Gyurka futásnak eredt. A Sírásó utána. Alighanem duplán látott részegségében, mert a fatönkök közt szaladt fel a lejtőn, nem arra, amerre Gábori futott. Gyurka hátranézett, elébe került, és elgáncsolta. Néhány percig egymás hegyén-hátán hemperegtek a sárban. Gábori piros arccal, de jókedvűen tért vissza, amit nem értettem: a bányamester, a részeg emberek ügyefogyottságával ugyan, de azért alaposan elpáholta.
Újra ábrándjaimba merültem, de ezúttal megkíséreltem, hogy a praktikumot se tévesszem szem elől. Nevezetesen azt, hogy a vadcseresznyefa, melyet ki akartunk vágni, súlypontjával ellenkező irányba essen, és a tarajos élű sziklán szilánkká törjön. Ha a fa egészben marad, a gazdasági őrmester eladja a környékbeli asztalosoknak; a pénzen az ávósok leisszák magukat, és éjjel rajtunk tombolják ki mámorukat. Valahányszor értékesebb bútor- vagy szerszámfát döntöttünk, ezt tettük: ha 362pedig nem volt szikla a közelben, felfűrészeltük és elrejtettük. Még a tüzelőfa rakásait is egyenest a sárba építettük, hogy elkorhadjon; vagy ott raktuk fel, ahol a patak elmosta. A levágott gallyakat úgy hordtuk össze, hogy szétszedni többé ne lehessen; a somfát, melyből a kőtörő kalapácsokat faragtatták velünk, a farakások alá rejtettük. A tábor szinte valamennyi lakója ugyanezt tette anélkül, hogy összebeszéltünk volna. Csak bevonulás előtt, amikor a baltákat néhány gyors mozdulattal csorbára vertük a sziklán, vetettünk egymás felé egy-egy cinkos pillantást. A szabotázs ebben a helyzetben természetes reflexünkké lett: a józan ész parancsa volt.
Igyekezetünk jelentéktelenségén kétségbe kellett esnem. A rombolás legfeljebb az államot károsította; az ÁVÓ-t nem érdekelte. A szerszámok rongálásával, munkánk lassúságával a bánya megnyitását és a ránk váró, jóval nehezebb kőtörőmunka megkezdését legfeljebb néhány héttel odázhattuk el. Ha erre gondoltam, elszomorodtam, és a bánya pusztulásának víziójával vigasztaltam magamat. Az apokaliptikus vízió nem volt merő vágyálom, hanem reális alapon nyugvó elképzelés. Ismertem a bánya tervét, csakúgy, mint a várható fejleményeket.
Papp Simont, a világhírű geológust, régi ismerőseim közé számíthattam. A háború alatt soha nem tagadta meg a náci hódítók iránti ellenszenvét, sem utálatát a magyar kormány iránt, mely hadat üzent a Szovjetuniónak, Angliának és az Egyesült Államoknak. Habár barátai szerint bármilyen nyugati egyetemen azonnal tanári állást kapott volna, 1945-ben mit sem tartott természetesebbnek, mint hogy az országban maradjon. Mikor Rákosi elhatározta, hogy a lispei földgázt Budapestre kell vezetni, Papp Simontól kértek szakvéleményt. Papp írásban óva intette Rákosit ettől a lépéstől: ha a földgázt elvezetik, nem lesz nyomás, mely az olajat fölhozza, majd a nyomás csökkenésével a gáz sem jön fel. A mérnökök közül néhányan csatlakoztak véleményéhez, mások azt állították, hogy szakvéleménye hamis, és csak Papp reakciós nézeteit tükrözi. A földgázt nagy ünnepségek közepette felvezették Budapestre, és Papp Simont, szabotázs ürügyén életfogytiglani fegyházra ítélték. Rövidesen a földgáz nyomásának csökkenése miatt az olajtermelés leállt Lispén, mire letartóztatták mindazokat a mérnököket, akik a földgáz elvezetése mellett kardoskodtak; de Papp Simont nem engedték szabadon.
A váci fegyházból ideiglenesen elhozták Recskre. Gyönyörű Pobjedán érkezett, bilincsbe verve és jókedvűen. Elmondta, hogy cellájában tulajdon írógépét használja, könyvtára valamennyi tudományos könyvét rendelkezésére bocsátják, sőt még a külföldi leveleket is megkapja, melyekben geológiai szakvéleményét kérik. E szakvéleményekkel havi 6800 dollárt keres; az összeg egy százalékáért cigarettát és édességet vásárolhat, a 99 százalékot levonják tulajdon írógépe és könyvei használata, ellátás, őrzés és világítás címen.
Alaposan megszemlélte a hegyet, néhány próbafúrást végeztetett a táborparancsnok és a főávósok jelenlétében, a domboldalon összegezte tapasztalatait. Mindjárt papírra vetette a jövendő kőbánya tervét.
