Manapság szinte havonta jelennek meg a Kádár-korszak besúgóiról szóló kötetek. Ugyanakkor fájdalmasan keveset tudunk a nagy elődökről, vagyis a titkosrendőri munka virágkorát jelentő évekről, a forradalom és szabadságharc leverése és a kiegyezés közötti időszakból. Pedig ez volt ám a hőskorszak, mi több, az őskorszak, mivel nem sokkal korábban különült el a közigazgatástól és jött létre hazánk területén, azaz „Osztrákiá”-ban (Széchenyi) a modern értelemben vett államrendőrség.
DE KI TUDJA, MI A RENDŐRSÉG
Deák Ágnes „Zsandáros és policzájos idők”. Államrendőrség Magyarországon 1849-1867 című káprázatos könyve (amely éppoly sokat ad a szakmabelieknek, mint az átlagot picivel meghaladó történelmi érdeklődéssel rendelkező olvasóknak) éppen ezt, vagyis a „magasabb rendőrség” (németül ez mélyebben hangzik: höhere Polizei) és a modern spiclizmus születését állítja a középpontba. Nem volt egyszerű az idáig vezető út, hiszen a 18. század végén jószerivel még azt sem igen tudták, mi a rendőrség. Mindenki érzi, mennyire tág és ezért szinte használhatatlan például Sonnenfels báró meghatározása, miszerint:
Minden, ami a belső biztonságot növelheti, a rendőrséghez tartozik.
Nesze semmi, fogd meg jól; egy Leibnizen edzett német rendőragynak ez schmafu.
Így aztán szorgalmasan csikorogtak tovább a titkos tanácsosok kerekei, míg végül klasszikusnak tűnő definíciót vetett papírra 1782-ben Johann Anton Pergen gróf:
Az uralkodónak, azok szolgáinak és alattvalóinak összességben és egyénenként élvezett biztonsága, mind személyüket, mind tulajdonukat tekintve alkotja a tulajdonképpeni rendőrséget, mely nélkül az állam maga sem lehet biztonságban.
Johann Kempen von Fichtenstamm
Ez már döfi. Olyannyira, hogy maga báró Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, a kötet egyik főszereplője, a leendő Oberste Polizeibehörde feje sem kifogásolhatta volna.
De ha félretesszük az olcsó szarkazmust, akkor rádöbbenünk, hogy a rendőrség kompetenciáinak behatárolása és magának a testületnek a törvények szabta keretek közti sikeres működtetése valóban bonyolult problémakupac. Tökéletesen igaza van a Kempennél jó száz évvel később született nagy krimiíró, Raymond Chandler egyik regényalakjának, aki ragyogóan elemez:
A rendőri hivatás pokoli ügy. Olyan, mint a politika. A legjobb emberi minőséget igényli, ugyanakkor semmi sincs benne, ami vonzó lenne a legjobb emberi minőség számára.
Igen, a paradoxon már a rendőrség megszületésekor is létezett.
Ráadásul minél lejjebb megyünk a ranglétrán, annál inkább kiütközik a silány emberi minőség. Kempen, Eduard Podolsky, Sonnenfels, a belügyminiszter Bach, Adolf Thierry, a rendőrminiszter, Széchenyi zaklatója Döblingben, és még sorolhatnánk – mind gyűlöletes személyek a szemünkben, ám nem tagadható, hogy államrendőrségi értelemben magas, bár egyben szerfölött korlátolt szellemi nívón álltak. Talán olyan emberek lehettek, amilyennek éppen Széchenyi jellemezte Haynaut: „a vérszopó tigrist és a nagy és lágyszívű szamarat tudta egyesíteni magos személyében”.
De lefelé haladva már sivár és visszataszító a kép. Mígnem eljutunk a fizetett (vagy önként s dalolva besúgó) spiclik mocsarához. Ámde mi lenne a titkosszolgálat bizalmi levelezők, „szagloncok” nélkül?
Rudolf Köpp von Felsenthal rendőrtanácsos gyorsan rájött a feleletre: semmi. És ez az állambölcseleti felismerés a maga szintjén egészen költői megfogalmazásra csábította a titkos tanácsos urat: „a rendőrség az ügynökök nélkül olyan festőhöz hasonlítana, aki színek nélkül lenne kénytelen dolgozni, és csak együtt képes megfesteni a teljes képet, a teljes igazságot”.
Ezt a közös palettával pingált életképet elemzi lenyűgöző kutatói lendülettel és ismeretanyaggal Deák Ágnes.
