Payday Loans

Keresés

A legújabb

AZ ÖRDÖG
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. május 26. péntek, 05:04

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

 

AZ ÖRDÖG

 

Én pedig azt mondom néktek, hogy ha valaki asszonyra tekintgonosz kívánság okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.

Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.

És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.

(Máté ev. V. 28-30.)

 

1

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj”

Jevgenyij Irtyenyev előtt ragyogó karrier állt. Minden adottsága megvolt ehhez. Otthonában kiváló nevelésben részesült; a pétervári egyetem jogi karán kitűnő eredménnyel végezte el tanulmányait; nemrégiben elhunyt atyja révén a legmagasabb összeköttetésekkel rendelkezett, és minisztériumi szolgálatát magának a miniszternek a pártfogása alatt kezdte meg. Vagyona is volt Irtyenyevnek, sőt nagy vagyona, noha bizonytalan. Jevgenyij édesapja hol külföldön élt, hol Pétervárott, fiainak - Jevgenyijnek és bátyjának, Andrejnak, aki a lovasgárdistáknál szolgált - évi hatezret adott, s maga is sokat költött feleségével. Nyaranta csupán két hónapot töltött birtokain, de a gazdasággal nem foglalkozott, mindent ráhagyott zsémbes jószágigazgatójára, aki ugyancsak nem foglalkozott a gazdasággal, de akiben Irtyenyev tökéletesen megbízott.

Az öreg halála után, amikor a testvérek osztozkodni kezdtek, kiderült, hogy örökségüket annyi adósság terheli, hogy ügyvédjük azt tanácsolta, tartsák meg nagyanyjuktól örökölt birtokukat, amelynek értékét mintegy százezer rubelre becsülték, és mondjanak le atyai örökségükről. Azonban szomszédjuk, egy földbirtokos, akinek elintézetlen ügyei voltak az öreg Irtyenyevvel - tudniillik váltója volt tőle -, és emiatt felutazott Pétervárra, azt állította, hogy az Irtyenyev-birtok kuszált anyagi ügyei feltétlenül rendezhetők, és még mindig tekintélyes vagyon marad belőle. Nem kell egyéb, mint eladni az erdőt, meg néhány legelőt, s megtartani az aranyalapot: Szemjonovszkoje négyezer gyeszjatyina feketeföldjét a cukorgyárral, meg kétszáz gyeszjatyina árrétjével; ha az ember teljesen a gazdaságnak szenteli magát, leköltözik a birtokra, s ott okosan, számítással gazdálkodik - feltétlenül megmentheti a vagyon javarészét.

Az öreg Irtyenyev nagyböjt alatt halt meg; tavasszal Jevgenyij leutazott birtokára, mindent végignézett és elhatározta, visszavonul az állami szolgálatból, édesanyjával együtt birtokán telepszik meg, és ezután már csak a gazdasággal foglalkozik, azzal a céllal, hogy megmentse a birtokot. Bátyjával, akivel nem élt különösen jó viszonyban, olyan módon osztozott meg, hogy felajánlotta: vagy fizet neki évi négyezer rubelt, vagy nyolcvanezret egy összegben, s ennek fejében bátyja lemond a földbirtok reá eső részéről.

Így is történt. Jevgenyij édesanyjával leköltözött a nagy házba, és lelkesen, de ugyanakkor óvatosan nekilátott a gazdálkodásnak.

Az emberek általában azt hiszik, hogy az öregek természetüknél fogva konzervatívok, a fiatalok pedig újítók. Nem egészen így van. A fiatal emberek legnagyobb része természeténél fogva konzervatív: élni akar, de nincs kedve és ideje gondolkozni rajta, hogy miképpen is kell élni, s ezért azt az életmódot választja mintaképül, amelyet mindigtől fogva maga körül látott.

Így volt ez Jevgenyij esetében is. Most, hogy falun telepedett meg, minden vágya, eszménye az volt, hogy feltámassza azt az életformát, amely nem is atyja idejében (atyja igen rossz gazda volt), hanem nagyapja idején uralkodott. Házban, kertben, gazdaságban ugyanazt a szellemet, ugyanazt a nagystílű életmódot igyekezett feltámasztani - természetesen bizonyos korszerű változtatásokkal -, ugyanazt az általános jólétet, szervezett rendet és elégedettséget, amelyet nagyapja valósított meg. Márpedig ez a rendezett élet temérdek munkát kívánt; ki kellett elégíteni a bankok, hitelezők igényeit, e célból földet kellett eladni, a fizetés időpontjait halogatni, amellett arra is kellett pénzt szerezni, hogy napszámosokkal, állandó béresekkel vezesse a szemjonovszkojei óriási gazdaságot négyezer gyeszjatyinájával, cukorgyárával; s amellett a házban, a kertben is fenn kellett tartani a rendnek és gondozottságnak bizonyos látszatát.

Igen, sok volt a munka, de ereje is volt elég Jevgenyijnek, mind testi, mind lelki ereje. Huszonhat éves volt, középtermetű, erős testalkatú, izomzatát állandó tornázással fejlesztette, külseje szangvinikusra vallott, egész orcáját erős pirosság borította, vérvörös ajka közül csak úgy világított hófehér fogsora, lágy, nem túlságosan sűrű haja hullámosan borult homlokára. Egyetlen testi fogyatékossága rövidlátása volt, amelyet állandó szemüvegviselése csak fokozott; elannyira, hogy most már nem is tudott meglenni üveg nélkül, és a csíptető nyoma erősen bevésődött orrgyökerének két oldalába. Ilyen volt Jevgenyij külső megjelenése; lelki alkatára pedig jellemző volt, hogy minél közelebbről ismerte őt valaki, annál jobban megszerette. Anyjának mindig kedvence volt; most férje halála után reá összpontosította minden gyengédségét és szeretetét, egész életét. De nemcsak édesanyja szerette így Jevgenyijt. Gimnáziumi, egyetemi diáktársai is szerették, sőt tisztelték. Idegenek általában első pillantásra megkedvelték. Lehetetlen volt kételkedni szavában; senki sem tételezhette fel a csalás vagy őszintétlenség árnyalatát is e nyílt, becsületes arc, e tiszta tekintetű szemek mögött.

Egyénisége nagy segítségére volt ügyei intézésében is. A hitelező, aki másban nem bízott volna meg, neki nem tagadta meg kérését. Kasznár, sztaroszta, paraszt, aki másvalakit esetleg kijátszott, becsapott volna, megfeledkezett a csalásról, olyan jólesett néki az érintkezés ezzel a jóságos, egyszerű és főként nyíltszívű emberrel.

Május vége volt. Jevgenyijnek sikerült a városban tehermentesítenie egyik legelőjét, hogy eladhassa egy kereskedőnek, s ugyanattól a kereskedőtől kölcsönt vett fel, hogy felszerelést vásárolhasson - lovat, ökröt, szekeret - és főként, hogy nekiláthasson a legszükségesebb gazdasági épületek felhúzásának. Az ácsok már dolgoztak, a fát már odaszállították, nyolcvan szekér hordta a trágyát a földekre; a dolog megindult, de még minden egy hajszálon függött.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

2

Ezerféle gondja közepette valami történt Jevgenyij életében, ami ha nem is volt lényeges, mégis gyötörte. Fiatal éveiben úgy élte világát, ahogyan egészséges, nőtlen fiatalemberek általában szokták, azaz különféle nőkkel volt dolga. Nem volt züllött, de - amint önmagának mondogatni szokta - a szerzetesi életre sem érzett elhivatottságot. Csak annyira engedett utat ilyen természetű vágyainak, amennyire testi egészsége, szellemi munkaképessége fenntartására szükséges volt: legalábbis ő úgy tartotta. Tizenhat éves korában kezdte; és azóta minden a legszebb rendben ment. Már tudniillik abban az értelemben, hogy nem züllött el, egyszer sem volt szerelmes, és sohasem volt beteg. Pétervárott eleinte egy kis varrólánnyal barátkozott, azután ez a viszony megszűnt, s Jevgenyij másikat kezdett. Életének ez az oldala annyira rendezett volt, hogy nem is kellett vele törődnie.

De most már második hónapja élt falun, és fogalma sem volt róla, hogy mitévő legyen. Az akaratlan önmegtartóztatás kezdett kifejezetten kellemetlenné válni. Utazzék be a városba emiatt? De hová, kihez? Hogyan? Ez az egy izgatta Jevgenyij Irtyenyevet, s mivel meg volt róla győződve, hogy ez szükséges és nélkülözhetetlen számára, a végén csakugyan nélkülözhetetlenné is vált; érezte, hogy szelleme nem szabad, és akarata ellenére pillantásával követ minden fiatal nőt.

Nem tartotta helyesnek, hogy saját falujabeli fiatalasszonnyal vagy leánnyal viszonyt kezdjen. Elbeszélésekből tudta, hogy apja, nagyapja is így tartották ezt, és e tekintetben erősen különböztek az akkori idők többi földesurától; otthon soha semmiféle kapcsolatra nem léptek jobbágyaikkal. Jevgenyij kezdettől fogva elhatározta, hogy ő sem fogja ezt megtenni; de egyre jobban és jobban elhatalmasodott rajta rabsága érzése, iszonyattal gondolt rá, mi minden történhet meg vele a városkában, végül azzal érvelt önmaga előtt, hogy a jobbágyság már megszűnt, parasztjai szabadok - és úgy döntött, hogy otthon is lehet. Csak úgy kell intéznie a dolgot, hogy senki se tudjon róla; meg azután nem is züllöttségből csinálja, hanem csupán csak egészségi okokból - ismételgette önmagában. Amikor idáig jutott elhatározásában, nyugtalansága csak fokozódott; a sztarosztával, parasztokkal, asztalossal való beszélgetésében a nőkre terelte a szót és ha meghallotta, hogy erről a témáról beszélnek, igyekezett minél tüzetesebben belémelegedni a beszélgetésbe. A nőket pedig egyre többet, egyre mohóbban nézte.

 

3

De egészen más volt ezt a dolgot magában elhatároznia és ismét más a gyakorlatban megvalósítania. Ő maga nem közeledhet egyik nőhöz sem. Melyikhez is közeledne? Hol és hogyan? Nem közvetítő személyhez kell fordulnia; de kihez?

Egyszer az öreg erdőkerülő kunyhójába tért be vizet inni. Danyila régen Jevgenyij édesapjának vadásza volt. Jevgenyij Ivanovics beszélgetni kezdett vele, és az öreg régi históriákkal hozakodott elő, arról, milyen tivornyázás folyt régen a vadászatokon. Jevgenyijnek eszébe ötlött, milyen jó volna itt, a csőszházban vagy az erdőn megrendezni azt a bizonyos találkát. De nem tudta, hogyan vesse fel a kérdést, és ráállna-e az öreg Danyila. "Lehet, hogy visszariadna ajánlatomtól, és szégyenben maradnék; az is lehet, hogy a legtermészetesebben fogadná." Így tétovázott, miközben Danyila elbeszéléseit hallgatta. Danyila most elmondta, hogy egyszer egy távoli vidéken vadásztak, s ő akkor egy Prjanyicsnyikov nevű úrnak odavitt egy parasztasszonyt.

"Tehát lehetséges" - gondolta Jevgenyij.

- A maga apuskája, isten nyugosztalja, nem törődött az efféle bolondságokkal.

"Nem, mégse szólhatok" - gondolta Jevgenyij, de hogy próbára tegye az öreget, megkérdezte:

- Hogyan vállalhattál magadra ilyen csúnya dolgot?

- Mi van abban rossz? Az asszony is örült, a drága jó Fjodor Zaharjics is meg volt elégedve. Énnekem is jutott egy rubelecske. És utóvégre is mit csináljon a férfiember? Neki is csak vér folyik az ereiben; borral él, nem vízzel.

"Talán mégis szólhatok" - döntött magában Jevgenyij, és mindjárt a tárgyra is tért.

- Bevallom neked - érezte, hogy arcát sötét vérhullám önti el -, bevallom neked, Danyila, én is sokat kínlódom.

Danyila elmosolyodott.

- Elvégre nem vagyok szerzetes: megszoktam.

Érezte, hogy ostobaságokat beszél, mégis örült, mert Danyila helyeslően bólintott.

- Miért nem tetszett már régen szólni, hiszen könnyű azon segíteni - mondta az öreg. - Csak tessék megmondani, melyiket hívjam ide.

- Ó, hát nekem igazán teljesen mindegy. Persze, ne legyen rút vagy öreg, no és egészséges legyen.

- Értem - bólintott Danyila. Kis ideig gondolkozott. - No, tudok ám egy finom falatot - kezdte. Jevgenyij ismét elpirult. - Igazi finom falat. Tetszik tudni, az ősszel adták férjhez. - Danyila suttogóra fogta a hangját. - A férje meg semmire sem képes. Hát ez aztán igazi jó falat annak, aki szereti, nem?

Jevgenyij arca egészen eltorzult szégyenkezésében.

- Nem, nem - tiltakozott. - Nem ilyen kell nekem. Ellenkezőleg (mi is lehet az az "ellenkezőleg?"), ellenkezőleg... olyasmi kellene, hogy csak éppen egészséges legyen, minél kevesebb baj legyen vele... valami katonafeleség vagy efféle...

- Értem, értem. Akkor hát Sztyepanyidát ajánlom. A férje a városban szolgál, olyan, mintha katona volna, egyremegy. Az asszonyka meg tiszta, rendes. Meg lesz elégedve vele a fiatalúr. Még ma szólok neki, hogy jöjjön el, ő meg...

- Szóval mikor?

- Akár holnap. Én most úgyis elmegyek dohányért, beszólok neki, holnap ebédidő tájt tessék idejönni, vagy talán a kert végébe a fürdőházba. Ott nincs senki. Meg azután ebéd után úgyis mindenki alszik.

- Rendben van.

Rettenetes izgalom vett erőt Jevgenyijen, miközben hazafelé indult. "Mi lesz holnap? Milyen lehet egy parasztasszony? Hátha utálatos, visszataszító. De nem, akadnak köztük csinosak - gondolta, miközben eszébe jutott egynéhány, akit alaposan megnézett. - De mit fogok neki mondani, hogyan kezdek hozzá?"

Egész nap magánkívül volt. Másnap tizenkét óra felé elment a csőszkunyhóhoz. Danyila az ajtóban állt és némán, jelentőségteljesen intett az erdő irányába. Jevgenyijt vérhullám öntötte el, maga is érezte, miközben a kis veteményeskert végébe tartott. Senki. Odament a fürdőházhoz: senki. Benézett, kijött és akkor hirtelen száraz gally reccsenését hallotta. Megfordult: egy asszony állt a cserjésben a sekély vízmosáson túl. Jevgenyij megindult feléje, a vízmosáson átgázolva. Az árok tele volt csalánnal; Jevgenyij nem vette észre. Megbotlott, csíptetője lehullott orráról, és vaksin botorkálva szaladt fel az árok túlsó partjára. Ott állt a fiatalasszony fehér hímzett ingvállban, piros-tarka szoknyában, piros kendővel a fején, mezítláb, frissen, erősen, szépen - és félénken mosolygott.

- Van ott egy kis ösvény, miért nem jött körül - mondta az asszony. - Már régen várom.

Jevgenyij nem felelt, odalépett hozzá, körülnézett és megérintette.

Negyedóra múlva elváltak, Jevgenyij megtalálta csíptetőjét, benézett Danyilához, az öreg kérdésére: meg van-e elégedve a fiatalúr - átadott neki egy rubelt és hazament.

Meg volt elégedve. Szégyenkezés csupán eleinte zavarta, azután elmúlt, és jól érezte magát. Főként azt találta kellemesnek, hogy most megkönnyebbült, megnyugodott. Az asszonykát meg sem nézte közelebbről. Csak arra emlékezett, hogy tiszta, friss, szemrevaló, amellett egyszerű, közvetlen, nem finnyáskodik. Hogy is hívják? Próbált visszaemlékezni nevére. Pcselnyikova - úgy mondta az öreg. "De vajon melyik Pcselnyikova, hiszen két ilyen nevű család is van a faluban. Alighanem az öreg Mihail menye. Igen, bizonyára az lesz: hiszen az ő fia szolgál Moszkvában. Majd megkérdem Danyilát."