A Csákánykő sátor alakú hegy volt. Északi lejtője, melyen dolgoz363tunk, és ahol források fakadtak, 75 fokos szögben esett a tábor felé. A másik oldalon, barátságos lejtésű hegyhát kezdődött. Papp Simon terve szerint a bánya három szintjét a meredek lejtőbe kell vágni, majdnem a hegy közepéig. A legalsó szint külső szélén kívánta elhelyezni a kötélpálya fejállomását s a gépházat; a legalsó szint és a hegy lába között pedig kettős szerpentin kanyarulatú műutat tervezett.
Mindez félreérthetetlen volt. Amennyiben valóban kőfejtést akar nyitni, a geológia tényeinek ismeretében a déli, enyhe lejtőn kellett volna kijelölnie a nyitandó bányaszinteket. A roppant hegyhát súlya az agyagos, forrásos, kisebb ellenállású északi lejtőre nehezedik. Mentől tovább haladtunk a bányaszint vágásával, annál nagyobb lesz a nyomás. Egy szép napon megindul majd a hegycsuszamlás. Bennünket nem kell félteni; mi csak nevetünk, még akkor is, ha a földomlás bennünket is eltemet, ha legalább pillanatnyi időnk lesz látni, hogy a bánya és kínzóink velünk pusztulnak el. Ebben az esetben éppen Papp Simont kell a legkevésbé félteni. Alig hihető, hogy az ÁVO legmagasabb vezetői tudtak recski kirándulásáról; látogatására a recski táborparancsnoknak volt égető szüksége. Valószínű, hogy aktát sem vezettek erről; ha igen, úgy a táborparancsnok – egy salgótarjáni zugügyvéd – meg a politikai tiszt, ki már az első héten egy csinos fiatalembert csábított el a raktár zsákjain – magukat vallották a bánya tervezőinek. De amire a bánya összedől, a politikai tiszt és a táborparancsnok már másutt lesz – az ávósokat folyton áthelyezték – és a magas vezetőséget nem érdekli a bánya funkcionálása. Papp Simon nyugodtan ülhet majd cellájában Vácott, ahová azért a szabotázsért csukták le, melyet nem követett el; most, hogy elkövette, haja szála sem görbül meg érte.
Ahogy a fűrészre hajoltam – Garamvölgyi még mindig beszélt –, úgy láttam, mintha a hegytető kopasz andezitoszlopai ráomlanának a bányaszintekre, melyeket egyelőre még fű és fa borított; mintha a legalsó bányaszint széléről – körülbelül ott, ahol álltam –, a gőzgép lassan leválna talapzatáról, és átlyukasztaná betonépülete falát, majd lefordulna a mélybe. A kötélpálya drótja hasat eresztett; a csillék felszántották az út szerpentinjét, az erdő maradék fái összevissza görbültek, mint egy régi fogkefe szőre, a szögesdrótkerítés helyenként megereszkedett, másutt pattanásig feszült, és fejhangon zizegett. Az elképzelés jóleső volt és szívderítő, de nem oldotta meg problémáimat. Az anarchista Souvarine képzelte így a Germinalban a bánya pusztulását, és amikor az aknában csakugyan meglazította a lejárat támfalait és szigetelését, az egész társadalom pusztulásáról ábrándozott. Aztán útnak indult az éjszakába.
Igyekeztem elhessegetni magamtól a zolai képet és hozzá fűződő érveimet. Nem akartam túlságosan igazságtalannak mutatkozni környezetemhez. Mert az itteni, verejtékszagú életem, a munka, a mocsok és a bánya jövendő perspektívája nem egy szempontból naturalista jellegű volt, és a Germinalt idézte, a vadcseresznyefa mohájának ovális gumilapocskák módján domborodó, türkizkék foltjai, melyek mozdulatlanul tükröződtek a lassan járó fűrészlap vizes ezüstjében, Knut Hamsun Pánját és Shakespeare Ahogy tetszikjét juttatták eszembe: az erdő tarkasá364gával átfont monomániás szerelmi bánatot. Rabtársaim elfogatásának története, ávós őrlegénységünk és életünk Jaroslav Hašek Švejkjének groteszk jeleneteit vegyítette a szomorújáték inkább terjengős, mint fenséges pátoszához. A barakk alvilági homálya, ahol százötven rongyos, éhes, kétségbeesett és reménykedő, káromkodó és imádkozó ember osztotta meg egymással társas vagy társtalan magányát, és ahol mindenki megvetette a másikat (mert hülyének kell lennie, amiért nem menekültek el Magyarországról, amikor még lehetett), és ahol mindenki testvért tisztelt a másikában (mert becsületes embernek kell lennie, amiért Magyarországon maradt, és ezt a sorsot vállalta) ez az éjjeli menedékhely; ahol a nagylelkűség és az alávalóság élt egymás mellett – mindez Dosztojevszkij Holtak házát idézte emlékezetembe. De mindenekelőtt A varázshegyre gondoltam. Davoshoz hasonló elzártságunkban szűk körre korlátozódott, de egyre intenzívebb esti és éjszakai beszélgetéseink Thomas Mann könyvére emlékeztettek; és hamar észrevettem, hogy beszélgetéseink tematikája, az időprobléma körül zajló viták, a humanista és totalitárius szemlélet összeütközése közeli rokona mindannak, amit Naphta és Settembrini vitattak.
