Ama régi híres döntő magyaroknak, Kiknek sírjain most kányák marakodnak, Marék maradéka, fáradt fogyatéka: Gyónjuk gyónásunkat nemzetek elébe, Nemzetek-ostorló Úristen kezébe. Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Gyónjuk legelsőben honni hevertünket, Szalonnás körömmel kártya-kevertünket, Ázsiát ásitó, valóság-másító Bolondító bortól fátyolos szemünket. Gyónjuk gyönyörűjét délibáb meséknek, Piros pántlikáját régi dicsőségnek, Magyari jövendőt, álmodott szivárványt, Sült-galamb-lesését szalmán szundikálván; Részeg magabíztunk, mikor hétszer vérzünk. Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Gyónjuk másod szeren úri-pazar markunk, Németnek, zsidónak, mindenki mohónak Csordulatig amit tékozlani tartunk. Valaki fülünkbe szép szót furulyázott, Minden javainkból pőrére kirázott. Mindent oda, mindent, ingünket, utolsót, Holt szülénk sírjából a deszkakoporsót: Zsíros üstökünket csakhogy le ne nyessék, Nemzeti tokánkat hájjal kenegessék. Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Gyónjuk legutólszor legutolsó vétket, Gyónjuk égnek-földnek a legfeketébbet. Mikor az ördögnek mindent odaadtunk, Csillagot az égről, a földet alattunk, Amikor béklyóztak örökös robotra, S lettünk a világnak ebűl rugdosottja: Akkor, orcátlanon, cigányok módjára, Álltunk vigyorogva világ piacára, Szóval megtagadtuk jó régi nemünket, Csúfságra cseréltük magyar szép nevünket, Tisztes apáinknak sírja fölé köptünk, Istennek, embernek arcába röhögtünk, Önnön ganajunk közt táncra kerekedtünk, Isten, ember előtt fertelemmé lettünk.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk! Kegyelmes Úristen, ne kegyelmezz nékünk!
(1919. július)
*
Vitéz Somogyváry Gyula:
Magyar miatyánk 1919-ben
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb, mint a miénk most? - Kínok imája! - Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját s irgalmas szívvel, figyelmezz rája. Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn, mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe, hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet, hogy síró szóval pusztába kiáltsunk! Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk. felhőkig járt az álmodásunk - de most bánattól gyötrötten mondjuk: Szenteltessék meg a Te neved!
Végigvertél a borzalommal és mégis, most is széthúzunk, látod. Küldjed szívünkbe a szerelmes békét, jöjjön el végre a Te országod!...
Ugye nem szórod szét ezt a népet, bujdosónak a nagy világba, hiszen Te hoztad Ázsiából s verted, de védted a pusztulástól ezer évig! Mondd csak: hiába... ?! Voltunk a véres védőbástyád s voltunk villámló ostorod, tégy velünk, ahogy megérdemeljük, legyen meg a Te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét, s küldd az erőt a rossz karunkba! Küldj halk esőt a földjeinkre S legyen gondod a barmainkra...! Önts enyhülést a lelkek tüzére, s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts! csak legyen béke, boldog megértés, miképpen menyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk, nincsen koldusabb néped minálunk. Nézzed a gyermek éhező száját, asszonyainknak bús Kálváriáját, ha Te nem segítesz: elveszünk! Ó, add meg hát a napi kenyerünk...!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk, gőgösek közt, bizony elsők voltunk, de most a házunk hamva van fejünkön s a bűnbánat megtépte köntösünket, Isten! Istenes szerelemmel bocsásd meg a mi vétkeinket...!
Minket megvertél magyar-Isten és megverted az őseinket. De fiainknak minden más nép, felejtse el apái vétkét - sok számolatlan számadásunk - miképpen mi is megbocsátunk a mi ellenünk vétkezőknek...
Torkunk rekedt a rimánkodástól... az ős magyar föld: merülő gálya. Jaj! Tedd a szent kezed föléje, oltalmazd meg, vigyázz rája és ne vigy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk hordod az ember-milliókat. Mi is elférünk békében ottan, csak vesd ki köztünk az árulókat! Nem kell minékünk más hódolása és nem vágyik a magyar sehová sem, csak engedj élni...tüzekbe nézni... tilinkószónál... mesét mesézni és szabadíts meg a gonosztól! - Ámen.