Payday Loans

Keresés

A legújabb

„A coming outommal indult el az életem.” - Székely Kriszta rendező
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. július 06. csütörtök, 16:22

„Eltűnt az értelem, eltűnt az érték,

eltűnt a tudás és a fejlődni akarás. Megállt az idő”

– Székely Kriszta rendező megnyitóbeszéde

a 22. Budapest Pride alkalmából

szerző
narancs.hu
publikálva
2017. jún. 30., 20:15
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„A coming outommal indult el az életem.” A Katona József Színház rendezőjének beszédével kezdetét vette a Pride hete.

„Sziasztok!

Politikai beszédet kell mondani? Tud egy beszéd nem politikai lenni? Hmm… Nem tudom… Kérdések… Körülbelül két hónapja tudom, hogy beszélni fogok itt. Azt, hogy majd egyszer beszélni fogok ilyen kontextusban, azt már sokkal régebb óta tudom. Érdekes helyzet alakult ki körülöttem. Hivatalosan sohasem coming outoltam, de ettől függetlenül sokan megtalálták az identitásomat, szerelmi életemet célzó újságírói kérdésekkel. Annak ellenére, hogy soha nem válaszoltam rendezéseimmel foglalkozó interjúkban ezekre, nagy sikernek könyveltem el, hogy coming out híján is nyilvánvaló az identitásom. Illetve nem is az, hanem hogy olyan ember benyomását keltem, mint akitől ezt bátran meg is lehet kérdezni. Ez volt a célom, az álmom, hogy pusztán a létezésem és önmagam hétköznapi felvállalása, természetessége legyen annyira nyilvánvaló, hogy a coming out igénye, vagy valamiféle engedélykérés a téma érintését illetően fel se merüljön velem kapcsolatban. Következő távlati cél, hogy ez mindegy is legyen. Részeredményeknek is örülünk. Fuck yeah!

Tisztában vagyok természetesen a nyilvános coming out nevelő, figyelemfelkelő hatásával és tudom, hogy sokkoló-felszabadító élményt tud nyújtani, mind a közönség, mind az előbújó egyén számára. Persze, azt is gondolom, hogy némileg elszaladt ez ügyben is a világ mellettünk, jobb helyeken ez azért már nem akkora hír. Az én esetemben például a coming out nem hozná meg a várt drámai hatást, de azért próbáljuk ki. A próbáimon is jószerivel mindenre ezt szoktam mondani, és ott működik. Na, tehát próbáljuk ki, hogy kinek fog leesni az álla, ha azt mondom: Székely Kriszta vagyok, és az életem összes szerelme nő volt, és mint ilyen jelenség azt kell mondjam magamról – hogy dekódolható lehessen annak, akinek ez igénye –, hogy meleg vagyok. Na jó, hát azért hat ez valahogy így kimondva, kiállva. Még rám is. Főleg, mert már elég régen nem volt alkalmam ezt kimondani, annyira egyértelmű, hiányzott is már egy kicsit. Régebben, amikor még közelebb állt a fizimiskám egy balerinához, akiből kimásztam, kiszabadultam, akkor ennek még volt valami izgalma, bája, pulzusszáma. Azért valamennyi volt most is.

De úgy gondolom, hogy abban megegyezhetünk, hogy a mai beszédemnek nem ez a kijelentés lesz a drámai csúcspontja. Nem biztos, hogy lesz neki. Nehogy várjátok.

Nem akarok…? nem tudok…? politikai beszédet tartani, az önazonosságról, gondolkodásról szívesen beszélek egy kicsit, meg persze magamról is. Kedvenc témám.

Balerinaként nevelkedtem. Balerinaként!!! A nőiesség tradicionális megtestesítője a balerina. Légies, kecses, könnyed, csendben van. Nem ismertem más világot. Ma is, ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, akkor leginkább ez a világ jelenik meg előttem. Hogy izzadok és éhes vagyok és próbálok eszeveszetten légies és hattyús lenni. Nyolcéves koromtól kezdve voltam növendéke a Magyar Táncművészeti Főiskolának, és tartott ez egészen tizennyolc éves koromig. Nagyjából és egyáltalán nem véletlenül a coming outomig.