– Vigyázz, dől a fa! – ordított Janikának Gábori, aki elém ugrott és teljes erővel nyomta a fát a másik oldalra, súlypontjával ellenkező irányba. Egy pillanat múlva ott feküdt lábunk előtt a cseresznyefa, hófehér keresztmetszetével és narancsszínű gyűrűvel kérge alatt. A reccsenésből tudtuk: széthasadt a sziklán.
Amikor a következő fához léptünk, Janika szorosan mellénk állt.
– Mindid szerettem volna beülni egy cukrászdába, és hat szelet csokoládétortat rendelni – mondta, és elbiggyesztette a száját. A mozdulat kétértelmű volt. Nyegle öngúnynak szánta, ha legszívesebben mindjárt el is pityeregte volna magát. – Sohasem volt annyi pénzem, hogy egy vagy két szelet tortánál többet egyek. És most már nem fogok soha, soha többé csokoládétortát enni. Egyetlen szeletet sem.
Rövid, szemrehányó fintort küldött felém, azért, mert annyi sok szépet láttam az életben, és csokoládétortáim javát megettem. Sokkal többet, mint ő. Egyedül diákéveimben és Amerikában, kétszer öt esztendőn át mindennap megettem legalább két szelet tortát, ami 7200 szelet, azaz 600 egész torta. Öt centi magas tortákat számítva, hat emelet magas tortatorony; ha a többit is hozzáveszem, felhőkarcoló. Alul masszívabb torták: dobos-, Sacher-, lúdláb, majd a csokoládé-, dió-, gyümölcs- és puncstorták; legfelül, a szellős magasban kissé már remegő gesztenye- és oroszkrém. A torták területén nem tehetek szemrehányást magamnak; elfogyasztottam, ami megilletett.
A nőkkel nem így történt. Gábori csak előző este számolt be nékem Éváról, arról a nagyon csinos leányról, aki a szociáldemokrata párt kultúrosztályának alkalmazottjaként, hivatalból kísért vidéki előadásaimra. Amikor ilyen előadások után, hétfő reggel bejött a hivatalba – mesélte Gábori – dühöngött, hisztérikusan dobálta magát. „Már megint nem történt semmi” – szokta mondani. Nagyon kedveltem Évát, de azt gondoltam, hivatalból kísér; hogy miért éppen ő jön velem mindig, fel se tűnt. 365Aztán a kultúrmérnök babos szoknyájú szép felesége, akinek 1947 szilveszterén olyan hevesen udvaroltam! Harmadnap meglátogatott a szerkesztőségben, ráült íróasztalomra, nagy, babos szoknyáját ráterítette valamennyi kéziratomra. Abban maradtunk, hogy felhívom; de nem hívtam fel. Közbejött a szociáldemokrata párt szétverése, és elment a kedvem az élettől. És mennyi más alkalom nyílt még! Hirtelen vagy négy tucat nő jelent meg előttem. A legtöbbször észre sem vettem a kínálkozó alkalmat. Általában úgy képzeltem, hogy tisztelőim verseimért rajonganak, és illetlen volna, ha azt akarnám, hogy rajongásukat személyemre is kiterjesszék. Hiába siránkozom; elolvadt a tavalyi hó!
Egri lehordta Janikát. Okosabban tenné, ha az elmulasztott hat tortaszelet helyett, melyektől amúgyis elrontotta volna gyomrát, inkább azon törné fejét, mint küldhetnénk valamelyik ávóssal üzenetet hozzátartozóinknak. Felesége már öt hónapja nem tud róla semmit. Janika képzelt torták helyett inkább igazi kolbászt lopjon az ávós konyháról. Janika erre kijelentette, ha Egri félholtra akarja magát veretni, úgy próbáljon üzenetet küldeni az ávósokkal. Szétosztotta köztünk kukoricáját, és távozni készült.
Egy pillanatra megálltunk a munkában, s megjegyeztem, hogy az üzengetést reménytelennek tartom. Az ávósokat kitűnően fizetik, egymás elleni besúgásra használják; izolációnk szinte tökéletes. Kétségbe ejtő, hogy nem tudunk semmit a külvilágról. Mindent meg kell próbálnunk, hogy újságot szerezzünk.
– Szabad Népet? – kérdezte Gábori.
– Legalább egy fél, vagy egy nyolcad oldalt; abból is sok mindenre következtethetnék.
– A hátsó nadrágzsebemben van egy egész – mondta Gábori büszkén. – Este, a barakkban, a hátatok mögött majd előolvasom. Akartok cigarettát? Úgy értem, egész cigarettát, nem harmadot?
A cipőpasztadoboz mellől, melyben hármunk dohánykészletét tartotta, még majdnem érintetlen pakli cigarettát, meg egy csavaros ceruzát húzott elő.
– Verekedés közben a pálinkásüveget is kitapogattam a zsebében, de már nem tudtam elvenni.
(...)
Faludy György
Pokolbéli víg napjaim
|