Ettől fogva megszűnt Jevgenyij számára a falusi élet legfőbb kényelmetlensége, a kényszerű önmegtartóztatás. Szellemi frisseségét immár nem korlátozta semmi, szabadon foglalkozhatott fontos munkájával.

Márpedig nem volt könnyű, amit Jevgenyij magára vállalt; néha már-már úgy érezte, nem tudja fenntartani, s a vége az lesz, hogy mégiscsak el kell adnia birtokát, és minden munkája kárbavész; szégyenszemre kiderül, hogy nem volt ereje végigcsinálni azt, amibe belefogott. Ez a gondolat mindennél jobban bántotta. Alig sikerült az egyik rést betömnie, máris újabb, váratlan hiány mutatkozott.

Apjának folyvást újabb és újabb, addig nem sejtett adósságai kerültek napvilágra. Úgy látszott, az öreg Irtyenyev élete utolsó idejében már ott vett fel kölcsönt, ahol éppen tudott. Májusban, amikor az örökséget felosztották, Jevgenyij abban a hiszemben volt, hogy már mindenről tudomással bír. Nyár derekán azután váratlan levelet kapott, amelyből kiderült, hogy egy bizonyos özvegy Jeszopiva asszonynak tizenkétezer rubellal tartozik. Váltó nem volt, csupán egyszerű nyugta, amelyet az ügyvéd szerint Jevgenyij megtámadhatott volna. De Jevgenyijnek az eszét sem járta meg, hogy édesapja valósággal fennálló adósságának megfizetését megtagadja, csupán azért, mert a kérdéses okmány megtámadható. Csak azt szerette volna megtudni, fennáll-e a szóbanforgó tartozás vagy sem.

- Mama kérlek, ki az a Jeszipova Kalerija Vlagyimirovna? - fordult édesanyjához Jevgenyij, amikor szokás szerint ebédnél találkoztak.

- Jeszipova? Nagyapád nevelt leánya. Miért kérded?

Jevgenyij elmondta édesanyjának a levél tartalmát.

- Csodálkozom, hogy nem szégyelli magát! Édesapád annyit juttatott neki.

- Dehát tartozunk neki valóban vagy sem?

- Hát szóval... hogy is mondjam? Tartozásunk nincs, de apád a maga végtelen jóságában...

- Egyszóval édesapám adósságnak érezte.

- Nem állíthatom határozottan. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy enélkül is elég nehéz dolgod van.

Jevgenyij látta, hogy Marja Pavlovna maga se tudja, mit mondjon, és mintegy próbára akarja őt tenni.

- Az egészből úgy látom, hogy fizetnünk kell - mondta Jevgenyij. - Holnap elmegyek hozzá és beszélek vele, nem ad-e valami haladékot.

- Istenem, mennyire sajnállak. De tudod, azt hiszem, jobb lesz úgy. Mondd meg neki, várjon egy kicsit a pénzére - helyeselt Marja Pavlovna, akit fia elhatározása nyilván végtelenül megnyugtatott és büszke örömmel töltött el.

Jevgenyij helyzetét különösen az nehezítette, hogy édesanyja, noha vele élt, a legkevésbé sem értette meg anyagi helyzetüket. Világéletében olyan nagylábon élt, hogy még csak el sem tudta képzelni fia jelenlegi helyzetét, tudniillik azt, hogy máról holnapra úgy alakulhatnak dolgai, hogy semmijük sem marad, Jevgenyij kénytelen lesz mindent eladni és keresetéből eltartani édesanyját; márpedig fizetése a legjobb esetben sem haladná meg a kétezer rubelt. Az özvegyasszony nem látta be, hogy ettől a veszélytől csupán a legszigorúbb takarékosság árán menekülhetnek meg, s így azt sem értette, miért takarékoskodik Jevgenyij minden apróságon, kertészek, kocsisok, házi személyzet létszámán meg fizetésén, sőt még a kosztpénzen is. A mellett mint a legtöbb özvegyasszony, megboldogult férje emlékét olyan imádattal vette körül, amely immár cseppet sem hasonlított férje iránt életében táplált érzelmeihez; így még árnyalatát sem tűrte meg annak a gondolatnak, hogy bármi, amit a megboldogult életében cselekedett, ne lett volna tökéletes és megmásíthatatlan.

Jevgenyij nagy erőfeszítéssel tartotta fenn a kertet s az üvegházat két kertésszel, meg a két kocsist a lovak mellé. Marja Pavlovna pedig úgy vélte, hogy részéről már az anyai önfeláldozás netovábbja, ha nem panaszkodik az ételre, amelyet egy öreg szakács készít, ha nem zsémbel azért, hogy a kerti utak itt-ott gazosak, meg azért, hogy a régi inasok helyett csupán egy legényt tartanak. Ezért ebben a legújabb adósságban is, amelyben Jevgenyij szinte megsemmisítő csapást látott, addigi erőfeszítései kudarcát, Marja Pavlovna csupán alkalmat látott arra, hogy fia ismételten kimutathassa nemeslelkűségét. Marja Pavlovnát már azért sem nyugtalanította Jevgenyij anyagi helyzete, mert meg volt győződve róla, hogy fia ragyogó partit fog csinálni, s házassága segítségével minden anyagi ügye is rendeződik. Semmi sem állt útjában a ragyogó partinak; Marja Pavlovna maga legalább tíz olyan családot ismert, amely boldogan adta volna leányát feleségül Jevgenyijhez és minden igyekezetével azon volt, hogy mielőbb nyélbeüsse fia házasságát.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

4

Jevgenyij maga is ábrándozott a házasságról, de nem úgy, mint édesanyja: még a gondolata is gyűlöletes volt előtte annak, hogy a házasságot anyagi helyzete rendezésére használja fel. Nem, ő becsületesen, szerelemből akart házasodni. Figyelmesen nézegette a fiatal leányokat, akikkel találkozott s akiket ismert, összemérte magát velük, s megpróbálta elképzelni, milyen lenne együttes életük; de sorsa nem jutott dűlőre. Időközben olyasmi történt, amit a legkevésbé sem várt: viszonya Sztyepanyidával folytatódott, sőt bizonyos állandó és megállapodott jelleget öltött. Jevgenyijtől olyan távol állt minden romlottság, olyan nehezére esett ezt a titkos és - érzése szerint - bűnös viszonyt folytatni, hogy semmiképpen sem rendezkedett be rá, sőt legelső együttlétük után abban reménykedett, hogy soha többé nem kell viszontlátnia Sztyepanyidát. Azonban egy idő múlva ismét elhatalmasodott fölötte a nyugtalanság, amelyet ennek a szükségletnek tulajdonított. S nyugtalansága ez alkalommal már nem volt személytelen: Pcselnyikova fekete, ragyogó szemét képzelte maga elé, mély, kissé rekedtes hangját, friss, erős illatát, domború mellét, amelyen megfeszült hímzett, fehér inge, s mindezt abban a juhar- és mogyorócserjésben, a ragyogó déli napfényben. Akármennyire szégyellte is magát, újra Danyilához fordult, s újabb találkozót tűzött ki délidőre az erdőn. Ezúttal már jobban szemügyre vette az asszonyt, és mindenképpen kívánatosnak találta. Beszélgetni próbált vele, és férje felől kérdezgette: csakugyan az öreg Mihail fia volt, és kocsisként szolgált Moszkvában.

- No és te miért... - kezdte Jevgenyij; azt akarta kérdezni, miért csalja meg őt.

- Miért mit? - kérdezte vissza az asszony, aki eszes volt, és úgy látszik, kitalálta gondolatát.

- Miért jársz ide hozzám?

- Ugyan - nevetett jókedvűen az asszony. - A fejemet teszem rá, hogy ő is szórakozik ott a városban. Hát akkor én mire várjak?

Úgy tetszett, Sztyepanyida szándékosan adja a fesztelent, a kicsapongót. Jevgenyij ezt is vonzónak és kedvesnek találta. Mégsem adott neki újabb találkozót. Sőt, amikor az asszony maga ajánlotta, hogy találkozzanak Danyila közvetítése nélkül, akit, úgy látszik, valami okból nem szívelt, Jevgenyij ezt visszautasította... Megint azt remélte, hogy ez lesz utolsó találkozása Sztyepanyidával. Tetszett neki az asszony, s meg volt róla győződve, hogy az effajta viszony nélkülözhetetlen, és nincs benne semmi rossz; de lelke mélyén szigorúbb ítélőbíró lakozott, aki nem helyeselte a történteket, és abban reménykedett, hogy utoljára történik... vagy ha egészen nem hitt is ebben, de legalább nem akart részesévé válni ennek az ügynek és a legközelebbi alkalom előkészítéséhez segédkezet nyújtani.

Így folyt ez egész nyáron át. Jevgenyij talán tízszer találkozott Sztyepanyidával, mind a tízszer Danyila közvetítésével. Egyszer úgy esett, hogy Sztyepanyida nem tudott eljönni, mert az ura megérkezett a városból, és Danyila más asszonyt ajánlott. Jevgenyij utálkozva elhárította. Azután Sztyepanyida férje elutazott, s a találkák tovább folytatódtak, eleinte Danyila közvetítésével, később már anélkül; Jevgenyij egyenesen az asszonynak mondta meg az időpontot, és Sztyepanyida pontosan megérkezett, Prohorova nevű barátnője kíséretében, mert egy parasztasszony nem járhat egyedül. Egyszer éppen a találka idején érkezett Marja Pavlovnához látogatóba a Jevgenyij részére kiszemelt fiatal lány a családjával, és Jevgenyij sehogy sem tudta magára hagyni a társaságot. Amint sikerült magát kiszakítani, kiment - színleg a szérűre, valójában pedig kerülő úton az erdei ösvényen át a találka helyére sietett. Az asszony már nem volt ott. De szokott helyükön kartávolságnyira minden össze volt törve: fagyal- és mogyoróbokrok, még egy jókora karóvastagságú fiatal juharfa is derékban letörve búslakodott. Látszott: az asszony várt, türelmetlenkedett, megharagudott, és játékos emléket hagyott maga után. Jevgenyij egy ideig csak állt, álldogált, azután elsomfordált Danyilához, és megkérte, hívja oda másnapra az asszonyt. Sztyepanyida eljött és ugyanúgy viselkedett, mint máskor.

Így telt el a nyár. Jevgenyij mindig az erdőn találkozott Sztyepanyidával, csak egyszer - már ősz felé - a szénapajtában, az asszony házának hátsó udvarán. Jevgenyijnek eszét sem járta meg a gondolat, hogy ennek a kapcsolatnak valamiféle jelentősége volna az ő számára. Ami az asszonyt illeti - reá nem is gondolt. Pénzt adott neki, s a dolog ezzel el volt intézve. Arról fogalma sem volt, hogy már az egész falu tudott viszonyukról, s irigyelte Sztyepanyidát, családja elszedte tőle pénzét, buzdította, hogy csak járjon továbbra is kedvébe az úrnak, és Sztyepanyida bűntudata a pénz hatása alatt meg családja bátorítására teljesen eloszlott. Úgy tetszett neki, ha az emberek irigylik helyzetéért, akkor az, amit cselekszik, rendjénvaló.

Jevgenyij pedig ekként okoskodott: "Egészségi szempontból szükséges. Tudom, persze, hogy nem helyes ez így, és ha nem beszélnek is róla, de sokan tudják a faluban. Az asszony, akivel jönni szokott, tudja. Ha pedig tudja, nyilván másoknak is elmondja. De hát mit csináljak? Alávaló, amit csinálok - gondolta -, de nem tudok magamon segíteni: meg azután úgyis nemsokára vége szakad az egésznek."

Leginkább az asszony férje izgatta Jevgenyijt. Eleinte úgy képzelte, hogy a férfi holmi ványadt alak, nevetséges figura, s ez némiképpen igazolta volna kettejük viszonyát. De azután meglátta a férfit, és egyenesen megdöbbent. Daliás, nyalkán öltözött ember volt Sztyepanyida férje, semmivel sem rosszabb nála, Jevgenyijnél - sőt inkább talán még csinosabb. Következő találkozásukkor meg is mondta az asszonynak, hogy látta férjét, és elgyönyörködött benne, milyen délceg ember.

- Igen, nála különb nincs az egész faluban - válaszolta büszkén az asszony.

Jevgenyij elámult. Attól fogva ez a gondolat - Sztyepanyida férje - még jobban gyötörte őt. Egyszer benézett Danyilához, s az öreg belémelegedett a beszélgetésbe, elfecsegte:

- A napokban Mihail megkérdezte tőlem: igaz-e, hogy a menye az urasággal él? Azt mondtam neki, nem tudom. Meg aztán, aszondtam, jobb, ha az úrral él, mint valami paraszttal.

- És ő mit szólt?

- Aszondta: megállj, ha megtudom, majd adok én neki.

"De hiszen ha a férje visszajönne, abbahagynám az egészet" - gondolta Jevgenyij.

De a férj a városban maradt, és Jevgenyij viszonya Sztyepanyidával egyelőre változatlanul folytatódott.

"Ha majd szükséges lesz, szakítok vele, nyoma sem marad az egésznek" - gondolta magában Jevgenyij megnyugtatóan.

Kétségtelennek tartotta, hogy ez csakugyan úgy lesz is, mert a nyár folyamán temérdek különféle dolog kötötte le figyelmét és energiáját: az új tanya felszerelése, a termés betakarítása, az építkezés és legelsősorban adósságai törlesztése meg a földek eladása. Mindezek a kérdések tökéletesen betöltötték egész lelkét, ezekkel kelt és ezekkel feküdt. Ez volt az igazi élet. Sztyepanyidával való kapcsolata pedig - még csak viszonynak sem nevezte önmagában - egészen mellékes, szinte észrevétlen mozzanat volt életében. Igaz, amikor feltámadt benne a vágy az asszony iránt, olyan erővel tört rá, hogy másra nem is tudott gondolni, de ez az állapot mindannyiszor csupán rövid ideig tartott, a találkozás megtörtént, és Jevgenyij újra megfeledkezett az asszonyról, néha egy hétre, néha egy teljes hónapra.

Ősszel Jevgenyij többször utazott fel a városba, és ott megbarátkozott egy Annyenszkij nevezetű családdal. Annyenszkijéknak volt egy leányuk, aki nemrégiben jött haza a nevelőintézetből. Marja Pavlovna legnagyobb bánatára Jevgenyij beleszeretett Liza Annyenszkajába ("olcsón adta magát" - amint Marja Pavlovna kifejezte) és megkérte a kezét.

Attól fogva megszűnt Sztyepanyidával való kapcsolata.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

5

Hogy miért választotta Jevgenyij Liza Annyenszkaját, megmagyarázhatatlan, mint ahogy sohasem lehet magyarázatát adni, miért választ egy férfi éppen egy bizonyos nőt és nem a másikat. Temérdek ok szólt mellette, és ugyanannyi ellene. Mellette szólt többek között az is, hogy nem volt dúsgazdag lány, "jó parti", amilyeneket édesanyja szemelt ki számára, meg az is, hogy naiv volt és tapasztalatlanságában szánalmasan engedelmes eszköz szülei kezében; meg az is, hogy nem volt közfeltűnést keltő szépség, de csúnya sem volt. A legfőbb érv pedig az volt, hogy Jevgenyij olyan korszakban ismerkedett meg vele közelebbről, amikor megérett a házasságra. Azért szeretett belé, mert nősülni akart.

Liza Annyenszkaja eleinte csupán tetszett Jevgenyijnek, de amikor elhatározta, hogy feleségül veszi, érzései a leány iránt egy csapásra megerősödtek; úgy érezte, hogy csakugyan szerelmes belé.

Liza magas, karcsú teremtés volt. Minden hosszú volt rajta; arca, orra (nem előre nyúlt, hanem hosszában), ujjai, lába. Arcának hófehér színe finom, viaszos-sárgásba játszott, két orcáján halvány, alig látható pírral; hosszú, selymes, gesztenyeszínű haja lágy fürtökbe göndörödött, tiszta, szelíd, szép szeme bizalommal tekintett az emberek szemébe. A leány szeme különösen megtetszett Jevgenyijnek; amikor Lizára gondolt, mindig tiszta, szelíd, odaadó pillantását látta maga előtt.