 

Nem akarok, nem tudok politikai beszédet tartani, az önazonosságról esetleg tudok beszélni. Arról, ha az ember azt az utat járja, amit a szíve diktál, hogy csak akkor lehet boldog, ha nem alkuszik meg, ha nem hazudja el saját magát. Ehhez melegnek sem kell lenni, csak kellően szigorúnak önmagunkhoz. Ebben a feladatban sokan elbukunk. Van, hogy csak időszakokra, van, hogy ebből egy egész elhazudott élet kerekedik. Heterók, melegek, mi mindenféle emberek. Bukdácsolunk. Én magam is hazudtam már magamnak rengeteget, volt, hogy a helyemen voltam, de volt, hogy egy kis ázsiai település fogdájában, és nem voltam egészen biztos abban, hogy most hogyan is lesz innen tovább. Kanyargós az út. Kinek kisebb, kinek nagyobb kanyarokat vesz. Mindenkinek kötelessége törekednie arra, hogy kihozza magából mindazt, ami adva van benne mint emberben, és ebben a társadalomnak segítenie kell őt, legyen ő akármelyik kisebbség része. Kezd elég politikus lenni. Vigyázzunk. Vissza magamhoz.

Jó voltam balettból. Ma már nem viselem nyomait oly egyértelműen, de rendelkeztem minden olyan fizikai adottsággal és szorgalommal, ami ehhez a pályához kellett. Jónak tartottak, foglalkoztak velem. Valami mégsem stimmelt. Senki nem tudta megfogalmazni, én sem tudtam megfogalmazni. Egyszerűen nem stimmelt valami bennem, belül, nem voltam elég finom, elég nőies, elég hattyús. Ilyen volt nagyjából a cucc, mint ez itt, most. Ez nyomasztó helyzeteket szült. Mestereim sem értették, hogy miért nem vagyok annyira olyan, amilyennek lennem kellene, amilyen egy hattyú vagy egy légies hópihe. Nem az voltam. Ez voltam, ami ma vagyok, bezárva egy kis balerina testébe. A coming outommal indult el az életem. Indultam el Én. Nem minden lány rózsaszín és könnyed. Nem minden fiú kékesfekete és kemény. Ha nem vállalom fel magam és megyek a szívem után, akkor talán soha nem szakadok ki ebből és soha nem leszek az a folyton kérdező, úton levő ember, gondolkodó, alkotó, aki ma vagyok, soha nem kerültem volna olyan helyzetbe, hogy rákérdezzek a világra, ha nem kell rákérdeznem saját magamra. Ez volt az első dominó. Fontos. Nagyon fontos. Önismeretre tanított, kérdezni tanított. Hogy szégyellem-e? Jézusom. A legjobb dolog, ami valaha történt velem. Elindított az utamon. Elindított afelé, aki ma vagyok. Kérdezzetek sokat és kételkedjetek folyamatosan a körülöttetek lévő világban és rendszerekben, és próbáljatok válaszolni újra és újra. Mindig jobb és jobb válaszokat kell adni ugyanazokra az életünket körülvevő kérdésekre. Így fejlődünk. Fejlődjünk!

Nő vagyok. Biológiailag nő vagyok. De ezen túl a fő definícióm, hogy ember vagyok. Vannak bennem férfiasnak címkézett és nőiesnek címkézett vonások, mind szellemileg, mind érzelmileg. Nagyon bonyolult az élet, és csodálatosan bonyolult benne az ember. Kutassátok a lehetőségeit, adjátok meg a szabadságát a léleknek, a testnek és szellemnek. Gondolkozzatok, mert van min. Gondolkozzatok ti is magatokon, heteroszexuális barátaim, mert a tőlünk oly nagyon féltett férfi-nő házasság kérdése, szabályai újragondolást kívánnak, különben nem rúgnátok fel őket ilyen sokkolóan nagy arányban. Nem? Gondolkozzatok és változzatok! Adjatok magatoknak is szabadságot. Ne féltsétek tőlünk a házasságot, mert mi csak jogegyenlőséget akarunk, nem elvenni tőletek egy, a nők elnyomásán, megalkuvásán alapuló tradíciót. Tisztelet persze a kivételnek. Lehet, hogy pont mi tudnánk nektek segíteni abban, hogy megmutassuk, kikísérletezzük, lehetséges ezeken a leosztott szerepeken túl is együtt létezni. Lehet, hogy tanulhatnánk egymástól? Na mindegy, túl messzire szaladtam. Ez már olyan, mint a Macskafogó végén, amikor minden macska az egér barátjával szelíden kergeti a lepkéket a réten.

