Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
Mely a nyilt rónaság felett még
Szabadságot lehel;
De a magasból földre von le
A súlyos fájdalom,
Fenn még jobban elédbe tűnvén
A sors-alázta hon.

A hon, hol egy hős nép bevégzé
Zajos történetét,
És most egykedvü jóra, roszra,
Többé se vár, se félt.
S e földön, hol vérzett-virágzott
Nyolc hosszu századig,
E földön, mely már nem hazája,
Mint a zsellér lakik!

Oh puszta! elvész nem sokára
Vadon költészeted!
Hol a pásztor vigan bogárzó
Gyulyát terelgetett,
S a délibáb rengő tavában
Szilaj mén vágtatott:
A pásztortűz, a furulyaszó
Kialszik, elhal ott.

Mely oly szabad volt, mint lakója
S láncot nem ösmere,
Felhasogatva, mérve lesz a
Dús rónaság tere!
S a népek koldus söpredéke
Felkel nyugat felül,
S a tejjel és mézzel patakzó
Földön megtelepül.

Mig önvérünk más nép honából
Felénk vágyik, siet,
És el van keblünktől szakasztva,
Mint parttól a sziget:
Ki nékünk még köszönni sem tud,
Akit nem ösmerünk,
A drága véren szerzett földet
Az ossza meg velünk?

Ki sem mult még a hős oroszlán,
Bár arca jéghideg,
De megrándul még szíve táján
Egy-egy vérző ideg:
S felette már a ronda varjak
Csoportja megjelen,
És üt falánk, gyalázatos tort
A félholt tetemen.

Alighogy a villám lesujtá
A bátor keselyüt,
A fenn szürkűlő sziklaszálon
Még fészke meg se hűlt,
Hol a nyílröptü sólyom is csak
Nagy félve járt elébb:
Csipogva fürdik s üt tanyát most
A szemtelen veréb.

Oh mind ez úgy fáj a magyarnak...!
S ha ajka netalán
Egy-két nótán enyhíti kínját:
Megütköznek dalán...
A sebzett vad a rengetegben
Kínjának hangot ad:
S magát az elnyomott magyarnak
Kisírni sem szabad.

Meghalsz, én nemzetem! - s halálod
Ha elvégeztetett:
Mért nem döfik hát már keresztül
Egyszerre szívedet?
Mért gondolnak végperceidre
Mesterkélt kínokat?
Hogy mint egy vak Sámson - kacaj közt
Szenvedj hosszan, sokat!

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
Mely a nyilt rónaság felett még
Szabadságot lehel:
De a magasból földre von le
A súlyos fájdalom, -
Fenn még jobban elédbe tűnvén
E sors-alázta hon!

A verset Tompa a »Pesti Röpívek«-nek küldte, de nem jelenhetett meg, mert a lapot elkobozták és betiltották. 1863-ban a költő átdolgozta s más címet is adott neki:

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
A szellő még a rónaságon,
Mely szabadon lehel;
De a magasból, földre von le
A súlyos fájdalom...
Mert oh, ki tudna most örűlni
E gyászló tájakon?

A nép, mely most zord bánatában
Semmit nem vár, se félt:
Bevégzé egy zajos rohamban
Fényes történetét;
E földön, hol vérzett, virágzott
S parancsolt e napig:
Most csak bolyong, mint a száműzött
És mint zsellér lakik.

Oh, puszta! elvész nemsokára
Vadon költészeted! -
Hol a pásztor vigan bogárzó
Gyulyát legeltetett,
S lován, a puszták ép szülöttje,
Mint a szél vágtatott! -
A pásztortűz, a furulyaszó
Kialszik, elhal ott.

Eltünnek a zöld rét öléből
Felcsillogó tavak,
Hol buja nádas zúg s fehérlő
Habrózsák nyílanak!
A lovagkolcsag s büszke hattyu
Más hon felé repül,
A tájt, hangos rikoltozás közt
Szálldossa már körül.

S mely oly szabad volt, mint lakója
S láncot nem ismerve:
Feltörve, felhasgatva lesz a
Föld mesgyétlen tere;
Sohsem látott népek salakja
Szállong nyugat felül,
S a tejjel és mézzel patakzó
Rónán megtelepül.

Alig hogy a villám lesujtá
A bátor keselyűt,
Melyet rakott, lakott sokáig,
Még fészke meg se hűlt,
Hol a gyors szárnyu sólyom is csak
Nagy-félve járt elébb:
Kedvére fürdik s üt tanyát most
A hontalan veréb.