Ilyennek látta Jevgenyij jegyese testi megjelenését; lelkéről pedig nem tudott semmit, csupán pillantását ismerte. És a lány szeme, úgy érezte, mindent elmondott neki, amit tudnia kellett. Ez a különös pillantás pedig a következőkből fakadt:

Tizenötéves kora óta - még az intézetben - Liza állandóan beleszeretett minden jókülsejű férfiba, és csakis olyankor volt élénk és boldog, amikor szerelmes volt. Amikor kijött az intézetből, továbbra is beleszeretett minden fiatal férfiba, akivel találkozott; így természetesen Jevgenyijbe is első pillantásra beleszeretett. Ez az állandó szerelmes állapot adta szemének azt a különös kifejezést, amely Jevgenyijt annyira lebilincselte.

Azon a télen egyidejűleg volt szerelmes két fiatalemberbe, pirult és sápadt, ha amazok a szobába léptek, vagy ha csak nevüket említette valaki. Később azonban, amikor édesanyja több ízben célzott rá, hogy Irtyenyevnek, úgy látszik, komoly szándékai vannak, Liza annyira beleszeretett Irtyenyevbe, hogy az előző kettőt úgyszólván elfelejtette. Amikor azután Irtyenyev egyre többet járt hozzájuk bálokra, estélyekre, többet táncolt vele, mint a többiekkel, és láthatóan azon igyekezett, hogy megtudja: szereti-e őt a lány - akkor Liza szerelme Irtyenyev iránt már szinte beteges méreteket öltött, nemcsak álmában látta maga előtt a férfit, hanem éber állapotban is a sötét szobában; senki más nem létezett többé számára. Amikor pedig Jevgenyij megkérte a kezét, és szülei megáldották őket, amikor megcsókolták egymást, és igazi jegyesekké lettek, Lizának nem volt más gondolata Jevgenyijen kívül, nem volt egyéb vágya, mint az, hogy vele lehessen, szeresse őt és megbizonyosodjék a férfi szerelme felől. Határtalanul büszke volt vőlegényére, meghatódott tőle, önmagától és kölcsönös szerelmüktől; egyszerűen felolvadt, megsemmisült szerelmében a férfi iránt. És Jevgenyij is egyre jobban megszerette a leányt, minél jobban megismerte. Nem remélte, hogy ekkora szerelemmel valaha életében találkozik, és a leány szerelme nyomán az ő érzelmei is egyre nagyobb erőre kaptak.

 

6

Kora tavasszal Jevgenyij leutazott Szemjonovszkojéba, hogy utánanézzen a gazdaságnak és a kastélynak, ahol nagyban folyt az átalakítás, berendezés, házassága alkalmából.

Marja Pavlovna elégedetlen volt fia választásával, egyrészt azért, mert fia nem csinált olyan ragyogó "partit", amilyent szerinte csinálhatott volna; másodszor pedig azért, mert Varvara Alekszejevna, a leány édesanyja, sehogy se tetszett neki. Hogy jóindulatú-e vagy gonosz, azt Marja Pavlovna nem tudta, és nem is érdekelte, de azt első találkozásra észrevette, hogy nem egészen comme il faut, nem lady, nem igazi dáma, ahogyan Marja Pavlovna magában meghatározta; és ez elszomorította. Elszomorította egyrészt azért, mert szokásból igen sokra becsülte ezt a tulajdonságot, másrészt pedig tudta, hogy Jevgenyij módfelett érzékeny e tekintetben, és előre látta, hogy sok bosszúságban lesz része anyósa miatt. A leány azonban tetszett neki. Tetszett már csak azért is, mert Jevgenyijnek tetszett. Ezért szeretni kellett őt. És Marja Pavlovna kész volt erre, méghozzá szívből és őszintén.

Jevgenyij úgy látta, anyja vidám és elégedett. Mindent elrendezett a házban, maga pedig arra készült, hogy elutazik, amint Jevgenyij hazahozza fiatal feleségét. Jevgenyij rábeszélte, maradjon velük. A kérdés végül is eldöntetlen maradt. Este teázás után Marja Pavlovna rendes szokása szerint pasziánszot rakott. Jevgenyij mellette ült és segített neki. Ez volt a legmeghittebb beszélgetések órája. Két pasziánsz között Marja Pavlovna Jevgenyijre nézett, és kissé zavartan, akadozva kezdte:

- Valamit akartam neked mondani, Zsenya. Persze nem tudok semmiről, de általában azt a tanácsot szeretném adni neked, hogy házasságkötésed előtt okvetlenül véget kell vetned legénykori kalandjaidnak, nehogy akármi is nyugtalaníthasson téged, és isten őrizz, fiatal feleségedet. Megértesz engem?

Jevgenyij azonnal megértette, hogy Marja Pavlovna Sztyepanyidával való kapcsolatára céloz; de hiszen ez már ősz óta megszűnt. Marja Pavlovna, magányos asszonyok módjára, nyilván sokkalta nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek, mint amilyent valójában megérdemel. Jevgenyij elpirult, nem annyira szégyenében, hanem inkább bosszúságában, amiért Marja Pavlovna - igaz, hogy szeretetből - de mégiscsak olyasmibe ártja bele magát, amihez semmi köze, s amit nem ért és nem is érthet meg. Kijelentette, hogy semmi rejtegetnivalója nincsen, mindig is úgy viselkedett, hogy semmi sem állhasson útjában házasságának.

- No hát akkor minden rendben van, fiacskám. Ne haragudj - válaszolta Marja Pavlovna zavartan.

De Jevgenyij látta, hogy nem mondott el mindent, ami a lelkét nyomta. Úgy is volt. Kis idő múltán arról kezdett mesélni, hogy fia távollétében keresztelőre hívták... Pcselnyikovékhoz.

Jevgenyij arca most már nem a szégyentől s nem a bosszúságtól borult lángba, hanem valami egészen különös érzéstől: mintha módfelett fontosnak ismerné fel azt, amit édesanyja közöl vele, s ez a felismerés egészen független akaratától, ellentmondásban áll minden értelmes elgondolásával. Tehát megtörtént az, amitől tartott. Marja Pavlovna - mintha társalgáson kívül semmi egyéb célja nem volna - elbeszélte, hogy az idén csupa fiúgyermek születik, úgy látszik, háború készül. Vaszinéknál is, Pcselnyikovéknál is a fiatal asszonyka elsőszülöttje - fiú. Marja Pavlovna mintegy észrevétlenül, mellékesen igyekezett közölni a hírt, de maga is elszégyellte magát, amikor észrevette, hogy Jevgenyij bíborszínre pirul, idegesen lekapja, megtörli, majd újra orrára illeszti csíptetőjét, végül hebehurgya mozdulatokkal cigarettára gyújt. Elhallgatott, Jevgenyij is hallgatott, s nem jutott eszébe semmi, amivel megtörhetné a kínos csendet. Így hát mindketten tisztában voltak vele, hogy megértették egymást.

- Bizony, falun a legfontosabb az egyenlőség, a földesúrnak ne legyenek kedvencei, mint a nagybátyádnak.

- Anyuskám - szólalt meg hirtelen Jevgenyij -, tudom, miért mondja ezt. De fölösleges nyugtalankodnia. Számomra leendő családi életem olyan szentség, amelyet soha semmi módon nem fogok beszennyezni. Ami pedig legénykoromban történt, annak egyszer s mindenkorra vége. De azon felül sohasem vállaltam magamra semmiféle kötelezettséget, senkinek nem lehet semmiféle igénye velem szemben.

- No, ennek örülök - mondja Marja Pavlovna. - Ismerem nemes gondolkodásodat.

Jevgenyij úgy fogadta édesanyja utolsó szavait, mint jogosan megillető elismerést és elhallgatott.

Másnap reggel indult is vissza a városba; menyasszonyára gondolt, mindenre a világon, csak Sztyepanyidára nem. De mintha a sors szándékosan emlékeztetni akarná rá; amikor kocsija a templom mellett haladt el, a nép éppen özönlött ki onnan mise után. Szembetalálkozott az öreg Matvejjal, Szemjonnal, azután gyermekhad következett, fiatal leánysereg, s végül két asszony, az egyik idősebb, a másik fiatal, ünneplőruhás, piros fejkendője csak úgy virít, és valamiképpen ismerősnek tetszik. Könnyedén, fürgén lépked, a karján pólyás. Amikor Jevgenyij hintója a menyecskék mellé ért, az idősebbik régimódian megállt és mélyen meghajolt, de a fiatal, karján a gyermekkel csupán meghajtotta fejét, és kendője alól ismerős, mosolygós szemek villantak huncutul Jevgenyijre.

"Igen, ő az, de köztünk mindennek vége, nincs miért ránéznem. És hátha az enyém a gyerek - villant át az agyán. - De nem, micsoda ostobaság. Hiszen a férje itthon járt közben, együtt voltak." Jevgenyij még csak nem is számolt utána az időnek. Eleve eldöntötte magában, hogy neki erre egészségi okokból volt szüksége, megfizetett érte az asszonynak, és ezzel kész; semmiféle kapcsolat közte meg Sztyepanyida közt nincs, nem is volt, nem is lehetséges és nem is képzelhető. Még azt sem lehet mondani, hogy Jevgenyij elfojtotta magában a lelkiismeret szavát: nem, lelkiismerete meg sem szólalt. Édesanyjával való beszélgetése meg a templomi találkozás után egyetlenegyszer sem jutott többé eszébe Sztyepanyida; és többé nem is találkozott vele.

Tavasszal Jevgenyij a városban házasságot kötött Lizával, és az esküvő után a fiatal pár leutazott falura. A házat szépen rendbehozták, ahogy általában fiatal házasok számára szokás. Marja Pavlovna el akart utazni, de Jevgenyij és különösen Liza kérve kérték, maradjon velük. Így hát Marja Pavlovna maradt, de a szárnyépületbe költözött át.

Jevgenyij számára új élet kezdődött.

 

7

Házasságának első esztendeje sok nehézséget hozott Jevgenyijnek. Ennek oka főként az volt, hogy ügyei, melyeket jegyességének idején valamiképpen elodázott, most mind egyszerre törtek rá.

Kénytelen volt belátni, hogy adósságaiból nem tud kikeveredni. Nyaralóját eladta, legsürgetőbb tartozásait kifizette, de még mindig maradt adóssága, készpénze pedig nem volt. A birtok jól jövedelmezett, de bátyját is ki kellett elégítenie, a házasodás is sokba került; a pénz elfogyott, a cukorgyárat nem tudta fenntartani, be kellett szüntetnie működését. Egyetlen megoldásként kínálkozott, hogy felesége pénzét felhasználja. Liza, átlátván férje szorult helyzetét, maga kívánta ezt. Jevgenyij beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, hogy a birtok fele részét felesége nevére íratják. Úgy is történt. Jevgenyij nem felesége miatt ragaszkodott ehhez a lépéshez, amely egyenesen bántotta Lizát, hanem anyósa miatt.

Változó szerencsével folyó anyagi ügyei, amelyek hol siker, hol kudarc felé ingadoztak - ez volt az egyik, ami elkeserítette Jevgenyij életét házassága első esztendejében. A másik felesége egészségi állapota volt. Hét hónappal az esküvő után, késő ősszel, Lizát baleset érte. A homokfutón ura elé indult, aki a városból tért haza; a békés lovacska megbokrosodott, Liza megijedt és kiugrott a kocsiból. Az ugrás viszonylag szerencsésen sikerült - könnyen fennakadhatott volna a kocsi kerekén -, de Liza másállapotban volt, aznap éjjel fájásai kezdődtek, koraszülés indult meg, és utána sokáig nem tudott talpra állni. A várva várt gyermek elvesztése, felesége betegsége, egész életmódjának ebből eredő rendszertelensége és anyósa állandó jelenléte Liza betegágyánál - mindez csak még súlyosabbá tette Jevgenyij számára ezt az amúgy is súlyos esztendőt.

Ám a nehézségek ellenére is igen jól érezte magát az első esztendő végével. Kedvenc terve, a tönkrement birtok talpraállítása, a nagyatyai életmód új formák között való feltámasztása, ha lassan, nehezen is, de mégis haladt a megvalósulás útján. Most már szóba sem került a birtok eladása; a föld javarésze - felesége nevére átírva ugyan, de megmenekült, és ha a cukorrépatermés sikerül, és az árak nem esnek túlságosan, akkor a következő évben már teljes jólét válthatja fel a szükséget és a takarékoskodást.

Jevgenyij bizakodó hangulatának azonban volt egy másik oka is. Sokat várt feleségétől, de annyit mégsem mert remélni, mint amennyit kapott: nem azt kapta ugyan, amit várt, de annál sokkalta többet és jobbat. Rajongó imádat, őrjöngő szerelmi szárnyalás, akármennyire igyekezett is Jevgenyij, nemigen jött létre kettejük között, vagy ha sikerült is, legfeljebb csak nagyon gyengén. Ellenben létrejött valami egészen más: az, hogy az egész élet nemcsak vidámabb és kellemesebb, hanem sokkalta könnyebb lett számára. Jevgenyijnek fogalma sem volt róla, hogy ez honnan ered, de örömmel tapasztalta, hogy így van.

Ez pedig onnan eredt, hogy Liza eljegyzésük pillanatában eldöntötte, hogy Jevgenyij Irtyenyevnél okosabb, tisztább, nemesebb, kiválóbb ember nincs az egész kerek világon, és ezért az egész világnak kötelessége ezt az Irtyenyevet szolgálni és kényeztetni. Mivel azonban mindenkit mégsem lehet erre rávenni, tehát Lizának magának kell megtennie, amennyire tőle telik. Liza ezt elhatározta és valóra is váltotta; egész lelki, szellemi ereje állandóan arra összpontosult, hogy kilesse, kitalálja, mit kíván a férje, és ha kitalálta, meg is tegye, akármi legyen is az, és akármilyen nehezére essék is.

Lizában megvolt az, ami a szerető asszony jelenlétének legnagyobb áldása: szerelme által valami csodálatos tisztánlátással tájékozódott a férfi lelkében. Jevgenyijnek úgy tetszett, Liza néha még nála is világosabban megérzi változó lelkiállapotát, érzéseinek minden egyes árnyalatát, és ennek megfelelően viselkedik; sohasem sérti meg érzelmeit, hanem ellenkezőleg, mérsékli bánatát, fokozza örömét. De Liza nemcsak érzéseit - gondolatait is megértette. Szempillantás alatt felfogta a tőle legtávolabb álló témákat is, helyesen ítélte meg a gazdasággal, a gyárral, embereikkel kapcsolatos kérdéseket, és ezáltal nemcsak beszélgetéseiben tudott részt venni, hanem - amint Jevgenyij maga gyakran hangoztatta - számtalan hasznos tanáccsal is szolgált neki. Eseményeket, dolgokat, embereket - mindent a világon csupán a férfi szemével nézett és látott. Szerette édesanyját, de amikor észrevette, hogy Jevgenyijnek kellemetlen, ha anyósa beleszól életükbe, azonnal férje oldalára állt, mégpedig olyan élesen és határozottan, hogy végül Jevgenyijnek kellett csillapítania őt.

Mindezen felül határtalan jóízlés, tapintat és szerénység volt benne. Mindent, amit csinált, észrevétlenül csinálta, azaz csupán az eredmény ötlött szembe: mindenütt tisztaság, rend, előkelőség és jóízlés honolt. Liza az első pillanattól fogva megértette, miben áll férje életideálja; egész házirendjükben, életmódjukban ezt az eszményt igyekezett megközelíteni, és ez sikerült is neki. Már csak a gyermekáldás hiányzott, de erre is megvolt minden reményük. Télen felutaztak Pétervárra egy kitűnő nőgyógyászhoz, aki megnyugtatta őket, hogy Liza tökéletesen egészséges, és lehetnek gyermekei.

Reménységük hamarosan teljesült. Az év végére Liza ismét áldott állapotba került.

