Fantázia sem kell hozzá. Csak beleélés. Reggel, amikor felébredsz, mondd: én vagyok a Kerekes Józsi bácsi, a harmadik emelet ötből. 1918-ban születtem, s nemsokára meghalok; hogy pontosan mikor, azt sajnos, nem lehet előre kiszámítani. A nyugdíjam 14.293 forint. Majdnem az átlag.

Józsi bácsi felkel. A lakás hideg, pedig ez még csak október vége. A gázkonvektort nem szabad november közepe előtt bekapcsolni. A bojler kilenc hónapja nem működik, a Gelka helyén a szerelő a javítást nyolcezer-valamennyire taksálta. Ha nyer a lottón! Bár azt se vett tavaly óta. Katonadolog, csapvízben lecsutakolni. Majd estére langyosít a rezsón. Józsi bácsi nem hagyja el magát. Lemegy tejért. A bolt, ahol a tej hét forinttal olcsóbb, négy sarokra van. A közeli Mini-marketben minden drágább. Ez a művelet csak télen terhes, ha fagy és csúszik a járda. A liter tejet négy napra szépen beosztja. Nem muszáj folyton zsömlyét zabálni, fél kiló kenyér, az is négy napra, untig elég. Ha nem figyelik, a kenyeret tripla selyempapírba csomagolja. WC-papírra nem kell pazarolni. Mint ahogy a kávézaccot is ki lehet még egyszer főzni. Csak hát túl sok a finomság a boltban, az embernek összeszalad a nyála, ilyen kefir, olyan joghurt, s micsoda sajtok! Szegény Ilonka mondogatta, azt valahogy jobban ki lehet bírni, ha egyáltalán nincs választék, mintha minden kapható, és nincsen pénze rá. Ilonka, valljuk be, túl igényes volt. Hiszen karácsonyra még kakaó is jutott. Egyébként rossz a karácsony. Nem az a baj, hogy a fiától nem kap ajándékot, elég annak a négy gyerek, hanem az a baj, hogy ő sem tudja meglepni őket. A balek Kisjóskát becsalták valami káeftébe, ott vidéken, aztán mikor az utolsó fillérjét is elnyelték, kiebrudalták csupasz fenékkel. Jogosan, mondja az ügyvéd. A gazdasági életben nincs morál, ahogy a politikában nincs hála. Meg kell szokni.

Józsi bácsi sok mindent megszokott már. Aktív tanító korában azt, hogy a saját véleményét tilos kimondani. Most azt kell megszokni, hogy rongyosra tépheti ugyan a száját, bántatlanul, de nem figyel rá a kutya sem. A kutya, akit el kellett veszejteni. Derék, kedves kutya. Hiába. Kevés lett számára a maradék.

Józsi bácsi sosem unatkozik. Készül az ebédre. A krumpli megfizethetetlen, hétköznap szó sincs krumplilevesről. Valami tészta, talán grízzel. Vagy inkább tojásrántotta, a tojás még úgy-ahogy, aránylag olcsó. A körzeti orvos csóválja a fejét, Józsi bácsinak magas a koleszterinje meg valami triglicerid, ezekből lesz az infarktus, érszűkület, elmeszesedés. Iktassa ki a tojást, lisztet, egyen sok gyümölcsöt, müzlit, friss zöldfőzeléket, gyenge fehér húsokat. Vicc! Józsi bácsi ezen csak nevet. Hála Istennek, még bírja magát. Az a kis izületi gyulladás, átmeneti szívpanaszok, magas vérnyomás, meg újabban az álmatlanság, mi ez ahhoz képest, hogy a fiát ötvenéves korában epével kellett megműteni, és most is rendszeres látogató a szegedi ideggondozóban, holmi vegetatív labilitással.

Különben is, Józsi bácsinak az evés már régen nem élvezet. Szimpla muszáj-mechanizmus. Az élvezet a túrós-tejfölös csusza. A fonott kalács. Az indiáner. A paprikás csirke. Az volt az élvezet. De hát öreg embernek nem jár az élvezet. Ezt meg kell érteni. Amikor olyan nehéz helyzetben vannak a fiatalok is. És az ország. Az édes haza. Felül kell emelkedni a gondokon. S ez még nem is a legrosszabb. Nem lőnek!