Jól vagyok ma. Nem vagyok ugyan hópihe, ellenben igen boldog vagyok. Van egy okos, vicces, tehetséges, gyönyörű barátnőm, aki ott ül valahol. Nem mindig, de legtöbbször jól vagyunk. Dolgozunk és álmodozunk utazásokról, egy házról vidéken, ha nagyon elszalad velünk a ló, akkor eladó szigeteket is nézegetünk a neten, és a legváratlanabb helyzetekben kezdünk el a még meg nem született gyerekeink nevelésén vitatkozni. Normális. Próbáljuk kitalálni, hogy hogyan működik egy kapcsolat, amiben mindkét ember önazonossága és önmegvalósítása egyformán fontos, ahol az egyik nem életvitelszerű kiszolgálója a másiknak. Haladunk. Néha bukdácsolunk. Normális.

Nem akarok politikai beszédet mondani. Nem is nagyon tudom, hogy kihez lehetne szólni a mai magyar politikában. Kinek kell szólni arról, hogy nagyon nagy bajban van ez a társadalom. Hahó! Hahóóó! Valaki gyógyítsa már meg!!! 2000 környékén voltam először Pride-on. Boldog, békés volt az egész. Eszembe sem jutott, hogy visszafordulhat az idő, hogy pár évvel később néhány állampolgára ennek az országnak oly mértékben lesz politikai érdekek, provokáció áldozata, hogy savas tojással, emberi ürülékkel, sörösüvegekkel támadjon a békésen, emberi jogaikért felvonuló honfitársaira. Sok a példa erre a történelemben még ma is, hogy egy bajban lévő, elégedetlen társadalom milyen könnyen mozdítható szélsőségek felé, hogy milyen könnyen manipulálható a boldogtalan, igazi jövőképpel nem rendelkező ember. Sokkoló volt, ami elindult körülöttünk. Nem kellett melegnek lenni ehhez. Az ország fröcsögni kezdett. Mindenki a másikra. Évekig mindenki fröcsögött. Eltűntek a lánglelkű fiatalok, eltűnt az értelem, eltűnt az érték, eltűnt a tudás és eltűnt a fejlődni akarás. Megállt az idő. Fekete lyuk keletkezett.

Akkor 2000-ben, úgy számoltam magamban, hogy mire harminc körül leszek, ezek a társadalmat érintő kérdések, a melegek, a cigányok, a nők helyzete, az ország diktatúra utáni szellemi és lelki felépülése, a józan ész és a jóindulat (mindkettőt igen hangsúlyosan, sokszor aláhúzva mondom el és ismétlem, ez szintén jól bevált módszerem a színházcsinálásban), tehát, a józan ész és a jóindulat felhajtó erejével megoldódnak. Na jó, ha nem is megoldódnak, de megoldópályára állnak, és az éppen elég. Azt gondoltam, hogy úgy a gazdaságban, mint a társadalmi ügyekben és a kultúrában egyre váltják majd egymást a tehetségesebbnél tehetségesebb, hozzáértőbbnél hozzáértőbb, felelősebbnél felelősebb vezetők, hogy a diktatúrát elutasító magyarság majd kezébe veszi a vérrel megváltott demokráciáját és kicsavarja annak utolsó cseppjét is. Tévedtem. Azt hittem, hogy felnőtt koromra, mostanra, egy haladó szellemiségű, jószívű ország polgára leszek.