Az egyetlen, ami boldogságukat fenyegette (ha nem is mérgezte meg) - az asszony féltékenysége volt. Liza fékentartotta, titkolta féltékenységét, de gyakran szenvedett tőle. Úgy érezte: Jevgenyij nem szerethet senkit, mert nincs a világon olyan nő, aki méltó lenne hozzá (hogy ő maga méltó-e hozzá, vagy sem, ezen sohasem töprengett), s éppen ezért egy nő sem merészelheti szeretni Jevgenyijt.

 

8

Életmódjuk a következőképpen alakult: Jevgenyij korán kelt, mint rendesen, bejárta a gazdaságot, a gyárat, ahol folyt a munka, olykor kiment a földekre is. Tíz órakor bejött, és együtt kávéztak a teraszon: Marja Pavlovna, Liza és Jevgenyij nagybátyja, aki velük élt. Kávézás közben többnyire élénk beszélgetés folyt; majd széjjelváltak, és ebédig ki-ki dolgai után látott. Kettőkor ebédeltek. Azután sétálni mentek vagy kikocsikáztak. Este, amikor Jevgenyij bejött az irodából, későn teáztak, a férfi felolvasott, s az asszonyok kézimunkáztak, vagy együtt muzsikáltak, vagy beszélgettek, ha vendégek jöttek. Ha Jevgenyijnek üzleti ügyben el kellet utaznia, naponta írt és kapott levelet. Néha Liza is elkísérte útjaira, s olyankor különösen jól mulattak együtt. Névnapokon vendégekkel telt meg a ház, Jevgenyij örömmel látta, milyen szépen gondoskodik Liza vendégeiről, milyen jól érzi magát náluk mindenki. Látta, hallotta, mennyire el van ragadtatva mindenki a kedves, fiatal háziasszonytól, és ezért csak még jobban szerette őt.

Minden a legjobb rendben folyt. Liza könnyedén viselte terhességét, és a házastársak eleinte félénken, később nekibátorodva, arról kezdtek beszélgetni, miképpen fogják felnevelni gyermeküket. A nevelés iránya, módszerei felől Jevgenyij döntött, Lizának nem volt egyéb kívánsága, minthogy hűségesen teljesítse férje akaratát. Jevgenyij egyre-másra olvasta az orvosi könyveket és elhatározta, hogy a legújabb tudományos elvek szerint fogja nevelni gyermekét. Liza természetesen mindent helyeselt, közben készítette a kelengyét, hideg és meleg időre való ruhácskákat varrt, és felszerelte a bölcsőt.

Így érkezett el házasságuk második esztendeje és a második tavasz.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj könyvei”

9

Pünkösd felé járt az idő. Liza az ötödik hónapban volt, és noha vigyázott magára, jókedvvel és eléggé mozgékonyan viselte állapotát. Mind a két anya - Jevgenyijé és Lizáé - velük élt, azzal az ürüggyel, hogy óvja és őrizze a fiatalasszonyt; valójában csak idegesítették örökös beavatkozásaikkal. Jevgenyij különös hévvel merült el a gazdaság ügyeibe, a cukorrépa újszerű, gazdaságosabb feldolgozását készítette elő.

Pünkösd előtt Liza elhatározta, hogy az egész házban alapos nagytakarítást rendez, ami húsvét óta nem történt meg. Két takarítóasszonyt rendelt be a szobalány segítségére, hogy mossák fel a padlót, tisztítsák meg az ablakokat, verjék ki a szőnyeget meg a bútort, tegyék fel a nyári huzatokat. A két asszony már kora reggel megjelent, vizet hordott és nekifogott a takarításnak. Az egyik közülük Sztyepanyida volt, aki nemrégiben választotta el gyermekét, és az írnok útján (most ahhoz járogatott) ajánlkozott takarítóasszonynak. Szerette volna már egyszer közelebbről szemügyre venni az új fiatalasszonyt. Sztyepanyida továbbra is egyedül élt, férje nélkül, és most a fiatal írnokkal űzte el unalmát, mint azelőtt az urasággal, és még azelőtt az öreg Danyilával, mikor az egyszer falopáson kapta. Jevgenyijre nem is gondolt többé. "Annak most már felesége van - gondolta. - De azért szívesen megnézném a fiatalasszonyt, azt mondják, olyan rendes, csinos a házatája."

Jevgenyij azóta nem látta Sztyepanyidát, amióta a gyermekkel a karján kijött a templomból. Napszámba nem járt, mivel gyermekét szoptatta, Jevgenyij pedig nemigen járt a faluba. Aznap reggel, pünkösd szombatján, Jevgenyij már korán reggel, öt órakor felkelt, és kiment egy távoli ugarföldre, ahol szuperfoszfáttal akarták a talajt megjavítani; elhagyta a házat, amikor a takarítóasszonyok még nem jöttek be, hanem kinn a kemencénél vesződtek a forróvizes üstökkel.

Jevgenyij vidáman, elégedetten és éhesen tért haza reggelizni. A kapunál leszállt lováról, átadta az odasiető kertészlegénynek és lovaglóvesszejével a magas füvet csapkodva haladt a ház felé, miközben - amint ez lenni szokott - az éppen eszébe ötlő mondatot ismételgette magában. A mondat a következőképpen hangzott: "A szuperfoszfátok igazolják..." - de hogy mit és ki előtt, arról fogalma sem volt, és nem is gondolkozott rajta.

Az udvaron szőnyeget poroltak. A bútort kihordták.

"Úristen! Liza már megint nagytakarítást rendezett. A szuperfoszfátok igazolják. Micsoda háziasszony! Háziasszonyka - ismételte el magában, miközben élénken maga elé képzelte az asszonyt fehér főkötőjében, örömtől sugárzó arcával, amellyel majdnem mindig fogadta férjét. - Igen, csizmát kell váltanom, mert a szuperfoszfátok igazolják, vagyis trágyaszagú a csizmám, és a háziasszonyka méghozzá ilyen állapotban is van. Miféle állapotban? Igen, odabenn a hasában egy kicsi Irtyenyev növekszik, egy új kicsi Irtyenyev - gondolta. - Igen, a szuperfoszfátok igazolják." Elmosolyodik saját gondolatain, és benyitott a szobája felé vezető ajtón.

De még nem ért rá lenyomni a kilincset, amikor az ajtó magától kinyílt előtte, és ő majdnem összeütközött egy parasztasszonnyal, aki kezében vizesvödörrel, mezítláb, magasan feltűrt ruhaujjal jött vele szemben. Félreállt, hogy utat engedjen az asszonynak, s az asszony is félreállt, miközben vizes kezefejével megigazította félrecsúszott kendőjét.

- Eredj csak, nem megyek addig, amíg... - kezdte Jevgenyij, és hirtelen megdermedt, amikor felismerte az asszonyt.

Sztyepanyida felvillanó szemmel mosolygott reá. Azután összefogta szoknyáját, és kiment az ajtón.

"Mi ez? Miféle őrültség? Hiszen ez lehetetlen" - gondolta Jevgenyij elkomorulva és megrázta magát, mintha legyet kergetne. Elégedetlen volt önmagával, amiért észrevette az asszonyt. De ugyanakkor nem tudott elszakadni tőle, és pillantásával követte mezítelen, erős lábai himbálódzó lépteit, ringó csípőjét, karját, vállát, szép ráncokban fekvő ingét és piros szoknyáját, amely magasan felhajtva mutatta fehér lábszárát.

"Ugyan mit bámulok utána? - korholta önmagát és lesütötte szemét, hogy ne lássa az asszonyt. - Mégis be kell mennem csizmát váltani." Azzal visszafordult, a szobája felé indult; de alig tett öt lépést, amikor maga sem tudta hogyan, miféle parancsra, ismét hátranézett, hogy még egyszer meglássa őt. Az asszony éppen befordult a ház sarkán, és ugyanabban a pillanatban szintén hátrafordult feléje.

"Jaj, mit csinálok! - kiáltott fel a lelkében. - Még azt fogja hinni... sőt bizonyára máris azt hiszi."

Bement felmosott, vizes szobájába. A másik takarítónő, sovány, kiaszott vénasszony, még odabent volt, és éppen mosta a padlót. Jevgenyij lábujjhegyen tipegett át a pocsolyák között a falhoz, ahol csizmái álltak, és már éppen ki akart menni, amikor az öregasszony feltápászkodott és elhagyta a szobát.

"Most kiment és a másik, Sztyepanyida, talán visszajön... egyedül" - ötlött fel benne hirtelen.

"Szent Isten! Miket gondolok, mire nem vetemedem!" Felragadta csizmáját, és kiszaladt vele az előszobába, ott felhúzta, valamennyire megtisztálkodott, és kiment a teraszra, ahol a két mama már együtt ült és kávézott. Liza, úgy látszik, reá várt, mert vele egyszerre lépett ki a teraszra a másik ajtón.

"Istenem, ha Liza, aki engem olyan becsületesnek, tisztának, ártatlannak tart, ha ő ezt tudná" - gondolta magában Jevgenyij.

Liza most is, mint mindig, sugárzó arccal köszöntötte. De Jevgenvij most különösen sápadtnak, sárgának, soványnak és gyengének látta feleségét.

 

10

Kávézás közben, mint olyan gyakran, az a bizonyos női beszélgetés folyt, amelyben logikai kapcsolatnak nyoma sem volt, de valamiképpen mégiscsak összefüggött, mert megszakítás nélkül csobogott.

A két idős hölgy tanácsokat osztogatott, Liza ügyesen kitért előlük.

- Annyira bosszant, hogy nem sikerült a te szobáddal elkészülnünk, mielőtt hazajössz - fordult férjéhez. - De nagy szükség volt már alapos nagytakarításra.

- És te hogy érzed magad ma reggel? Sokáig aludtál?

- Igen, aludtam, jól vagyok.

- Hogyan érezheti jól magát egy nő Liza helyzetében ebben a tűrhetetlen hőségben, amikor minden ablakon át csak úgy özönlik be a napfény - mondta Varvara Alekszejevna, Liza édesanyja. - És amellett se zsalu, se roletta. Énnálam mindig volt roletta az ablakon.

- De hiszen tíz órától kezdve árnyékosak a szobák - vetette ellene Marja Pavlovna.

- Attól kapja az ember a lázt. Mert nedves a lakás - jelentette ki Varvara Alekszejevna, és nem vette észre, hogy pontosan az ellenkezőjét állítja most annak, amit egy perccel azelőtt mondott. - Az én doktorom mindig azt mondta, hogy az ember nem állapíthatja meg a betegséget, ha nem ismeri a beteget. Márpedig ő csak tudja, mert elsőrendű orvos, száz rubelt fizetünk neki. Boldogult férjem nem adott semmit a doktorokra, de éntőlem soha semmit sem sajnált.

- Hogyan is sajnálhat egy férj valamit a feleségétől, amikor az élete és a gyermeke élete esetleg azon múlik...

- Igen, ha anyagilag független, akkor egyébként is független lehet az asszony a férjétől. A jó feleség mindig alárendeli magát férje akaratának - folytatta Varvara Alekszejevna -, csakhogy Liza még nagyon gyenge a betegsége után.

- De mama, én már tökéletesen jól érzem magam. Miért nem adtak be magának forralt tejszínt a kávéjához?

- Nem is kell. Megiszom a nyerset is.

- Megkérdeztem Varvara Alekszejevnát, de visszautasította - mentegetődzött Marja Pavlovna.

- Nem, nem, mondom, hogy nem kell. - És mintegy nagylelkű engedékenységgel, meg hogy befejezze a kellemetlen beszélgetést, Varvara Alekszejevna Jevgenyijhez fordult: - Nos, mi van a szuperfoszfáttal?

Liza felugrott és tejszínért szaladt.

- De ha mondom, hogy nem kell! Nem kell! - kiáltott utána Varvara Alekszejevna.

- Liza, Liza, lassabban! - kiáltott izgatottan Marja Pavlovna. - Megárthat neki ez a gyors mozgás.

- Semmi sem ártalmas, ha megvan a lélek nyugalma - jelentette ki Varvara Alekszejevna, mintha valamire célozna, holott maga is tudta, hogy nincs mire céloznia.

Liza visszatért a tejszínnel. Jevgenyij felhörpintette kávéját, és mogorván hallgatott. Hozzászokott már ezekhez a beszélgetésekhez, de most különösképpen bosszantotta értelmetlenségük. Szerette volna átgondolni azt, ami vele történt, és a fecsegés megzavarta ebben. Amikor Varvara Alekszejevna megitta kávéját, rosszkedvűen távozott; a reggelizőasztalnál nem maradt más, mint Liza, Jevgenyij és Marja Pavlovna. A beszélgetés kedélyes, baráti mederbe terelődött. De Liza, akit szerelme érzékennyé tett, azonnal észrevette, hogy Jevgenyijt valami bántja és megkérdezte: nem történt-e vele valami kellemetlenség? Jevgenyij nem volt elkészülve erre a kérdésre és kissé zavarba jött, miközben nemmel válaszolt. Tagadó válasza még jobban gondolkodóba ejtette Lizát. Valami bántja férjét - ez olyan világos volt előtte, mintha tejbeesett legyet látna; de Jevgenyij nem akarta megmondani, hogy mi az, ami bántja.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj könyvei”

11

Reggeli után feloszlott a társaság. Jevgenyij rendes szokása szerint dolgozószobájába vonult vissza. De nem olvasott, levelet sem írt; leült és gondolataiba mélyedve, egyik cigarettát szívta a másik után. Megdöbbentette és elkeserítette ez a váratlanul felbukkanó aljas vágy; hiszen azt hitte, hogy házassága óta ettől egyszer s mindenkorra megszabadult. Azóta egyetlenegyszer sem támadt fel benne ez a vágy sem Sztyepanyida iránt, akit ismert, sem semmiféle más asszony iránt, feleségét kivéve. Gondolatban gyakorta örvendezett felszabadulásának; és most ez a véletlen, annyira jelentéktelennek tetsző találkozás íme, megmutatta neki, hogy - nem szabad. Nem is az gyötörte most, hogy ismét e vágy hatalmába került, hogy kívánja azt az asszonyt - erre még gondolni sem akart. Csupán az a felismerés bántotta, hogy ez az érzés még mindig él benne, tehát állandóan résen kell lennie, s védekeznie kell ellene. Mert afelől egy pillanatig sem kételkedett, hogy végül is úrrá lesz ezen az érzésen.

Eszébe jutott, hogy válaszolnia kell egy levélre, és meg kell fogalmaznia egy iratot. Leült íróasztalához, és munkához látott. Mire befejezte, tökéletesen megfeledkezett bosszúságáról; kilépett szobájából, hogy az istállóba menjen. De szerencsétlenségére alig ért a ház elé, amikor - véletlenül-e vagy szándékosan? - a sarok mögül felbukkant a piros szoknya, a piros fejkendő, s az asszony karját lóbálva, csípőjét riszálva elhaladt mellette. Nem elég, hogy elhaladt - játékosan szaladt, utolérte, s társnője után futott.

Jevgenyij képzeletében ismét feltámadt a rekkenő déli hőség, a csalán, a cserjés, Danyila csőszkunyhója mögött, és Sztyepanyida mosolygó arca a fiatal juharfák árnyékában.

"Nem, ezt nem hagyhatom annyiban" - gondolta magában; megvárta, amíg az asszonyok eltűntek szeme elől, és azután egyenesen bement az irodába. Ebédidő volt és azt remélte, hogy még ott találja intézőjét. Úgy is történt. Az intéző éppenhogy fölébredt. Az irodaszoba közepén állt, nyújtózkodott, és ásítva hallgatta a gulyást, aki valamit magyarázott.

- Vaszilij Nyikolajevics!

- Tessék parancsolni!

- Beszédem volna magával.

- Tessék parancsolni!

- Csak intézze el.

- Hát nem tudod behozni? - fordult Vaszilij Nyikolajevics a gulyáshoz.

- Nagyon nehéz, Vaszilij Nyikolajevics.

- Mi az? - érdeklődött Jevgenyij.

- Egy tehén megborjazott a legelőn. Nem bánom, mindjárt befogatok. Szólj Nyikolajnak, fogja be Liszuhát, akár a szekérbe.