SPICLI A FÉL ORSZÁG?
Deák mindenekelőtt fölteszi a kérdést: igaz-e a kortárs történész, Orbán Balázs által adott jellemzés a Világos utáni állapotokról: „A cselédeket megvesztegetve, kémekké tették, a gyanusítást és árulást jutalmazták, s így egy kémrendszer iszonyatos hálózatát boríták az országra.”
Az 1853-ban kivégzett (egyébként a kötet másik főhőse, Wargha István által lebuktatott) Noszlopy Gáspár úgy vélte, 20 ezer besúgó működik ekkoriban. Az író-történész Hentaller Lajos szerint Pest lakosságának negyede spicli. Roppantul túlzó számok, mint a kutatásokból kiviláglik. Mert például a kötet végén közölt táblázatban a külföldön 1850-52 közt foglalkoztatott ügynökök listáján mindössze 60 név árválkodik. (És ha ezt beszorozzuk hárommal, mondván, a többi titokban maradt, akkor is szerény a szám.) És ez alighanem igaz a másféle ügynökök számosságára is.
De a diktatúrában senyvedő nép szubjektíve mégis hitelesen érezte, hogy belesüpped a feljelentések, megfigyelések mocsarába, melyet többek társaságában a hatalom által védett és támogatott, megzsarolt és szügyig alázott besúgók hoztak létre és tápláltak egészen az 1860-as évek közepéig.
Pompás kettős ügynök volt: Wargha István
WARGHA, A SZTÁRSPICLI
Kiemelkedik közülük Wargha István (1806-1876), ifjúkorában a magyar „kisdedóvó ügyének” egyik legfelkészültebb képviselője, Tolnában a kor leghaladottabb pszichológiai kutatásait is figyelembe vevő mintaóvoda igazgatója, a forradalom idején Kossuth fanatikus híve és „táskahordozója”, akit mai nyelven bízvást nevezhetünk sztárspiclinek. (Akit valószínűtlen figurája mélyebben érdekel, forgassa Deák Ágnes 2010-es kötetét: A koronás Wargha. Egy kettős ügynök Kossuth és a császári rendőrség szolgálatában.)
Olyannyira, hogy Kempen, a Legfelsőbb Rendőrség főnöke is a saját éles szemének és rendőri szimatának tulajdonította Wargha beszervezését, noha a már hét szilvafával sem rendelkező és roppant zűrös pénz- és nőügyekkel terhelt magyart egy másik ügyosztály feje, Eduard Podolsky fedezte fel évekkel korábban, Kempen csak „átigazolta” tőle. De az igaz, hogy a magyar korona lelőhelyének felderítésének ötlete valóban a hiú rendőrminisztertől származott. Ennek jegyében nem habozott, és a korábban több jelentős magyar szervezkedést is lebuktató, sokakat akasztófára juttató Warghát, komoly pénzzel ellátva, tüstént Londonba küldte, hogy tudakozódjon Kossuth körében az elföldelt főékszer iránt. És ekkor valami hihetetlen dolog történt: az évek óta tartó hasztalan kutatásra Wargha villámkézzel tett pontot; 1853 májusában kevesebb mint egy hét alatt (!) sikerült felderítenie, hogy a Törökországba menekülő Szemere Bertalan pontosan hol ásta el Orsovánál István királyunk fejdíszét és a koronaékszereket, nem is beszélve a palástról. A sors torz fintora, hogy a mindenkiben besúgót látó Kossuth egy pillanatig sem gyanakodott Warghára, sőt, nem elképzelhetetlen, hogy ő maga adta ki a korona titkát Warghának.
Kempen később élete legnagyobb rendőri eredményének tartotta ezt, és szinte tökéletesen igazolta Széchenyi fent idézett jellemzését. Ugyanis ez a „nagy szamár” gyermeki örömében a lelőhelyen nőtt egyik fa ágából sétabotot csináltatott magának (ld. a lenti képet), ekként állítva örök emléket önmaga vizslászati zsenijének.