A mosogatás a legundokabb, vegyszer nélkül. Kőpor már nem kapható. Háromszor-négyszer át kell sikálni a törött nyelű serpenyőt. Nem jól lát már, a tapintásra támaszkodik. És a mosás. Szegény Ilonka halála után a mosógépet Kisjóskáék elkunyerálták, egyedülálló úgysem tudná megtölteni. Csak hát az ágynemű, azok a nagy, lefegő darabok! A takarításhoz is önfegyelem kell. Nem szabad mocsokban élni. Ha egyszer holtan rátalálnak, senki meg ne szólhassa. A ronda kis Rakéta porszívó, lám, még dolgozik! Csak az ablakpucolás! Józsi bácsi itt kényszerül valódi kompromisszumra: csupán az alsó üvegeket pucolja meg, a felsők maradnak maszatosan. Józsi bácsi azt a nőt irigyli, a tévéreklámból, aki Clint spriccel az üvegre és máris csillog az ablak. Persze, neki a keze is ludas; reszket, nem képes erővel nyomni a rongyot. Borotválkozni se képes. A borbély vagyonokat szakít le, hetente.

S mindig van valami különkiadás. Ami betesz a havi tervnek. Az orvosság – hacsak egy kóbor vírus nem üt be – ezerkilencszáz-harmincnyolc forint havonta. A körzeti orvos nagyon rendes. Mindig elsorolja, mi minden más, hatásosabbat írhatna fel, ha Józsi bácsi ki tudná váltani. A telefondíj viszont folyton több. Tíz után már alszanak a srácok. Őrjítően idegesítő, hogy szinte ötven másodpercenként ugrik a központban a mérő, még semmi lényeges nem hangzott el, s máris kétszáz forint. Szegény Ilonka, bezzeg hatvan fillérért a barátnőivel egész délelőttöket eltársalgott! Nagy kísértés a telefon. Talán mégis le kéne szereltetni. Kiiktatni. Mint a fagyasztót.

Korán sötétedik. Ez a legnagyobb tétel: az energia meg a közös költség. Az a nyomorult vízdíj! Egész évben nem használ el annyi vizet, mint amennyit a négyzetméter után kifizettetnek vele, havonta. Mert Józsi bácsi öröklakás-tulajdonos. Másfél éve megvette a két egybenyíló szobás, hodályszerű bérleményt, kettőszázharminckétezer forintért. Akkor tette pénzzé az utolsó tartalékát, szegény Ilonka aranyláncát, gyűrűjét, az éremgyűjteményét, ami az egyetlen hobbija volt, és a megfeketedett ezüst étkészletet, anyuka hagyatékából. De ha nem veszi meg a lakást, visszaszáll az államra, Kisjóska hoppon marad. Így viszont még mindig bele lehet menni egy kisebbe, komfort nélkülibe. „Csak hát itt éltem le negyvenöt évet, Ilonkával – gondolja Józsi bácsi. – Kisjóska itt nőtt föl. S ha tovább vakulnék, itt legalább tudom, hol a kilincs, a küszöb, a kapcsoló, a bolt, a villamosmegálló”. Festetni, mázoltatni is kéne. A konyhában omlik a fal. A kád kilyukadt. A lefolyó folyton eldugul. Ilyen állapotban cserére sincs esély.

Addig tanácsos olvasgatni a nagyítóval, amíg be nem sötétedik. A földszinti szomszédasszony nagyon figyelmes, hetente leteszi a kiolvasott lapokat a lábtörlőre. Csupa női, családi lap, képes magazin. Valóságos mesevilág! Könyvre nem telik. Így is elmorzsolódik lassan a nap. „Ivan Gyenyiszovics egy napja.” Az például egy nagyon érdekes könyv volt. S mennyivel keservesebben élt ott az, a Gulágon. Erre kell gondolni. Ilyesmire.

Vacsora hétkor. Tea, háztartási keksz, legalább negyed kiló. Mint a fűrészpor. De laktat. A tévé fekete-fehér, egy óra után begerjed, fut, gurgulázik, meg kell fontolni, melyik műsor a fontosabb. Csak ne volna olyan drága az altató. Micsoda luxus, végigaludni az éjszakát! S nem tépelődni, mi lesz, ha teljesen lerobban. De hát ez mégsem a létminimum! Még mindig nem az. Csak hát nincs már remény, mint régen. Hogy majd holnap. József Attila is megírta, Józsi bácsi tanította: „tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél”. Ha nem a fiak, hát majd az unokák. De Józsi bácsi nem készül öngyilkosságra. Ha jön a perc, úgyis könnyű lesz kiszállni. Nincs mit itt hagyni. Sőt, az ember szinte várja. Ha létezik odaát, ennél csak rózsásabb.

Persze, nem te vagy Józsi bácsi. Te csak találkozol vele a lépcsőházban, udvariasan megkérded: „Hogy tetszik lenni?” Józsi bácsi a jobb kezét a háta mögé rejti. Rojtos a kabátujja. „Köszönöm, megvagyok” – mondja, de nem néz a szemedbe. Ő szégyelli magát.