A gulyás kiment.

- Nézze, Vaszilij Nyikolajevics - kezdte Jevgenyij, aki bosszankodva érezte, hogy elpirul. - Nézze, amíg legényember voltam, elkövettem egyet-mást... Talán hallott is róla...

Vaszilij Nyikolajevics szeme huncutul elmosolyodott; láthatóan sajnálta is az urát zavaráért.

- Sztyepaskára tetszik gondolni? - kérdezte.

- Igen, őrá. Hát nézze, kérem: ne vegyék azt az asszonyt többé ide a házba takarításra. Képzelheti, hogy ez nekem mennyire kellemetlen...

- Alighanem Vaszja, az írnokunk intézkedett.

- Tehát kérem... No és most mi lesz, kiviszik a maradék szuperfoszfátot is? - kérdezte hirtelen, hogy leplezze zavarát.

- Igen, máris megyek.

Ezzel az eset befejeződött. Jevgenyij megnyugodott, azt remélte, mint ahogyan eddig is eltelt egy esztendő anélkül, hogy látta volna az asszonyt, úgy lesz a jövőben is. "Azonkívül Vaszilij Nyikolajevics megmondja Ivannak, az írnoknak; Ivan pedig megmondja neki, és akkor majd megérti, hogy nekem ez kellemetlen!" - gondolta magában Jevgenyij, és örült, hogy rászánta magát és beszélt Vaszilij Nyikolajeviccsal, akármilyen nehezére esett is. "Igen, minden jobb, mint a bizonytalanság, a szégyen." Összeborzongott ennek a gondolatban elkövetett bűnnek a puszta emlékére is.

 

12

Erkölcsi erőfeszítése, amellyel legyőzte zavarát és beszélt Vaszilij Nyikolajeviccsal, módfelett megnyugtatta Jevgenyijt. Úgy érezte, most minden bajnak elejét vette. Liza azonnal észrevette, hogy ura nyugodt, sőt vidámabb a szokottnál. "Valószínűleg a mama csipkelődése bosszantotta - gondolta. - Csakugyan kínos lehet a mama ellenséges és csípős célzásait hallgatni, különösen valakinek, aki olyan érzékeny és nemeslelkű, mint Jevgenyij."

Másnap pünkösd vasárnapja volt. A nap ragyogóan sütött; a parasztasszonyok ősi szokás szerint kimentek az erdőre koszorút fonni, s azután valamennyien a kastély elé vonultak, tánccal, énekkel köszöntötték az uraságot. Marja Pavlovna meg Varvara Alekszejevna elegánsan felöltözve, napernyővel léptek ki a ház elé, s onnan nézték a körtáncot. Velük együtt kijött kínai köntösében a kövér, püffedt, részeges nagybácsi is, aki a nyarat Jevgenyij házában töltötte.

Mint rendesen, most is fiatalasszonyok, leányok színpompás, tarka csoportja állt a körtánc középpontjában; körülötte, mint le-leváló, keringő holdak és bolygók, kicsi leánykák forogtak egymást kézen fogva, suhogó új kartonruhácskájukban; kicsi gyerekek prüszkölve, fújtatva fogócskáztak és szaladgáltak előre-hátra a táncolók között, a legények pedig kék meg fekete mellényben, sapkában, élénkpiros ingben sürögtek erre-arra, miközben szakadatlanul napraforgómagot rágtak, s a héját jobbra-balra köpködték; távolabbról a házi cselédség és a kívülállók szemlélték a körtáncot. A két idősebb hölgy a középső csoporthoz lépett, s velük együtt Liza égszínkék ruhában, ugyanolyan égszínkék szalaggal hajában; ruhája bő ujjából kilátszott vékony, fehér karja, szögletes könyöke.

Jevgenyijnek semmi kedve sem volt mutatkozni, de érezte, nevetséges, hogyha elbújik. Így hát cigarettázva kijött ő is a ház elé, üdvözölte a férfiakat meg a gyerekeket, s az egyik paraszttal beszélgetésbe elegyedett. Az asszonyok azalatt teli tüdővel énekelték táncdalukat, csettintgettek, tapsoltak és táncoltak hozzá.

- A nagyságos asszony hívja a nagyságos urat - szólt most az egyik gyerek Jevgenyijnek, aki nem hallotta meg felesége hívását. Liza azért szólította magához Jevgenyijt, hogy nézze meg az asszonyok táncát, különösen az egyiket, akinek táncától el volt ragadtatva. Sztyepanyida volt az. Sárga szarafánjában, bársonymellénykéjében, selyem fejkendőjében ma különösen erősnek, egészségesnek, pirospozsgásnak, vidámnak tetszett. Alighanem szépen is táncolt: Jevgenyij semmit sem látott az egészből.

- Igen, igen - mondogatta, miközben hol levette, hol ismét orrára illesztette csíptetőjét. - Igen, igen - ismételte. "Úgy látszik, lehetetlenség megszabadulnom tőle" - gondolta.

Nem nézett rá, mert félt vonzóerejétől; és éppen ezért az, amit futó pillantása elkapott belőle, különösen vonzónak tűnt fel. Meg azután azt is észrevette villanó szemén, hogy az asszony látja őt, és észrevette, hogy tetszik neki. Egy ideig még ott álldogált, éppen csak annyit, amennyit illendőségből kellett, majd amikor észrevette, hogy Varvara Alekszejevna odaintette magához Sztyepanyidát, és sikerületlen, hamisan csengő álkedveskedéssel beszélget vele, megfordult és bement a házba. Azért ment be, hogy ne kelljen tovább látnia az asszonyt, de amikor felment az emeletre, maga sem tudta, hogyan és miért, az ablakhoz lépett, és egész idő alatt, amíg az asszonyok ott voltak, Sztyepanyidát nézte, bámulta, s egészen megittasult látásától.

Futva rohant le az emeletről, amíg senki sem láthatta; majd nyugodt léptekkel kiment a teraszra, közben cigarettára gyújtott, és mintha csak sétálni indulna, lement a kertbe, és követte az asszonyokat. Alig tett két lépést a fasorban, amikor a fák között megpillantotta a bársonymellénykét a sárga, nyitott szarafán fölött, meg a rikítópiros selyemkendőt. Sztyepanyida egy másik asszonnyal együtt lépkedett. "Vajon hová mennek?"

Hirtelen égető, szenvedélyes vágy csapott fel benne, mintha erős kéz markolná meg a szívét. Mintha rajta kívül álló, idegen akarat hajtaná, az asszony felé lépett.

- Jevgenyij Ivanics, Jevgenyij Ivanics! Egy pillanatra szabad kérnem! - hangzott most fel mögötte egy hang; Jevgenyij hátranézett, és az öreg Szamohint pillantotta meg, aki kutat ásott nála a kertben. A férfi felocsúdott, gyorsan megfordult és odalépett Szamohinhoz. Miközben az öreggel beszélt, oldalvást fordult, és látta, hogy Sztyepanyida a másik asszonnyal megállt, lejjebb a kútnál, vagy legalábbis a kút ürügyén, majd, miután kis ideig ott álldogált, visszaszaladt társnőihez.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj könyvei”

13

Miután Szamohinnal beszélt, Jevgenyij olyan letörten, kétségbeesetten osont vissza a házba, mintha súlyos bűnt követett volna el. Először is: úgy érezte, Sztyepanyida keresztüllátott rajta, azt hiszi, Jevgenyij találkozni akar vele, és ő maga is kívánja ezt a találkozást. Másodszor pedig a másik asszony - Anna Prohorova - nyilvánvalóan mindenről tud.

Mindenekfölött kétségbeejtette pedig a legyőzöttség érzése, az a tudat, hogy nincsen saját akarata, valamely idegen és félelmes erő játékszerévé lett: most is csak a véletlen mentette meg, de ha nem ma, hát holnap vagy holnapután feltétlenül elbukik.

Igen, elbukik, elpusztul - lehetetlenség volt ezt másképpen felfogni. Megcsalni fiatal, szerető feleségét egy falusi parasztasszonnyal, mindenki szeme láttára - ez talán nem pusztulás? A legszörnyűbb pusztulás, amely után tovább élnie lehetetlen. Nem, valamit tennie kell!

"Istenem, istenem, mitévő legyek? Hát csakugyan végem van? - gondolta riadtan. - Hogyan védekezzem ellene? Valamit tennem kell. Nem szabad rá gondolnom - parancsolt önmagára. - Nem szabad!" És abban a pillanatban már ismét maga előtt látta az asszonyt élő valóságban, a juharfák árnyékában.

Visszaemlékezett arra, amit egy sztarecről olvasott: félve egy asszony csábításától, akit kézrátétellel kellett meggyógyítania, másik kezét az izzó parázsra helyezte és elégette ujjait. Most eszébe jutott ez a történet. "Igen, én is kész lennék elégetni a kezemet inkább, hogysem elbukjam." Megbizonyosodván felőle, hogy egyedül van a szobában, gyufát gyújtott és ujját a lángba tartotta. "No, most gondolj rá" - szólította fel önmagát ironikusan. Éles fájdalmat érzett, elhúzta megperzselt ujját, és eldobta a gyufát; kinevette önmagát. "Micsoda ostobaság. Nem így kell ezt csinálni. Intézkednem kell, hogy ne láthassam őt többé; el kell utaznom, vagy őt kell valamiképpen eltávolítanom innen. Igen, igen, el kell őt távolítanom! Pénzt kell kínálnom az urának, hogy költözzenek a városba vagy egy másik faluba. Ha megtudják, beszélni fognak róla. Nem baj, minden jobb, mint ez a veszélyes helyzet. Igen, igen, ezt kell tennem" - döntötte el magában és eközben, csak most eszmélt rá, folyvást az asszonyt követte pillantásával. "Hová megy?" - kérdezte magától. Úgy látszik, Sztyepanyida meglátta őt az ablakban, most felnézett rá, s egy másik asszonnyal karonfogva, másik karját lóbálva, elindult a kert végébe.

Jevgenyij maga sem tudta pontosan, miért, hirtelen elhatározással kiment az iroda felé.

Vaszilij Nyikolajevics ünneplőben, kipomádézva ült és teázott felesége meg egy kendős vendégasszony társaságában.

- Vaszilij Nyikolajevics, kérem, hol beszélhetnék magával egy szót?

- Tessék parancsolni. Már megteáztunk.

- Nem, jobb lenne mégis négyszemközt.

- Azonnal, csak veszem a sapkámat. Tánya, takard le a szamovárt - szólt oda Vaszilij Nyikolajevics a feleségének, és jókedvűen sietett ki gazdája után. Jevgenyijnek úgy tetszett, hogy intézője kissé pityókás állapotban van. "Sebaj, úgy talán még jobb - gondolta magában -, így jobban megérti majd a helyzetemet."

- Vaszilij Nyikolajevics, kérem, megint ugyanarról van szó - kezdte. - Arról a bizonyos asszonyról.

- Mi van már megint? Meghagytam, hogy semmi körülmények között ne vegyék ide a házi munkára.

- Nem is az a baj, csak úgy általában azt gondoltam, és arról akartam most magával beszélni, hogy... Nem lehetne azt az asszonyt innen eltávolítani, az egész családot eltávolítani?

- Hogyan? Hová eltávolítani? - kérdezte Vaszilij elégedetlenül és kissé gúnyosan; legalábbis Jevgenyijnek úgy tetszett.

- Hát úgy gondoltam, adnék nekik pénzt, vagy akár valami földet Koltovszkojéban, csak ne legyenek itt.

- De hát hogyan... eltávolítani? Hogy menne el innen a férje, hiszen itt él az egész pereputtya? Meg azután minek az egész? Miért zavarja a nagyságos urat?

- Istenem, Vaszilij Nyikolajevics, hát nem érti, milyen rettenetes lenne, ha a feleségem megtudná?

- De hát ki mondaná meg neki?

- Hogy éljen az ember ebben az állandó rettegésben... meg egyáltalában olyan nehéz.

- Igazán ne tessék már annyira nyugtalankodni. Ki hánytorgatná fel azokat a régi dolgokat. És aki Isten előtt nem vétkes, az embereknek se tartozik felelősséggel.

- Mégiscsak jobb lenne eltávolítani. Nem beszélhetne a férjével?

- Nincs itt miről beszélni. Ugyan, Jevgenyij Ivanovics, ne erőltesse már ezt az ügyet. Borítsunk fátylat a múltra. Mással is megesett már efféle. Ki merne ma már valami rosszat mondani magáról? Hiszen mindenki ismeri az életét.

- Mégis: beszéljen vele.

- Rendben van, beszélek vele.

Noha előre tudta, hogy az egészből nem fog kisülni semmi, Jevgenyijt mégis megnyugtatta ez a beszélgetés. Főként, mert úgy érezte, első felindulásában túlzottnak látta a veszélyt.

Hiszen nem találkára ment! Erről szó sem lehet. Egyszerűen kiment sétálni a kertbe, és ott véletlenül útjába akadt az asszony.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj könyvei”

14

Ugyanaznap, pünkösd vasárnapján, ebéd után Liza a kertben sétált, majd kiment a mezőre, ahová férje hívta, hogy megmutassa neki a lóherét. Egy keskeny kis árkon átlépve, Liza megbotlott és elesett. Oldalára esett, és nem is ütötte meg magát; de felnyögött és Jevgenyij látta, hogy arcán nemcsak ijedtség, hanem fájdalom tükröződik. Fel akarta segíteni, de Liza elhárította kezét.

- Nem, várj egy kicsit, Jevgenyij - mondta halvány mosollyal, és lentről felnézett Jevgenyijre: szomorú mosolyába mintha valami bűntudatféle vegyült volna. - Semmi az egész, csak megbicsaklott a lábam.

- Lám, én mindig mondtam - sopánkodott Varvara Alekszejevna. - Nem lehet ilyen állapotban árkot átugrálni.

- Hagyja, mama, nincs semmi bajom. Mindjárt felállok.

Liza férje segítségével talpra állt, de abban a pillanatban elsápadt, és arca rémült kifejezést öltött.

- Nem érzem jól magam. - És valamit súgott édesanyjának.

- Jóságos isten, mit csináltatok! Én mindjárt mondtam, hogy ne menjünk! - sikoltott fel Varvara Alekszejevna. - Várjatok, bemegyek és küldök embereket. Lizának nem szabad járnia. Be kell őt vinni a házba.

- Ne félj, Liza. Majd én viszlek - mondta Jevgenyij, és átfogta bal karjával. - Öleld át a nyakamat, így ni.

Azzal lehajolt, jobb karjával Liza térde alá nyúlt és felemelte.

Sohasem tudta elfelejteni a szenvedő s ugyanakkor átszellemülten boldog kifejezést, amelyet akkor Liza arcán látott.

- Nehéz vagyok, ugye, drágám - suttogta mosolyogva. - Mama már szalad emberekért, szólj neki.

Lehajolt Jevgenyijhez és megcsókolta. Látszott rajta, mennyire kívánja, hogy édesanyja is lássa, miképpen viszi őt karjában Jevgenyij. Jevgenyij utánakiáltott Varvara Alekszejevnának, hogy ne siessen, hazaviszi Lizát. Varvara Alekszejevna megállt és még idegesebb kiabálásba fogott.

- El fogod ejteni, egészen bizonyosan elejted őt. Tönkre akarod tenni a feleségedet. Hát nincs benned egy szikra lelkiismeret?

- Dehogyis, hiszen könnyen viszem.

- Nem bírom és nem akarom látni, ahogy agyonkínozod a lányomat. - Azzal Varvara Alekszejevna futva befordult a fasorba.

- Sose bánd, elmúlik - mondta Liza mosolyogva.

- Csak ne legyenek következményei, mint a múltkor.

- Nem arról beszélek, az semmi; hanem a mamáról. Fáradt vagy, szívem, pihenj egy kicsit.

Ámbár meglehetősen nehezére esett, Jevgenyij boldog büszkeséggel egészen a házig vitte terhét, s nem adta át a szakácsnak meg a szobalánynak, akiket Varvara Alekszejevna küldött eléjük. Felvitte Lizát hálószobájába, és óvatosan az ágyra fektette.