Nem tudok politikai beszédet tartani, mert nincsen politikus, akihez lehetne szólni semelyik oldalon. Kihez forduljak? Amikor felkértek erre a beszédre, nem tudtam magam máshogy elképzelni, csak üvöltve és kurvaanyázva ezen a pulpituson, hogy itt állok harmincnégy évesen egy olyan országban, aminek nincsen se esze, se szíve. Olyan állampolgárokkal az oldalamon, akik tűrik, hogy a hatalom menekülő emberekkel, gyerekekkel vagy akár saját roma állampolgáraival állatként bánjon.

Hogy semmilyen kérdésben egyetlen pillanatra sem merül fel a segítségnyújtás, hogy a jó öreg Brechtet idézzem, nem csábulunk el a jóra, a többre, a bátrabbra, az újra?

Nem hiszem el, hogy nincsen ebben az országban jóság, hogy a kapzsiság, a fröcsögés és a taplóság lettek Magyarország követendő vezérelvei. Szinte már olyan minden körülöttem, mint valami abszurd dráma, mintha Orwell Állatfarmjának utolsó harmadában lennék csirke. Elvesztette mindenki a maradék eszét és szívét is? Nem a politikusokhoz beszélek, hanem mindenkihez, aki felelős ennek az országnak az állapotáért, aki eltűri, hogy egymásnak ugrasztott társadalomban éljünk. Drága, drága, szeretett jobbosnak, balosnak mondott barátaim, magyarok, ébredjetek már fel! Ébredjen fel az értelem és a szív a mi kis Kárpát-medencékben. Öleljük jól meg egymást és kezdjük újra! Induljunk együtt előre egy okos, szép szívű, egy a sokszínű állampolgáraira büszke társadalom útján.

És akkor egy Brechttel lépnék ki:

Minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.
De ami megtörtént, megtörtént. És a vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted.

Ami megtörtént, megtörtént. A vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted,
de minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.

+

Interjú

„Nincs az a vallás, ami mögül ne bújna elő az ember összes kis mocska”

Székely Kriszta rendező
szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2017/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A balettet otthagyta, Laoszban nyitott kocsmát, dolgozott a Győzike show-ban, de akkor állt irányba az élete, amikor felvették rendező szakra. A kőszínház megújítására törekszik a Katona József Színház társulatának tagjaként.

Magyar Narancs: Balerinának készültél. Miért nem lettél végül az?

Székely Kriszta: Kilenc évig jártam a Magyar Táncművészeti Főiskolára, komolyan készültem a klasszikus balett-táncosi pályára. De tizenhat éves korom körül más is érdekelni kezdett, sokat olvastam, szépirodalmat, vallástörténetet, és valahogy már kezdett szűk lenni a leginkább a test és a fizikai kivitelezés tökéletességére koncentráló, aszketikus művészeti ág. Az akkori táncosképzés még nem fedte fel a növendékek előtt, hogy a mozgás is lehet gondolati alkotás. Klasszikusbalett- és technikaközpontú volt a képzés. Másra vágytam. Az utolsó évben aztán egy záróvizsga előtti reggelen bementem az operaházba akkori mesternőmhöz, Pongor Ildikóhoz egy csokor virággal, megköszöntem az eddigieket, és kisétáltam az Andrássy útra. Óriási teher esett le a vállamról, éhes voltam a szó minden értelmében, vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, most akkor jöjjön a szabad élet.

MN: Mit szólt a környezeted, hogy a finisben feladtál egy olyan pályát, amire kilenc éven keresztül kőkemény munkával készültél?