Kempen sétabotja Deák Ágnes egy korábbi munkájának (A koronás Wargha - Egy kettős ügynök Kossuth és a császári rendőrség szolgálatában) borítóján látható
És mivel önelégült mámorában nem ismert mértéket, a jutalmazást is a tébolyig hajtotta: pontosan 60 ezer forintot (mai értékben mintegy 40-50 millió forint!) utalt ki Warghának. Aki a roppant summával Londonba szökött (persze a hatóságok passzív közreműködésével), ahol nagy házat vett, ivott és itatott, kártyázott, mindenki a vendége volt, támogatta Pesten ragadt családját, és a londoni magyar emigráció szegényebb tagjait. Látjuk, mindvégig kettős ügynök maradt: forradalmár a spicli, és spicli a forradalmár álarcában. Majdnem tíz év múlva, eléggé lerongyolódva tért haza, és amikor meghalt, csak komoly adósságok maradtak utána. Eszter lánya naplójegyzetei szerint ezt a mondását hagyta örökül akkor már felnőtt gyermekeinek: „az a boldog, aki írni nem tanult”.
Talán ez állhatna minden értelmiségi besúgó sírkövén.
PATINÁS BESÚGÓLISTÁK
Az éveken át tartó roppant szigorú tudományos módszerekkel folytatott, egyéni érzékenységeket már régóta nem sértő kutatás végeredménye nagyon komoly. Ennek ellenére a valódi besúgók leleplezése terén mégis sovány. Így aztán a kötet summája kicsit üzenet is a türelmetlen mának: „Kevés hírbe hozottról szolgáltatnak kutatásaink terhelő bizonyítékot, még akkor is kevesellhetjük a számukat, ha forrásaink elsősorban a pénzbeli honorálásban részesülő, mintegy profi besúgók felderítéséhez szolgáltatnak támpontokat.”
Alexander Bach belügyminiszter, a forradalom utáni, Habsburg önkény által fémjelzett ötvenes évek, azaz a Bach-korszak szimbóluma
Az 1860-as évektől „lelkesen terjesztett és hitelesnek tekintett besúgólistákkal a közvélemény saját erejére hagyatkozva sokkal inkább arra volt képes, hogy a megelőző kurzus népszerűtlen, joviális támogatóit kompromittálja, minthogy titkolt kollaboránsait felfedje.”
Deák szerint a besúgók túlnyomó része elkerülte a lelepleződést, és „az apokrif listák leginkább arra deríthetnek fényt, milyen kép élt a besúgóról a közvéleményben”. A kortársak persze ezt még nem érzékelhették; egy 1867-es újságcikk diadalittas derűlátással vágja oda: „Ti spiczlik széles e világon! Vegyetek példát, kinek pályáját ma meg akarjátok rontani, az holnap a ti sorsotokról fog rendelkezni!” Valóban?
Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők”. Államrendőrség Magyarországon 1849-1867, Osiris, 2015, 662 oldal, 3980 Ft
Könyv
Ájn, cváj
Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők” – Államrendőrség Magyarországon, 1849–1867
A modern rendőri szervek előképei legkésőbb már a 18. században megjelentek az e tekintetben is elmaradott Magyarországon, de az összbirodalom belbiztonsági szempontból alapos korrepetálásra szorított felén csupán a levert forradalom és szabadságharc után köszöntött be az államrendőrség virágkora. E néha kémfilmekbe illő, pikareszk és tragikus fordulatokban bővelkedő korról, annak állambiztonsági, rendőri szervezetéről és az általa működtetett besúgóhálózatról szól Deák Ágnes kitűnő, terjedelmét és tárgyát tekintve is lenyűgöző történelmi monográfiája.
Egy ilyen kötet megírásához sokéves, évtizedes kutatás szükséges. A Gesammtmonarchie természetének megfelelően a szükséges források jelentős részben Bécsben lelhetők fel – és minő szerencse, hogy az egykori közös külügyminisztérium épületében megmaradtak az erre vonatkozó iratok. Habár a munka még ezek ismeretében sem volt könnyű, az állomány, pláne titkos részének működését mintegy apró mozaikokból kell összerakni, ám a kirajzolódó összkép több mint figyelemreméltó. Először is szembetűnő a rendszer hatékonysága: számos akkori szemtanú szerint a hatóság a lakosság elképesztően nagy részét, akár annak ötödét hálózta be és tette ügynökévé – ehhez képest Deák kutatásai szerint a korabeli fizetett ügynökök száma jóval kisebb volt. Jellemző módon a kötet függelékében szinte minden nevesíthető, azonosított informátor – korabeli rendőrnyelven: konfidens – neve felbukkan, számuk még a jelentős latenciát tekintetbe véve is csekély.