- Most menj szépen - mondta Liza, magához húzta kezét és megcsókolta. - Annuska majd segít nekem.

Marja Pavlovna is beszaladt a szárnyépületből, ahol lakott. Lizát levetkőztették és ágyba fektették. Jevgenyij a szalonban üldögélt, könyvvel kezében és várt. Varvara Alekszejevna olyan komor, szemrehányó arccal vonult el mellette, hogy Jevgenyij megijedt.

- Mi újság? - kérdezte.

- Mi újság? Mi volna? Az, amit nyilván el akart érni, amikor a feleségét árkokon ugratta keresztül.

- Varvara Alekszejevna! - tört ki Jevgenyij. - Ez már tűrhetetlen! Ha mindenáron kínozni akarja az embereket, és meg akarja mérgezni az életüket, akkor... - azt akarta mondani: akkor menjen máshová lakni; de visszatartotta magát. - Hát magának ez nem esnék rosszul?

- Most már késő.

És Varvara Alekszejevna, diadalmasan rázva fejkötője fodrait, eltűnt az ajtóban.

Az esés csakugyan fájdalmas volt. Liza lába erősen megrándult, s újabb koraszüléstől kellett tartani. Valamennyien tudták, hogy nincs mit tenniük, az egyetlen, ami fontos, hogy Liza nyugodtan feküdjék, de azért mégis úgy döntöttek, hogy elhívják az orvost.

"Igen tisztelt Nyikolaj Szemjonovics - írta Jevgenyij az orvosnak -, ön mindig olyan jó volt hozzánk, remélem, ezúttal sem fogja megtagadni kérésemet, és eljön megvizsgálni feleségemet, aki..." stb.

Miután Jevgenyij megírta a levelet, kiment az istállóba, hogy kocsi, ló dolgában intézkedjék. Egy pár lovat azonnal elő kellett állítani, hogy elhozza a doktort, egy másikat pedig készenlétben tartani, hogy hazavigye. Szerényebb gazdaságban mindez nem olyan egyszerű dolog, alaposan át kell gondolni. Miután mindent maga elintézett, s a kocsist útnak indította, Jevgenyij tíz óra tájban tért haza. Felesége ágyban feküdt s kijelentette, hogy pompásan érzi magát, és másnapra kutyabaja sem lesz; de Varvara Alekszejevna dermedt komorsággal ült a lámpa alatt - amelyet Liza felől kottákkal ernyőzött el -, s kötötte hatalmas, piros kendőjét, olyan arccal, amely szavaknál világosabban kifejezte; "Azután, ami történt, békéről köztünk szó sem lehet többé; de akárki akármit csinált is, én a magam részéről legalább teljesítettem kötelességemet."

Jevgenyij pontosan látta mindezt, de igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre, vidámnak, gondtalannak igyekezett mutatkozni; elbeszélte, hogyan válogatta össze a lovakat, meg hogy Kavuska, a fiatal kanca milyen szépen engedte magát befogni rudasnak.

- Persze a legalkalmasabb pillanat a lovak betanítására az, amikor orvosért kell menni. Alighanem majd a doktort is az árokba fordítják - dohogott Varvara Alekszejevna, miközben a lámpa felé emelte kötését, és szemüvege alól figyelmesen vizsgálgatta.

- De hát valahogy csak össze kellett hozni azt a két pár lovat. Megtettem mindent, ami tőlem tellett.

- Én pedig nagyon jól emlékszem rá, amikor a maga lovai elragadtak engem itt a ház előtt.

Ez Varvara Alekszejevna régi kitalálása volt, és Jevgenyij elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy megjegyezte, nem egészen úgy történt az eset. Az öregasszony felfortyant.

- Nemhiába mondom én mindig, hányszor mondtam a hercegnek is, hogy a világon a legnagyobb szenvedés őszintétlen, hazudozó emberekkel együtt élni; én igazán mindent kibírok, de ezt az egyet nem.

- Hát ha valakinek nehéz, akkor az én vagyok - vágott vissza Jevgenyij.

- Látszik.

- Tessék?

- Semmi, csak a szemeket számolom.

Jevgenyij ezalatt az ágy mellett állt, Liza felnézett reá és hűvös, kissé nyirkos kezével, amely a takarón feküdt, megfogta és megszorította a férfi kezét. "Tűrd el - miattam. Hiszen nem akadályozhatja meg, hogy szeressük egymást" - mondta pillantása.

- Semmi baj - suttogta Jevgenyij és megcsókolta nyirkos, hosszú ujjú kezét, s azután kedves szemét, amely lehunyódott, amikor a férfi csókja érte.

- Csak nem lesz megint úgy, mint akkor? - kérdezte Jevgenyij. - Hogy érzed magad?

- Nem is merem kimondani, nehogy tévedjek, de úgy érzem, hogy él, és élni fog - suttogta Liza és lesütött szemmel hasára pillantott.

- Szörnyű, szörnyű még rágondolni is.

Liza könyörgése ellenére, hogy nyugodtan feküdjön le aludni, Jevgenyij az éjszakát Liza szobájában töltötte, úgyszólván szemét sem hunyta le, és állandóan kész volt rá, hogy Liza legcsekélyebb mozdulatára felugorjék. De Liza nyugodtan töltötte az éjszakát, és ha nem küldtek volna már el az orvosért, másnap talán fel is kelt volna.

Ebédre megérkezett az orvos és kijelentette, hogy noha bizonyos ismétlődő tünetek esetleg még aggodalomra adhatnak okot, erre tulajdonképpen pozitív indokot nem lát, de mivel az ellenkezőjére sincs indicium, tehát egyrészt az egyik is feltételezhető, míg másrészt azonban a másik is feltételezhető. Ezért a betegnek feküdnie kell, s noha ő nem híve az orvosságok túlzott mértékben való alkalmazásának, azért csak szedje be azt, amit felír, és feküdjék nyugodtan. Ezenfelül az orvos Varvara Alekszejevnának előadást tartott a nő anatómiájáról, amelyet Varvara Alekszejevna sokatmondó bólogatással hallgatott végig. Majd, miután a honoráriumot szokása szerint tenyere leghátsó részére csúsztatva elfogadta, a doktor elutazott, és a beteg egy hétig ágyban maradt.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

15

Jevgenyij az idő legnagyobb részét a felesége ágya mellett töltötte, leste minden kívánságát, beszélgetett vele, felolvasott neki, és - ami mindennél nehezebb volt - zúgolódás nélkül tűrte Varvara Alekszejevna kirohanásait, sőt olykor még tréfálkozni is tudott fölöttük.

De nem tudott mindig otthon ülni. Felesége maga is küldte őt, mondván, hogy még belebetegszik, ha folyvást csak mellette ül; másrészt pedig a gazdaság is lépten-nyomon követelte a gazda jelenlétét. Nem maradhatott tehát otthon, hanem nap nap után járta a földeket, az erdőt, a kertet, a szérűt, s mindenütt úgy üldözte Sztyepanyidának nemcsak emléke, hanem eleven képe, hogy csak ritkán tudott megfeledkezni róla. De ez még nem volt minden, ezt az érzést talán még le tudta volna küzdeni magában Jevgenyij; a szörnyű az volt, hogy míg azelőtt hosszú hónapokig sem látta az asszonyt, most lépten-nyomon beleütközött. Sztyepanyida úgy látszik, megsejtette, hogy a férfi fel szeretné újítani régi kapcsolatukat, s azért minél többször igyekezett útjába kerülni. Sem a férfi, sem az asszony nem szólt egy szót sem; így hát egyikük sem kereste nyíltan a találkozást, csupán a véletlenre bízták.

Az egyetlen hely, ahol találkozhattak, az erdő volt, ahová az asszonyok nagy zsákkal jártak ki füvet szedni a teheneknek. Jevgenyij tudta ezt, s azért minden reggel elment az erdő mellett. Minden este megfogadta, hogy nem megy többé arra, és küzdelme mindennap azzal végződött, hogy beszaladt az erdőbe, majd hangokat hallván, megbújt egy bokor mögött, és dobogó szívvel fülelt, nem Sztyepanyida-e az?

Miért akarja tudni, ő-e az vagy sem? Nem tudta. Ha ő lenne, akkor se menne oda hozzá - legalábbis úgy gondolta -, hanem elszaladna; de okvetlenül látnia kell az asszonyt. Egyszer találkozott is vele: amikor Jevgenyij belépett az erdőbe, Sztyepanyida éppen kijött onnan, két másik asszonnyal, vállán nehéz fűvel megtömött zsákkal. Ha egy kevéssel korábban ér oda, akkor valószínűleg benn az erdőben találkozhatott volna vele! De így a másik két asszony szeme láttára Sztyepanyida már nem fordulhatott vissza az erdőbe, hogy ott vele találkozzék. Jevgenyij belátta, hogy ez lehetetlen, és mégis hosszú ideig álldogált egy mogyoróbokor mögött, megkockáztatván, hogy ezzel magára vonja az erdőben füvet szedő többi asszony figyelmét. Sztyepanyida természetesen nem tért vissza, de Jevgenyij sokáig álldogált a bokrok között, és azalatt - istenem! - milyen csábító színekben mutatkozott meg előtte az asszony képe. És ez nem először történt meg vele, hanem ötödször, hatodszor, ki tudja, hányadszor; és minél többször, annál erősebb mértékben. Soha még ilyen vonzónak nem tűnt fel előtte az asszony; soha ilyen mértékben nem uralkodott rajta Sztyepanyida.

Úgy érezte, teljesen elvesztette önuralmát, szinte megtébolyult. Ugyanakkor szigorúsága önnönmagával szemben egy hajszállal sem enyhült; ellenkezőleg, tisztán látta, milyen aljasak vágyai, sőt tettei - mert naponkénti erdőjárása már tettnek számított. Tudta, ha valahol a sötétben az asszony közelébe jutna, ha megérinthetné, abban a pillanatban szabad folyást engedne vágyainak. Tudta: csak a szégyenkezés tartja vissza ettől - a szégyenkezés az emberek előtt, Sztyepanyida előtt, önmaga előtt. És azzal is tisztában volt, hogy olyan körülményeket keres a vele való találkozásra, amelyek eltompítanák ezt a szégyenérzetet - sötétséget, vagy pedig olyan összeborulást, amelyben az állati szenvedély elnyeli a szégyenkezést. Mindezekért pedig tudta magáról, hogy aljas gonosztevő, és lelke minden erejével gyűlölte és megvetette önmagát. Ugyanakkor azért is haragudott magára, hogy még mindig nem adta meg magát, még mindig küzdött: naponta imádkozott istenhez, hogy erősítse meg lelkét, mentse meg a pusztulástól; mindennap elhatározta, hogy egyetlen lépést sem tesz többé az asszony felé, nem fordul meg utána, elfelejti. Mindennap új meg új módszereket eszelt ki, hogy megszabaduljon a kísértéstől, és alkalmazni igyekezett ezeket a módszereket.

De minden hiábavalónak bizonyult.

Az egyik módszer az állandó elfoglaltság volt; a másik: erőltetett fizikai munka és koplalás, a harmadik abban állt, hogy világosan maga elé képzelte a botrányt, amely fejére zúdul, ha mindenki megtudja a történteket - felesége, anyósa, a cselédek. Miközben e módszereket alkalmazta, néha úgy érezte, hogy győztesen kerül ki a harcból; de azután elérkezett a dél, az ebédidő, amikor azelőtt találkozni szoktak, az óra, amikor az asszonyok az erdőre szoktak járni fűért - és Jevgenyij elindult az erdőbe.

Így múlt el gyötrelmes öt nap. Csak messziről látta az asszonyt, de egyszer sem beszélt vele.

 

16

Liza lassanként talpra állt, már fenn járkált, és erősen nyugtalanította a változás, amelyet urán észlelt, de amelynek okát nem ismerte.

Varvara Alekszejevna egy időre hazautazott, a házban már csak a nagybácsi maradt idegen vendégként. Marja Pavlovna, mint rendesen, a szárnyépületben lakott.

Ilyen félőrült lelkiállapotban volt Jevgenyij, amikor az időjárás hirtelen megváltozott: a júniusi nagy melegek után, amint ez gyakran előfordul, két teljes napig tartó záporesők következtek. Az esőben minden munka elakadt. Még a trágyahordást is abba kellett hagyni a sár meg a nedvesség miatt. Az emberek otthon ültek. A pásztorok egy ideig küszködtek állataikkal a legelőn, s végül hazakergették őket. Tehenek, juhok széjjelszaladtak a legelőről, és a faluban tévelyegtek; az asszonyok fejükre borított kendőben, mezítláb cuppogtak a mély sárban, úgy szaladtak ki megkeresni és beterelni eltévedt állataikat. Az utcákon mindenütt patak csordogált, a fák lombja, a fű, minden csillogott a nedvességtől, a házak ereszéről szüntelen csobogással hullott a víz a bugyborékoló pocsolyákba. Jevgenyij otthon ült feleségével, aki különösen rossz hangulatban volt. Néhányszor faggatni kezdte Jevgenyijt rosszkedve oka felől, a férfi bosszúsan kitért a válasz elől. Liza abbahagyta a kérdezősködést, de elszomorodott.

Reggeli után a szalonban ültek. A nagybácsi századszor mesélte el nagyvilági ismerősei kitalált kalandjait. Liza apró mellénykét kötött és sóhajtozott, hol az időjárásra, hol derekára panaszkodott. A nagybácsi azt ajánlotta, feküdjék le az ágyba, maga pedig pálinkát kért. Jevgenyij halálosan unta magát odahaza. Minden fakónak, színtelennek, unalmasnak tetszett. Rágyújtott és valami könyvet szedett elő, de egy szót sem értett abból, amit olvasott.

- Igaz, meg kell néznem az új répavágót, tegnap érkezett - mondta hirtelen és felállt.

- Vigyél esernyőt.

- Nem kell, hiszen itt a bőrkabátom. És úgyis csak a cukorgyárba megyek át.

Jevgenyij felhúzta csizmáját, bőrkabátját és elindult a gyár felé; alig tett meg húsz lépést, amikor szembejött vele Sztyepanyida, fehér lábikrája fölött magasan feltűrt szoknyában. Gyorsan szedte a lábát, s összefogta a nagykendőt, amelybe fejét, vállát bebugyolálta.

- Hová mész? - szólította meg Jevgenyij, aki az első pillanatban nem ismerte meg az asszonyt. Amikor megismerte, már késő volt. Sztyepanyida megállt és mosolyogva, hosszan a szemébe nézett.

- A borjúnkat keresem. Hát maga hová megy ebben a kutya időben? - kérdezte olyan közvetlenül, mintha naponta találkoztak volna.

- Várj meg a lugasban - mondta Jevgenyij hirtelen, maga sem tudta, hogyan. Mintha valaki más mondta volna a szavakat.

Sztyepanyida szájába kapta kendője csücskét, bólintott és tovább szaladt, a kertbe, a lugas irányába; Jevgenyij pedig folytatta útját azzal az elhatározással, hogy az orgonabokrok alatt befordul s maga is odasiet.

- Nagyságos úr - hangzott fel mögötte. - A nagyságos asszony kéreti, tessék egy percre visszamenni hozzá.

Misa volt, a kis inas.

"Istenem, uram másodszor mentesz meg engem" - gondolta magában Jevgenyij, miközben visszament a házba. Liza emlékeztette, hogy egy beteg asszonynak orvosságot ígért és megkérte, vigye le magával.