SZK: A társaim gyakorlatilag sokkot kaptak. Egy-egy ilyen osztály nagyon zárt közösség az intézetben, és borzasztóan meg tudja viselni őket, ha valaki ilyen hirtelen, látszólag megmagyarázhatatlanul, ok nélkül távozik. Édesanyám, aki orvos, biztatott, gondoljam meg, ő majd ír igazolást, hogy most ugyan nem vizsgázom le, de jövőre menjek neki, ne adjam végleg fel. De addigra már sziklaszilárd volt az elhatározásom. Őt is megviselte persze, hisz egy szülőnek életforma a művészeti pályára készülő gyerek. Napról napra csomagolta és hozta nekem a zöldséges tálakat, és kísérgette majd egy évtizeden keresztül azt a gyereket, aki egyszer csak azt mondja, hogy eddig tartott, nincs tovább. Ráadásul ügyesnek számítottam. Senki nem értette. Aztán talán fél évvel később megláttam a Deák téri utazási irodában egy nagyon olcsó repülőjegyet Bangkokba. Leléptem. Először csak utaztam, béreltem egy motort, Thaiföld, Laosz, Vietnam, élveztem a szabadságot és a szinte már feldolgozhatatlan mennyiségű új impulzust. Színek, szagok, arcok, történetek. Az is része volt az útnak, hogy megismerjem testközelből, hétköznapi formájában a buddhizmust. Gyerekkorom óta nyugtalanított ez az életnek hívott kaotikus nagy egész és benne az ember. Az, hogy talán alapvetően jó szándékkal vagyunk itt mindannyian, mégis mindig félrecsúsznak a dolgok. Válaszokat akartam. Nem kevesebbet, mint az igazságot.

MN: És megérkezett a válasz?

SZK: Dehogy. Sőt, inkább az érkezett meg, hogy nincs az a vallás, az az ideológia vagy filozófia, beleértve a buddhizmust is, ami mögül ne bújna elő az ember összes kis mocska.

MN: Ez viszont jó alap a színházhoz.

SZK: Hát, igen.

MN: Dolgoztál is Ázsiában?

SZK: Eredetileg három hónapra mentem, de majdnem négy év lett belőle. Besétáltam a Luang Prabangban található laoszi színházba, megkerestem az igazgatót, elmeséltem neki a táncművészeti múltamat, és mondtam, hogy szívesen tartanék a társulatnak tréningeket, mozgásalapú foglalkozásokat. Elkezdtem dolgozni, mindenki nagyon lelkes volt, de az igazgatóval valahogy mégsem találtam a hangot. Pár hét munka után behívott magához, hogy nézett a tévében egy előadást, és valami olyasmit szeretne. Nem volt táncos, üzletember volt, akit a sok sikeres étterme mellett megbíztak, hogy vezesse a színházat is. Nagyon kövér volt és erősen sánta, berakott egy zenét, hogy lesz Kínában egy fesztivál, ahová szeretné a társulatot ezzel kijuttatni, és egy ilyesmi koreográfiára gondolt, majd hosszan táncolt. Egyszerre volt megható és ijesztő a látvány. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne fulladjak meg a nevetéstől, de rájöttem, hogy semmi keresnivalóm ott. Azt mondtam neki, hogy ez kiváló, nem is kellek én már ide, és kisétáltam. Annyi pénzem még maradt, hogy kibéreljek magamnak egy házat, ami nevetséges összeg volt, 40 dollár körül. Találtam egy csodálatos kis helyet a Mekong partján. Az emeleten laktam egyedül, a ház alsó szintje üresen állt. Aztán hirtelen jött az ötlet, hogy az alsó szinten egy jó kocsmát kellene nyitni. Egy hónap alatt meg is nyitottunk. Egy laoszi srác volt az üzlettársam, aki amúgy ide járt a Közgázra, és beszélt magyarul. Egyedül festettem a helyet, építettem a bárpultot. A koktélokhoz szükséges italválasztékot kis ladikkal hoztuk a thai határról. Laoszban nem túl sok minden kapható. Tonic Lounge-nak hívták. A felirat még mindig megvan.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Hogy ment az üzlet?

SZK: Gyorsan beindult. Nem nagyon volt ebben a városban másik ilyen hely. Főleg utazó külföldiek jártak, de volt néhány visszajáró helyi társaság. Rengeteg izgalmas emberrel találkoztam. Egy laoszi bárban egy magyar lánynak sok mindent elmesélnek magukról az úton lévő emberek.

MN: Miért jöttél haza három év múlva?