Napunk hanyatlik... ah de nem, nem!
Bár vérzik kebelünk:
E nemzetnél erős az élet,
Mi el nem veszhetünk!
Letelnek a próbáltatásnak
Keserves napjai,
S az ég nyájas kegyelme ujra
Hozzánk fog hajlani.

És e népnek, mely otthagyá a
Rideg, megunt hazát,
S e dús vidékre, mint anyátlan
Bolyongó raj leszállt;
E népnek, e föld, mely mienk volt
Már egy évezreden,
És drága vérünk bére,  ára:
Örökje nem leszen.

Nem bántja senki, - ugy törekszik,
És még se boldogul;
Beteg se volt, s meghervad arca!
Öregje, ifja hull;
A lég hűs, a borult, derült ég
Hint esőt és sugárt,
De ég és föld áldása, nékik
Minden, minden csak árt.

E szép földön az úr mi lészünk,
Mint voltunk az előtt:
A szenvedés tanit, megedz és
Dusabb életre költ;
És ami volt a jó időben,
Az lesz a puszta tér,
A régi dal megszólal ismét...
S a gólya visszatér!

*

*

Nevető Új Democritus

I.

ARANY ÉS TOMPA

Tudnivaló, hogy a Petőfi – Arany – Tompa költőhármas még 1847-48-ban alakult ki, de csak Petőfi kötötte össze őket, meg a levelezés. Arany és Tompa személyesen nem ismerték egymást. Amikor aztán Tompa az ötvenes évek elején el tudott menni Nagykőrösre, nem írta meg Aranynak, a látogatást meglepetésnek szánta.
Képzelhető, mit gondolt Arany János, amikor beállított hozzá egy vadidegen ember azzal, hogy már bocsánat, de erre járt, és gondolta, megnézi, hogy néz ki egy eleven költő.
Aranyékhoz könnyű volt bejutni: gyakori volt a vendég, a gyerekek nyitották a kaput, s ha a költőt kereste valaki, hát betessékelték.
Persze Arany éppen boldog nem lehetett. Jön egy vendég, és rákezdi, hogy látott ő már másik költőt is, azt a szerencsétlen sorsú sihedert, a Petőfi Sándort.
– Igazán? – kérdezhette volna Arany.
– Úgy bizony – mondta az idegen. – Hogy az milyen jókedvű volt mindig! Nem úgy, mint errefelé a népek. De ha már itt vagyok, szeretném látni azt a híres Arany Jánost. A tekéntetes úr volna az? Hozzá van szerencsém?
– Nem szerencse ez – mondhatta Arany, mert hát neki nem látszott nagy szerencsének.
– Ó, tekéntetes úr! De örűlök! Leülhetek kissé?
– Csak tessék, ha jobb dolga nincsen az úrnak – mondta Arany.
– Nagy dolog a költészet! Mert hát én tudom azt! Magam is szoktam néhanapján verseket írni.
– Igen? – kérdezte Arany.
– Véletlenül most is van nálam egy kis füzetnyi – mondta az idegen. – Ha fölolvasnék belőle, nem untatnám? Nem restellené meghallgatni a tekéntetes úr. – Képzelhetni, Arany milyen képet vághatott erre. Isten mentsen a fűzfapoétáktól! – Na igen, igyekszik az ember… – folytatta a vendég. – Itt-ott egy-két művecském ki is nyomattatott immár. Persze csak álnév alatt.
– Derék – mondhatta Arany.
– Antológiákban. Mint a Remény, meg a Losonci Phoenix. Ahol a tekéntetes úrnak is jelentek meg versei. Ha talán felfigyelt rá a tekéntetes úr…
– Bizonyosan… Miért is ne… – gondolhatta Arany. – Álnéven?
– Úgy, úgy. Csakis álnév alatt – így az idegen.
– És mi légyen az az álnév? – kérdezte végül kényszeredetten Arany János.
– Hát – Tompa Mihály!
Volt aztán nagy nevetés! S később a tanártársakkal együtt is nagyot kacagtak a jól sikerült tréfán.
Hogy tényleg így találkoztak-e először?
Így mesélte Tompa, így tartja az anekdota. Így kellett lennie. Mert ebből a történetből még ma is lehet érezni a mosolyt. Tompa nevetését, meg Arany hunyorintását. És egy ilyen hunyorintás maga a halhatatlanság.

Dr. Bárdos József

Tompa Mihály az anekdoták tükrében. Bp. 1940.