Míg az orvosságot keresték, eltelt vagy öt perc. Amikor Jevgenyij az orvossággal kezében végre elhagyta a házat, nem mert egyenesen a lugas felé indulni, nehogy meglássák a házból. De amint elég messzire jutott, hogy bentről már nem láthatták, megfordult és szaladt a lugas felé. Képzeletében már maga előtt látta Sztyepanyidát, amint ott áll a lugas közepén, és vidáman rámosolyog. De az asszonyt nem találta a lugasban, és semmi jel sem utalt rá, hogy egyáltalában ott járt volna. Jevgenyij már-már azt hitte, hogy nem is jött el, nem hallotta, vagy nem értette szavait. Hiszen csak úgy az orra alatt dünnyögte felszólítását, mintha egyenesen félne attól, hogy az asszony meghallja; vagy talán attól tartott, hogy Sztyepanyida nem akar majd eleget tenni kérésének. "Miért is képzelem, hogy az első szóra rohan ide hozzám. Hiszen megvan a férje; csak én vagyok olyan gazember, hogy a szép feleségem mellől idegen asszonyok szoknyája után futok." Így elmélkedett a lugasban ülve, amelynek szalmateteje egy helyen lyukas volt, és becsurgott a víz. "Pedig milyen boldogság lett volna, ha eljön. Ketten egyedül ebben az esőben. Csak egyszer még megölelhetném, azután... jöjjön, aminek jönnie kell." Azután eszébe jutott valami: "Ha itt járt, meg kell találnom a lába nyomát." Tüzetesen megvizsgálta a lugashoz vezető ösvényke sáros talaját, amelyet nem nőtt be a fű, és meglátta rajta az asszony meztelen talpának friss nyomát. "Tehát itt volt. No, most minden eldőlt. Legközelebb, akárhol látom is meg, odamegyek hozzá vagy éjszaka meglátogatom." Sokáig üldögélt a lugasban, elkínzottan, holtfáradtan jött ki onnan. Elvitte a beteg asszonyhoz az orvosságot, azután hazament, egyenesen szobájába sietett, és az ágyra vetette magát.

 

17

Ebéd előtt Liza bement hozzá. Reggel óta azon törte a fejét, mi bosszantja férjét, s most arról kezdett beszélni, úgy látja, férjének kellemetlen, hogy édesanyja Moszkvába akarja őt utaztatni a szüléshez, s azért elhatározta, hogy inkább otthon marad, semmi áron nem hajlandó Moszkvába utazni. Jevgenyij tudta, mennyire fél Liza egyrészt magától a szüléstől, másrészt attól, hogy nem sikerül egészséges gyermeknek életet adnia, így hát kénytelen-kelletlen meghatotta őt Liza odaadó szerelme iránta, amelyért minden egyebet hajlandó feláldozni. Milyen szép, tiszta, sugárzó minden az otthonában; a lelkében pedig minden szennyes, förtelmes, utálatos. Jevgenyijt egész este különösen az gyötörte, hogy tudta: hiába veti meg teljes lelkéből gyengeségét, hiába tökéli el magát a szakításra - másnap mégis minden elölről kezdődik.

- Nem, ez lehetetlen - gondolta magában, miközben fel s alá járkált szobájában. - Csak kell lennie valamiféle szernek az ellen! Istenem, mitévő legyek?

Valaki most külföldies módon kopogtatott ajtaján. Megismerte: csak nagybátyja lehet.

- Tessék! - kiáltotta.

A nagybácsi Liza érdekében jött, de a maga elhatározásából.

- Tudod-e, hogy még én is észreveszek rajtad valami változást - kezdte. - El tudom képzelni, hogy Liza mennyire szenved ezalatt. Megértem, hogy nehezedre esnék itthagyni megkezdett munkádat, amely olyan szépen halad előre, de mit akarsz, que veux-tu, mégiscsak azt tanácsolnám nektek, utazzatok el. Tudod mit? Azt ajánlom, utazzatok el a Krímbe. Nagyszerű ott a klíma, fölér a legjobb szülésszel, és ráadásul éppen a szőlőszezon kellős közepébe érkeztek.

- Mondja, bácsikám - kezdte hirtelen Jevgenyij. - Meg tudna őrizni egy titkot? Egy számomra szörnyű és szégyenletes titkot?

- Már bocsáss meg, csak nem kételkedel bennem?

- Bácsikám, maga segíthet rajtam. Nemcsak segíthet: megmenthet engem - folytatta Jevgenyij. S kellemes volt neki a gondolat, hogy feltárja titkát nagybátyja előtt, akit nem tisztel, akit semmibe vesz; örült neki, hogy megalázkodhat előtte, a lehető legrosszabb megvilágításban mutatkozhat meg neki. Alávalónak, bűnösnek érezte magát, és bűnhődni akart.

- Beszélj csak, édes barátom, tudod, mennyire megszerettelek, amióta itt vagyok - mondta a nagybácsi, akit láthatóan megelégedéssel töltött el az az értesülés, hogy Jevgenyijnek titka van, méghozzá szégyenletes titka, ezt a titkot közli vele, és ő ezzel hasznossá teheti magát.

- Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy alávaló csirkefogó és gazember vagyok, igen, a legnagyobb mértékben gazember.

- Ugyan, ugyan - tiltakozott a nagybácsi felfújva tokáját.

- Már hogyne lennék gazember. Én, aki Liza férje vagyok, Liza férje... meg akarom őt csalni egy parasztasszonnyal.

- Mármint hogyan? Szóval csak akarod, hát eddig nem csaltad meg?

- Igen, vagyis nem, szóval egészen mindegy, hogy megcsaltam-e vagy sem, mert nem rajtam múlott. Megzavartak, máskülönben már... már rég... nem is tudom, mit csináltam volna.

- No de bocsáss meg, hát magyarázd meg nekem...

- Tessék, megmagyarázom. Amikor még legényember voltam, elkövettem azt az ostobaságot, hogy kapcsolatba léptem egy idevalósi asszonnyal, a mi falunkból. Vagyis találkozgattam vele hol az erdőben, hol a földeken...

- No és legalább csinos az az asszony? - kottyantotta közbe a nagybácsi.

Jevgenyij elkomorult erre a kérdésre, de annyira rászorult a külső segítségre, hogy úgy tett, mintha nem hallotta volna és így folytatta:

- Azt gondoltam, hogy az egész nem jelent semmit, szakítok vele, és mindennek vége. Szakítottam is az asszonnyal még a házasságom előtt, és majd egy évig nem láttam, nem is gondoltam rá. - Jevgenyijnek magának is különös volt hallgatnia önmagát, végighallgatnia állapotának leírását. - Nos, azután egyszerre csak, nem is tudom, hogyan... az ember néha már igazán hajlamos varázsszerekben hinni... megláttam az asszonyt, s azóta féreg rágódik a szívemen. Közben megvetem magamat, átérzem tettem egész szörnyűségét, mármint azét a tettét, amelyet bármely percben kész vagyok elkövetni, hiszen magam mindent megteszek hozzá, hogy elkövethessem, és ha még eddig nem tettem meg, igazán csak az Isten óvott meg tőle. Tegnap épp hozzá indultam, amikor Liza visszahívott.

- Hogyan, az esőben?

- Nem bírom tovább, bácsikám, azért szántam rá magam, hogy feltárom maga előtt helyzetemet és segítségét kérem.

- Persze itthon, a saját birtokodon nem alkalmas az efféle. Megtudják. No igen, értem, Liza gyenge, kímélni kell őt, de mégis... nem lehet itthon, a saját birtokodon.

Jevgenyij ismét igyekezett meg nem hallani azt, amit nagybátyja beszél, és sietett áttérni kérése lényegére.

- Arra kérem tehát, mentsen meg önmagamtól. Nézze, bácsikám, tegnap a véletlen megakadályozott a bűn elkövetésében, de holnap vagy azután esetleg nem akadályoz meg. És az az asszony most már ismeri szándékomat. Arra kérem tehát, hogy sehová se engedjen egyedül.

- Nem bánom - válaszolta a nagybácsi. - De mondd csak, hát annyira szerelmes vagy?

- Jaj, dehogyis. Szó sincs róla, csak valami érthetetlen erő a hatalmába kerített és most fogva tart. Nem tudom, hogyan védekezzem ellene. Talán majd idővel megerősödöm és akkor...

- No, ez is csak az én malmomra hajtja a vizet - jegyezte meg a nagybácsi. - Megint csak azt tanácsolhatom: utazzatok el a Krímbe.

- Igen, igen, utazzunk el, addig pedig mindig magával leszek, ne hagyjon magamra egy pillanatra sem.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

18

Titkának feltárása nagybátyja előtt s főként a szégyen és lelkifurdalás, amely ama bizonyos esős nap után gyötörte, valamennyire kijózanította Jevgenyijt. Elhatározták, hogy egy hét múlva elutaznak Jaltába. Addig Jevgenyij bement a városba, hogy pénzt szerezzen az útra, otthon meg az irodában intézte a gazdaság ügyeit; jókedve, gyengéd figyelmessége Liza iránt visszatért, és erkölcsileg is szinte újjáéledt.

Az esős nap óta elutazásáig egyszer sem látta Sztyepanyidát.

A Krím-félszigeten két gyönyörű hónapot töltöttek. Jevgenyij lelkét annyi új benyomás érte, hogy a régiek szinte elmosódtak, kitörlődtek emlékezetéből. Jaltában régi ismerősökkel akadtak össze, akikkel nagyon megbarátkoztak, s azonfelül új ismeretségeket is kötöttek. Krímbeli életét Jevgenyij állandó ünnepnapnak érezte, de azonfelül igen hasznos és tanulságos is volt számára ott-tartózkodása. Megismerkedett odalenn kormányzóságának volt nemesi marsalljával, egy rendkívülien eszes, liberális emberrel, aki megszerette Jevgenyijt, képezte gondolkodását, és a maga irányába térítette őt. Augusztus végén Liza gyönyörű, egészséges leánykának adott életet, s méghozzá váratlanul könnyen, simán ment a szülés.

Szeptember végén Irtyenyevék tehát már négyesben tértek haza a kisleánnyal és dajkájával, mivel Liza nem tudta maga táplálni gyermekét. Jevgenyij tökéletesen megszabadult lidércnyomásától; új, boldog emberként érkezett haza. Átélte mindazt, amit férjek éreznek feleségük vajúdása alatt, s az érzések hatására még jobban megszerette Lizát. Gyermeke iránt pedig, amikor karjába vette, egészen újszerű, kissé nevetséges, de nagyon kellemes, szinte csiklandozó érzés ébredezett benne. Új színt vitt bele életébe az is, hogy Dumcsinnal (a volt nemesi marsallal) való barátsága hatására az adminisztratív, önkormányzati ügyek iránt is érdeklődni kezdett. Októberben volt esedékes a rendkívüli gyűlés, amelyen Irtyenyevet is be akarták választani a zemsztvóba. Hazaérkezése után Jevgenyij be-bejárt a városba és Dumcsinhoz is.

A kísértés gyötrelmeiről, szörnyű vívódásairól tökéletesen megfeledkezett, szinte már el sem tudta képzelni magában, hogy valaha is abban a lelkiállapotban volt, őrültségi rohamnak érezte az egészet, amelyen átesett, s amely örökre elmúlt.

Olyan mértékben szabadnak érezte magát mindettől, hogy az első kínálkozó alkalommal, amikor kettesben maradt intézőjével, minden félelem nélkül meg merte kérdezni Sztyepanyida felől. Mivel már azelőtt is beszélt vele róla, nem átallotta ismét szóbahozni.

- Nos, mi újság, Pcselnyikov Szidor még mindig a városban él? - vetette oda.

- Igen, még mindig ott szolgál.

- Hát a felesége?

- Semmirevaló asszonyka az! Most Zinovejjel jár. Egészen elzüllött.

"Mit bánom én - gondolta Jevgenyij magában. - Egészen csodálatos, hogy mennyire nem bánom; mennyire megváltoztam!"

 

19

Minden megvalósult, amit Jevgenyij kívánt. A birtok az övé maradt, a cukorgyár dolgozott, a cukorrépatermés sikerült, és szép jövedelem ígérkezett; felesége szerencsésen megszülte gyermekét, és anyósa elutazott... És a zemsztvóba is egyhangúan beválasztották.

A választás után Jevgenyij hazafelé indult a városból. Ismerősei elhalmozták szerencsekívánataikkal, meg kellett ünnepelnie beválasztását; együtt ebédeltek, és Jevgenyij megivott öt pohár pezsgőt. Egészen újszerű tervek, életformák gomolyogtak fejében, mialatt kocsija hazafelé vitte. Élvezte a vénasszonyok nyarát, a szép, sima utat, a ragyogó napsütést. Házához közeledve Jevgenyijnek az járt eszében, hogy megválasztása révén végre igazán azt a helyet foglalhatja el a nép körében, amelyről mindig ábrándozott: most már nemcsak az iparosítás-nyújtotta fokozott munka által szolgálhatja a népet, hanem közvetlenül is hathat reá. Elképzelte, hogyan beszélnek majd róla három év múlva saját parasztjai meg a környékbeliek. "Az olyanok, mint például amaz ott" - gondolta magában, mert éppen a falun hajtottak át, és pillantása megakadt egy öreg paraszton, meg egy asszonyon, akik teli csöbör vízzel haladtak előtte az úton és megálltak, hogy helyet adjanak a tarantasznak. Az öreg paraszt Pcselnyikov volt, az asszony pedig Sztyepanyida. Jevgenyij ránézett, megismerte és örömmel észlelte, hogy teljesen nyugodt maradt. Sztyepanyida ugyanolyan csinos volt, mint az előtt, de rá semmiféle hatást sem tett.

A kocsi megállt a kastély előtt. Liza a ház előtt várt rá. Csodaszép este volt.

- Nos, mi újság, gratulálhatunk? - érdeklődött a nagybácsi.

- Megválasztottak.

- Nagyszerű, erre iszunk!

Másnap reggel Jevgenyij bejárta gazdaságát, amelyet az utóbbi időben meglehetősen elhanyagolt. A tanyán már dolgozott az új cséplőgép. Az új gép munkáját ellenőrizve, Jevgenyij ide-oda járkált az asszonyok között, és igyekezett ügyet sem vetni rájuk, de bármennyire igyekezett is, két ízben megakadt a tekintete Sztyepanyida fekete szemén, élénkpiros fejkendőjén. Két ízben is rásandított az asszonyra, aki a szalmát hordta; és érezte, hogy megint történt vele valami, csak nem tudott magának pontosan számot adni róla. De másnap, amikor ismét kilovagolt a tanyára, és két teljes órát töltött a cséplőgépnél, noha erre semmi szükség nem volt, és eközben tekintetével szüntelenül a szép fiatalasszony jól ismert alakját kereste és becézgette - akkor megérezte, hogy vége van, elpusztul véglegesen és visszavonhatatlanul. Újra kezdődik a gyötrődés, az önutálat és a félelem. És nincsen menekvés.


Úgy történt minden, ahogyan várta. Másnap este maga sem tudta, hogyan, egyszerre csak Sztyepanyida kertje végében találta magát, a szénapajta tövében, ahol annak idején egyszer - ősszel - találkájuk is volt. Mintha csak véletlenül sétálna arra, megállt és cigarettára gyújtott. A szomszédasszony meglátta, s Jevgenyij, amikor visszafordult, meghallotta, amint az asszony beszól valakinek:

- Eredj ki, már alig várja, majd meghal a türelmetlenségtől. Eredj hát, te bolond!

Látta, amint egy asszony - Sztyepanyida - kiszalad a házból, s a pajta felé tart, de már nem fordulhatott vissza, mert egy szembejövő paraszt köszöntötte. Hazament.

 

20

Amikor belépett a szalonba, minden vadnak, ellenségesnek és természetellenesnek rémlett neki. Reggel még bizakodva kelt fel, azzal a szilárd elhatározással, hogy szakít, elfelejti az asszonyt, megtiltja önmagának, hogy rágondoljon. De - maga sem tudta, hogyan - egész reggel unta a gazdaság dolgait, sőt egyenesen azon igyekezett, hogy megszabaduljon tőlük. Ami azelőtt örömöt szerzett, most unalmasnak, jelentéktelennek tűnt fel. Úgy érezte, meg kell szabadulnia munkájától, hogy legyen ideje átgondolni, mérlegelni helyzetét. Így hát valóban hamarosan otthagyta a gazdaságot és bezárkózott. De alig maradt egyedül szobájában, amikor máris nyugtalanság fogta el és kiszaladt; a kertben, majd az erdőben bolyongott. De mindezeket a helyeket emlékek szennyezték be; s az emlékek megragadták, rabul ejtették Jevgenyijt. Miközben a kertben járkált, azzal áltatta önmagát, hogy mérlegel és gondolkozik, de ugyanakkor tudatában volt, hogy nem gondolkozik, hanem esztelenül és alaptalanul csak őt várja. Azt képzeli, az asszony valami csoda révén megsejti, mennyire kívánja őt Jevgenyij, és fogja magát, eljön hozzá valami olyan helyre, ahol senki sem láthatja meg őket, talán éjszaka, ha nem süt a hold, és senki sem láthatja, még ő maga sem... egy ilyen éjszakán majd eljön hozzá, és ő megérintheti testét...