SZK: Az egyik nap nagyon rosszul végződött a bárban, részegek, verekedés stb. Bevittek minket a fogdába, nem volt olyan egyszerű kijönni onnan, végül a német konzulátus segített. Laosz után még másfél év Sanghaj jött. Tulajdonképpen telítődtem, és éreztem, hogy haza kell jönnöm. Hirtelen Európának lett olyan vákuuma, mint korábban Keletnek. Ösztöndíjat nyertem egy amerikai filmes egyetem kurzusára egy rövidfilmemmel. Ott találkoztam Kovács Dániel Richárddal, aki most az RTL Klub kreatív főrendezője. Képességesnek tartott. Elhívott dolgozni.

MN: Milyen műsorok létrehozásánál voltál jelen?

SZK: Majdnem minden műsorénál, ami nem stúdióban forgott. Például két hónapig forgattuk Argentínában, az esőerdőben a Celeb vagyok, ments ki innent, de néhány adás erejéig dolgoztam a Győzike show-ban is.

MN: Nem irritált a közeg?

SZK: Az elején nem, de amúgy is csak két és fél évig csináltam. Huszonnégy éves voltam, rendező szak csak évek múlva indult az egyetemen. Rengeteget tanultam munkamorálról, pontosságról, krízishelyzetek higgadt kezeléséről, és komoly felelősség volt a vállamon. Rendezőasszisztens is voltam a tévén kívül, forgattam, szerkesztettem. Sokat jelentett a pályám elején, hogy ez már mögöttem van, hogy nem a gimnáziumból lépek ki irányítani embere­ket, egy munkafolyamatot. Aztán persze hamar elkezdtem vágyni rá, hogy a munkám terméke más minőségű, mélyebb tartalmú legyen. S ekkor már nagyon rendező akartam lenni. Azon a tavaszon meghirdették a színházrendező szakot, jelentkeztem, felvettek, és minden a helyére került.

MN: Azt sem rejtetted véka alá, hogy egy színházi ember iránt érzett szerelem is befolyásolt, hogy beadd a jelentkezésed.

SZK: Szerencsésen értek össze a dolgok. Általa visszakerült az életembe a kultúra és a színház. Nyilván mindig is bennem volt a szándék, a vágy, az indíttatás, és ott volt pluszban ez az érzelmi felhajtóerő, hogy rá is lépjek az utamra. De ha kohómérnök lett volna az illető, nyilván ma nem lennék én is kohómérnök.

MN: Hogyan kerültél aztán a Katonába, az ország egyik legjobb színházába?

SZK: Már másodévtől kisebb feladatokat kaptam Zsámbéki Gábor és Máté Gábor igazgatóktól, részt vettem különböző projektekben. Szépen lassan, fokozatosan ismertem meg a társulatot, és dolgoztam velük ebben-abban. Készítettem jubileumi videót, képviseltem a társulatot Fullajtár Andreával a Bergman-fesztiválon Stockholmban, aztán Ascher Tamással közösen rendeztem Fischer Iván rös tehén című operáját. A Szép napokat, a negyedikes egyetemi monodrámavizsgámat, amit Szirtes Ágival csináltunk, még mindig játssza a színház. Zsámbéki A nép ellensége című előadásában pedig színpadon voltam, végig próbáltam a társulattal két hónapot, így megéltem arról az oldalról is egy munkafolyamatot. Tanulságos volt, közelebb is hozott a színészekhez. Az ötödév végi diplomarendezésemet, a Petra von Kantot pedig már ide készítettem az alagsori játszóhelyre, a Sufniba. Az világos volt, hogy engem a kőszínház érdekel, hogy ezt a műfajt hogyan lehet a mai néző számára újra és újra érvényessé tenni.

MN: Akkor jöttél a Katonába, amikor a színház több fronton is nyitni próbált.

SZK: Ebből a szempontból is szerencsém volt, valóban abszolút érzékelhető volt egy nyitás mind a vezetőség, mind a társulat részéről.

MN: Ascher, Gothár, Máté Gábor és Zsámbéki mellett lettél a színház ötödik rendezője. Hogyan fogadták a „nagy öregek” a fiatal női rendezőt?