A jól megírt, gördülékeny stílusú kötet egyik fő erénye, hogy gondosan felvázolja azok portréját, akik az összbirodalom szorgos civil hivatalnokaiként és rendőri munkába mélyedő katonáiként működtették a rendszert. Az 1848-as forradalomig a Lajta túloldalán fungáló, már akkor kiterjedt besúgóhálózatot foglalkoztató (és tevékenységét néha illegálisan Magyarországra is kiterjesztő) államrendőrség, a rettegett Polizeihofstelle romjain 1849-től egy annál is félelmetesebb, szélesebb hatáskörű, már az egész birodalmat behálózó szervezet nőtt ki. E periódus első évtizedét a valóban nagy hatalmú belügyminiszterről némi joggal nevezik Bach-korszaknak, ám magát az államrendőrséget, illetve a frissen alakult csendőrséget sikeresen kiszervezték Alexander Bach alól. A birodalom rendőri ügyeinek főnöke az ötvenes évek végén, a vesztes solferinói csata után bekövetkezett bukásáig Johann Kempen táborszernagy, a korszak igazi szürke eminenciása, a legfelsőbb rendőri hatóság vezetője, a csendőrség főfelügyelője lett. Leváltása után kisvártatva meg is szűnik az önálló legfelsőbb rendőri hatóság, s 1861-től a helytartótanács felügyelete alá kerül (csak kissé erőltetett a párhuzam a szovjet blokk belügyi szervezetének ismételt átalakításaival). De nem kevésbé érdekes figura az államrendőrség megszervezésében kulcsszerepet játszó Karl Geringer báró, a modern rendőri vezetők előképeként működő Eduard Podolsky vagy a magyarországi ügyeket a kor politikai fordulatait túlélve mindvégig kezében tartó, rettegett Joseph Protmann.
Nem maradhat el a sokszor személyükben is lélektani rejtvényként jellemezhető konfidensek portréjának felvázolása: a legizgalmasabbak a kettős életet élő figurák, a környezetük által ’48-asként számon tartott, de kellő ellenszolgáltatás fejében a rendőrhatóságot informáló személyek. A nevek egy része már ismert: a főleg az emigrációban „dolgozó” Egressy Gábor (a korszak egyik vezető színésze-rendezője), a hírlapíró Ludasi (Gans) Mór vagy a háborús hősből spiclivé avanzsáló, közvetlenül a helytartótanács által alkalmazott Asbóth Lajos személyét már leleplezte a történettudomány. De a talán legfontosabb és legizgalmasabb személyiség Wargha István, akinek történetét korábban külön kötetben dolgozta fel Deák: egyszerre volt Kossuth és annak itthon maradt családjának bizalmasa, a rendőrség elől titkolt szervezkedést kezdeményező felforgató és buzgó feljelentő, aki számos, az önkényuralom ellen konspiráló hazafit (többek között Jubál Károlyt és Noszlopy Gáspárt) juttatott bitófára. Jellemző, hogy a mindkét oldal bizalmát elveszítő Wargha, miután sikeresen működött közre az Orsova mellett elrejtett korona megtalálásában, a 60 ezer ezüstforint jutalommal Londonba szökik, ám sem itt, sem hazatérése után nem szakad meg kapcsolata a rendőri szervekkel.
E remek könyv nemcsak az állampolgárok mindennapi életét behálózó szervezet születéséről, megizmosodásáról és politikai kurzusváltásokat túlélő evolúciós potenciáljáról tudósít, de egy régi-új embertípusról is. Az alattvaló nem ebben a korban születik meg, de ekkor találja meg a felfelé minden körülmények között lojális embertípus a helyét egy új, már majdnem polgári világban, ahol a feljelentés érdem és a lelkiismeretet megkönnyítő, szinte a gyónással egyenértékű gesztus. Ennek a maga idejében és nemében is kivételes, a kötet lapjairól egyenesen filmvászonra kívánkozó példája Andreas Mayer bécsi szemorvosé, aki nem is papot, hanem rendőrhivatalnokot hívat halálos ágyához, hogy neki könnyítsen lelkiismeretén, és feljelentse Magyarországon élő fivérét, mert az „kossuthista” összeesküvést szervez a környékbeli jegyzőkkel, s ehhez fegyvert és lőszert rejteget.
Bár a kiegyezéssel megszűnik a központi államrendőrség, az utókor gyorsan hasznosítja tanulságait. A szükség és a komoly társadalmi, de leginkább politikai igények hamarosan életre hívják utódait – ezek történetének megértésében is sokat segíthet e hiánypótló könyv.
Osiris, 2015, 664 oldal, 3980 Ft