"De hiszen szakítottam vele, amikor helyesnek tartottam - vitatkozott önmagával. - Hiszen csak egészségi okokból kezdtem viszonyt egy tiszta és egészséges fiatal nővel! Nem, úgy látszik, nem lehet játszani vele. Azt hittem, én tettem őt a magamévá, pedig ő volt az, aki a magáévá tett engem, megfogott és nem engedett el többé. Egész idő alatt azt hittem, hogy szabad vagyok, pedig nem voltam szabad. Áltattam magam, amikor megnősültem. Csalás, önámítás volt az egész. Attól fogva, hogy összekerültem vele, új érzés vett rajtam erőt: igazában az ő férjének éreztem magam. Igen, vele kellett volna élnem.

Nem élhetek egyszerre két életet. Az egyik az, amelyet Lizával kezdtem meg: közszolgálat, gazdaság, gyermekek, az emberek tisztelete. Hogy ez legyen az életem, ahhoz az kellene, hogy Sztyepanyida - ne legyen. El kell küldeni valahová, ahogyan akartam, meg kell semmisíteni, hogy ne legyen többé. A másik élet lehetősége pedig itt van előttem: el kell vennem őt a férjétől, fizetni neki annyit, amennyit kíván, megfeledkezni a szégyenről, az emberek gyalázkodásáról, és vele élni. De ehhez az kellene, hogy Liza ne legyen itt, meg a gyerek se. Nem, elvégre is a gyerek nem zavar, csak Lizát kell eltávolítani, el kell utaznia innen. Hadd tudja meg az igazat, átkozzon meg és utazzék el innen. Tudja meg, hogy otthagytam őt egy parasztasszony kedvéért, hogy csaló, gazember vagyok... Nem, ez túlságosan szörnyű, ezt nem lehet kibírni! De történhetne másképpen is - tűnődött tovább -, az is megeshetne, hogy Liza megbetegszik és meghal. Meghal és minden nagyszerű...

Nagyszerű? Ó, te aljas, te gonosztevő! Nem, ha már valakinek meg kell halnia, akkor ő legyen az, Sztyepanyida. Milyen jó lenne, ha meghalna!

Igen, így ölik meg a férfiak feleségüket, szeretőjüket. Fogni a revolvert, azután találkára hívni az asszonyt és ölelés helyett - egy golyót a mellébe. És mindennek vége.

Hiszen az az asszony - ördög. Igen, maga az ördög. Akaratom ellenére hatalmába kerített engem.

Öljem meg? Igen, nincs más kivezető út: vagy Lizát ölöm meg, vagy őt. Mert így nem élhetek tovább.[69] Nem, ez így nem mehet tovább. Lássuk csak, hadd gondolom meg. Mi lesz tovább, ha minden így marad?

Megint csak úgy lesz, hogy azt mondom magamnak, nem akarok tőle semmit, szakítok vele; de ezt csak mondom, és este mégis elmegyek a kertje végébe, Sztyepanyida megtudja és kijön hozzám. Azután pedig vagy megtudják az emberek, és megmondják Lizának is, vagy én magam mondom meg neki, mert nem tudok hazudni, nem tudok hazugságban élni. Nem tudok. Kitudódik. Mindenki megtudja, Parasa, a kovács, mindenki... Hát lehet így élni?

Nem lehet. Csak két lehetőséget látok: megölni Lizát, vagy megölni Sztyepanyidát. Vagy pedig... igen, van még egy harmadik lehetőség is - suttogta fennhangon és hátán hideg borzongás szaladt végig. - Igen, a harmadik lehetőség az öngyilkosság, akkor nem kell egyiket sem megölni." Iszonyat vett erőt lelkén, mert érezte, hogy ez a harmadik megoldás az egyetlen, amely igazán lehetséges. "Revolverem van. Tehát öljem meg magam? Milyen furcsa lesz; erre sohasem gondoltam."

Visszament szobájába és kinyitotta a szekrényt, amelyben revolverét őrizte. De még nem ért rá elővenni, amikor belépett Liza.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

21

Éppen csak annyi ideje volt, hogy egy újságot dobjon a revolverre.

- Megint ugyanaz - suttogta Liza rémülten, amikor rápillantott.

- Mire mondod ezt?

- Ugyanaz a szörnyű kifejezés az arcodon, amelyet már régebben is láttam rajta, amikor nem akartad megmondani, hogy mi bánt. Zsenya, galambocskám, mondd el nekem. Látom, hogy kínlódol. Mondd el nekem, meglásd, megkönnyebbülsz. Akármi legyen is, minden jobb, mint téged így szenvedni látnom. Hiszen úgyis tudom, hogy nem lehet semmi rossz.

- Tudod? Honnan tudnád?

- Mondd meg, mondd meg. Addig nem eresztlek el.

Jevgenyij szánalmasan elmosolyodott.

"Mondjam meg neki? Nem, az lehetetlen. Szó sem lehet róla."

Talán mégis elmondta volna, de abban a pillanatban belépett a dajka s megkérdezte, elmehet-e sétálni a kis Mimivel. Liza kiment, hogy felöltöztesse a gyermeket.

- Megmondod, ugye? Mindjárt visszajövök.

- Igen, talán...

Liza soha azután nem tudta elfelejteni azt a szenvedő mosolyt, amellyel Jevgenyij e szavakat kiejtette.

Amikor Liza elhagyta a szobát, Jevgenyij gyorsan, lopva, mint a besurranó rabló, megragadta a revolvert, kivette tokjából. "Meg van töltve, de régen nem használtam, egy töltény hiányzik belőle."

"Nos, mi lesz?" Halántékához illesztette a fegyvert, keze egy pillanatig tétovázott, de azután eszébe jutott Sztyepanyida, naponta megújuló elhatározása, belső harca, a kísértés, elbukás, megint a belső harc... megremegett iszonyatában. "Nem, jobb így." És megnyomta a ravaszt.

Amikor Liza berohant a szobába - még a kertbe sem ért ki -, Jevgenyij arccal a földre borulva feküdt, sebéből meleg, fekete vér csordogált, és teste meg-megrándult.

Az öngyilkosság ügyében vizsgálat indult. Senki sem értette a dolgot, senki sem tudta megmagyarázni Jevgenyij tettének okait. A nagybácsinak még eszét sem járta meg, hogy unokaöccse öngyilkosságának valami köze lehet ahhoz a vallomásához, amelyet két hónappal azelőtt neki tett.

Varvara Alekszejevna váltig hangoztatta, hogy ő ezt már régen megmondta előre. Amikor Jevgenyij vitatkozott, mindig látszott, hogy ez lesz a vége. Liza és Marja Pavlovna sehogy sem tudták megérteni, hogy mi történt, de mégsem hitték el azt, amit az orvosok állítottak: hogy Jevgenyij elmebeteg. Nem, semmiképpen sem nyugodhattak ebbe bele, hiszen mindketten jól tudták, hogy Jevgenyijnél józanabb gondolkozású ember talán egyetlenegy sem akadt ismerőseik között.

És csakugyan: ha Jevgenyij Irtyenyev elmebeteg volt, akkor minden ember az, és a legnagyobb mértékben elmebetegek éppen azok, akik másokban felfedezik az elmebetegség jeleit, amelyeket önmagukban nem ismernek fel.

Jasznaja Poljana, 1889. november 19.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj az ördög”

Az ördög című elbeszélés befejezésének változata

...gondolta magában; azzal odalépett az asztalhoz, és fiókjából elővette revolverét. Átvizsgálta - egy töltény hiányzott belőle - és nadrágzsebébe rejtette.

- Uramisten! Mit csinálok én! - kiáltott fel hirtelen hangosan, és kezét összekulcsolva, imádkozni kezdett.

- Istenem, könyörülj rajtam, ments meg. Tudod, hogy nem akarok bűnt elkövetni, de egyedül nem vagyok elég erős. Segíts rajtam - suttogta és a szentkép felé fordulva, keresztet vetett.

- Most már tudok magamon uralkodni. Kimegyek, járkálok egyet, és mindent átgondolok.

Kiment az előszobába, felhúzta sárcipőjét, bekecsét, és kilépett a ház elé. Észre sem vette, hogy léptei a kertek alatt egyenesen a major felé vezető útra vitték. A majorban még mindig zakatolt a cséplőgép, hallatszott a cséplésre felügyelő fiúk kiáltozása. Jevgenyij lement a szérűre. Sztyepanyida ott volt. Jevgenyij azonnal felfedezte őt. A lehullott kalászokat gereblyézte össze, s amikor meglátta Jevgenyijt, kacagó szemmel, fürgén és vidáman szaladt a szérű túlsó oldalára, ügyes mozdulattal szedte össze a széthulló kalászokat. Jevgenyij nem akart ránézni, de pillantása egyszerűen nem tudott elszakadni az asszonytól. Csupán akkor ocsúdott fel, amikor Sztyepanyida alakja eltűnt szeme elől. Az intéző most odalépett hozzá és közölte, hogy a fekvésben összetapadt kévék cséplését fejezik be, így lassabban megy a munka, és kisebb az eredmény. Jevgenyij odalépett a dobhoz, a gép hangosan dohogott, amikor átnedvesedett, összetapadt kéve jutott belé, és megkérdezte az intézőt, sok-e az ilyen elromlott kéve?

- Lesz úgy öt szekérre való.

- Hát akkor - kezdte Jevgenyij, de nem fejezte be mondatát. Sztyepanyida közvetlenül a dobhoz lépett, alóla gereblyézte össze a lehullott kalászokat, s közben szinte megperzselte a férfit nevető tekintetével.

Pillantása vidám, gondtalan szeretkezésről beszélt, meg arról, hogy tudja, mennyire kívánja őt a férfi, tudja, hogy várt rá a szénapajta alatt, és ő, mint mindig, most is kész vele élni és mulatni, nem törődik semmiféle feltétellel vagy következménnyel. Jevgenyij hatalmában érezte magát, de még mindig küzdött ellene.

Visszagondolt imádságára, és igyekezett megismételni. Elkezdte, gondolatban mormolta, de azonnal érezte, hogy hiábavaló. Egyetlen gondolat töltötte el egész lelkét; hogyan tudna az asszonnyal találkát megbeszélni úgy, hogy a többiek ne vegyék észre?

- Ha ezt befejezzük, kezdjünk új asztagot, vagy pedig hagyjuk holnapra? - kérdezte az intéző.

- Igen, igen - felelte szórakozottan Jevgenyij, s akaratlanul néhány lépést tett a gabonahalmaz felé, amelybe Sztyepanyida egy másik asszonnyal gereblyézte a kalászokat.

"Hát nem tudok már uralkodni magamon? - gondolta. - Hát elvesztem? Isten, segíts! De hiszen nincs is isten. Csak ördög van. Ő az ördög. Az ördög hatalmába kerültem. Nem akarom, nem akarom. Az ördög, igen, az ördög."

Egészen közel lépett Sztyepanyidához, elővette revolverét, és egyszer, kétszer, háromszor egymás után az asszony hátába lőtt. Sztyepanyida futni kezdett, és a gabonarakásra hullott.

- Úristen! Szűzanyánk! Mi történt? - kiáltoztak összevissza az asszonyok.

- Nem véletlenül történt. Szándékosan öltem meg! - kiáltotta Jevgenyij. - Küldjenek a rendőrkapitányért.

Azzal hazament, és anélkül, hogy feleségének egy szót is szólt volna, bezárkózott szobájába.

- Ne gyere be - kiáltott ki Lizának az ajtón át. - Úgyis megtudsz mindent.

Egy óra múlva csengetett, és a beszaladó inasnak meghagyta: "Eredj, tudd meg, él-e Sztyepanyida?"

Az inas már mindent tudott és azt válaszolta, hogy az asszony egy órával azelőtt meghalt.

- Nagyszerű. Most hagyj magamra. Ha megjön a rendőrkapitány vagy a vizsgálóbíró, jelentsd.

A rendőrkapitány meg a vizsgálóbíró másnap reggelre jött meg. Jevgenyij elbúcsúzott feleségétől és kislányától, és követte őket a börtönbe.

Nemsokára bíróság elé került. Az esküdtszék fennállásának első idejében történt; Jevgenyijről megállapították, hogy múló természetű elmebajban szenved, és csupán egyházi vezeklésre ítélték.

Kilenc hónapot töltött a fogházban és egyet a kolostorban.

Már a börtönben inni kezdett, a kolostorban folytatta, s legyengült, megrögzött iszákosként tért haza.

Varvara Alekszejevna váltig hangoztatta, hogy ő ezt már régen megmondta előre. Amikor Jevgenyij vitatkozott, mindig látszott, ez lesz a vége. Liza és Marja Pavlovna sehogy sem tudták megérteni, hogy mi történt, de mégsem hitték el azt, amit az orvosok állítottak: hogy Jevgenyij elmebeteg, pszichopata. Nem, semmiképpen sem nyugodhattak ebbe bele, hiszen mindketten jól tudták, hogy Jevgenyijnél józanabb gondolkozású ember talán egyetlenegy sem akadt ismerőseik között.

És csakugyan: ha Jevgenyij Irtyenyev elmebeteg volt, amikor a gyilkosságot elkövette, akkor minden ember az, a legnagyobb mértékben elmebetegek pedig éppen azok, akik másokban felfedezik az elmebetegség jeleit, amelyeket önmagukban nem ismernek fel.

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”


Fordította Szőllősy Klára


LEV TOLSZTOJ


BÁL UTÁN


KISREGÉNYEK ÉS ELBESZÉLÉSEK


FORDÍTOTTA
NÉMETH LÁSZLÓ
SZŐLLŐSY KLÁRA


Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj könyvei”


TARTALOM

HÁROM HALÁL
CSALÁDI BOLDOGSÁG
HOLSZTOMER
IVAN ILJICS HALÁLA
KREUTZER-SZONÁTA
BÁL UTÁN
MIÉRT?
A HAMIS SZELVÉNY

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”

LEV TOLSZTOJ


KOZÁKOK
KREUTZER SZONÁTA

és más elbeszélések


FORDÍTOTTA
NÉMETH LÁSZLÓ
SZŐLLŐSY KLÁRA


TARTALOM

HÁROM HALÁL
CSALÁDI BOLDOGSÁG
KOZÁKOK
POLIKUSKA
HOLSZTOMER
A DEKABRISTÁK
MENNYI FÖLD KELL AZ EMBERNEK?
KÉT ÖREG
IVAN ILJICS HALÁLA
EGY ŐRÜLT NAPLÓJA
KREUTZER SZONÁTA
AZ ÖRDÖG



Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj könyvei”


Lev Tolsztoj

SZEVASZTOPOLI 
ELBESZÉLÉSEK

*

ALBERT
és más elbeszélések

 

 

FORDÍTOTTA

GELLÉRT GYÖRGY 
LÁNYI SAROLTA
RADÓ GYÖRGY
SZŐLLŐSY KLÁRA
TÁBOR BÉLA

 

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj az ördög”

TARTALOM

Erdőirtás (Radó György fordítása)
Kaukázusi emlékeimből (Radó György fordítása)
Egy biliárd-felíró naplójából (Radó György fordítása)
Szevasztopol december havában (Tábor Béla fordítása)
Szevasztopol májusban (Tábor Béla fordítása)
Szevasztopol 1855 augusztusában (Tábor Béla fordítása)
Hóvihar (Gellért György fordítása)
Két huszártiszt (Lányi Sarolta fordítása)
A földesúr délelőttje (Lányi Sarolta fordítása)
Nyehljudov herceg feljegyzéseiből (Szőllősy Klára fordítása)
Albert (Szőllősy Klára fordítása)

Képtalálat a következőre: „lev tolsztoj művei”