SZK: Én nem azt érzékeltem, hogy női, hanem hogy fiatal rendezőként tekintettek rám, hogy a tanítványuknak kezeltek, és ez rendben is volt, hiszen rengeteget tanulhattam tőlük. Persze sok nehézség van a fiatal rendezőknél az elején, de én ezt nem kötöttem ahhoz, hogy lány vagyok. A színész és vele együtt a színház minden produkciónál vásárra viszi a bőrét, és fontos, hogy bizalmat érezzen a rendező iránt. Ezért meg kell dolgozni, de én kezdettől fogva nyitottságot, kíváncsiságot éreztem a színészek és a „nagy öregek” részéről is.

MN: Több nagyszerű fiatal színésznőtől hallottam, hogy a rendezőnek férfinak kell lennie, mert így működik a kémia: a rendező beleszeret a színésznőbe, a színész pedig rábízza magát a rendezőre.

SZK: Ha egy színésznőt a főiskolától fogva nevel ki éveken, évtizedeken keresztül egy férfi rendező, akkor el tudom képzelni, hogy így gondolhatja, erre szocializálódott, hogy nem is nagyon találkozik rendezőnővel, miért is mondana mást. Ez nyilván tud is működni valahogy a számukra. De a lényeg nem ebben van szerintem. Hanem a tisztán megfogalmazott gondolatokban. A „Bergman szerelmes a színésznőibe, és ők ettől lettek ilyen nagyszerűek” típusú old school attitűdnél én eggyel hidegfejűbben, mondhatni, profibban látom azt a munkát, amit végzek, és többre tartom a benne dolgozó nőket. Van ebben a klasszikus hozzáállásban egoizmus, macsóizmus, sok minden. Biztosan találni olyan titkárnőt vagy nővérkét is, aki hiszi, hogy akkor nem is végzi jól a munkáját, ha nincsen viszonya a főnökével. A saját tapasztalatom az, hogy az alkotás valójában androgün dolog, és ha emberek egymásra hangolódnak, akkor ott nem, kor, hit, nemi identitás, minden mindegy. Akkor ott minden egymást segíti és emeli majd.

MN: Nem féltél az egyetemről kikerülve az ország legjobb színészeit instruálni?

SZK: A legelején vennem kellett egy nagy levegőt, hisz nem könnyű 15 éve a pályán lévő színészeknek azt mondani, hogy most így és így csináld, de ezeket a szorongásokat az embernek munka után, magában vagy a barátaival kell megoldani, feldolgozni, nem jó teret hagyni arra, hogy kijöjjön a próbák során. De aztán ez oldódott az idővel.

MN: Rendeztél Stuttgartban is. Hogy kerültél oda?

SZK: A kinti színház a katonás munkáim alapján hívott meg dolgozni. Elvágyódás (Fernweh) volt a produkció címe. Olyan népmesék szolgáltak alapul, amelyeket a világ minden táján ismernek, például a Piroska és a farkasJancsi és Juliska. Ezek az alapmesetoposzok megtalálhatók a kínai és a germán mesevilágban épp úgy, mint az eszkimó mondákban. Ezekre az alaptörténetekre írtunk mai jeleneteket. Szabó-Székely Ármin dramaturggal áthallásos szövegeket gyűjtöttünk a legkülönbözőbb területekről, a Piroska és a farkas kapcsán a gimnáziumi tanárok szexuális abúzusai kerültek elő, de a Jancsi és Juliska kapcsán a menekültválságról is szó volt.

MN: Miért dolgozol mindig ugyanazzal a dramaturggal?

SZK: Ha az életben adódik egy ennyire jól működő szakmai kapcsolat, mint a miénk, akkor azt meg kell becsülni, vigyázni kell rá. Nekünk tényleg annyira egy rugóra jár az agyunk, annyira együtt tudunk dolgozni, hogy vétek lenne nem együtt csinálni, amit csinálunk. Ármin a legfőbb bizalmasom és barátom egy munka alatt, és állandó vitapartnerként is inspirál.

MN: Legutóbbi rendezésed, a Nóra már nem is arról szól, hogy a nő elhagyja-e a férjét, hanem az élethazugságokról, amelyeket mindannyian felépítünk magunknak.

SZK: Épp ez volt a célom vele. Hogy szembenézzünk önmagunkkal, az életünkkel. Az összes kis emberi mocsokkal.